A BI’SZA1 ÉS A HÍVÁS
Amikor a Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) harminchét éves volt, a láthatatlan világból hangokat hallott, amelyek így szólították: „Ó, Mohammed!” Amikor a harmincnyolcadik évébe lépett, bizonyos fényeket kezdett látni. Állapotairól csak anyánknak, nagytiszteletű Hadídzsának beszélt. Amikor közeledett az idő, amikor Mohammed aleyhisselamnak tudtára kellett adni a prófétaságot (mintegy tíz évvel előtte), Kussz ibn Szá’ida, a kor egyik híres költője és szónoka az Ukáz vásáron egy tevéről nagy tömeg előtt elmondott hutbájában örömhírként adta hírül eljövetelét. Szeretett Prófétánk is azok között volt, akik ezt a hutbát hallgatták. Kussz ibn Szá’ida e híres hutbájának egyik részében így szólt:
„Ó, emberek! Jöjjetek, hallgassatok, várjatok, okuljatok! Aki él – meghal, aki meghal – elmúlik, aminek lennie kell – az lesz!… Halljátok, jól halljátok! Az égben hírek vannak, a földön olyan dolgok, amelyekből okulni kell!… Allahnál egy vallás van!… És Allahnak van egy prófétája, aki eljön. Eljövetele nagyon közel van. Árnyéka már a fejetekre vetült. Milyen áldottak azok, akik hallgatni fognak rá, és hinni fognak benne! Jaj annak a szerencsétlennek, aki fellázad ellene, és szembeszáll vele! Jaj azoknak a népeknek, akiknek élete hanyagságban telik!…”
Abban az időben az emberek Arábiában eltávolodtak az isteni mércéktől, és rétegekre szakadtak: gazdagokra és szegényekre, erősekre és gyengékre, urakra és rabszolgákra. Az előbbiek uralkodtak az utóbbiakon, eltaposták őket, és nem tekintették őket embernek. A gyengéktől erőszakkal elvették a vagyonukat, és nem volt hatalom, amely ezt megakadályozta volna. Mivel hiányzott belőlük az a szemérem és istenfélelem, amelyet az Allahu teâlâba vetett hit ad, teljesen eltávolodtak az erénytől. Az erkölcstelenség és az alantas tettek minden fajtáját – mint a méltóság és a becsület eltiprását – szabadon elkövették; a szerencsejáték, az ivás és a dorbézolás senkit sem lepett meg. A gyilkosságok, a paráznaság és a véget nem érő rablótámadások mindent elpusztítottak körös-körül, és az ártatlan emberek jajszava és panaszos kiáltása egészen az Arsig hatolt. Teljes erkölcsi hanyatlás uralkodott, és az emberek a tudatlanság tengerébe fulladtak. A nőt úgy adták-vették, mint közönséges árut, a kislányokat pedig irgalmatlanul élve elásták a földbe. Mindennél rosszabb volt, hogy ezek a kemény szívű, megátalkodott, könyörülettől távol álló emberek nagy megtiszteltetésnek tartották, hogy olyan bálványokat imádjanak, amelyeket saját kezükkel készítettek, és amelyek sem használni, sem ártani nem tudtak nekik.
Ádám aleyhisselam ideje óta nem látott a világ ennyi vadságot, tévelygést, erkölcstelenséget, istentelenséget és féktelenséget. Az emberek mintha vadállatokká változtak volna. Mindenki mindenkinek ellensége volt, és a társadalom minden pillanatban robbanásra készen állt. Hogy az emberek nyugalmat találjanak, ebben a sötétségben fel kellett kelnie a boldogság napjának. Amikor felkel, az istentelenség helyét a hit, az elnyomás helyét az igazságosság, a tudatlanság helyét a tudás foglalja el, és az emberek elnyerik az örök boldogságot.
Végül szeretett Prófétánk igaz álmokat kezdett látni. Egy nemes hadísz tudtul adja, hogy a kinyilatkoztatás igaz álommal kezdődött. Amit álmában látott, pontosan úgy teljesedett be. Ez az állapot hat hónapig tartott. Amikor közeledett a kinyilatkoztatás eljövetele, megsokasodtak a hangok, amelyek így szóltak: „Ó, Mohammed!” Aztán megszerette a magányt, eltávolodott az emberektől, és a Hirá-hegy egyik barlangjában elmélkedésbe merült. Néha eljött Mekkába, körüljárta a Kábát, és hazament boldog otthonába. Amikor egy ideig boldog otthonában maradt, egy kevés étellel ismét visszatért a Hirá-hegyi barlangba, és az elmélkedésnek és az istenszolgálatnak szentelte magát. Néha napokig ott maradt. Ilyenkor nagytiszteletű Hadídzsa ételt küldött neki, vagy maga vitte el.2
Mohammed aleyhisselam a Fekete Követ áldott köpenyére helyezte, és így szólt: „Minden törzsből egy ember fogja meg az egyik szélét!” Szeretett Prófétánk, Mohammed al-Amín (sallallahu aleyhi ve sellem)
Az első kinyilatkoztatás
Amikor a Próféta negyvenéves volt, egy ramadán hónapban ismét a Hirá-hegyi barlangba vonult el, és elmélkedésbe merült. Ramadán 17. napján, hétfőre virradó éjjel, éjfél után egy hangot hallott, amely a nevén szólította. Amikor felemelte a fejét, és körülnézett, másodszor is meghallotta ugyanazt a hangot, és látta, hogy hirtelen fény borít be mindent körös-körül. Ekkor megjelent előtte Dzsibríl3 aleyhisselam, és így szólt: „Olvass!” A Próféta így felelt neki: „Én nem tudok olvasni!” Ekkor az angyal megragadta, és addig szorította, amíg el nem fogyott az ereje, és így szólt: „Olvass!” Ő ismét így felelt: „Én nem tudok olvasni!” Az angyal még egyszer megszorította, és így szólt: „Olvass!” Amikor azt mondta: „Én nem tudok olvasni!”, az angyal harmadszor is megszorította. Aztán elengedte, és elhozta az al-Alak szúra első öt áját, amelyek jelentése: „(Ó, Mohammed aleyhisselam!) Olvass Urad, Allah nevében, aki mindent megteremtett! Ő teremtette az embert alvadt vérből (alak)! Olvass! Allah a nagy nagylelkűség Birtokosa. Ő tollal tanít, azt tanítja, amit nem tudtak.”4 És Mohammed aleyhisselam vele együtt olvasott. Így érkezett az első kinyilatkoztatás, és így kelt fel az iszlám napja, amely beragyogta az egész világot.5
Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) nagy borzongással és felindultsággal jött ki a Hirá-hegyi barlangból, és ereszkedni kezdett lefelé. Amikor a hegy közepére ért, egy hangot hallott. Dzsibríl aleyhisselam így szólt: „Ó, Mohammed! Te Allahu teâlâ raszúlja vagy, én pedig Dzsibríl vagyok”, és sarkával a földre ütött. A helyről, ahová ütött, víz fakadt, és ő rituális mosakodást (abdeszt) kezdett végezni. A Próféta figyelmesen nézte. Amikor Dzsibríl aleyhisselam befejezte a mosakodást, azt mondta a Prófétának, hogy úgy végezze el a mosakodást, ahogy látta. Amikor szeretett Prófétánk befejezte a mosakodást, Dzsibríl aleyhisselam imám6 lett, és két rakát imát végeztek.
Aztán Dzsibríl aleyhisselam így szólt: „Ó, Mohammed! Urad szalámot küld neked!”, majd átadta neki, hogy Ő ezt mondta: „Te vagy az Én Küldöttem a dzsinnekhez és az emberekhez. Ezért hívd őket a tauhídra!” Aztán elvált tőle, és felszállt az égbe. Így szeretett Prófétánk látta is Dzsibríl aleyhisselamot, és beszélt is vele.
A kövek és a fák köszöntése
Amíg el nem ért boldog otthonába, a Próféta hallotta, hogy minden kő és minden fa, amely mellett elhaladt, így szól hozzá: „Esselamu aleyke, ya Resulallah!” Amikor hazaért, így szólt: „Takarjatok be! Takarjatok be!”, és pihent, amíg el nem múlt a borzongása. Aztán elmondta anyánknak, nagytiszteletű Hadídzsának, amit látott, és így szólt: „Dzsibríl (aleyhisselam) eltűnt a szemem elől. De fensége, ereje és az a félelem, amelyet keltett, nem hagyott el. Attól féltem, hogy az emberek azt mondják majd, hogy őrült vagyok, és megszólnak és rágalmaznak.” Nagytiszteletű Hadídzsa, aki várta ezeket az állapotokat és ezeket a napokat, és fel volt rájuk készülve, így szólt: „Óvjon Allahu teâlâ! Hakk teâlâ jót ad neked, és semmi mást nem akar neked, csak jót. Allahu teâlâra mondom, hiszem, hogy ennek az ummának a prófétája leszel. Mert szereted a vendégeket. Becsületes és megbízható vagy. Segíted a tehetetleneket, oltalmazod az árvákat, segíted a szegényeket. Szép a természeted; akinek ilyen tulajdonságai vannak, annak nincs mitől félnie.”7
Aztán elmentek Varaka ibn Naufalhoz, hogy megkérdezzék őt erről az állapotról. Amikor Varaka végighallgatta, amit Allah Küldötte elmondott, így szólt: „Örülj, ó, Mohammed aleyhisselam! Allahu teâlâra esküszöm, hogy te vagy az az utolsó próféta, akiről nagytiszteletű Ísza örömhírt adott. Az angyal, aki megjelent neked, Dzsibríl aleyhisselam, aki előtted Músza aleyhisselamhoz járt. Ó! Bárcsak fiatal volnék! Bárcsak megérném az időt, amikor elűznek Mekkából, hogy a segítségedre siethessek! Hamarosan megparancsolják neked, hogy hirdesd a vallást, és dzsihádot folytass.” Megcsókolta a Próféta áldott kezét. Nem sok idő telt el, és meghalt.8
Megérkezik a vallás hirdetésének (tablíg) parancsa
Így érkezett szeretett Prófétánkhoz az első kinyilatkoztatás, amellyel tudtára adták a prófétaságot. Aztán megszakadt, és három évig nem érkezett. Ezalatt egy Iszráfíl aleyhisselam nevű angyal jött, és megtanította néhány dologra. Ez nem volt kinyilatkoztatás. Ebben az időben Allah Küldötte néha nagyon szenvedett. Valahányszor elszomorodott, megjelent neki Dzsibríl aleyhisselam, így szólt hozzá: „Ó, Allah Szeretettje! Te Allahu teâlâ prófétája vagy”, és lecsillapította bánatát. A Próféta így szólt: „Akkor volt, amikor a kinyilatkoztatás megszakadt. Amikor lefelé jöttem a Hirá-hegyről, hirtelen egy hangot hallottam az égből. Felnéztem, és megláttam Dzsibrílt (aleyhisselam). Egy széken ült a föld és az ég között. Félelem fogott el. Hazamentem, és azt mondtam: »Takarjatok be valamivel!« Ekkor Hakk teâlâ leküldte az al-Muddasszir szúra első ájáit, amelyek jelentése: »Ó, te betakarózó, Mohammed aleyhisselam! Kelj fel, és (a hitetleneket Allahu teâlâ büntetésével) ints! Uradat magasztald és tiszteld! Ruhádat tisztítsd meg!«9 Ezután a kinyilatkoztatás többé nem szakadt meg.”
A Világegyetem Büszkesége (aleyhi efdalussalavat) elkezdte hívni az embereket az iszlámra, és hirdetni Allahu teâlâ parancsait és tilalmait. Dzsibríl aleyhisselam, amikor a kinyilatkoztatást hozta, néha emberi alakot öltött, és a Társak egyikének, Dihja al-Kalbínak az alakjában jött. Néha a Próféta szívébe küldte le a kinyilatkoztatást; ilyenkor Allah Küldötte nem látta őt. Néha álomban érkezett a kinyilatkoztatás, néha pedig hatalmas zúgással.
Ez a kinyilatkoztatás volt a Próféta számára a legnehezebb és legfájdalmasabb. Ilyen állapotokban Allah Küldöttének még a leghidegebb napon is folyt a verejték áldott homlokáról, és ha tevén ült, a teve a kinyilatkoztatás súlyától letérdelt a földre. A Társak is, akik mellette voltak, érezték a kinyilatkoztatás súlyát. Dzsibríl aleyhisselam néhányszor a saját valódi alakjában is eljött.
„Ó, te betakarózó, Mohammed aleyhisselam! Kelj fel, és (a hitetleneket Allahu teâlâ büntetésével) ints! Uradat magasztald és tiszteld!” Muddasszir: 1–3
Allahu teâlâ angyal és fátyol nélkül, vagyis minden közvetítő nélkül is küldött kinyilatkoztatást a Prófétának. Ez a Mi’rádzs éjszakáján történt. Az iszlám hirdetése Mohammed Musztafa (sallallahu aleyhi ve sellem) által, aki az első kinyilatkoztatás érkezésével kezdte meg a prófétai küldetés teljesítését, huszonhárom évig tartott. Ebből az időből tizenhárom év Mekkában, tíz év Medinában telt el. A nemes Korán 22 év, 2 hónap és 22 nap alatt került kinyilatkoztatásra, és vált teljessé.
Mohammed aleyhisselam ummí volt, vagyis nem olvasott könyveket, nem írt, és senkitől sem tanult. Mekkában, ismert emberek között született és nőtt fel. Mégis olyan ismereteket és eseményeket adott tudtul, amelyek a Tavrátban, az Indzsílban, valamint a görög és római korban írt könyvekben találhatók. Hogy az iszlámot tudtul adja, a hidzsra utáni hatodik év végén és a hetedik év elején leveleket küldött Bizánc, Irán és Abesszínia uralkodóinak és más arab uralkodóknak. Több mint hatvan idegen követ járult elé. Erről a nemes Korán jelentése szerint ezt tudatja: „E nemes Korán előtt nem olvastál egyetlen könyvből sem, és nem is írtál. Ha tudtál volna olvasni és írni, azt mondhatták volna, hogy másoktól tanultad.”10
Egy nemes hadísz pedig így szól: „Én vagyok az ummí próféta, Mohammed… Utánam nincs próféta.”11 A nemes Korán ezt is mondja: „Ő (Mohammed aleyhisselam) nem a saját vágya szerint beszél. Szavai nem mások, mint ami sugalltatik neki, és amire a kinyilatkoztatás tanítja.”12
Az első muszlimok (szábikún al-iszlám)
Miután a Prófétához (sallallahu aleyhi ve sellem) megérkezett az első kinyilatkoztatás, elsőként anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa hitt.13 Minden habozás nélkül azonnal felvette az iszlámot, és abban a megtiszteltetésben részesült, hogy ő lett az első muszlim nő.
A Próféta megtanította anyánkat, nagytiszteletű Hadídzsát, hogy úgy végezze a mosakodást, ahogy őt Dzsibríl aleyhisselam megtanította. Aztán a Próféta imám lett, és együtt két rakát imát végeztek. Anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa a lehető legtökéletesebben alávetette magát szeretett Prófétánk minden szavának és minden parancsának. Így Allahu teâlâ előtt nagyon magas fokokat ért el. Valahányszor Allah Küldötte elszomorodott, vagy azok gúnyolódásától szenvedett, akik meghazudtolták, ő vigasztalta, és elűzte bánatát. Így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Egyáltalán ne bánkódj, ne félj! Végül vallásunk megerősödik, a társítók pedig elpusztulnak. Néped aláveti magát neked…” E segítsége miatt egy napon eljött Dzsibríl aleyhisselam, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Add át Hadídzsának Allahu teâlâ szalámját!” A Próféta így szólt: „Ó, Hadídzsa! Íme, Dzsibríl (aleyhisselam) átadja neked Allahu teâlâ szalámját.”14
A Próféta egyszer ezt is mondta: „Allahu teâlâ megparancsolta nekem, hogy adjak Hadídzsának örömhírt egy gyöngyből való házról a Paradicsomban. Ott nincs sem betegség, sem bánat, sem fejfájás.”
Nagytiszteletű Hadídzsa után a felnőttek közül elsőként nagytiszteletű Abu Bakr, Allah Küldöttének egyik közeli barátja vette fel az iszlámot. Nagytiszteletű Abu Bakr húsz évvel korábban álmot látott: „A telihold leszállt az égből, a Kába al-Muazzamához jött, darabokra hullott, és minden darab Mekka egy-egy házára esett; aztán a darabok ismét egyesültek, és felszálltak az égbe. Ám az a darab, amely Abu Bakr házára esett, nem szállt fel az égbe. Amikor nagytiszteletű Abu Bakr ezt látta, gyorsan bezárta háza ajtaját, mintha nem akarná elengedni a holdnak azt a darabját.”
Abu Bakr felindultan ébredt fel álmából, és amint megvirradt, azonnal egy zsidó tudóshoz sietett, és elmondta neki az álmot. A tudós így felelt: „Ez a zavaros álmok egyike, ezért nem fejtik meg.” De az álom nem hagyta nyugodni Abu Bakrt, és a zsidó válasza sem elégítette ki. Egyszer, amikor kereskedni ment, útja Bahíra szerzetes vidékére vezetett. Amikor megkérte Bahírát, hogy fejtse meg az álmát, Bahíra megkérdezte: „Honnan való vagy?” Amikor nagytiszteletű Abu Bakr azt felelte: „A kurajsiták közül”, Bahíra így szólt: „Ott egy próféta jelenik meg, és az igaz út fénye Mekka minden zugába eljut. Te életében a vezírje leszel, halála után pedig a kalifája.” Nagytiszteletű Abu Bakr mélységesen elcsodálkozott ezen a válaszon. Ezt az álmát és megfejtéseit senkinek sem mondta el, amíg a Próféta meg nem hirdette a prófétaságát. Amikor szeretett Prófétánk, Mohammed aleyhisselam meghirdette a prófétaságát, nagytiszteletű Abu Bakr azonnal a Prófétához sietett, és megkérdezte: „A prófétáknak bizonyítékaik vannak a prófétaságukra; mi a te bizonyítékod?” A Próféta így felelt: „Prófétaságom bizonyítéka az az álom, amelynek megfejtését egy zsidó tudóstól kérted. A tudós azt mondta: »Ez a zavaros álmok közül való, nem fejtik meg.« Aztán Bahíra szerzetes pontosan megfejtette”, majd nagytiszteletű Abu Bakrhoz fordult: „Ó, Abu Bakr! Allahhoz és az Ő Küldöttéhez hívlak.”
Erre nagytiszteletű Abu Bakr így szólt: „Tanúsítom, hogy te Allahu teâlâ raszúlja vagy, hogy prófétaságod igaz, és hogy fény, amely beragyogja a világot”, és felvette az iszlámot.
Egy másik elbeszélés szerint nagytiszteletű Abu Bakr, mielőtt a Prófétához megérkezett a prófétaság, kereskedni ment Jemenbe. Ezen az úton Jemenben találkozott egy idős emberrel az Azd törzsből, aki sok könyvet olvasott. Az öreg ránézett nagytiszteletű Abu Bakrra, és így szólt: „Azt hiszem, mekkai vagy.” Nagytiszteletű Abu Bakr azt mondta: „Igen, úgy van”, és a következő beszélgetés zajlott le közöttük:
– A kurajsiták közül való vagy?
– Igen!
– A Banú Tamím közül való vagy?
– Igen!
– Még egy jel maradt. – Melyik?
– Fedd fel a hasadat, hadd lássam!
– Mondd meg, mi a szándékod!
– A könyvekben azt olvastam, hogy Mekkában egy próféta jelenik meg. Ketten lesznek a segítői. Egyikük fiatal, a másik idős. A fiatal sok nehézséget könnyűséggé változtat, és sok csapást elhárít. Az öregnek pedig fehér az arca, karcsú a dereka, és fekete anyajegy van a hasán. Azt hiszem, te vagy az. Fedd fel a hasadat, hadd lássam!
„Ő (Mohammed aleyhisselam) nem a saját vágya szerint beszél. Szavai nem mások, mint ami sugalltatik neki, és amire a kinyilatkoztatás tanítja” Nadzsm: 3–4
Ekkor nagytiszteletű Abu Bakr felfedte áldott hasát; amikor az öreg meglátta a köldöke fölötti fekete anyajegyet, így szólt: „Allahra mondom, te vagy az”, és sok tanácsot adott Abu Bakrnak. Amikor nagytiszteletű Abu Bakr elintézte ügyeit, elment az öreghez elbúcsúzni, és megkérte, hogy mondjon el neki néhány kétsoros verset a Prófétáról. Ekkor az öreg tizenkét kétsoros verset mondott el, és nagytiszteletű Abu Bakr könyv nélkül megtanulta őket.
Amikor nagytiszteletű Abu Bakr az útról visszatért Mekka al-Mukarramába, a kurajsita előkelők, mint Ukba ibn Abí Mu’ajt, Sajba, Abu Dzsahl és Abu l-Buhtarí, meglátogatták otthonában. Nagytiszteletű Abu Bakr megkérdezte tőlük: „Történt valami köztetek?” Így feleltek: „Lehet-e furcsább dolog ennél: Abu Tálib árvája azt állítja, hogy próféta, és azt mondja, hogy ti, apáitok és nagyapáitok hamis vallásban vagytok. Ha te nem volnál, eddig nem hagytuk volna életben. Te vagy a közeli barátja, oldd meg te ezt a dolgot!”
Nagytiszteletű Abu Bakr megszabadult tőlük, és megtudta, hogy a Próféta nagytiszteletű Hadídzsa házában van. Odament, és bekopogott az ajtón. Amikor a Próféta fogadta, Abu Bakr megkérdezte: „Ó, Mohammed! Mi az, amit rólad beszélnek?” A Próféta így szólt: „Hakk teâlâ prófétája vagyok. Hozzád és Ádám összes fiához küldtek. Higgy, hogy elnyerd Hakk teâlâ elégedettségét, és megmentsd lelkedet a Pokoltól!”
Amikor nagytiszteletű Abu Bakr megkérdezte: „Mi erre a bizonyíték?”, a Nemes Küldött így szólt: „A bizonyíték annak az öregnek a története, akit Jemenben láttál.” Nagytiszteletű Abu Bakr azt mondta: „Én Jemenben sok öreget és fiatalt láttam.” A Próféta így felelt: „Az az öreg, aki tizenkét kétsoros verset bízott rád, és nekem küldte őket”, és elmondta mindegyik kétsoros verset. Amikor nagytiszteletű Abu Bakr megkérdezte: „Ki adta ezt tudtodra?”, a Próféta így felelt: „Az angyal adta tudtomra, aki az előttem élt prófétákhoz járt.” Amint ezt kimondta, nagytiszteletű Abu Bakr így szólt: „Add a kezed!”, megfogta áldott kezét, ezt mondta: „Ashhadu an lá iláha illallah, va ashhadu anna Muhammadan abduhu va raszúluh”, és felvette az iszlámot.15 Olyan nagy örömmel, amilyet addig életében soha nem érzett, tért haza nagytiszteletű Abu Bakr muszlimként. Egy nemes hadísz pedig így szól: „Akinek csak felkínáltam a hitet, összeráncolta a homlokát, és habozva nézett. Csak Abu Bakr asz-Sziddík nem habozott, és nem késlekedett egy csöppet sem, hogy higgyen.”
Egy napon, amikor a Próféta anyánkkal, nagytiszteletű Hadídzsával imádkozott, nagytiszteletű Ali meglátta őket. Akkor tíz- vagy tizenkét éves volt. Az ima után megkérdezte: „Mi ez?” A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) így szólt: „Ez Allahu teâlâ vallása. Erre a vallásra hívlak. Allahu teâlâ egy, nincs társa. Arra hívlak, hogy higgy Allahban, aki egy, és akinek nincs se mása, se társa…” Nagytiszteletű Ali azt mondta: „Előbb tanácsot kérek apámtól.” Allah Küldötte így szólt hozzá: „Ha nem veszed fel az iszlámot, ezt a titkot senkinek se mondd el!” Másnap reggel nagytiszteletű Ali Allah Küldötte elé járult, így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Taníts meg az iszlámra!”, és felvette az iszlámot.16
Nagytiszteletű Ali a harmadik volt azok között, akik felvették az iszlámot. Az az önfeláldozás, amelyet a Nemes Küldött útján tanúsított, és az, hogy őt önmaga elé helyezte, minden dicséretet felülmúl.
Zajd ibn Hárisza az elsők között volt, akik hittek. Abban a megtiszteltetésben részesült, hogy nagytiszteletű Hadídzsa, nagytiszteletű Abu Bakr és nagytiszteletű Ali után a negyedik muszlim lett, a felszabadított rabszolgák közül pedig az első. Vele együtt felesége, Umm Ajman is felvette az iszlámot.17
Amikor nagytiszteletű Abu Bakr felvette az iszlámot, azonnal elment kedves barátaihoz. Őket is rávette, hogy vegyék fel az iszlámot. Közülük a legjelentősebbek a tekintélyes Társak, népük magasztos személyiségei és előkelői voltak: Oszmán ibn Affán, Talha ibn Ubajdullah, Zubajr ibn Avvám, Abdurrahmán ibn Auf és Sza’d ibn Abí Vakkász.18 Ezt a nyolc személyt, akik anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa után vették fel az iszlámot, szábikún al-iszlámnak, vagyis az első muszlimoknak nevezik. Nagytiszteletű Oszmán így beszéli el, hogyan vette fel az iszlámot: „Volt egy nagynéném (anyám nővére), aki jósnő volt. Egyszer meglátogattam. Így szólt hozzám: »Egy asszony rendeltetett neked. De sem te nem látsz előtte egyetlen asszonyt sem, sem ő nem lát előtted egyetlen férfit sem. Szép arcú, istenfélő asszony lesz, és egy nagy próféta lánya lesz.«
Elcsodálkoztam nagynéném szavain. Ezt is mondta még: »Eljött egy próféta. Hozzá az égből kinyilatkoztatás (vahj) érkezett.« Azt mondtam: »Ó, nagynéném! Ilyen titokról a városban egyáltalán nem hallottak. Mondd hát ki nyíltan ezt a szót!« Ekkor nagynéném így szólt: »Mohammed ibn Abdullahnak tudtára adták a prófétaságot. Hívja a népet a vallásra. Hamarosan a világ beragyog vallásától, és azoknak, akik szembeszállnak vele, lehull a fejük.«
Nagynéném szavai mélyen megérintettek. Gond fogott el. Nagytiszteletű Abu Bakr és köztem nagy barátság volt; soha nem váltunk el egymástól. Két nap múlva elmentem nagytiszteletű Abu Bakrhoz, hogy beszéljek vele erről a dologról. Amikor elmondtam neki, mit mondott a nagynéném, így szólt hozzám: »Ó, Oszmán! Te értelmes ember vagy. Hogyan lehetne méltó az istenségre néhány kődarab, amely nem lát és nem hall, és senkinek sem tud se használni, se ártani?« Azt mondtam: »Igazat mondasz, a nagynéném igazat mondott.«”
Amikor nagytiszteletű Abu Bakr elmagyarázta nagytiszteletű Oszmánnak az iszlámot, a Próféta, Raszúl asz-szakalajn, vagyis az emberek és a dzsinnek prófétája elé vezette. Szeretett Prófétánk így szólt nagytiszteletű Oszmánhoz: „Ó, Oszmán! Hakk teâlâ vendégül hív téged a Paradicsomba. Fogadd el te is ezt a meghívást! Engem minden emberhez küldtek, hogy az igaz útra vezessem őket.” Nagytiszteletű Oszmán, akit elbűvöltek Allah Küldöttének magasztos állapotai és mosolygó arccal kimondott szavai, nagy lelkesedéssel és odaadással így szólt: „Ashhadu an lá iláha illallah, va ashhadu anna Muhammadan abduhu va raszúluh”, és felvette az iszlámot.
Allah Küldötte a prófétaság első három évében titokban hívta az embereket az iszlámra. Az emberek lassan, egyenként, kettesével kezdték felvenni az iszlámot. Ezalatt a muszlimok száma alig érte el a harmincat. Ők is otthon végezték istenszolgálatukat, és titokban tanulták és jegyezték meg a nemes Korán kinyilatkoztatott nemes ájáit.
„Szábikún al-iszlám, vagyis az első muszlimok: Abu Bakr asz-Sziddík, Ali ibn Abí Tálib, Zajd ibn Hárisza, Oszmán ibn Affán, Abdurrahmán ibn Auf, Sza’d ibn Abí Vakkász, Zubajr ibn Avvám és Talha ibn Ubajdullah” (radiyallahu anhum ecmain)
A legközelebbi rokonok hívása
Amikor leküldték az al-Muddasszir szúrát, Allah Küldötte elkezdte hívni az embereket az iszlám vallására. Ezt a hívást titokban végezte. Egy idő múlva leküldték azt a nemes áját, amelynek jelentése: „Intve figyelmeztesd legközelebbi rokonaidat Allahu teâlâ büntetésével, és hívd őket az igaz vallásra!”19 Erre Prófétánk, Mohammed aleyhisselam elküldte nagytiszteletű Alit, hogy hívja rokonait a vallásra, és mindannyiukat meghívta Abu Tálib házába. Egy tál ételt tett eléjük, amennyi egy embernek elég, és egy csésze tejet. Előbb ő maga kezdett enni „Bismillah”-val, aztán így szólt az érkezett rokonokhoz: „Tessék!” Negyven ember gyűlt össze. Ám az étel, amelyet eléjük tettek, mindannyiukat jóllakatta, és egy csöppet sem fogyott. A jelen lévők elámultak ezen a csodán (mu’dzsiza). Az étkezés után a Próféta beszélni akart, hogy rokonait az iszlámra hívja. Ekkor nagybátyja, Abu Lahab ellenségesen így szólt: „Ilyen varázslatot, amilyet ma láttunk, még soha nem láttunk. A rokonotok megbabonázott titeket. Ó, unokaöcsém! Soha nem láttam embert, aki annyi rosszat és romlást hozott volna, mint te”, és folytatta sértő beszédét.
Prófétánk így szólt Abu Lahabhoz: „Azt a rosszat, amit nekem sem a kurajsiták, sem az összes arab törzs nem tudna elkövetni, te követted el ellenem!” Szétszéledtek anélkül, hogy egyikük is felvette volna az iszlámot. Ezután az esemény után nem sok idő telt el, és ismét meghívta rokonait. Nagytiszteletű Ali ismét mindannyiukat meghívta és elhozta.
Mint első alkalommal, ételt tettek eléjük. Az étkezés után a Próféta felállt, és így szólt: „A dicséret egyedül Allahu teâlât illeti. Egyedül Tőle kérek segítséget. Benne hiszek, és Rá hagyatkozom. Kétség nélkül tudom és tudtul adom, hogy nincs más isten, csak Allahu teâlâ; Ő egy. Nincs se mása, se társa.” Aztán így folytatta: „Soha nem mondok nektek hazugságot, az igazat mondom nektek… Arra hívlak benneteket, hogy higgyetek Allahu teâlâban, aki egy, és akin kívül nincs más isten. Én vagyok a próféta, akit Ő hozzátok és az egész emberiséghez küldött. Allahra mondom, meghaltok, ahogy elalszotok, és feltámasztanak benneteket, ahogy felébredtek álmotokból, és számot kell adnotok mindenről, amit tettetek; jótetteitekért jutalmat kaptok, rossz tetteitekért büntetést. Ez pedig vagy örök tartózkodás a Paradicsomban, vagy örök tartózkodás a Pokolban. Ti vagytok az elsők az emberek közül, akiket a túlvilági büntetésre figyelmeztetek.”
Amikor Abu Tálib végighallgatta ezeket a szavakat, így szólt: „Ó, tisztelt unokaöcsém! Nem ismerek értékesebbet annál, hogy segítselek. Tanácsaidat magunkévá tettük és elfogadtuk, szavaidat szívünkkel megerősítettük. Akik most itt összegyűltek, nagyapád, Abdulmuttalib gyermekei. Kétségtelen, hogy én is közéjük tartozom. Amit te akarsz, afelé közülünk én sietek elsőként. Megígérem, hogy egy pillanatra sem szűnök meg körülvenni és oltalmazni téged. Te folytasd azt, amit megparancsoltak neked! De ha arról van szó, hogy elhagyjam régi vallásomat, arra nem tudom rávenni a lelkemet.”
Abu Lahabon kívül az ott lévő rokonok és nagybátyák szelíden beszéltek. Abu Lahab azonban így szólt: „Ó, Abdulmuttalib fiai! Állítsátok meg ti, mielőtt mások fogják le a kezét, és állítják meg! Ha ma elfogadjátok, amit ő mond, megaláztatás és szégyen ér benneteket. Ha vállaljátok, hogy oltalmazzátok, mindnyájatokat megölnek…”, és szemtelen szavakat mondott, és fenyegetőzött. A Próféta apai nagynénje így felelt Abu Lahabnak: „Ó, fivérem! Illik-e hozzád, hogy segítség nélkül hagyd fivérem fiát és vallását? Allahra mondom, a ma élő tudósok tudtul adják, hogy Abdulmuttalib nemzetségéből próféta jön. Íme, ő az a próféta.”
E szavakra Abu Lahab folytatta csúnya beszédét. Abu Tálib megharagudott Abu Lahabra, és így szólt: „Gyáva! Allahra mondom, amíg élünk, segítői és oltalmazói vagyunk.” Mohammed aleyhisselamhoz fordult, és így szólt: „Ó, unokaöcsém! Szólj nekünk, amikor hívni akarod az embereket, hogy higgyenek Uradban; felfegyverkezünk, és veled együtt vonulunk ki.” Ekkor a Világegyetem Büszkesége ismét szólni kezdett, és így szólt: „Ó, Abdulmuttalib fiai! Allahra mondom, nincs az arabok között olyan férfi, aki népének magasztosabbat és jobbat hozott volna annál, amit én hoztam nektek, és ami jó ezen a világon és a túlvilágon (vagyis ennél a vallásnál). Arra hívlak benneteket, hogy mondjatok ki két szót, amelyek könnyűek a nyelvnek, de nehezek a Mérlegen (mízán). Vagyis tanúsítsátok, hogy nincs más isten, csak Allah, és hogy én az Ő szolgája és raszúlja vagyok. Allahu teâlâ megparancsolta nekem, hogy erre hívjalak benneteket. Nos, ki fogadja el közületek ezt a hívásomat, és lesz a segítőm ezen az úton?” Senki sem szólalt meg. Mindannyian lehajtották a fejüket. A Próféta háromszor megismételte ezeket a szavait. Valahányszor kimondta, nagytiszteletű Ali felállt. Harmadszor így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Bár korra a legfiatalabb vagyok közöttük, én leszek a segítőd.” Ekkor Allah Küldötte megfogta nagytiszteletű Ali kezét.
A többiek csodálkozva szétszéledtek. Allahu teâlâ Habíbja (sallallahu aleyhi ve sellem) mélységesen elszomorodott rokonai ilyen magatartása miatt.
De nem csüggedt el, és folytatta a hívást, hogy megmeneküljenek a Pokoltól, és elnyerjék a boldogságot.
A bi’sza negyedik évében leküldték az al-Hidzsr szúra kilencvennegyedik ájáját. Amikor megérkezett az isteni parancs, amelynek jelentése: „(Ó, Szeretettem!) Hirdesd nyíltan azt, amire parancsot kaptál (a parancsokat és tilalmakat)! Fordulj el a társítóktól! Ne törődj a szavaikkal!”, szeretett Prófétánk nyíltan kezdte hívni a mekkaiakat az iszlámra. Egy napon felment a Szafá-dombra, és így szólt: „Ó, kurajsita nép! Gyűljetek ide, és hallgassátok meg a szavaimat!” Amikor a törzsek összegyűltek, megkérdezte: „Ó, népem! Hallottatok-e valaha tőlem hazug szót?” Mindannyian egy emberként felelték: „Nem, nem hallottunk.” Így szólt: „Allahu teâlâ megajándékozott a prófétasággal, és prófétaként küldött el hozzátok.” Aztán elmondta az al-A’ráf szúra százötvennyolcadik ájáját, amelynek jelentése: „(Ó, Szeretettem!) Mondd nekik: »Ó, emberek! Én Allahu teâlâ Küldötte vagyok, akit mindannyiótokhoz küldött, akié az egek és a föld. Ő az, aki minden élőnek halált és életet ad. Nincs más (imádatra méltó) isten, csak Ő.«” Nagybátyja, Abu Lahab, aki a hallgatók között volt, megharagudott, és a hitetlenségben (kufr) megátalkodva felkiáltott: „Unokaöcsém megbolondult! Ne hallgassatok annak a szavára, aki nem imádja bálványainkat, és elhagyta vallásunkat!” A jelen lévők szétszéledtek, és senki sem hitt. Bár tudták, hogy a Próféta igazmondó és magasztos erkölcsű, elfordultak tőle, és ellenségeivé váltak.
„Intve figyelmeztesd legközelebbi rokonaidat Allahu teâlâ büntetésével, és hívd őket az igaz vallásra!” Su’ará: 214
Egy másik napon, engedelmeskedve Allahu teâlâ parancsának: „Hirdesd nyíltan azt, amire parancsot kaptál (a parancsokat és tilalmakat)!”, a Próféta ismét felment a Szafá-dombra. Magas és erős hangon fordult a néphez: „Ja szabáháh! Jöjjetek ide, gyűljetek össze, fontos hírem van számotokra!”20 Erre a kiáltásra a törzsek odasereglettek. Csodálkozva és kíváncsian várakozni kezdtek. Akik nem jöttek el, elküldték embereiket, hogy megtudják, miért gyűlik össze a nép. Az érkezők egy csoportja kérdezni kezdte: „Ó, Mohammed al-Amín! Miért gyűjtöttél ide minket, mit akarsz tudtunkra adni?” Ő pedig ezekkel a szavakkal fordult hozzájuk: „Ó, kurajsita törzsek!” Mindannyian nagy figyelemmel hallgatták. Így folytatta: „Az én helyzetem és a tiétek ahhoz az emberéhez hasonló, aki meglátta az ellenséget, elfutott, hogy hírt adjon a családjának, és attól tartva, hogy az ellenség előbb ér a családjához, mint ő, és árt nekik, így kiáltott: »Ja szabáháh!« (Körülzárt az ellenség! Megvirradt! Gyorsan készüljetek a harcra!) Ó, kurajsiták! Ha azt mondanám nektek, hogy e hegy mögött ellenséges sereg van, amely hamarosan rátok tör, hinnétek nekem?” Így feleltek: „Igen, hinnénk. Mert eddig semmi mást nem láttunk nálad, csak becsületességet. Soha nem láttuk, hogy hazudtál volna!…”
Erre elsorolta az összes kurajsita törzset: „Ó, Hásim fiai! Ó, Abd Manáf fiai! Ó, Abdulmuttalib fiai!”, és így folytatta: „Én figyelmeztető vagyok számotokra egy súlyos büntetés előtt, amely bizonyosan eljön. Allahu teâlâ megparancsolta nekem, hogy legközelebbi rokonaimat figyelmeztessem a túlvilági büntetésre. Arra hívlak benneteket, hogy higgyetek, és mondjátok: Lá iláha illallahu vahdahu lá saríka lah (Allah egy, nincs más isten, csak Ő). Én pedig az Ő szolgája és raszúlja vagyok. Ha ezt hiszitek, bejuttok a Paradicsomba. Amíg ki nem mondjátok: »Lá iláha illallah«, nem szerezhetek nektek sem hasznot ezen a világon, sem részt a túlvilágon.” Abu Lahab, aki a hallgató törzsek között volt, így szólt: „Ezért gyűjtöttél ide minket?”, és egy követ dobott szeretett Prófétánkra, amelyet a földről vett fel. A többiektől nem érkezett ilyen ellenállás; egymás között beszélgetve szétszéledtek.21
Még ha a napot a jobb kezembe adnák is!
E hívások után szeretett Prófétánk, ahol csak meglátott egy embert vagy egy csoportot, elmagyarázta nekik az iszlámot. Tudtul adta, hogy az igazi megmenekülés csak akkor lehetséges, ha az ember eltávolodik nafsza (egója) követésétől, az elnyomástól, az igazságtalanságtól és minden rossz tettől, és hisz Allahu teâlâban. Akik nafszuk vágyait és szenvedélyeit követték, akik elnyomták a gyengéket, és túlságosan átadták magukat a gőgnek, hevesen szembeszálltak ezzel. Amikor látták, hogy minden romlott tettüknek véget vetnek, elutasították azt, amit Mohammed aleyhisselam tudtul adott. Ellenségeivé váltak neki és azoknak, akik hittek. A társítók eleinte gúnyolódtak. Aztán elhatározták, hogy fokozzák a nyomást és a kínzást. Meg akarták félemlíteni és el akarták hallgattatni a hívőket, és ki akarták oltani az iszlámra hívást. Élükön Abu Dzsahl, Utba, Sajba, Abu Lahab, Ukba ibn Abí Mu’ajt, Ász ibn Váil, Aszvad ibn Muttalib, Aszvad ibn Abd Jagúsz, Valíd ibn Mugíra… álltak.
Egy napon Utba, Sajba és Abu Dzsahl így szóltak Abu Tálibhoz: „Te vagy a mi idősebbünk. Mi mindig tisztelünk és becsülünk téged. Most pedig unokaöcséd új vallást alapított. Gyalázza bálványainkat, és hitetlenséggel vádol minket. Beszélj a lelkére! Térítsd el ettől! Ha nem hagyja abba, mi tudjuk, hogyan bánjunk el vele…”
Abu Tálib megnyugtatta és visszaküldte őket, és hogy ne szomorítsa el a Prófétát, elhallgatta előtte a dolgot. Valamivel később a társítók ismét összegyűltek, és Abu Tálibhoz mentek. Így szóltak: „Már korábban is eljöttünk hozzád, és elmondtuk, hogyan állnak a dolgok. Nem törődtél a szavainkkal. Ő pedig továbbra is gyalázza bálványainkat. Ezt tovább már nem tudjuk elviselni. Harcolni fogunk mindkettőtök ellen az utolsó csepp vérig. Mekkában vagy ő pusztul el, vagy mi.” Abu Tálib igyekezett megnyugtatni őket, de ők kitartottak makacsságuk mellett.22
Abu Tálib nem akarta, hogy Allah Küldötte megsértődjön, de azt sem akarta, hogy ellenségeskedés támadjon közte és népe között. Elment a Prófétához, és így szólt: „Ó, Mohammed! Az egész nép összefogott ellened, és eljöttek hozzám panaszkodni. A rokonok közötti ellenségeskedés nem jó. Azt akarják, hogy ne nevezd őket hitetlennek, és ne gyalázd őket azzal, hogy rossz úton járnak.” Erre a Legkedvesebb Küldött így szólt:
„Nagybátyám! Tudd meg, hogy még ha a napot a jobb kezembe, a holdat pedig a bal kezembe adnák is (bármit ígérnének is), soha nem mondok le erről a vallásról, sem arról, hogy tudtul adjam és hirdessem az embereknek. Vagy Allahu teâlâ elterjeszti ezt a vallást az egész világon, és véget ér a feladatom, vagy ezen az úton feláldozom az életemet.” Aztán felállt. Áldott szeme tele volt könnyel.
Amikor Abu Tálib látta, hogy Allah Küldötte elszomorodott, megbánta, amit mondott, átölelte a nyakát, és így szólt: „Unokaöcsém! Folytasd utadat, és tégy, amit akarsz! Amíg élek, oltalmazlak és megvédelek.”23
Amikor a társítók előkelői közül tízen megértették, hogy Abu Tálib oltalmazza nagytiszteletű Mohammedet, magukkal vitték Umára ibn Valídot, és Abu Tálibhoz mentek. Olyan ajánlatot tettek neki, amelyet nem lehetett elfogadni: „Ó, Abu Tálib! Tudod, hogy ez az Umára a legszebb, a legerősebb és a legerkölcsösebb a mekkai ifjak közül. Ezenkívül költő is. Neked adjuk, hadd szolgáljon ügyeidben. Nekünk Umára helyett add Mohammedet, hogy megöljük! Embert emberért! Mit akarsz még?” Abu Tálib e szavakra rettenetesen megharagudott. Így szólt: „Ti előbb adjátok ide a fiaitokat! Én megölöm őket. Aztán odaadom nektek az unokaöcsémet.” Ekkor a társítók megértették a helyzet komolyságát, és így szóltak: „De hát a mi gyermekeink nem azt teszik, amit ő…” Abu Tálib így szólt: „Esküszöm, hogy unokaöcsém jobb minden gyermeketeknél. Ti tehát a fiatokat adjátok nekem, hogy etessem, az én drága gyermekemet pedig elviszitek, hogy megöljétek!… Még a nőstény teve sem vágyik más borjúra, mint a sajátjára, és az idegent nem oltalmazza. Ez távol áll minden észtől és logikától. A dolog már minden határt átlépett. Aki drága gyermekemnek, Mohammednek (aleyhisselam) az ellensége, annak én is ellensége vagyok. Tudjátok meg ezt, és tegyetek, amit csak tudtok!”24 A társítók dühösen felálltak és elmentek. Abu Tálib azonnal összegyűjtötte Hásim fiait és Abdulmuttalib fiait. Elmagyarázta nekik a helyzetet, és rávette őket, hogy segítsenek szeretett Prófétánknak (sallallahu aleyhi ve sellem). Azok a kezek, amelyek Allah Küldöttének megölésére emelkednének, el fognak törni. Ebben összefogtak a társítók ellen. Egyedül Abu Lahab nem csatlakozott hozzájuk. Abu Tálib így szólt hozzájuk: „Ó, vitézek! Holnap mindegyikőtök kösse fel a kardját, és kövessen engem!”
„Nagybátyám! Tudd meg, hogy még ha a napot a jobb kezembe, a holdat pedig a bal kezembe adnák is (bármit ígérnének is), soha nem mondok le erről a vallásról, sem arról, hogy tudtul adjam és hirdessem az embereknek. Vagy Allahu teâlâ elterjeszti ezt a vallást az egész világon, és véget ér a feladatom, vagy ezen az úton feláldozom az életemet” Szeretett Prófétánk, Mohammed aleyhisselam
Másnap Abu Tálib elment a Próféta házához, és együtt elindultak a Szent Terület (al-Haram as-saríf) felé. Mögöttük Hásim fiainak vitézei lépkedtek. A Kábához értek, és szembeálltak a társítókkal. Abu Tálib így szólt a társítókhoz: „Ó, kurajsiták! Hallottam, hogy elhatároztátok, hogy megölitek unokaöcsémet. Tudjátok-e, hogy ezek az ifjak itt mögöttem, kezüket a kardjuk markolatán tartva, türelmetlenül várják a jelemet? Esküszöm, hogy ha megölitek Mohammedet, egyetlenegyet sem hagyok életben közületek!…” Aztán szeretett Prófétánkat dicsérő verseket kezdett mondani. Az ott lévő társítók Abu Dzsahllal az élükön szétszéledtek.
