BÁNTALMAZÁS, KÍNZÁS ÉS ELNYOMÁS

Száradjon le Abu Lahab két keze

A Próféta háza két megrögzött társítónak, Abu Lahabnak és Ukba ibn Mu’ajtnak a háza között állt. Ezek minden alkalommal igyekeztek valahogy ártani szeretett Prófétánknak. Éjjelente még állatbendőket is dobáltak Allah Küldötte házának ajtaja elé. Nagybátyja, Abu Lahab még ezzel sem érte be, hanem szomszédja, Adí házából köveket dobált rá, és így gyötörte.

Felesége, Umm Dzsamíl sem maradt el mögötte: tüskés ágakat gyűjtött, és szétszórta azokon az utakon, amelyeken Allah Küldöttének el kellett haladnia, hogy belefúródjanak áldott lábába. Egy napon, amikor Abu Lahab a Próféta ajtaja elé szórta a magával hozott szennyet, meglátta nagytiszteletű Hamza. Azonnal odarohant, megragadta fivérét, Abu Lahabot, és a magával hozott szennyet a fejére öntötte.

Abu Lahab és felesége e gonosz tettei után leküldték róluk a Tabbat szúrát, amely így kezdődik: „Száradjon le Abu Lahab két keze, és bizony le is száradt…” Amikor Abu Lahab felesége, Umm Dzsamíl meghallotta, hogy róluk szúra került kinyilatkoztatásra, keresni kezdte a Prófétát. Amikor megtudta, hogy a Kábánál van, egy nagy követ vett a kezébe, és odament. Nagytiszteletű Abu Bakr éppen abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Prófétánkkal beszélgethetett.

Amikor meglátta a követ Umm Dzsamíl kezében, így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Jön Umm Dzsamíl. Nagyon gonosz asszony, attól tartok, hogy árt neked. Bárcsak félrehúzódnál, hogy ne érjen gonoszsága!” Allah Küldötte így szólt: „Ő nem láthat engem.” Umm Dzsamíl megállt nagytiszteletű Abu Bakr előtt, és alantas szavakat mondott: „Ó, Abu Bakr! Mondd meg gyorsan, hol van az a barátod! Engem és a férjemet versekben kigúnyolt és gyalázott. Ha ő költő, akkor én is költő vagyok, és a férjem is költő. Íme, én is kigúnyolom őt versben. Szembeszállunk vele, nem ismerjük el a prófétaságát, és a vallása nem tetszik nekünk. Esküszöm, ha csak meglátnám, ezzel a kővel ütném fejbe…” Amikor nagytiszteletű Abu Bakr azt mondta: „Az én vezetőm nem költő, és nem gúnyolt ki téged versben”, Umm Dzsamíl megfordult és elment. Nagytiszteletű Abu Bakr a Prófétához fordult, és megkérdezte: „Ó, Allah Küldötte! Nem látott téged?” Ő így felelt: „Nem látott engem. Allahu teâlâ olyanná tette a szemét, hogy nem láthat engem.”2

A Próféta áldott lánya, nagytiszteletű Umm Kulszúm, Abu Lahab fiával, Utajbával volt eljegyezve, nagytiszteletű Rukajja pedig másik fiával, Utbával, de még nem keltek egybe.

Amikor leküldték a Tabbat szúrát, Abu Lahab, a Pokol e lakója, a felesége és a kurajsita előkelők ezt javasolták Utbának és Utajbának: „Azzal, hogy elvettétek a lányait, megkönnyítettétek a terhét. Bocsássátok el a lányait, hadd gyötrődjön! Mi feleségül adunk nektek a kurajsiták közül bármelyik lányt, amelyiket csak akarjátok.” Ők így feleltek: „Rendben, elbocsátottuk őket.” Az Utajba nevű alávaló ember még tovább ment: Prófétánk (sallallahu teâlâ aleyhi ve sellem) elé állt, és ezekkel a szavakkal sértegette: „Ó, Mohammed! Nem ismerlek el sem téged, sem a vallásodat. A lányodat is elbocsátottam. Mostantól se te ne szeress engem, se én nem foglak szeretni téged! Se te ne gyere hozzám, se én nem megyek hozzád!…” Aztán rávetette magát szeretett Prófétánkra, és megragadta áldott gallérját. Elszakította az ingét, és sértegette. Erre szeretett Prófétánk ezekkel a szavakkal átkozta meg: „Uram! Küldd rá egyik vadállatodat!” Amikor a szerencsétlen Utajba hazament apjához, és elmondta, mi történt, Abu Lahab így szólt: „Félek Mohammed átkától, amelyet a fiamra mondott.” Néhány nap múlva Abu Lahab kereskedni küldte fiát, Utajbát Damaszkuszba. A karaván egy Zarká nevű helyen állt meg éjszakára. Egy oroszlán kezdett körülötte járkálni. Amint Utajba meglátta, így szólt: „Jaj! Esküszöm, hogy Mohammed (aleyhisselam) átka meghallgatásra talált. Ez az oroszlán felfal engem! Bár ő Mekkában van, mégis ő a gyilkosom!” Kis idő múlva az oroszlán eltűnt. Utajbát egy magaslaton fektették le aludni. Éjjel az oroszlán ismét eljött. A karavánban egyenként mindenkit megszagolt, és eljutott Utajbáig. Ráugrott, feltépte a hasát, megragadta a fejét, és rettenetes harapásokkal végzett vele. Utajba jajveszékelve lehelte ki a lelkét: „Nem megmondtam nektek, hogy Mohammed a legigazmondóbb ember?” Abu Lahab pedig, amikor meghallotta, hogy fiát széttépte az oroszlán, sírva fakadt: „Nem megmondtam nektek, hogy félek Mohammed átkától, amelyet a fiamra mondott?”3

„Száradjon le Abu Lahab két keze (pusztuljon el), és bizony le is száradt. Nem használt neki sem a vagyona (amelyet apjától örökölt), sem az, amit szerzett. Lángoló tűzben fog égni, és vele a felesége is, a tűzifa hordozója, akinek a nyakában pálmarostból font kötél lesz” Tabbat: 1–5

Szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) az örök boldogságra hívta az embereket; azzal, hogy arra hívta őket, higgyenek Allah létezésében és egyedülvalóságában, azon fáradozott, hogy ne égjenek a Pokolban. A társítók azonban így szóltak: „Ez apáink vallása”, és tovább imádták a bálványokat. A Próféta arra hívta őket, hogy emberhez méltóan éljenek, becsületesek és méltóságteljesek legyenek, emelkedjenek ki a semmiből, és jussanak fel a magas és magasztos fokokra. Ők azonban kitartottak makacsságuk mellett. Abu Lahab volt az első azok között, akik sértegették és bántalmazták. Szüntelenül Allah Küldötte nyomában járt, és azon igyekezett, hogy elfordítsa az embereket szavai meghallgatásától, és kételyt ültessen a szívükbe. A gyülekezőhelyeken és a piacokon, valahányszor Allah Küldötte így szólt: „Ó, emberek! Mondjátok: »Lá iláha illallah«, és megmenekültök!”, Abu Lahab azonnal utána ment, és ezt mondta: „Ó, emberek! Aki beszél, az unokaöcsém. Semmiképp se higgyetek a szavainak! Tartsátok magatokat távol tőle!”

Egy napon Mohammed aleyhisselam a nemes Kábánál imádkozott. Hét társítóból álló csoport, köztük a kurajsita előkelők közül Abu Dzsahl, Sajba ibn Rabí’a, Utba ibn Rabí’a és Ukba ibn Abí Mu’ajt, odajött, és leült egy helyre Allah Küldötte közelében. Nem messze ott hevert egy előző nap levágott teve bendője és maradványai. Az alávaló Abu Dzsahl a mellette lévőkhöz fordult, és undorító javaslatot tett: „Ki az közületek, aki fogja ennek a tevének a bendőjét, és Mohammed vállai közé teszi, amikor leborul?” A legerőszakosabb, legkegyetlenebb, legkönyörtelenebb és legszerencsétlenebb közülük, Ukba ibn Abí Mu’ajt azt mondta: „Én”, és azonnal felállt. Amikor Prófétánk leborult, a bendőt mindazzal együtt, ami benne volt, áldott vállára tette. A társítók ezt nézték, és fetrengeni kezdtek a nevetéstől. A Próféta meghosszabbította a leborulást, és nem emelte fel áldott fejét. Ekkor meglátta ezt Abdullah ibn Masz’úd, a nemes Társak egyike. Így beszélte el ezt az eseményt:

„Amikor ilyen állapotban láttam Allah Küldöttét, a fejembe szökött a vér. De nem volt sem népem, sem törzsem, amely megvédett volna a társítóktól. Egyes-egyedül voltam és gyenge. Abban a pillanatban még megszólalni sem volt erőm. A helyemen álltam, és nagy bánattal néztem Allah Küldöttét.

Ó, bárcsak lett volna akkor erőm vagy oltalmazóm, aki megvéd a társítóktól, hogy ledobjam és elhajítsam azt, amit Allah Küldötte (aleyhisselam) áldott vállára tettek! Miközben így vártam, hírt vittek Allah Küldötte lányának, nagytiszteletű Fátimának. Fátima akkor kicsi volt. Odaszaladt, és ledobta apjáról, ami rajta volt. Átkozta azokat, akik ezt tették, és kemény szavakat mondott nekik. Allah Küldötte pedig, mintha semmi sem történt volna, befejezte az imát, és háromszor így szólt:

»Allahom! Rád bízom a kurajsitáknak ezt a csoportját! Allahom! Rád bízom Abu Dzsahlt, Amr ibn Hisámot! Allahom! Rád bízom Utba ibn Rabí’át! Allahom! Rád bízom Sajba ibn Rabí’át! Allahom! Rád bízom Ukba ibn Mu’ajtot! Allahom! Rád bízom Umajja ibn Halafot! Allahom! Rád bízom Valíd ibn Utbát! Allahom! Rád bízom Umára ibn Valídot!«

Amikor a társítók meghallották ezt az ellenük mondott átkot, abbahagyták a nevetést, és megijedtek. Hitték ugyanis, hogy a Bajtullahban mondott fohász meghallgatásra talál. Allah Küldötte így szólt Abu Dzsahlhoz: »Allahra mondom, vagy abbahagyod ezt, vagy Allahu teâlâ csapást bocsát a fejedre!« Allahu teâlâra esküszöm, láttam, hogy mindazokat, akiknek a nevét Allah Küldötte kimondta, megölték a badri csatában, a földre rogytak, aztán mint a hőségtől bűzlő dögöt, a badri gödörbe dobták őket.”

Egy napon Abu Dzsahl a Bajtullahban így szólt a kurajsita társítókhoz: „Ó, kurajsiták! Látjátok, hogy Mohammed nem hagyja abba vallásunk gyalázását, azt, hogy nyelvét felemelje bálványaink és az őket imádó apáink ellen, és hogy ostobáknak tekintsen minket. Esküszöm előttetek, és kijelentem: holnap, amikor ide jön imádkozni, és leborul, teljes erőmből a fejére ejtek egy követ, amelyet még én magam is alig bírok el. Aztán vagy megvédetek Abdulmuttalib fiaival szemben, vagy nem – ahogy akarjátok. Ha megölöm, tegyenek velem a rokonai, amit akarnak…” Az ott lévő társítók biztatták: „Esküszünk, hogy megvédünk, és senkinek sem adunk ki. Csak öld meg!” Reggel Abu Dzsahl egy hatalmas kővel a kezében a Kábához jött. Leült a társítók mellé, és várni kezdett. Szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) szokása szerint eljött a Bajtullahba, és imádkozni kezdett. Abu Dzsahl felállt, és elindult Allah Küldötte felé, hogy lesújtson rá a kezében tartott hatalmas kővel. Az összes társító feszülten figyelte, mi történik. Amikor Abu Dzsahl közel ért Allah Küldöttéhez, hirtelen remegni kezdett. A hatalmas kő kiesett a kezéből a földre, arca hamuszürke lett, és nagy félelemmel hátrált. A csodálkozó társítók odamentek Abu Dzsahlhoz, és megkérdezték: „Ó, Amr ibn Hisám! Mondd, mi történt?” Abu Dzsahl így szólt: „Éppen amikor felemeltem a követ, hogy megöljem, egy dühöngő teve jelent meg előttem. Esküszöm, életemben nem láttam ilyen magas lábú, éles fogú, rettenetes tevét, és nem is hallottam ilyenről. Ha még egy kicsit közelebb mentem volna, bizonyosan megölt volna.” Egy másik alkalommal Abu Dzsahl összegyűjtötte a társítókat, és megkérdezte: „Imádkozik itt Abdullah árvája, és a földhöz dörzsöli az arcát?” Azt felelték: „Igen.” Abu Dzsahl, aki éppen erre a szóra várt, így szólt: „Ha így látom, a lábammal szétzúzom a fejét.” Egy napon a próféták vezetője imára állt a Kábánál. Abu Dzsahl a társaival ült. Felállt, és elindult Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) felé. Egészen közel ment. De hirtelen a kezével törölgetni kezdte az arcát, és futásnak eredt. A társítók odaléptek hozzá, és így szóltak: „Mi történt, mi van veled?” Abu Dzsahl így felelt: „Köztünk egy tűzzel teli árok jelent meg. Amikor láttam, hogy valakik rám rontanak, visszafordultam.” A társítók előkelői, mint Valíd ibn Mugíra, Abu Dzsahl (Amr ibn Hisám), Aszvad ibn Muttalib, Umajja ibn Halaf, Aszvad ibn Abd Jagúsz, Ász ibn Váil és Hárisz ibn Kajsz, gúnyolódtak Allah Küldöttén, valahányszor meglátták: „Ez is azt hiszi, hogy próféta, és hogy Dzsibríl jár hozzá.” Ezért, amikor egy napon a Legkedvesebb Küldött nagyon elszomorodott, eljött Dzsibríl aleyhisselam, és néhány nemes áját hozott. Jelentésük szerint:

„(Ó, Küldöttem!) Esküszöm, hogy az előtted küldött küldöttekből is gúnyt űztek. Azokat, akik gúnyolódtak rajtuk, és gúnyt űztek belőlük (a küldöttekből), gúnyolódásuk büntetéseként minden oldalról körülvette a csapás és a büntetés.”4 „Mi bizony elégségesek vagyunk neked a gúnyolódókkal szemben. Ők azok, akik Allahu teâlâ mellett más istent ismernek el. Hamarosan megtudják (milyen vég vár rájuk). Mi bizony tudjuk, hogy szavaik miatt (amiért társakat állítanak Allah mellé, nyelvüket a nemes Korán ellen emelik, és gúnyos szavakkal fordulnak hozzád) összeszorul a mellkasod, és elszorul a szíved.”5

„Ó, Abu Dzsahl! Allahra mondom, vagy abbahagyod ezt, vagy Allahu teâlâ csapást bocsát a fejedre” Szeretett Prófétánk, Mohammed aleyhisselam

Egy napon, amikor a Világegyetem Szultánja a Kába al-Muazzama körül végezte a taváfot, eljött Dzsibríl aleyhisselam, és így szólt: „Azt a parancsot kaptam, hogy elbánjak velük (a gúnyolódókkal).” Kis idő múlva elhaladt előttük Valíd ibn Mugíra. Dzsibríl aleyhisselam megkérdezte: „Milyen ember ez, aki itt elhalad?” A Próféta így felelt: „Allahu teâlâ egyik legrosszabb szolgája.” Ekkor Dzsibríl aleyhisselam Valíd lábára mutatott, és így szólt: „Vele elbántam!” Kis idő múlva Ász ibn Váil haladt el. Amikor róla is megkérdezte, és ugyanazt a választ kapta, a hasára mutatott, és így szólt: „Neki is megmutattam, hol a helye!” Amikor Aszvad ibn Muttalib haladt el, a szemére mutatott, amikor pedig Abd Jagúszt látta, a fejére. Amikor pedig Hárisz ibn Kajsz haladt el, a hasára mutatott, és így szólt: „Ó, Mohammed! Allahu teâlâ megmentett gonoszságuktól. Hamarosan mindegyiküket csapás éri.”

Ász ibn Váil lábába tüske fúródott. Akárhogy kezelték, nem találtak rá orvosságot. Végül a lába feldagadt, mint egy teve nyaka, és jajveszékelve lehelte ki a lelkét: „Mohammed Allahja megölt engem!”

Aszvad ibn Muttalib megvakult. Dzsibríl aleyhisselam egy fához verte a fejét, és elpusztította.

Aszvad ibn Abd Jagúsznak, amikor egy Bád-i szamúm nevű helyen volt, teljesen megfeketedett az arca és a teste. Amikor hazament, nem ismerték fel, és elkergették az ajtóból. A bánattól halt meg, fejét a háza ajtajába verve.

Hárisz ibn Kajsz pedig sózott halat evett. A tűz egyre nőtt benne. Akármennyi vizet ivott, nem tudta oltani a szomjúságát. Végül szétpukkadt és meghalt. Valíd ibn Mugíra lábszárába is egy darab vas fúródott. Sebe nem gyógyult be, sok vért vesztett, és ő is jajveszékelve lehelte ki a lelkét: „Mohammed Allahja megölt engem!”

Így mindegyikük megkapta tetteiért a megérdemelt büntetést. Ezenkívül az ájákban tudtul adták, hogy a társítók örökké a Pokolban maradnak. Egy napon szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) találkozott Hakam ibn Abi l-Ásszal. Amikor a Próféta eltávolodott, Hakam a háta mögött gúnyolódott rajta, és elferdítette a száját, az arcát és a testét.

A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) a prófétaság fényével látta, mit tesz Hakam, és azért fohászkodott, hogy ilyen is maradjon. Hakam teste remegni kezdett, és élete végéig ilyen maradt.

A nemes Társak megkínzása

A társítók nemcsak a Prófétát bántalmazták. Híres Társait (radiyallahu anhum) is megkínozták. Főként a szegényeket és azokat választották ki, akiknek nem volt senkijük, és gátlás nélkül elnyomták és kínozták őket, amennyire csak tudták, olyan módon, amelyet el sem lehet képzelni. A legtöbbet Bilál al-Habasí, Zinníra asszony, Habbáb ibn Aratt, Ammár ibn Jászir és családja (radiyallahu anhum ecmain) szenvedett. Egyeseket a tűző napon felforrósodott kövekkel égettek, másokat éheztettek és szomjaztattak, és így kínozták őket: „Hagyd el Mohammed vallását!” Ők azonban elviselték ezeket az elviselhetetlen kínokat, és soha nem hagyták el az iszlám vallását.

Allah egy, Allah egy

Nagytiszteletű Bilál, egy Umajja ibn Halaf nevű társító rabszolgája, Abu Bakr asz-Sziddík révén lett muszlim. Mivel tizenkét rabszolgája közül Bilált szerette a legjobban, Umajja a bálványtemplom őrévé tette. Amikor nagytiszteletű Bilál muszlim lett, a templomban az összes bálványt arccal a földre döntötte, mintha leborultak volna. Amikor ez a hír eljutott Umajjához, nagy rémület fogta el. Hívatta, és megkérdezte: „Muszlim lettél. Azt hallom, hogy leborulsz Mohammed Ura előtt, igaz ez?” Nagytiszteletű Bilál így felelt: „Igen. Leborulok Allahu teâlâ, a Nagy és Magasztos előtt.” Amikor ezt a neki nem tetsző választ megkapta, Umajja azonnal bántalmazni és kínozni kezdte. Délben, amikor a nap pontosan a fej fölött áll, levetkőztette, meztelen testére a hőségtől felforrósodott köveket rakott, és így égette. Amikor a tűzként égető kövek egy részét a hátára, egy részét a hasára rakta, ezt mondta: „Hagyd el az iszlám vallását!… Higgy a Lát és Uzzá bálványokban!” Nagytiszteletű Bilál pedig ezekkel a szavakkal hirdette hitét: „Allahu teâlâ egy! Allahu teâlâ egy!”

Valahányszor Umajja ibn Halaf látta ezt a türelmét, dühöngött, tüskéken vonszolta, megsebezte a testét, és kínozta. Nagytiszteletű Bilál azonban nem törődött a testéről patakokban folyó vérrel, és ezt mondta: „Allahom! Elégedett vagyok azzal, ami Tőled jön! Allahom! Elégedett vagyok azzal, ami Tőled jön!”, és szilárd maradt a hitében. Nagytiszteletű Bilál így írta le állapotát:

„Az a romlott Umajja nappal a hőségben megkötözött, éjjel pedig kínzott. Forró nap volt. Mint mindig, ismét kínozni kezdett. Hogy elfordítson az iszlámtól, valahányszor azt mondta: »Imádd bálványainkat! Tagadd meg Mohammed Allahját, tagadd meg, tagadd meg!«, én ezt mondtam: »Allah egy! Allah egy!« Hogy kitöltse a dühét, aznap egy hatalmas sziklát tett a mellemre. Abban a pillanatban elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, láttam, hogy a sziklát levették rólam, és a nap egy felhő mögé bújt. Hálát adtam Allahu teâlânak, és azt mondtam magamban: »Ó, Bilál! Minden, ami a Magasságos Allahtól jön, szép és kellemes.«”

Egy napon Umajja ibn Halaf ismét kivitte Bilál al-Habasít, hogy megkínozza. Levette a ruháját, csak az alsónadrágjában hagyta, a perzselő hőségben a forró homokra fektette, és köveket rakott rá. A társítók összegyűltek, és kegyetlenül kínozták, ezt mondva: „Ha nem hagyod el a vallásodat, megölünk.” Bilál al-Habasí pedig ezek alatt az elviselhetetlen kínok alatt ezt mondta: „Allah egy! Allah egy!” Ekkor haladt el arra szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem). Amikor látta, milyen állapotban van nagytiszteletű Bilál al-Habasí, nagyon elszomorodott, és így szólt: „Allahu teâlâ nevének emlegetése megment téged.”

Nem sokkal azután, hogy a Próféta hazatért, nagytiszteletű Abu Bakr jött hozzá. A Próféta elmondta Abu Bakr asz-Sziddíknek, milyen kínokat szenved Bilál al-Habasí, és így szólt: „Nagyon elszomorodtam.” Nagytiszteletű Abu Bakr azonnal odament. Így szólt a társítókhoz: „Mit nyertek azzal, hogy így kínozzátok Bilált? Adjátok el nekem!” Ők azt felelték: „Akkor sem adnánk el neked, ha annyi aranyat adnál érte, amennyi az egész világ. De elcserélhetjük a rabszolgádra, Ámirra.” Ámir, nagytiszteletű Abu Bakr rabszolgája, intézte a kereskedését, és sok pénzt keresett. Saját vagyonán kívül tízezer aranya volt. Nagytiszteletű Abu Bakr segítője volt, és minden ügyét intézte. Hitetlen volt azonban, és makacsul kitartott hitetlenségében (kufr). Nagytiszteletű Abu Bakr így szólt: „Odaadtam nektek Ámirt minden vagyonával és pénzével együtt Bilálért.” Umajja ibn Halaf és a többi társító nagyon megörült, és így szóltak: „Becsaptuk Abu Bakrt.”

„(Ó, Küldöttem!) Esküszöm, hogy az előtted küldött küldöttekből is gúnyt űztek. Azokat, akik gúnyolódtak rajtuk, és gúnyt űztek belőlük (a küldöttekből), gúnyolódásuk büntetéseként minden oldalról körülvette a csapás és a büntetés” An’ám: 10

Nagytiszteletű Abu Bakr azonnal ledobta Bilál al-Habasíról a nehéz köveket, és talpra állította. Bilál al-Habasí a súlyos kínzástól teljesen kimerült. Nagytiszteletű Abu Bakr kézen fogta, egyenesen szeretett Prófétánkhoz vezette, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Ma Allah elégedettségéért szabadítottam fel Bilált.” Allah Küldötte nagyon megörült, és sokat fohászkodott nagytiszteletű Abu Bakrért. Ekkor Dzsibríl aleyhisselam elhozta az al-Lajl szúra 17. és 18. ájáját, amelyek örömhírt adnak arról, hogy Abu Bakr távol van a Pokoltól. Ezekben az ájákban, jelentésük szerint, ez áll: „Az (mint nagytiszteletű Abu Bakr) igen istenfélő (aki óvakodik a társítástól és a bűnöktől), aki a jó útján adja oda vagyonát, hogy Allahu teâlâ előtt tisztává váljon (és elnyerje az isteni ígéretet), távol tartatik attól (a Pokoltól).”

Soha nem látott kínzás

Nagytiszteletű Habbáb ibn Aratt is azok közé tartozott, akiket elnyomtak, hogy elhagyják a vallásukat. Nagytiszteletű Habbábnak sem volt senkije, és egy Umm Anmár nevű társító asszony rabszolgája volt.

Mivel nem voltak rokonai, akik megvédték volna, a társítók összegyűltek, letépték a ruhát áldott testéről, és tüskékkel szaggatták. Néha vasinget húztak meztelen testére, és a napon hagyták. A napon vagy tűzben felhevített köveket meztelen testéhez szorították, ezt mondva: „Hagyd el a vallásodat! Imádd Látot és Uzzát!” Habbáb azonban szilárd maradt a hitében, és ezekkel a szavakkal dacolt velük: „Lá iláha illallah, Muhammadun raszúlullah.”

Egy napon a társítók összegyűltek, és egy téren tüzet raktak. Megkötözték nagytiszteletű Habbábot, és odavitték. Levetkőztették, és a tűzre fektették. Vagy el akarták fordítani a vallásától, vagy el akarták égetni a tűzben. Nagytiszteletű Habbáb hanyatt fekve a tűz közepén így fohászkodott: „Allahom! Te látod az állapotomat, és tudod, milyen helyzetben vagyok. Erősítsd meg a hitet a szívemben, és ajándékozz meg nagy türelemmel!” Az egyik társító a lábával a mellére lépett. Nem tudták azonban, hogy Allahu teâlâ megóvja azokat, akik hisznek.

Sok évvel később, amikor Habbábot erről az eseményről kérdezték, felfedte a hátát, megmutatta az égési sebek nyomait, és így szólt: „Miattam raktak tüzet, aztán odavonszoltak, és belevetettek. Azt a tüzet csak a húsom oltotta ki.”

Miközben nagytiszteletű Habbábot kint így kínozták, gazdasszonya, Umm Anmár is vasat hevített izzóvá a tűzben, és azzal égette a fejét, hogy eltérítse a vallásától. Ő minden fájdalmat elviselt a vallásáért, nem tette meg, amit követeltek tőle, és nem tántorodott el a hitétől.

Egy napon nagytiszteletű Habbáb szeretett Prófétánk elé járult, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! A társítók kint, ahol csak meglátnak, tűzzel égetnek. Otthon pedig gazdasszonyom, Umm Anmár izzó vassal égeti a fejemet. Kérlek, fohászkodj értem!” Aztán megmutatta az égési sebeket a hátán és a fején. Prófétánk nagyon megsajnálta. Nem tudta elviselni a szenvedést, amelyet azért viselt, hogy ne hagyja el a vallását, sem az elnyomást, amely ránehezedett, ezért így fohászkodott: „Uram! Segítsd Habbábot!” A Magasságos Allah azonnal meghallgatta Küldötte fohászát, és Umm Anmárra erős fejfájást bocsátott. Umm Anmár reggelig jajgatott a fejfájástól. Orvosságként azt tanácsolták neki, hogy tűzben izzóvá hevített vassal égessék a fejét. Végül hívatta Habbábot, és megparancsolta neki, hogy hevítsen izzóvá egy vasrudat a tűzben, és azzal égesse a fejét… Nagytiszteletű Habbáb pedig vassal égette a fejét…

Az iszlám első napjaiban a társítók nem nagyon törődtek Habbáb ibn Arattal. A hívők száma azonban napról napra nőtt. Végül akarva-akaratlanul komolyan kellett venniük a dolgot. Ekkor még jobban fokozták nagytiszteletű Habbáb kínzását: minden mértéken felül verték, ütötték, sebezték, és kínt kínra halmoztak…

Mindezek ellenére nagytiszteletű Habbáb egy arasznyit sem engedett a hitéből. A bántalmazás és a kínzás azonban elviselhetetlenné vált. Mindent, ami történt, elmondott a Világegyetem Vezetőjének, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Fohászkodnál azért, hogy megmeneküljünk a kínoktól, amelyeket elszenvedünk?”

Erre Allah Küldötte így szólt: „Az előttetek élt ummákban voltak emberek, akiknek vasfésűkkel tépték és kaparták le a bőrét és húsát, de még ez a kínzás sem tudta eltéríteni őket a vallásuktól. Fűrésszel fejük búbjától kettévágták őket, de még ezek a kínok sem tudták eltéríteni őket a vallásuktól. Allahu teâlâ bizonyosan beteljesíti ezt a dolgot (az iszlámot). Győzedelmessé teszi minden vallás fölött. Akkora biztonság lesz, hogy az az ember, aki hátasállatán egyedül utazik Szan’ából Hadramautba, senkitől sem fog félni Allahu teâlân kívül, és juhait illetően semmitől sem fog tartani, csak attól, hogy a farkas megtámadja őket. Ti azonban siettek.” Aztán fohászkodott Habbábért, és megsimogatta a hátát. Allah Küldöttének e kedves szavai, amelyek táplálékot és orvosságot jelentenek a lelkeknek, enyhítették Habbáb fájdalmait.

Nagytiszteletű Habbábnak különösen a romlott társítónál, Ász ibn Váilnál volt nagyobb követelése. Elment hozzá, hogy követelje a tartozását. Ász ibn Váil így szólt Habbábhoz: „Amíg meg nem tagadod Mohammedet, nem adom meg, amivel tartozom neked.” Nagytiszteletű Habbáb így felelt: „Allahra mondom, ahogyan erre képtelen vagyok, amíg élek, úgy akkor sem leszek soha képes elutasítani és megtagadni prófétámat, amikor halálom után feltámadok a sírból. Mindenről lemondok, de ezt a megtagadást nem tudom megtenni.” Erre Ász ibn Váil így szólt: „Hát fel fogunk támadni halálunk után? Ha van ilyen, akkor lesz vagyonom is, gyermekeim is. Azon a napon megadom a tartozásomat.”

Ász ibn Váil e szavai miatt Allahu teâlâ a nemes Koránban, a Marjam szúra 77–79. ájájában, jelentése szerint ezt mondta: „(Ó, Szeretettem!) Láttad-e azt, aki tagadja jeleinket, és azt mondja: »Bizony kapok majd (a Feltámadás Napján) vagyont és gyermekeket« (Ász ibn Váilt)? Vajon betekintést nyert a láthatatlanba, vagy szerződést kötött a Könyörületessel? De nem! Lejegyezzük, amit mond (a Feltámadás Napján számon kérjük rajta), és egyre csak növeljük a büntetését.”

Eszméletvesztésig tartó kínzás

A társítók a kínzásban nem tettek különbséget nő és férfi között. Zinníra asszony is, aki az első muszlimok között volt, és akinek nem volt senkije, rabszolganő volt. Amikor a társítók megtudták, hogy muszlim lett, egyáltalán nem habozták őt is megkínozni. Zinníra asszonyt arra kényszerítették, hogy imádja a Lát és Uzzá bálványokat, fojtogatták és kínozták, amíg levegő nélkül el nem vesztette az eszméletét. Ennek ellenére soha nem hagyta el a vallását, és nem tette meg, amit mondtak neki. Különösen Abu Dzsahl kínozta sokat. Emiatt Zinníra szeme felmondta a szolgálatot. Egyszer, amikor Abu Dzsahl azt mondta neki: „Látod? Lát és Uzzá megvakított!”, Zinníra asszony megmutatta hitét, és így szólt: „Ó, Abu Dzsahl! Allahra mondom, nem úgy van, ahogy mondod. A bálványok, amelyeket Látnak és Uzzának nevezel, semmire sem jók; nem tudnak sem azokról, akik imádják őket, sem azokról, akik nem imádják őket. Az én Uramnak bizonyosan hatalmában áll, hogy visszaadja a látásomat, és visszaállítson korábbi állapotomba.”

„(Ó, Bilál!) Allahu teâlâ nevének emlegetése megment téged” Nemes hadísz

Abu Dzsahl megdöbbent nagytiszteletű Zinníra rendíthetetlen hite láttán. Allahu teâlâ meghallgatta Zinníra fohászát, és szeme jobban kezdett látni, mint azelőtt. Bár látták ezt, Abu Dzsahl és a kurajsita társítók makacsságból nem hittek. Ellenkezőleg, így szóltak: „Ez is prófétájuk egyik varázslata! Nem csodálkoztok ezeken az ostobákon, akik Mohammed útját járják? Ha az út, amelyen járnak, jó és igaz volna, mi követnénk elsőként. Hát egy rabszolganő talált rá az igazságra előttünk?”

Ekkor Allahu teâlâ leküldte az al-Ahkáf szúra 11. ájáját. Jelentése szerint: „Azok a hitetlenek azt mondták a hívőkről: »Ha volna benne (az iszlámban) valami jó, nem előztek volna meg minket ebben ők (a szegények, a nyomorultak), nem siettek volna hozzá előttünk.« És mivel nem vezettettek általa (a nemes Korán által, mint a hívők) az igaz útra, azt fogják mondani (hogy megtagadják a nemes Koránt): »Ez a nemes Korán (amit Mohammed hozott) régi hazugság.«”

Dár al-Arkam

Szeretett Prófétánkat (sallallahu aleyhi ve sellem) nagyon elszomorította az elnyomás és a kínzás, amelynek a társítók Társait kitették. Az iszlám terjesztéséhez és a tanításhoz biztonságos helyre volt szükség. A Próféta e szent feladatra nagytiszteletű Arkam házát választotta.6 A ház a Szafá-dombtól keletre, egy szűk utcában, kissé kiemelkedő helyen állt. Innen könnyen látni lehetett a Kába al-Muazzamát. A ház bejárata és kijárata nagyon alkalmas volt arra, hogy szemmel tartsák az arra járókat. Ezenkívül nagytiszteletű Arkam Mekka egyik előkelője, nagy tekintélyű férfi volt. A Legkedvesebb Küldött ebben a házban magyarázta Társainak az iszlámot. Akiknek az rendeltetett, hogy muszlimok legyenek, oda jöttek, részesültek az iszlám megtiszteltetésében, és áldást (baraka) nyertek abból, hogy Allah Küldöttének a szíveknek orvosságot jelentő áldott szavait hallgatták. Lélegzet-visszafojtva hallgatták a Prófétát, mintha madár ülne a fejükön, amely elrepülne, mihelyt megszólalnak. Áldott szavait mintegy itták, megjegyezték, és egyetlen szót sem hagytak ki. Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) napjait Arkam házában töltötte, és reggeltől estig Társai nevelésének szentelte magát. Ez a hely volt a muszlimok első központja, a „Dár al-iszlám”. Az első muszlimok itt gyűltek össze, és így védve voltak a társítók minden gonoszságától.

Halálig tartó kínzás

Ammár ibn Jászir így beszéli el: „El akartam menni Dár al-Arkamba, hogy lássam Allah Küldöttét, és muszlim legyek. Az ajtónál találkoztam nagytiszteletű Szuhajbbal. Amikor megkérdeztem tőle: »Mit csinálsz itt?«, ő is ugyanezt a kérdést tette fel nekem. Azt mondtam: »Be akarok menni nagytiszteletű Mohammedhez, hallgatni akarom a szavait, és muszlim akarok lenni.« Ő pedig azt mondta: »Én is ezért jöttem.« Együtt léptünk magasztos és tisztelt színe elé. Elmagyarázta nekünk az iszlámot. Örömmel lettünk muszlimok.”7

Ammár azon mudzsáhidok egyike volt, akik nem féltek nyilvánosan kijelenteni, hogy muszlimok. A legsúlyosabb kínzásokat viselte el, hogy ne hagyja el a vallását. Valahányszor a társítók egyedül találták, elhurcolták a mekkai sziklákra, egy Ramdá nevű helyre, levetkőztették, és vasinget húztak rá.

Így tartották a tűző napon, és kínozták. Néha tűzzel égették a hátát, és véget nem érő kínoknak vetették alá. Mindannyiszor ezt mondták: „Tagadd meg!… Tagadd meg!… Imádd Látot és Uzzát, és menekülj meg!…” Nagytiszteletű Ammár azonban nagy türelemmel viselte ezeket az elviselhetetlen kínokat, és így felelt: „Az én Uram Allah, az én prófétám Mohammed aleyhisselam.” A társítók ezért még jobban dühöngtek. A hőségtől felforrósodott sziklákat raktak a mellére, néha pedig kútba dobták, és megpróbálták a vízbe fojtani. Egy napon, amikor abban a megtiszteltetésben részesült, hogy szeretett Prófétánk színe előtt lehetett, Ammár ibn Jászir így szólt: „Ó, Allah Küldötte! A társítók minden mértéken felül kínoznak minket.” Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) megsajnálta nagytiszteletű Ammárt, és így szólt: „Légy türelmes, ó, Jahzán apja!”, majd így fohászkodott: „Uram! Ne hagyd, hogy Ammár családjából bárki is megízlelje a Pokol büntetését!”

Az első sahíd, az első vér

Nagytiszteletű Ammár egész családja – apja, Jászir, anyja, Szumajja és fivére, Abdullah – felvette az iszlámot. A társítók anyját, apját és fivérét még jobban kínozták, mint nagytiszteletű Ammárt. A kínzás közben a hitetlenség (kufr) szavainak kimondására akarták kényszeríteni őket, ők azonban így feleltek: „Még ha lenyúzzátok is a bőrünket, és darabokra vagdaljátok is a húsunkat, akkor sem engedelmeskedünk nektek”, és ezt mondták: „Lá iláha illallah, Muhammadun raszúlullah.” Egy másik napon, amikor egy Bathá nevű helyen együtt kínozták Jászir családját, arra haladt Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem). Amikor látta Társai elviselhetetlen kínjait, nagyon elszomorodott. Amikor nagytiszteletű Jászir megkérdezte: „Ó, Allah Küldötte! Mindig ilyen kínok között telik majd az időnk?”, a Próféta így szólt: „Legyetek türelmesek, ó, Jászir családja! Örüljetek, ó, Ammár családja! Kétségtelen, hogy jutalmatok helye a Paradicsom.” Egy másik alkalommal a mekkai társítók tűzzel kínozták Ammárt. Allah Küldötte odaérkezett, és így szólt: „Ó, tűz! Légy hűvös és biztonságos Ammár számára, ahogyan Ibráhím (aleyhisselam) számára voltál!” Később, amikor Ammár felfedte a hátát, látszott rajta a tűz nyoma. Ez a nyom még Allah Küldötte fohásza előttről származott. Egy másik napon, amikor Jászir családját kínozták, nyilakkal megölték nagytiszteletű Jászirt és fiát, nagytiszteletű Abdullahot, és sahíddá tették őket. Abu Dzsahl nagytiszteletű Szumajja áldott lábát kötéllel megkötöztette. A kötél végeihez két tevét köttetett, és ellentétes irányba hajtatta őket; nagytiszteletű Szumajját széttépette, és így sahíddá tette. Amikor a Próféta és a nemes Társak (aleyhimurridvan) meghallották a hírt, hogy a könyörtelen, kegyetlen zsarnok Abu Dzsahl és a többi társító halálra kínozta Jászir családját, és sahíddá tette őket, nagyon elszomorodtak. Ez az esemény volt az oka annak, hogy a Társak még szorosabban egymáshoz simultak és összezártak.8 Amikor imádkozni akartak, a nemes Társak olyan helyekre mentek, ahol nem volt senki, és ott titokban végezték istenszolgálatukat. Egy ilyen napon Sza’d ibn Abí Vakkász, Szaíd ibn Zajd, Abdullah ibn Masz’úd, Ammár ibn Jászir és Habbáb ibn Aratt egy Abu Dubb nevű helyen, Mekka egyik völgyében imádkoztak. Ekkor odajött hozzájuk Ahnasz ibn Sarík és néhány társító, akik követték őket, és gúnyolni és gyalázni kezdték istenszolgálatukat. Nagytiszteletű Sza’d ibn Abí Vakkász és társai nem bírták tovább, és a társítókra vetették magukat. Nagytiszteletű Sza’d egy tevecsonttal, amelyet felkapott, megütötte az egyik hitetlent, és betörte a fejét. A társítók megijedtek és elmenekültek. Így ontottak a muszlimok először hitetlen vért.

„Ó, Abu Dzsahl! Allahra mondom, nem úgy van, ahogy mondod. A bálványok, amelyeket Látnak és Uzzának nevezel, semmire sem jók; nem tudnak sem azokról, akik imádják őket, sem azokról, akik nem imádják őket. Az én Uramnak bizonyosan hatalmában áll, hogy visszaadja a látásomat, és visszaállítson korábbi állapotomba” Zinníra asszony (radiyallahu anhá)

Hogyan lett muszlim nagytiszteletű Abu Zarr al-Gifárí

Az emberek egyenként, kettesével elnyerték az igaz útmutatást, és az iszlám fénye Mekkán kívül is terjedni és beragyogni kezdte a világot. Az iszlám születéséről és terjedéséről szóló hírrel szemben a társítók azt keresték, hogyan akadályozhatnák meg ezt. Végül ez a hír a Banú Gifár törzshöz is eljutott. Amint Abu Zarr al-Gifárí meghallotta ezt a hírt, elküldte fivérét, Unajszt Mekkába, és megkérte, hogy derítse ki, hogyan állnak a dolgok. Unajsz elment Mekkába, és ott volt a Próféta gyűlésén. Csodálattal telve tért vissza. Amikor fivére, nagytiszteletű Abu Zarr megkérdezte tőle: „Milyen hírt hoztál?”, így szólt: „Bátyám! Allahra mondom, nagyon magasztos embert láttam, aki mindig a jót és a jótékonyságot parancsolja, és a rossztól eltilt.” Amikor Abu Zarr al-Gifárí azt mondta: „Jó, és mit mondanak róla az emberek?”, fivére, Unajsz, a kor egyik híres költője, így felelt: „Azt mondják, hogy költő, jós, varázsló. De a szavai nem hasonlítanak a jósok és varázslók szavaira. Ezenkívül összevetettem, amit mond, a költők mindenféle verseivel. Azokra sem hasonlít. Ezek a páratlan szavak nem hasonlíthatók senki más szavaihoz. Allahra mondom, ez az ember az igazat hirdeti, azt mondja, ami helyes. Akik nem hisznek neki, hazugok és tévelygők.” E hír után Abu Zarr al-Gifárí elhatározta, hogy Mekkába megy, látja a Prófétát, és muszlim lesz. Kezébe vette botját és egy kevés ételt, és lelkesen útnak indult Mekkába. Amikor Mekkába ért, senkinek sem beszélt magáról. A társítók ugyanis heves ellenségeskedést tanúsítottak a Próféta és azok iránt, akik éppen muszlimok lettek, és egyre fokozták bántalmazásukat. Különösen azokat kínozták sokat, akik muszlimok lettek, de nem volt senkijük, és idegenek voltak. Abu Zarr Mekkában senkit sem ismert. Idegen volt ott, és ismeretlen. Ezért senkitől semmit sem kérdezett. A Kábánál leste az alkalmat, hogy meglássa Allah Küldöttét, és valami jelet keresett, hogy megtudja, hol van. Estefelé egy utcasarokba húzódott. Meglátta nagytiszteletű Ali. Megértette, hogy idegen, és hazavitte magához. Mivel nem kérdezte a körülményeiről, Abu Zarr sem árulta el a titkát. Amikor megvirradt, ismét a Kábához ment. Bár estig bolyongott, nem érte el, amit akart. Elment, és leült korábbi helyére. Nagytiszteletű Ali azon az éjjelen is arra járt. „Ez a szegény még nem találta meg, hol lakik” – mondta, és ismét magával vitte. Reggel ismét a Bajtullahba ment, és behúzódott a zugba, ahol ülni szokott. Nagytiszteletű Ali ismét meghívta a házába. Ezúttal megkérdezte, honnan való, és miért jött. Nagytiszteletű Abu Zarr így szólt: „Ha szilárdan megígéred, hogy igaz választ adsz nekem, elmondom.” Amikor nagytiszteletű Ali azt mondta: „Beszélj, senkinek sem árulom el a titkodat”, Abu Zarr al-Gifárí így szólt: „Azt hallottam, hogy itt egy próféta jelent meg. Azért jöttem, hogy találkozzam vele, és eljussak hozzá.” Nagytiszteletű Ali így szólt: „Megtaláltad a helyes utat, bölcsen cselekedtél. Én most hozzá megyek. Kövess, és lépj be abba a házba, amelybe én belépek! Ha útközben észreveszem, hogy valaki árthat neked, úgy teszek, mintha a lábbelimet igazítanám. Akkor ne várj rám, haladj el mellettem, és folytasd utadat!” Abu Zarr al-Gifárí követte nagytiszteletű Alit. Végül abban a megtiszteltetésben részesült, hogy meglátta Prófétánk áldott arcát, és ezekkel a szavakkal köszöntötte: „Esselamu aleykum.”

„Legyetek türelmesek, ó, Jászir családja! Örüljetek, ó, Ammár családja! Kétségtelen, hogy jutalmatok helye a Paradicsom” Nemes hadísz

Ez a köszöntés volt az első köszöntés (szalám) az iszlámban, és Abu Zarr al-Gifárí volt az első ember, aki így köszöntött. A Próféta viszonozta a köszöntését, és így szólt: „Legyen veled Allahu teâlâ irgalma!” Aztán a Próféta megkérdezte: „Ki vagy?” Ő azt felelte: „A Gifár törzsből való vagyok.” „Mióta vagy itt?” – kérdezte a Próféta. – „Már három napja és három éjszakája itt vagyok.” – „Ki táplált?” – „A Zamzamon kívül semmi ennivalót és innivalót nem találtam. Valahányszor Zamzamot ittam, sem éhséget, sem szomjúságot nem éreztem.” Prófétánk így szólt: „A Zamzam áldott. Az éhezőt jóllakatja.” Aztán Abu Zarr al-Gifárí így szólt a Prófétához: „Magyarázd el nekem az iszlámot!” Prófétánk elmondta neki a tanúságtételt (kalimat as-saháda), ő megismételte, részesült az iszlám megtiszteltetésében, és csatlakozott az első muszlimokhoz.9 Amikor nagytiszteletű Abu Zarr al-Gifárí muszlim lett, így szólt Prófétánkhoz: „Ó, Allah Küldötte! A Magasságos Allahra esküszöm, aki téged igaz prófétaként küldött el, ezt nyilvánosan kijelentem a társítók között.” Elment a Kábához, és hangosan így szólt: „Ó, kurajsiták! Ashhadu an lá iláha illallah, va ashhadu anna Muhammadan abduhu va raszúluh – tanúsítom, hogy nincs más isten, csak Allahu teâlâ, és hogy Mohammed aleyhisselam az Ő szolgája és az Ő raszúlja.” Amint a társítók ezt meghallották, azonnal rávetették magukat. Kövekkel, botokkal és csontdarabokkal verték, és egészen összevérezték. Amikor nagytiszteletű Abbász ezt meglátta, így szólt: „Hagyjátok ezt az embert, megölitek! Olyan törzsből való, amely annak az útnak a mentén él, amerre a kereskedőkaravánotok halad. Hogyan haladtok majd arra?” Így mentette meg nagytiszteletű Abu Zarrt a társítók kezéből. Abu Zarr nem tudott megnyugodni örömében, hogy részesült az iszlám megtiszteltetésében. Másnap ismét teli torokból kiáltotta a tanúságtételt a Kábánál. A társítók ezúttal is megverték, és a földre rogyott. Ismét eljött nagytiszteletű Abbász, és kimentette a kezükből. A Próféta (sallallahu aleyhi ve sellem) megparancsolta nagytiszteletű Abu Zarr al-Gifárínak, hogy térjen vissza vidékére, és ott terjessze az iszlámot. E parancs szerint visszatért törzséhez, és beszélt nekik Allahu teâlâ egyedülvalóságáról, és arról, hogy Mohammed aleyhisselam az Ő raszúlja. Elmondta, hogy amit ő hirdet, az igaz és helyes, a bálványok pedig, amelyeket imádnak, hiábavalók, üresek és értelmetlenek. Az őt hallgató tömeg egy része tiltakozni kezdett. Ekkor a törzs vezetője, Haffáf, elhallgattatta a kiabálókat, és így szólt: „Várjatok, hadd halljuk, mit mond!” Erre nagytiszteletű Abu Zarr így folytatta: „Mielőtt muszlim lettem, egy napon elmentem Nuham bálványához, és tejet tettem elé. Láttam, hogy egy kutya odajött, megitta a tejet, és bepiszkította a bálványt. Egészen világosan megértettem, hogy a bálványnak nincs ereje ezt megakadályozni. Hogyan tetszhet nektek, hogy egy olyan bálványt imádjatok, amelyet még egy kutya is megalázott? Hát nem őrültség ez? Íme, ez az, amit imádtok.” Mindannyian lehajtott fejjel álltak. Amikor egyikük megkérdezte: „Jó, és mit hirdet az a próféta, akiről beszélsz? Hogyan értetted meg, hogy igazat mond?”, nagytiszteletű Abu Zarr hangosan így szólt: „Azt hirdeti, hogy Allahu teâlâ egy, hogy nincs más isten, csak Ő, hogy Ő teremtett mindent, és Ő mindennek Birtokosa és Ura… Arra hívja az embereket, hogy higgyenek Benne… A jóra, a szép erkölcsre és a kölcsönös segítségre hív. Azt hirdeti, milyen csúnya dolog élve elásni a lányokat, és minden más rossz, jogtalanság és elnyomás, amelyet elkövettek, és hogy ezeket kerülni kell.” És sokáig magyarázta az iszlámot. Egyenként elsorolta a tévelygéseket, amelyekben törzse élt. Aztán beszélt azok ártalmasságáról és rútságáról.

Azok közül, akik hallgatták, sokan muszlimok lettek, elsőként a törzs vezetője, Haffáf, és Abu Zarr saját fivére, Unajsz.10

A nemes Korán nyilvános recitálása a Kábánál

Egy napon a nemes Társak egy félreeső helyen összegyűltek, és így beszélgettek: „Allahra mondom, Allah Küldöttén kívül nem akadt senki, aki nyilvánosan hallatta volna a nemes Koránt ezekkel a kurajsita társítókkal. Van-e valaki, aki nyilvánosan recitálja nekik a nemes Koránt, és hallatja velük?” Ott volt nagytiszteletű Abdullah ibn Masz’úd is. Így szólt: „Én hallatom velük.” Amikor néhány Társ azt mondta: „Ó, Abdullah! Attól tartunk, hogy a társítók ártanak neked. Mi olyan embert akarunk, akinek van népe és törzse, amely szükség esetén megvédi a társítóktól”, ő kitartott: „Ti csak engedjetek el! A Magasságos Allah megvéd engem.” Másnap duhá idején (délelőtt) Makám Ibráhímhoz ment. A társítók ott gyűltek össze. Ibn Masz’úd állva elmondta a Bismillahirrahmanirrahimet, és recitálni kezdte az ar-Rahmán szúrát. A társítók így szóltak egymáshoz: „Mit mond Umm Abd fia? Bizonyára azt recitálja, amit Mohammed hozott”, és rávetették magukat. Ököllel, rúgásokkal és pofonokkal úgy összekékítették az arcát és a szemét, hogy felismerhetetlen lett. Ő azonban a pofonok és ökölcsapások alatt is tovább recitált. Csupa sebbel és zúzódással az arcán és a szemén tért vissza a nemes Társakhoz. A nemes Társak nagyon elszomorodtak, és így szóltak: „Hiszen éppen ettől féltünk, hogy így jársz. Végül az ért, amitől tartottunk.” Abdullah ibn Masz’úd azonban egyáltalán nem volt szomorú, és így szólt: „Allahu teâlâ ellenségeit még soha nem láttam gyengébbnek, mint ma. Ha akarjátok, holnap reggel ugyanennyit hallathatok velük.” A nemes Társak így szóltak: „Nem, ennyi elég neked. Ezekkel a megrögzött hitetlenekkel azt hallattad, ami nem tetszik nekik.”11

Hogyan lett muszlim Tufajl ibn Amr

Azokban az években, amikor nyilvánosan kezdte terjeszteni az iszlámot Mekkában, Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) éjjel-nappal intette az embereket, és hívta őket az iszlám vallására. A mekkai társítók azon igyekeztek, hogy meghiúsítsák Allah Küldöttének ezt a fáradozását. Azokkal szemben, akik elfogadták, amit mondott, és hívővé váltak, minden hazugságot, rágalmat és kínzást megengedettnek tartottak. Amint megláttak valakit, aki a Prófétával találkozott és beszélt, azonnal odamentek hozzá, és minden cselhez és hazugsághoz folyamodtak, hogy ne hallgasson rá, és ne higgyen annak, amit mond. Mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy a kívülről Mekkába érkezők ne találkozzanak vele. Abban az időben, amikor a muszlimok szükséget szenvedtek, és a hitetlenek bántalmazását viselték, Mekkába érkezett Tufajl ibn Amr ad-Dauszí. Amikor meglátták, a társítók vezetői odamentek hozzá, és így szóltak: „Ó, Tufajl! Országunkba jöttél. Abdulmuttalib árvájának, aki megjelent közöttünk, sok furcsa tulajdonsága van. A szavai, amelyeket mond, olyanok, mint a varázslat. Elválasztja a fiút az apjától, a fivért a fivérétől, a férjet a feleségétől! A gondolatokkal, amelyekkel jött, mindenkit nyugtalanná tett körös-körül. A fiú, aki meghallja a szavát, nem törődik az apjával, hanem őt követi. Senki sem hallgat már senkire, hanem muszlim lesz. Attól tartunk, hogy a széthúzásnak ez a csapása, amely minket ért, téged és népedet is utolér. Ez legyen a mi tanácsunk: semmiképp se beszélj vele! Se te ne szólj hozzá egy szót sem, se az ő szavát ne hallgasd! Ne törődj azzal, amit beszél! Légy nagyon óvatos! Ne is maradj itt sokáig! Azonnal menj el!” Hogy mi történt ezután, azt Tufajl ibn Amr így beszéli el:

„Allahra mondom, ez az ember az igazat hirdeti, azt mondja, ami helyes. Akik nem hisznek neki, hazugok és tévelygők” Nagytiszteletű Unajsz al-Gifárí (radiyallahu anh)

„Esküszöm, annyiszor ismételgették ezt, hogy végül elhatároztam: nem beszélek vele, és semmiképp sem hallgatom meg a szavait. Sőt, amikor a Kábához mentem, a biztonság kedvéért, attól tartva, hogy meghallom a szavait, gyapottal betömtem a fülemet. Másnap reggel elmentem a Kábához. Láttam, hogy ott imádkozik a Küldött (aleyhisselam). A közelében álltam meg. A Magasságos Allah bölcsességéből valami abból, amit recitált, eljutott a fülembe. Milyen szépek voltak a szavak, amelyeket hallottam! Azt mondtam magamban: »Hiszen én nem vagyok olyan ember, aki ne tudná megkülönböztetni a jót a rossztól. Ezenkívül költő vagyok. Miért ne hallgatnám meg, amit mond? Ha a szavai szépnek tűnnek, elfogadom őket, ha pedig nem tetszenek, otthagyom őket.« Félrehúzódtam, és ott vártam, amíg Allah Küldötte befejezte az imát, és hazaindult. Aztán utána mentem. Amikor belépett a házba, én is beléptem, és így szóltam: »Ó, Mohammed aleyhisselam! Amikor erre a vidékre jöttem, néped ezt és ezt mondta nekem… Azt követelték, hogy tartsam magam távol tőled. Félelmemben gyapottal betömtem a fülemet, hogy ne halljam a szavadat. De Allahu teâlâ hallatta velem valamit abból, amit recitálsz. Nagyon szépnek tűnt. Most add tudtomra, amit mondani akarsz nekem! Kész vagyok elfogadni.« Allah Küldötte elmagyarázta nekem az iszlámot, és recitált valamit a nemes Koránból. Esküszöm, életemben nem hallottam ennél szebb szavakat. Azonnal kimondtam a tanúságtételt, és muszlim lettem. Ekkor így szóltam: »Ó, Allah Küldötte! Én népem között olyan ember vagyok, akinek a szavára hallgatnak, és akinek tekintélye van. Közülük senki sem megy szembe a szavammal. Elmegyek, és őket is az iszlám vallására hívom. Fohászkodj azért, hogy Allahu teâlâ ajándékozzon meg valami jellel, valami karámával! Legyen ez a jel könnyebbség és segítség számomra, amikor népemet az iszlámra hívom!« Erre a kérésemre Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) így fohászkodott: »Allahom! Ajándékozz meg neki jelet, ismertetőjelet!« Aztán visszatértem vidékemre. Egy sötét éjszakán, amikor felértem a domb tetejére a forrás fölött, ahol népem élt, a homlokomon egy lámpáshoz hasonló fény jelent meg, és világítani kezdett. Ekkor így fohászkodtam: »Allahom! Vidd át ezt a fényt a homlokomról valami más helyre! Hogy a Dausz törzs tudatlanjai, amikor meglátják, ne gondolják, hogy Allah isteni büntetésként hozta elő a homlokán, amiért elhagyta a vallását!« Ez a fény azonnal átszállt a kezemben lévő ostor végére, és ott függött, mint egy lámpás. Amikor közeledtem törzsem szállásához, és ereszkedni kezdtem a meredek lejtőn, az ott lévők egymásnak mutogatták a fényt, amely lámpásként ragyogott a kezemben lévő ostor végén. Így ereszkedtem le a lejtőn, és értem haza. Elsőként apám jött hozzám, és ebben az állapotban látott meg. Irántam való szeretetéből átölelte a nyakamat. Apám nagyon idős volt. Azt mondtam neki: »Apuka! Ha megmaradsz korábbi állapotodban, sem én nem vagyok a tiéd, sem te nem vagy az enyém!« Amikor meghallotta ezeket a szavaimat, apám elcsodálkozott, és megkérdezte: »Miért, fiam?« Így feleltem neki: »Én most beléptem Mohammed aleyhisselam vallásába, és muszlim lettem.« Erre apám így szólt: »Fiam, én is belépek abba a vallásba, amelybe te beléptél. Legyen a te vallásod az én vallásom is!«, és azonnal kimondta a tanúságtételt, és muszlim lett. Aztán megtanítottam neki, amit az iszlám vallásáról tudtam. Ezután megfürdött, és tiszta ruhát vett fel. Aztán a feleségem jött hozzám. Neki is ugyanezt mondtam. Ő is elfogadta, és muszlim lett. Amikor megvirradt, kimentem a Dausz törzs közé. Elmagyaráztam nekik az iszlámot, és mindannyiukat az iszlámra hívtam. Ők azonban haboztak elfogadni. Sokáig ellenálltak. Nem hagytak fel bűnös és rossz tetteikkel. Még tovább is mentek: kacsingattak, szemöldöküket emelgették, és gúnyolódtak rajtam; az uzsora és a szerencsejáték iránti szenvedélyük miatt nem hallgattak a szavaimra. Menekültek az iszlám követése elől. Fellázadtak Allah és az Ő Prófétája ellen.

Egy idő múlva Mekkába mentem, és panaszt tettem népemre Allah Küldötténél: »Ó, Allah Küldötte! A Dausz törzs fellázadt Allahu teâlâ ellen. Nem fogadták el hívásomat, hogy lépjenek be az iszlámba. Fohászkodj ellenük!« Szeretett Prófétánk, aki mindenki iránt nagy könyörülettel és irgalommal volt, felemelte a kezét, a kibla felé fordult, és így fohászkodott: »Uram! Vezesd a Dausz népét az igaz útra, és hozd el őket az iszlám vallására!« Nekem pedig így szólt: »Térj vissza népedhez! Továbbra is derűs arccal és kedves szóval hívd őket az iszlámra! Légy szelíd hozzájuk!« Azonnal visszatértem vidékemre, és egy pillanatra sem szűntem meg a Dausz népét az iszlámra hívni.”12

Hívás a vásárokon

Minden évben a megszabott napokon különböző helyekről érkeztek emberek Mekkába, hogy meglátogassák a Kába al-Muazzamát. A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) is fogadta az érkezőket, minden csoportnak elmagyarázta az iszlámot, és hirdette, „hogy Allahu teâlâ egy, hogy ő az igaz próféta, és hogy ebben van a megmenekülés”. Egy napon Valíd ibn Mugíra összegyűjtötte a társítókat, és így szólt: „Ó, kurajsiták! Ismét eljött a Kába látogatásának ideje. Mohammed hangja bejárta a világot. Az arab törzsek eljönnek hozzá, vonzzák őket édes szavai, és belépnek a vallásába. Ez ellen valami intézkedést kell kitalálni. Egyezzünk meg mindnyájan, hogy ne hazudtoljuk meg egymást azzal, hogy mindenki mást mond róla!” A kurajsiták így szóltak: „Ó, Abd Sams apja! Te vagy közöttünk a legelőrelátóbb. Bármit mondasz, hogy mondjuk, azt mondjuk mi is.” Amikor Valíd azt mondta: „Nem, ti mondjátok, én pedig hallgatni fogok”, ők így szóltak: „Mondjuk azt, hogy jós.” Valíd azonnal ellenvetést tett: „Nem! Esküszöm, hogy nem jós. Sok jóst láttunk. Ők gátlás nélkül mondanak igazat is, hazugságot is. Amit Mohammed recitál, egyáltalán nem hasonlít arra, amit a jósok kitalálnak. Ezenkívül eddig egyetlen hazugságot sem hallottunk Mohammedtől. Ha ezt mondjuk, senki sem hisz nekünk.” Ezúttal így szóltak: „Mondjuk azt, hogy madzsnún, hogy őrült.” Valíd ismét ellenvetést tett: „Nem! Esküszöm, hogy sem madzsnún, sem őrült. Mi ismerjük az őrülteket és a madzsnúnokat, értünk az őrültség jeleihez is. Nála sincs sem fulladozás, sem görcs és remegés, sem képzelt félelmek. Ha ezt mondjuk, megcáfol minket, és hazugnak nyilvánít.” A kurajsiták így szóltak: „Mondjuk azt, hogy költő…” Valíd ismét ellenvetést tett: „Költő sem! A költészet minden fajtáját nagyon jól ismerjük. Amit ő recitál, egyáltalán nem hasonlít a költészetre.” Ezúttal így szóltak: „Mondjuk azt, hogy varázsló.” Valíd így szólt: „Nem varázsló. Láttunk varázslókat, és a varázslatokat is ismerjük, amelyeket végeznek. Szavaiban nyoma sincs varázslatnak. Mohammed beszéde felülmúl mindent a világon. Nem is ismeretlen ember. Nem választhatjuk el tőle a népet, és nem akadályozhatjuk meg, hogy beszéljen vele. Ezenkívül ékesszólásban és szónoki művészetben, szép és értelmes beszédben felülmúlja kortársait. Egyszóval bármit mondunk róla, a nép megérti, hogy a szavunk hazugság.” A kurajsiták nem találtak mit mondani, és így szóltak: „Te vagy közöttünk a legidősebb és a legtapasztaltabb; bármit mondasz, egyetértünk.”

„Prófétánk így fohászkodott: »Uram! Vezesd a Dausz népét az igaz útra, és hozd el őket az iszlám vallására!« Nekem pedig így szólt: »Térj vissza népedhez! Továbbra is derűs arccal és kedves szóval hívd őket az iszlámra! Légy szelíd hozzájuk!«” Tufajl ibn Amr (radiyallahu anh)

Erre Valíd ibn Mugíra egy kicsit elgondolkodott, majd a körülötte lévőket félrevezetve így szólt: „Mégiscsak az a legjobb, ha azt mondjuk, hogy varázsló, bűbájos; ezt fogadja el leginkább az ész. Hiszen a szavaival elválasztja az embereket a népüktől és a rokonaiktól. Elidegeníti a testvért a testvértől, a két barátot egymástól.” A kurajsiták nyomban szétszéledtek, és a Mekkában maguk köré gyűjtött embereknek azt mondták: „Mohammed varázsló!…”, és ezt terjesztették a nép között. Amikor a törzsek elkezdtek érkezni, hogy felkeressék a Kábát, eléjük mentek, és senkit sem hagytak figyelmeztetés nélkül, hogy ne találkozzon a Prófétával. A társítók e tettei miatt az összes arab földön felébredt az érdeklődés az iszlám iránt, és az elmékben kételyek és kérdések kezdtek felmerülni a bálványokkal kapcsolatban. Allahu teâlâ ájákat nyilatkoztatott ki arról, hogy a hitetlen Valíd ibn Mugírával keserves büntetéseket ízleltet meg. Így az al-Muddasszir szúra 11–29. ájájában jelentése szerint ez áll: „(Ó, Küldöttem!) Hagyd Rám annak a dolgát (büntetését), akit egyedül (vagyon nélkül) teremtettem (egy olyan hitetlenét, mint Valíd ibn Mugíra)! (Én megadom ennek a hitetlennek a büntetést, amelyet kiérdemelt.) Hatalmas vagyont juttattam neki (ennek a hálátlan embernek, akinek semmije sem volt, sok szőlőskertet, kertet és birtokot adományoztam, és sok jótéteményben részesítettem), és mindig vele lévő fiakat (akik őrzik és vigyázzák, erőseket és hatalmasakat, akik készek azonnal visszaverni minden ellene irányuló támadást). Mindent megkönnyítettem neki, igen nagy lehetőségeket adományoztam neki (olyan helyzetbe juttattam, hogy könnyen elérjen mindent, megnyitottam előtte az utat. Mekkában magas rangra jutott. A Rajhánat al-Arab melléknevet kapta. Népe előtt igen kiválasztott embernek mutatta magát). Ám ezután (ez a mohó, hálátlan ember) mindezen lehetőségek után azt akarja, hogy (a vagyonát és a gyermekeit) még tovább gyarapítsuk (mohón kívánja, és nem törekszik arra, hogy megbecsülje és megköszönje a jótéteményeket, amelyekben részesült). De nem! Kívánságai soha nem teljesülnek! (Ennek a tagadónak, ennek a kapzsinak a kívánsága nem teljesül; vagyona és gyermekei nem gyarapodnak.) Mert ő a Mi ájáinkkal szemben a végsőkig makaccsá vált. Erővel hajtom majd őt a Pokolban azon a csúszós sziklán, amelyen a láb nem állhat meg (a Pokol heves és fájdalmas gyötrelmében sújtom a büntetéssel, amelyet kiérdemelt), szorongásba és gyötrelembe taszítom! (Egy napon, amikor Prófétánk a Kábánál hangosan recitálta a nemes Koránt, a nemes áják mély nyomot hagytak Valídban. Elment a kurajsitákhoz, és így szólt: »Hallottam egy beszédet, amelyet Mohammed recitál. Ez nem lehet sem ember, sem dzsinn szava. Ez a beszéd nem költészet, és nem is jós szava. Ez az ember nem is hazudik. Én olyan ember vagyok, aki sok velős szót hallott már. De semmihez sem tudtam hasonlítani. Láttátok-e őt valaha hazudni?« A kurajsiták nagy aggodalomba estek, és azt mondták: »Jaj nekünk! Ezt az okos, gazdag és befolyásos embert is kiengedtük a kezünkből! Mohammed (sallallahu aleyhi ve sellem) szavai rá is hatottak.« Azonnal elküldték hozzá Abu Dzsahlt. Abu Dzsahl eljött, és így szólt: »Mi történt veled, hogy ilyen szomorúnak és levertnek látlak? Talán Mohammed varázslata rád is hatott, vagy jutott neked valami a vagyonából és a javaiból? Mi megegyeztünk egymás között: ha vagyonra és javakra vágysz, adunk neked annyi vagyont és javat, amennyit csak akarsz. Ne térj így tévútra!« Valíd ibn Mugíra pedig így felelt: »Én vagyok a kurajsiták leggazdagabbja. Hogyan ajánlhattok nekem ilyesmit?« Abu Dzsahl erre azt mondta: »Rendben! Akkor miért mondtál dicsérő szavakat a Koránról, amelyet ő recitál?«) (Erre ez a tagadó ember, hogy a nemes Korán ellen szólhasson, amelyet Allah Küldöttétől hallott,) elgondolkozott valamin (töprengett és latolgatott), majd értékítéletet (mércét) mondott (kinyilvánította töprengése eredményét). Pusztuljon el (vesszen el), hogyan latolgatott! (Megalapozatlan, értelmetlen ítéletet mondott, amely megcáfolja azt, amit az imént mondott, és semmiképpen sem lehet helyes. Ez az ember szükségét érezte, hogy megmagyarázza a szavait: hogyan magyarázzam meg nekik ezeket a szavakat, amelyeket mondtam.)

„Nem, újra elmegyek és recitálni fogok. A társítókat először látom ilyen nyomorúságos állapotban. Tehetetlenségük nagyon örömmel tölt el. Nem érzem a kínzás fájdalmát, amellyel gyötörtek” Abdullah ibn Masz’úd (radiyallahu anh)

Majd újra: pusztuljon el, hogyan (milyen szörnyű) ítéletet mondott! Majd körülnézett (a dologra összpontosított, újra éles szemmel átvizsgálta a kérdést, és újra végiggondolta, hogy teljesen az ellenőrzése alá vonja). Majd összevonta a szemöldökét, és elkomorult az arca. Aztán hátat fordított az igazságnak, és gőgösen viselkedett. És így szólt: »Ez nem más, mint az emberektől örökölt (egyikükről a másikra folyton továbbszálló) varázslat. Ez csak ember beszéde!«” (Pedig ez az ember korábban a népe előtt elismerte, hogy a nemes Korán csodálatos beszéd, és nem hasonlít az emberek és a dzsinnek szavaihoz. Aztán ez a tagadó, hogy a népe kedvében járjon, megváltoztatta a szavát, és olyan rágalmakat mondott a nemes Koránról, amelyek semmiképpen sem illenek rá. Így önmagát tette méltóvá Allah büntetésére. Allahu teâlâ ezt mondta:) „A Pokolba (a Szakarba, a heves tűzbe) vetem őt. De honnan tudhatod, mi az a Szakar? (Honnan tudhatnád, mi a heves tűz? Tudsz-e valamit a tulajdonságairól?) Nem hagy meg semmit, és nem kímél semmit! (Sem életben nem hagy, sem meg nem semmisít! Vagyis az embert sem meg nem öli, sem életre nem kelti! Akik belekerülnek, azokat sem ki nem engedi, sem gyötrésükkel fel nem hagy.) Lenyúzza az ember egész bőrét (megperzseli, megégeti, feketévé teszi), és csupaszra hagyja a csontjait.”

Hogyan hallgatták a társítók a nemes Koránt

A társítók vezetői különféle cselszövésekkel és elnyomással akadályozták meg, hogy az emberek hitre jussanak. Megtiltották Mekka lakóinak, hogy meghallgassák az ájákat, amelyeket Mohammed aleyhisselam recitált. Ők maguk azonban éjjelente titokban elmentek ahhoz a házhoz, amelyben szeretett Prófétánk, Mohammed aleyhisselam tartózkodott, elrejtőztek valamelyik zugban, és hallgatták. Amikor hajnalodni kezdett és kivilágosodott, a társítók vezetői látták, hogy éjjel úgy jöttek el meghallgatni a nemes Koránt, hogy egyikük sem tudott a másikról. Ezért szemrehányást tettek egymásnak, és azt mondták: „Többé ne tegyük ezt!” A következő éjjel azonban újra, egymásról mit sem tudva, odamentek, elrejtőztek valamelyik zugban, és ismét hallgatták. Amikor pedig kivilágosodott, meglátták egymást, és elcsodálkoztak. Azzal az esküvel váltak el, hogy többé nem teszik, de nem tudtak felhagyni vele. Mégis, mivel a vágyaikat (nafsz) követték, felsőbbrendűnek tartották magukat, féltek, hogy a többi társító megszólja őket, és még sok más hiábavaló gondolatnak is átadták magukat, nem jutottak hitre. Ebben másokat is megakadályoztak. Sőt, az utcákon azt kiabálták: „Mohammed varázsló!” Egy este a társítók összegyűltek a Kába körül, és így szóltak: „Hívjuk ide Mohammedet, és beszéljük meg vele ezt a dolgot! Hogy később ne hibáztassanak minket, hanem mentsenek fel bennünket” – és üzenetet küldtek Allah Küldöttének (sallallahu aleyhi ve sellem). E hívásra a Próféta eljött a Kábához, és leült a társítókkal szemben. A társítók így szóltak: „Ó, Mohammed! Azért hívattunk, hogy megegyezzünk veled. Esküszünk, hogy az arabok között nem láttak még olyan embert, mint te, aki ekkora bajba sodorta volna a népét! Gyalázod a vallásunkat! Az isteneink ellen szólsz! Kigúnyolod az eszünket! Megbontottad az egységünket, és egymás ellen fordítottál minket! Nincs olyan rossz, amelyet ne hoztál volna ránk! Ha ezekkel a tettekkel és szavakkal meg akarsz gazdagodni, több vagyont gyűjtünk neked, mint amennyit kívánsz. Ha hírnevet és tisztességet akarsz szerezni, elfogadunk a vezetőnknek. Ha uralkodó akarsz lenni, uralkodóvá kiáltunk ki, és köréd gyűlünk. Ha valaminek a hatása alatt állsz, megszabadítunk tőle. Ha a dzsinnektől eredő betegségről van szó, minden vagyonunkat elköltjük, hogy gyógyírt találjunk neked!…” A Világok Vezetője türelmesen végighallgatta őket, majd ezt a fenséges választ adta nekik: „Ó, kurajsiták! Semmi sincs meg bennem abból, amit mondtok. Nem azért jöttem azzal, amit elhoztam nektek, hogy a vagyonotokat kérjem, sem azért, hogy nagy tisztességre és hírnévre tegyek szert közöttetek, sem azért, hogy az uralkodótok legyek. Hanem Allahu teâlâ prófétaként küldött el hozzátok, és Könyvet bocsátott le nekem. Megparancsolta nekem, hogy (azoknak közületek, akik elfogadják) örömhírt vigyek (a Paradicsomról), és (azokat közületek, akik nem fogadják el, a Pokollal) figyelmeztessem.

Én pedig átadtam nektek Uram e parancsát, és tanácsot adtam nektek. Ha elfogadjátok azt, amit elhoztam, az részetek és ellátásotok lesz ezen a világon és a túlvilágon is. Ha pedig nem fogadjátok el, hanem elutasítjátok, akkor az én dolgom az, hogy amíg Allahu teâlâ ítéletet nem hoz köztem és köztetek, minden nehézséget elviseljek és mellemet tárjam elébe, hogy teljesítsem a Magasságos Allah parancsát…” Abu Dzsahl, Umajja ibn Halaf és a többi társító így szólt: „Ó, Mohammed! Tudod, hogy senki sem él nálunk nehezebb körülmények között. Ha már próféta vagy, kérd meg az Uradat, hogy távolítsa el és vigye messzire ezeket a hegyeket, amelyek szorongatnak minket és megnehezítik az életünket! Tegye tágassá a földünket, és folyjanak rajta folyók, mint Sám és Irak folyói! Ezenkívül támassza fel néhány elhunyt ősünket, mindenekelőtt Kuszajj ibn Kilábot! Kuszajj ibn Kiláb igazmondó és nemes ember volt. Kérdezzük meg tőle, igaz-e vagy hamis, amit mondasz! Ha ő igazol téged, és ha megteszed, amit kérünk, igazat adunk neked. Így azt is megtudjuk, milyen rangod van az Urad előtt. Ha ezt nem teszed meg értünk, kérj az Uradtól valamit magadnak. Kérd, hogy küldjön egy angyalt, aki igazolja a szavaidat, és eltérít minket tőled! Ezenkívül adjon neked az Urad kerteket, palotákat, kincseket, hogy megszabadulj a megélhetés gondjától! Hiszen te is, akárcsak mi, a piacokat járod, és fáradozol, hogy megkeresd a kenyeredet!…” A Világ Büszkesége így szólt hozzájuk: „Nem ezzel küldettem el hozzátok. Én csak azt hoztam el nektek a Magasságos Allahtól, amivel Allahu teâlâ elküldött. Ezt átadtam nektek. Nem vagyok olyan ember, aki az Urától (vagyont és javakat) kérne… Allahu teâlâ örömhírhozóként (azoknak közületek, akik elfogadják, amit elhoztam, a Paradicsomról) és figyelmeztetőként (azoknak közületek, akik nem fogadják el, hanem elutasítják, a Pokolról) küldött el.” Erre a társítók azt mondták: „Ha a te Urad valóban megtesz mindent, amit akar, akkor kérd meg, hogy hasítsa ketté ezt az eget, és döntse ránk!… Amíg ezt meg nem teszed, nem hiszünk neked!” A Próféta így felelt: „Ez Allahu teâlâ dolga. Ha meg akarja tenni veletek, bizonyosan megteszi.” Erre a társítók még tovább mentek: „Ó, Mohammed! Talán nem tudta az Urad, hogy veled fogunk ülni, mit kérdezünk tőled és mit kérünk tőled, hogy előre tudtodra adta és megtanított volna rá? Miért nem tudatta, mit tesz velünk, ha nem fogadjuk el azt, amit közölsz velünk?… Amíg nem hozol elénk angyalokat tanúként a szavaid igazsága mellett, nem hiszünk neked… Mostantól nincs veled szemben semmilyen kötelezettségünk. Esküszünk, hogy nem hagyunk békén! Vagy mi pusztítunk el téged, vagy te minket…” Amikor szeretett Prófétánk látta, hogy ahelyett, hogy közelednének hozzá, így végképp eltávolodnak, otthagyta őket.13 Amikor a mekkai társítók elutasították a Világegyetem Szultánját, Allahu teâlâ Dzsibríl aleyhisselam által kinyilatkoztatást (vahj) bocsátott le, és ájákkal válaszolt nekik. Tudatta a keserves büntetéseket, amelyek sújtani fogják őket. Az al-An’ám szúra 4–11. ájájában jelentése szerint ez áll: „Egyetlen jel sem jön el hozzájuk az Uruk jelei közül (a nemes Korán ájái közül egy ája, a bizonyítékok közül egy bizonyíték vagy a csodák közül egy csoda) csak úgy, hogy elfordulnak tőle.

„A vad, kemény szívű tudatlanok nem hisznek benned. Legtöbbjük képmutató (munáfik)” Tauba: 97

Íme, meghazudtolták és elutasították az Igazságot (a nemes Koránt), amikor eljött hozzájuk. Ám hamarosan eljön hozzájuk a híradás (a büntetés) arról, amin gúnyolódtak és amit nevetség tárgyává tettek. Vajon nem látták (Mekka lakói), hány nemzedéket pusztítottunk el előttük? Vajon nem tudták ezt bizonyosan? Nekik minden lehetőséget megadtunk, amelyet nektek nem adtunk meg. Az égből bőséges esőket bocsátottunk rájuk. (Kertjeik, ligeteik és palotáik alatt) folyókat folyattunk. Aztán elpusztítottuk őket a bűneik miatt (és mert nem adtak hálát ezekért a jótéteményekért). Helyettük újabb és újabb nemzedékeket teremtettünk. És ha papíron írt könyvet bocsátanánk le neked, és a saját kezükkel érintenék, azok a hitetlenek makacsságból akkor is azt mondanák: »Ez csupán nyilvánvaló varázslat.« És azt mondták: »Bárcsak angyal küldetett volna le hozzá (Mohammed aleyhisselamhoz) (akit mi is látnánk, és aki megmondaná nekünk, hogy ő próféta)!« Ha angyalt küldtünk volna le (és ők akkor sem jutottak volna hitre), az ügy bizonyosan eldőlt volna (meghozták volna az ítéletet, hogy mindnyájan elpusztuljanak). Akkor egy szempillantásnyi haladékot sem kaptak volna, és nem vártak volna tovább rájuk. Ha őt (a Prófétát) angyallá tettük volna, bizonyosan újra (emberi alakban) mutattuk volna meg, és ismét abba a kételybe taszítottuk volna őket, amelybe estek. Esküszöm, hogy előtted is gúnyt űztek a küldöttekből, és nevetségessé tették őket, ezért minden oldalról körülvette őket a csapás és a büntetés, amely annak volt a megtorlása, amin gúnyolódtak. Mondd: »Járjátok be a földet, és nézzétek meg, milyen lett a sorsa azoknak, akik hazugnak tartották a küldötteket!«” Az al-Furkán szúra 7–10. ájájában is jelentése szerint ez áll: „A hitetlenek azt mondták: »Miféle próféta ez? Eszik és iszik, mint mi, és az utcákat járja. Ha próféta volna, angyal jönne hozzá. Segítői lennének, és ők is figyelmeztetnének minket, és a Pokollal ijesztgetnének. Vagy az Úr pénzkincseket küldene neki, vagy ligetei és birtokai lennének, és azt enné, amit akar.« Az igazságtalanok azt mondták: »Ha őt követitek, egy megbabonázott embert követtek.« (Ó, Szeretettem!) Figyeld meg, milyen csúnya hasonlatokat mondtak rólad, és így letértek a helyes útról, és tévelygésbe estek. Már nem tudnak kijutni a tévelygésből, és nem találnak utat az igaz útmutatáshoz. Mily fenséges Allahu teâlâ! Ha akarja, ennél jobbat ad neked (ezen a világon): kerteket és ligeteket, amelyek alatt folyók folynak, és palotákat épít neked!” A 21. ájában is jelentése szerint ez áll: „Akik nem remélik a Velünk való találkozást, azt mondták: »Bárcsak angyalok küldettek volna le hozzánk (hogy tudassák velünk, hogy Mohammed igazat mond), vagy bárcsak láthatnánk az Urunkat!« Esküszöm, hogy ők a lelkükben fennhéjáztak, és nagy önteltségükben minden mértéket túlléptek…” A Szaba szúra 9. ájájában jelentése szerint ez áll: „Ha akarnánk, elnyeletnénk őket a földdel (mint Kárúnt, mert látták világos ájáinkat, és meghazudtolták őket), vagy darabokat szakítanánk rájuk az égből (ahogyan az Ajka lakóival tettük).” Az al-Iszrá szúra 97. ájájában pedig jelentése szerint ez áll: „…A Feltámadás Napján összegyűjtjük őket az arcukon, vakon, némán és süketen! Menedékük a Pokol lesz; valahányszor lángja lankad, újabb tüzet élesztünk nekik!” A róluk kinyilatkoztatott ájákra a társítók azzal feleltek, hogy még jobban kiélezték ellenségeskedésüket.

Különösen Ubajj ibn Halaf és testvére, Umajja okozott nagy bánatot Allah Küldöttének. A szerencsétlen Ubajj egy elporladt csonttal jelent meg Prófétánk áldott színe előtt. Így szólt: „Ó, Mohammed! A te Allahod állítólag életre kelti ezt a csontot, miután elporladt, igaz? Szóval azt hiszed, hogy az Urad ezt életre kelti, miután elporladt!” – és összemorzsolta a csontot. Aztán a porát szeretett Prófétánk felé fújta. Majd így folytatta: „Ó, Mohammed! Ki kelti életre ezt, miután így elporladt?” A Próféta (sallallahu aleyhi ve sellem) így felelt: „Igen. Allahu teâlâ téged is halálba küld, ezt is… Aztán téged életre kelt, és a Pokolba vet.” Ezzel az eseménnyel kapcsolatban nyilatkoztatta ki a Magasságos Allah ezeket az ájákat. Jelentésük szerint: „Vajon nem látta, nem tudta-e bizonyosan ez a (tagadó) ember, hogy egyetlen ondócseppből teremtettük őt? És mégis nyilvánvaló vitatkozóvá vált. Elfelejtette, hogyan teremtetett, és példázatot mondott Nekünk: »Ki kelti életre ezt a csontot, amikor elporladt és szétmállott?« (Ó, Küldöttem!) Mondd: »Az kelti életre őket, Aki (amikor még nem voltak) először megteremtette őket (Allahu teâlâ), és Ő jól ismer minden teremtményt. Ő (Allahu teâlâ) az, Aki a zöld fából tüzet ad nektek, és ti abból tüzet gyújtotok. Vajon Az, Aki megteremtette az egeket és a földet, nem képes arra, hogy hozzájuk hasonlókat teremtsen? De igen, képes. Ő mindennek a Teremtője, Ő mindent tud…«”14

Hálid ibn Szaíd hitre jutása

Az iszlámra hívás első idejében Hálid ibn Szaíd álmot látott. Álmában a Pokol szélén állt, és az apja bele akarta lökni. Éppen abban a pillanatban látta, hogy Prófétánk megragadja a derekát, és megmenti attól, hogy a Pokolba zuhanjon. Kiáltozva ébredt fel, és így szólt: „Allahra mondom, ez az álom igaz!” Amikor kilépett a házból, találkozott nagytiszteletű Abu Bakrral, és elmondta neki az álmát. Nagytiszteletű Abu Bakr így szólt hozzá: „Igaz az álmod, az a személy Allahu teâlâ prófétája. Menj azonnal, és kövesd őt! Ha követed, belépsz a vallásba, amelyet elhozott, és vele leszel. Ő pedig, ahogyan álmodban láttad, megóv attól, hogy a Pokolba zuhanj. Az apád pedig a Pokolban marad!”

Nagytiszteletű Hálid ibn Szaíd az álom hatása alatt állt. Időt nem vesztegetve nyomban elment egy Adzsjád nevű helyre Mohammed aleyhisselamhoz, és megkérdezte: „Ó, Mohammed! Mire hívod az embereket?”

A Próféta így felelt neki: „Arra hívom az embert, hogy higgyen az egyetlen Allahban, akinek nincs se társa, se hasonmása, és abban, hogy Mohammed (aleyhisselam) az Ő szolgája és prófétája; és hogy hagyjon fel olyan kődarabok imádásával, amelyek nem hallanak, nem látnak, sem kárt, sem hasznot nem hoznak, és nem tudnak sem azokról, akik imádják őket, sem azokról, akik nem imádják őket.”

Erre Hálid ibn Szaíd azonnal így szólt: „Én is tanúsítom, hogy nincs más isten, akit imádni kell, csak Allahu teâlâ, és azt is tanúsítom, hogy te Allahu teâlâ prófétája vagy!” – és muszlim lett. Hitre jutása nagy örömet szerzett Prófétánknak. Utána felesége, Umajja is elnyerte azt a megtiszteltetést, hogy muszlim lett. Nagytiszteletű Hálid ibn Szaíd azt akarta, hogy a testvérei is muszlimok legyenek, és ezen fáradozott. Közülük Omár ibn Szaíd már muszlim lett.

„A Feltámadás Napján összegyűjtjük őket az arcukon, vakon, némán és süketen! Menedékük a Pokol lesz; valahányszor lángja lankad, újabb tüzet élesztünk nekik!” Iszrá: 97

Amikor apjuk, Abu Uhajha, az iszlám ádáz ellensége, meghallotta, hogy Hálid és Omár muszlim lett, és hogy Mekka egyik félreeső helyén imát végeznek, elküldte értük azokat a gyermekeit, akik nem lettek muszlimok, és elhozatta őket. Aztán azt mondta nekik, hogy hagyják el a vallást, amelybe az imént beléptek. Szidni és verni kezdte őket.

Aztán így szólt Hálid ibn Szaídhoz: „Te Mohammedet követted? Hiszen látod, hogy szembeszegül a népével, és azzal, amit hozott, gyalázza a bálványainkat és az őseinket!”

Amikor nagytiszteletű Hálid ibn Szaíd azt felelte: „Allahra mondom, Mohammed aleyhisselam igazat mond. Követtem őt. Még ha meg kell is halnom, nem hagyom el a vallásomat!”, apja haragja még jobban fellángolt. Addig verte bottal, amíg az el nem tört, aztán így szólt: „Te haszontalan fiú! Menj, ahová akarsz. Esküszöm, hogy még kenyeret sem adok neked!” Nagytiszteletű Hálid így felelt: „Ha te megvonod tőlem a megélhetést, Allahu teâlâ bizonyosan megajándékoz ellátással.”

Az apa megfenyegette a többi gyermekét: „Ha közületek valaki szóba áll vele, olyat teszek veletek, amilyet még vele sem tettem.” Nagytiszteletű Hálidot pedig bezárta a ház pincéjébe, és három napig éhen és szomjan hagyta a mekkai hőségben.

Nagytiszteletű Hálid ibn Szaíd módot talált rá, hogy kiszabaduljon apja kezéből. Az apa súlyosan megbetegedett. Abu Uhajha betegágyában az iszlám iránti ellenségessége miatt ezt mondogatta:

„Ha ebből a betegségből megmenekülök és talpra állok, Mekkában mindenki a bálványainkat fogja imádni. Senki sem imádhat majd mást, csak őket!…” Hogy apja ellenségeskedése az igaz vallás iránt véget érjen, és hogy ne ártson muszlim testvéreinek, nagytiszteletű Hálid felemelte a kezét, és így fohászkodott: „Allahom, aki a világokat teremtetted! Ne engedd, hogy apám felkeljen ebből a betegségből!” A Magasságos Allah meghallgatta a fohászát: Abu Uhajha nem tudott felkelni az ágyából, és meghalt.

Hogyan lett muszlim Mus’ab ibn Umajr

Mus’ab ibn Umajr (radiyallahu anh) előkelő és gazdag kurajsita családhoz tartozott. Amikor meghallotta Prófétánk áldott szavait, nagy szeretet született a szívében. Égett a vágytól, hogy eljusson hozzá. Végül elment a Dár al-Arkamba, és muszlim lett. Amikor anyja és apja meghallották ezt, mindenétől megfosztották, és kínozni kezdték. Hogy eltérítsék a vallásától, bezárták a házuk pincéjébe, és napokig éhen és szomjan hagyták. Az arábiai nap perzselő hevében súlyos, alig elviselhető kínzásoknak vetették alá. Nagytiszteletű Mus’ab ibn Umajr azonban türelmesen elviselte ezt a súlyos és könyörtelen kínzást, és nem hagyta el az iszlámot.

Mielőtt muszlim lett, nagytiszteletű Mus’ab családja gazdagsága révén jólétben és bőségben nőtt fel. Mindenki irigyelte. Amikor muszlim lett, családja mindenétől megfosztotta, és kínzásnak vetette alá. Mus’ab ibn Umajr, aki a vallásáért minden nehézséget elviselt, egy napon eljött Allah Küldöttéhez. Ezt a látogatását nagytiszteletű Ali így írta le: „Allah Küldöttével ültünk. Ekkor megérkezett Mus’ab ibn Umajr. Foltozott ruha volt rajta, és szánalomra méltó állapotban volt. Amikor Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) meglátta ezt az állapotát, áldott szeme megtelt könnyel. Mivel Mus’ab a kínzás és a szegénység ellenére, amelyet elviselt, nem hagyta el a vallását, Allah Küldötte így szólt: »Nézzétek ezt az embert, akinek a szívét Allahu teâlâ fénnyel világította meg. Láttam, hogy anyja és apja a legjobb ételekkel és italokkal táplálta. Allahu teâlâ és az Ő Küldötte iránti szeretete juttatta abba az állapotba, amelyben most látjátok.«”

„Allahom! Bocsásd meg a bűneiket! Hiszen nem tudják, mit cselekszenek” Nemes hadísz

Emlegesd a Hakkot lángoló szívvel,
sok jótéteményben lesz részed,
minden kapu kitárul előtted,
feltárul előtted Dzsamálullah.
Sams-i Tabríz jól tudja ezt:
a világ nem marad, elmúlik,
minden teremtmény elenyészik,
örökké csak Allah marad.
Salatullah, selamullah,
aleyke ya Resulallah.

Hidzsra Abesszíniába