HIDZSRA ABESSZÍNIÁBA

Az első hidzsra Abesszíniába

Allah Küldötte prófétaságának (bi’sza) ötödik évében a társítók kínzásai ellenére a muszlimok száma tovább nőtt. De a társítók is fokozták kínzásaikat, és mindent megtettek, amit csak tudtak. A Prófétát mélyen elszomorította, hogy Társai elviselhetetlen kínzásokat szenvednek: kötelekkel a lábuknál fogva tevékhez kötözik őket, és ellenkező irányba hajtva a tevéket, széttépik őket. Ez a kínzás napról napra kegyetlenebb lett, és irgalommal teli szíve nem tudta elviselni.

Egy napon összegyűjtötte a nemes Társakat, és így szólt: „Ó, Társaim! Most szóródjatok szét a földön. Allahu teâlâ hamarosan újra egy helyre gyűjt benneteket.”

Megkérdezték: „Ó, Allah Küldötte! Hová menjünk?” Prófétánk áldott kezével Abesszínia földje felé mutatott, és így szólt: „Oda! Menjetek Abesszínia földjére!1 Mert ott olyan uralkodó van, aki senkivel sem bánik igazságtalanul a körülötte lévők közül. És az igazság földje is. Maradjatok ott, amíg Allahu teâlâ kiutat és menekvést nem nyit nektek a nehézségekből, amelyekben vagytok.”

Így döntött a Világok Vezetője, Mohammed Musztafa (sallallahu aleyhi ve sellem), hogy megmenti Társait a kínzásoktól, a mekkai társítók elleni küzdelmet pedig egyedül folytatja tovább. Szeretett Prófétánk, aki születésekor azt mondta: „Ummám! Ummám!”, most önmagát áldozta fel Társai megmentéséért. Ezzel az engedélyével a nemes Társak egy része elhagyta a hazáját, és kivándorolt!… De mivel szeretett Prófétánktól kellett elbúcsúzniuk, a bánatuk is igen nagy volt.

Ebben az első hidzsrában részt vett nagytiszteletű Oszmán és felesége, nagytiszteletű Rukajja, Allah Küldöttének lánya, Abu Huzajfa és felesége, Szahla bint Szuhajl, Zubajr ibn Avvám, Mus’ab ibn Umajr, Abdurrahmán ibn Auf, Abu Szalama ibn Abdulaszad és felesége, Umm Szalama, Hátib ibn Amr, Ámir ibn Rabí’a és felesége, Lajlá bint Abí Haszma, Oszmán ibn Maz’ún, Abu Szabra ibn Abí Ruhm és felesége, Umm Kulszúm bint Szuhajl, Szuhajl ibn Bajdá és Abdullah ibn Masz’úd (radiyallahu anhum).2 A Próféta nagytiszteletű Oszmánról ezt mondta: „Kétségtelen, hogy Oszmán az első ember, aki Lút próféta után a feleségével együtt hidzsrát végzett.”

A nemes Társak egy része állaton, más része gyalog, titokban hagyta el Mekkát. Amikor a karaván Suajbába ért, a Magasságos Allah kegyelméből éppen két kereskedelmi hajó kötött ki ott. A Társak fejenként fél aranyat fizettek a kereskedőknek, és hajóra szálltak. Ekkor értesültek erről a társítók, és a Társak üldözésére indultak. Amikor a tengerpartra értek, a muhádzsirok már a hajókon voltak, és kifutottak a tengerre, így egyiküket sem tudták elfogni. Fáradozásuk kárba veszett, és csalódottan tértek vissza. A Társak a Vörös-tengeren át épségben eljutottak Abesszíniába.3 Nadzsásí, az abesszin uralkodó, befogadta a muszlimokat az országába. Nagyon szépen bánt velük.

„Ó, Társaim! Most szóródjatok szét a földön. Allahu teâlâ hamarosan újra egy helyre gyűjt benneteket” Nemes hadísz

Miután a Társak Abesszíniába távoztak, kinyilatkoztatásra került az an-Nadzsm szúra. Amikor Allah Küldötte a Maszdzsid al-Harámban recitálta ezt a szúrát a kurajsitáknak, és a 19. és 20. ájának ahhoz a részéhez ért, ahol a társítók bálványait említi, az átkozott sátán ilyesmit vetett közbe: „A bálványok fenséges bálványok, tőlük várható a közbenjárás (safá’a).” A társítók azt hitték, hogy ezt Allah Küldötte mondta. Azt mondták: „Ha már ő egyetértett a vallásunkkal, mi is kibékültünk vele.” Ekkor Valíd ibn Mugíra is eljött Allah Küldöttéhez, és így szólt: „Mostantól nem bántunk téged”, a Próféta pedig elcsodálkozott. A társítók e „kibéküléséről” (!) szóló hír az áldott ramadán hónap végén jutott el az Abesszíniában lévő Társakhoz. Az abesszíniai muszlimok azt a hírt kapták: „Mekkában a társítók és a muszlimok megegyezést kötöttek!” Erre azt gondolták: „Hidzsránk, az, hogy elhagytuk a földünket és az otthonunkat, a társítók ellenségeskedése miatt volt. Most ellenségeskedésük barátsággá változott. Menjünk hát, és nyerjük el azt a megtiszteltetést, hogy a Nemes Küldöttet (sallallahu aleyhi ve sellem) szolgálhatjuk.” Ekkor Dzsibríl aleyhisselam tudatta Allah Küldöttével a sátánnak ezt a cselét. Allah Küldötte nagyon elszomorodott. A Magasságos Allah kinyilatkoztatta az al-Haddzs szúra 52. ájáját, amelynek jelentése: „Valahányszor a saríával bíró küldöttek, akiket előtted küldtünk, és az őket követő nabík egy áját akartak recitálni, vagy maguktól akartak mondani valamit, a sátán belevetett valamit abba, amit recitáltak vagy mondtak. Allahu teâlâ elválasztja azt, amit a sátán vetett, a helyestől. Aztán szilárdan rögzíti ájáit. Allahu teâlâ ismeri az emberek állapotát, és végrehajtja ítéletét.” Amikor a társítók meghallották ezt az áját, újra kezdték a kegyetlenkedést és a kínzást. A muhádzsirok engedélyt kaptak az abesszin uralkodótól, és savvál hónapban megérkeztek Mekka al-Mukarramába. Megtudták azonban, hogy a hír, amelyet kaptak, hamis volt.4 Amikor megtudták, mi történt, zavarba jöttek. Aztán elmentek a Prófétához, és Abesszíniáról ezt mondták: „Ott jó szomszédságra és védelemre találtunk. Senki sem bántotta a vallásunkat, senki sem sértegetett minket. Egyetlen szót sem hallottunk, amely kellemetlen lett volna számunkra. Nyugalomban szolgáltuk Allahu teâlât.”5 Sokáig mesélték, hogyan ad erőt Abesszínia vize, levegője és gyümölcse, hogy négy temploma van, hogy ott naponta tevéket és juhokat vágnak, hogy a szegényeket és az idegeneket meghívják és szépen megvendégelik, hogy uralkodójuk meglátogatta őket, biztonságot (amán) adott nekik, és elhárította nehézségeiket, és kifejezték elégedettségüket.6 Abesszíniában több mint két hónapig maradtak.

Hogyan lett muszlim nagytiszteletű Hamza

A prófétai küldetés hatodik éve… Az iszlám hangja napról napra szájról szájra terjedt, elérte a szíveket, és még messzebbre jutott. Ez dühbe gurította a kurajsita társítókat: minden igyekezetük ellenére sem tudták megakadályozni az iszlám terjedését. A „Dalá’il an-nubuvva” és a „Ma’áridzs an-nubuvva” című könyvekben ez áll:

A társítók közül egy Valíd nevű embernek volt egy bálványa. A Szafá-dombon gyűltek össze, és ezt a bálványt imádták. Egy napon a Próféta elment hozzájuk, és hitre hívta a társítókat. Egy dzsinn, aki hitetlen volt, belebújt ebbe a bálványba, és illetlen szavakat mondott szeretett Prófétánkról. A Világ Büszkesége (sallallahu aleyhi ve sellem) elszomorodott. Másnap valaki, aki láthatatlan volt, köszöntötte a Prófétát, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Egy hitetlen dzsinn illetlen dolgokat mondott rólad. Megkerestem és megöltem. Ha akarod, eljössz holnap a Szafá-dombra? Te újra az iszlámra hívod őket. Én pedig belebújok abba a bálványba, és olyan szavakat mondok, amelyek téged dicsérnek.” A Próféta elfogadta ennek az Abdullah nevű dzsinnek az ajánlatát.

Másnap szeretett Prófétánk elment oda, és újra hitre hívta a társítókat.

Ott volt Abu Dzsahl is. A muszlim dzsinn belebújt a bálványba, amelyet a társítók a kezükben tartottak, és szép szavakat és verseket mondott, amelyek szeretett Prófétánkat és az iszlámot írják le. Amikor a társítók meghallották ezeket a szavakat, összetörték a kezükben tartott bálványt, és Allah Küldöttére rontottak. Áldott haja egészen összekuszálódott. Áldott arcát elöntötte a vér. Kegyetlenkedéseiket és kínzásaikat tűrve így szólt: „Ó, kurajsiták! Vertek engem. Pedig én vagyok a ti Prófétátok.” Aztán eltávozott onnan, és hazament. Egy szolgálólány elejétől végéig látta ezt az esetet. Nagytiszteletű Hamza ekkor a hegyekben vadászott. Amikor nyilat akart lőni egy gazellára, a gazella megszólalt: „Ó, Hamza! Jobb volna, ha helyettem azokra lőnél, akik meg akarják ölni az unokaöcsédet.” Nagytiszteletű Hamza elcsodálkozott ezeken a szavakon, és hazasietett. Szokása volt, hogy amikor visszatért a vadászatról, betért a Szent Területre (al-Haram as-saríf), taváfot végzett, és csak azután ment haza. Aznap, amikor a taváfot végezte, a szolgálólány odalépett hozzá. Elmondta neki, mit tett Abu Dzsahl Mohammed aleyhisselammal. Amikor meghallotta, hogy a Prófétát megsértették, nagytiszteletű Hamzában fellángolt a rokoni becsület. Fegyvert ragadott, és odament, ahol a társítók voltak. „Te mondtál csúnya szavakat az unokaöcsémnek, és te sebezted meg a szívét? Íme, az én vallásom is az ő vallása. Ha tudod, tedd velem is azt, amit vele tettél!” – mondta, és a nyakában lógó íjjal betörte Abu Dzsahl fejét. Az ott lévő hitetlenek rá akartak rontani nagytiszteletű Hamzára. Abu Dzsahl azonban így szólt: „Hagyjátok, Hamzának igaza van. Csúnya szavakat mondtam az unokaöccsének.” Amikor nagytiszteletű Hamza eltávozott onnan, Abu Dzsahl azt mondta a körülötte lévőknek: „Vigyázzatok, ne bántsátok! Megharagszik ránk, és muszlim lesz. Ezzel Mohammed megerősödik.” Hamza ugyanis tekintélyes, elismert és erős volt. Abu Dzsahl még azt is elfogadta, hogy betörjék a fejét, csak hogy nagytiszteletű Hamza ne legyen muszlim. Nagytiszteletű Hamza elment a Prófétához, és így szólt: „Ó, Mohammed! Bosszút álltam érted Abu Dzsahlon. Vérbe borítottam. Ne búsulj, örülj!” Szeretett Prófétánk így felelt: „Én nem örülök az ilyen dolgoknak.” Amikor nagytiszteletű Hamza azt mondta: „Bármit megteszek, amit csak akarsz, hogy megörvendeztesselek és megszabadítsalak a bánattól!”, a Próféta így szólt: „Én csak annak örülök, ha te hitre jutsz, és megmented drága testedet a Pokol tüzétől.”

Nagytiszteletű Hamza azonnal muszlim lett. Róla kinyilatkoztatásra került egy ája. Nagytiszteletű Abdullah ibn Abbász szavai szerint az, akiről az al-An’ám szúra 122. ájája azt mondja, hogy „életre keltetett és a fényre vezettetett…”, nagytiszteletű Hamza, az pedig, akiről azt mondja, hogy „sötétségekben bolyong…”, Abu Dzsahl.

Nagytiszteletű Hamza a társítók közé ment, kijelentette, hogy muszlim lett, és hogy Allahu teâlâ habíbját, Mohammed aleyhisselamot az élete árán is megvédi, és elmondott egy kaszídát. Ebben a kaszídában így szólt: „Dicsőség Allahu teâlânak, hogy szívemet az iszlám és az igazság felé fordította. Ez a vallás Allahu teâlâtól, a Világok Urától jött, aki tud mindenről, amit a szolgái tesznek, aki mindenkihez kegyes, és akinek a hatalma mindent felülmúl. Amikor a nemes Koránt recitálják, azoknak, akiknek szívük és eszük van, könny folyik a szemükből. A nemes Korán világos és ékesszóló nyelven közölt ájákként került kinyilatkoztatásra Mohammed aleyhisselamnak. Ő, Mohammed Musztafa, áldott ember közöttünk, akinek a szavára hallgatnak, és aki előtt fejet hajtanak. Ó, társítók! Ne mondjatok róla éles, súlyos és durva szavakat, amikor elveszítitek az eszeteket, és elhomályosul a szemetek. Ha ilyen gondolat kerít hatalmába benneteket, tudjátok, hogy senki sem nyúlhat hozzá anélkül, hogy át ne lépne a mi, muszlimok holttestein.”

„Ó, kurajsiták! Vertek engem. Pedig én vagyok a ti Prófétátok” Szeretett Prófétánk, Mohammed aleyhisselam

Szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) nagyon megörült annak, hogy nagytiszteletű Hamza muszlim lett. A muszlimok is nagyon megerősödtek, amikor ő is közéjük állt. Azzal, hogy nagytiszteletű Hamza felvette az iszlámot, a helyzet megváltozott. A mekkaiak ugyanis tudták, hogy nagytiszteletű Hamza harcos, bátor, férfias ember, erős és nagy hős. Ezért a kurajsita társítók már nem bánhattak rosszul a muszlimokkal minden ok nélkül, és különösen nagytiszteletű Hamza kardjának élétől tartottak.7

Az irántad érzett szeretettel indultam útnak,
közbenjárást, ó, Allah Küldötte!
Bűnös vagyok, arcom fekete,
közbenjárást, ó, Allah Küldötte!

Hogyan lett muszlim nagytiszteletű Omár

Az iszlám vallás napról napra terjedt, a nemes Korán fénye megvilágította a lelkeket. Akiknek ez megadatott, Allahu teâlâ jótéteményéből hitre jutottak, és elnyerték az igaz útmutatást. Ezek az áldott emberek, akiknek megadatott, hogy a nemes Társak (radiyallahu anhum) közé tartozzanak, kéz a kézben, szív a szív mellett, úgy keringtek Allah Küldötte körül, mint a lepkék a gyertya körül. Legkisebb kívánságát és intését is nagy parancsnak tekintették, versengtek, ki teljesíti, és ezen az úton még az életüket sem habozták feláldozni. A társítók nyugtalansága és aggodalma azonban a tetőfokára hágott. Hiszen nagytiszteletű Hamza is, az egyik hős, akit mindenki ismert, muszlim lett, és helyet foglalt Allah Küldöttének soraiban. Ez a váratlan esemény teljesen feldühítette a társítókat. Ezért Hattáb fia, Omár (aki még nem volt muszlim) egy napon azzal a szándékkal indult el otthonról, hogy megöli Allah Küldöttét, bárhol látja is.

Szeretett Prófétánkat a Maszdzsid al-Harámban találta, amint imát végzett. Miközben arra várt, hogy befejezze az imát, felfigyelt arra, amit recitált, és kíváncsian hallgatni kezdte. A Legkedvesebb Küldött az al-Hákka szúrát recitálta. Jelentése szerint: „A Feltámadás, amelynek eljövetele bizonyos!… Mi a Feltámadás, amelynek eljövetele bizonyos (tudod-e)? És honnan tudhatnád, mi a Feltámadás, amelynek eljövetele bizonyos? Szamúd és Ád (népe) meghazudtolta és hazugságnak tartotta a Feltámadást, amelynek rettenetétől megremegnek a szívek. Szamúd népe a zabolátlansága miatt pusztult el (Dzsibríl aleyhisselam kiáltása által).

Ád népe pedig mindent elpusztító, süvítő, dühöngő és heves széllel (forgószéllel) pusztíttatott el. Allahu teâlâ hét éjszakán és nyolc napon át szakadatlanul rájuk szabadította ezt a forgószelet. (Olyan állapotba kerültek, hogy) ha akkor ott lettél volna, láttad volna, hogyan haltak meg és dőltek el, mint a gyökerestül kitépett, odvas datolyapálma-törzsek! Látsz-e most valamit, ami megmaradt utánuk (egyetlen embert, egyetlen élőlényt)? A fáraó is, az előtte élők is és a feldöntött városok lakói is (Lút népe) mind ezt a vétket követték el (a társítást és az engedetlenséget)… Így fellázadtak Uruk prófétája ellen (Lút aleyhisselam és mások ellen). Ekkor olyan büntetés sújtotta őket, amely súlyosabb volt annál, amely a többi ummát érte… Bizony, amikor (Núh özönvizekor) a víz mindent elárasztott, Mi (a ti létetek okát jelentő őseiteket) egy bárkában vittünk benneteket, hogy intés legyen ez számotokra, és a halló fülek megőrizzék és megjegyezzék.

Amikor egyszer megfúvatik a Kürt, és a föld és a hegyek felemeltetnek helyükről, hevesen egymásnak csapódnak és szétmállanak, azon a napon bekövetkezik a Feltámadás. Azon a napon az ég, elveszítve erejét és szilárdságát, meghasad és széthullik.

Az angyalok az ég szélein lesznek (Uruk parancsára várva). Azon a napon Urad Arsát (azok közül, akik az ég körül vannak) nyolc angyal hordozza. Azon a napon elővezettettek (a számadásra Allahu teâlâ elé), úgyhogy (Allahu teâlâ előtt) egyetlen titkotok sem marad rejtve (amelyről azt gondoltátok, hogy ezen a világon elrejtettétek). Akkor az, akinek az írása a jobb kezébe adatik, így szól (örömmel): »Íme, olvassátok az írásomat! Én bizonyosan tudtam, hogy találkozni fogok a számadásommal.«

Ő elégedettséggel teli életben lesz, a magasztos Paradicsomban… Amelynek (gyümölcsei) kézzel elérhetők lesznek. (Azt mondják majd nekik:) »Egyetek és igyatok egészségetekre jutalmul a jótettekért, amelyeket az elmúlt napokban (ezen a világon) előreküldtetek.«

Az pedig, akinek az írása a bal kezébe adatik, így szól: »Jaj nekem! Bárcsak meg se kaptam volna az írásomat… És bárcsak ne tudtam volna meg, milyen a számadásom. Jaj nekem! Bárcsak az (a halál) lett volna (életem) végső vége (hogy ne keltettem volna életre)! Vagyonom semmit sem segített rajtam. Minden hatalmam (erőm, bizonyítékom, mindenem, amim volt) elhagyott és elenyészett!…« (Allahu teâlâ így szól a Pokolra rendelt angyalokhoz:) »Ragadjátok meg és bilincseljétek meg (kezét kössétek a nyakához)!… Aztán vessétek a Dzsahímba (a Pokolban a büntetés leghevesebb helyére)! Aztán fűzzétek (újra) egy hetven könyök hosszú láncra!… Mert nem hitt a Hatalmas Allahu teâlâban. Nem buzdított a szegények táplálására (hát még hogy maga táplálta volna őket). Ezért ma nincs itt senki közeli hozzátartozója (sem barátja) (aki megkönyörülne rajta). Ételük sincs, csak a giszlín (a Pokol lakóinak vérrel kevert gennye). Azt senki sem eszi, csak azok, akik (tudatosan) vétkeznek (a hitetlenek)…«”8 Nagytiszteletű Omár csodálattal hallgatta, amit a Próféta recitált. Életében nem hallott még ilyen szép szavakat. Később maga így mesélte el: „Ámulatba ejtett a hallott szavak ékesszólása, összhangja és tömörsége. Azt mondtam magamban: »Esküszöm, hogy ez bizonyára költő, ahogy a kurajsiták mondják!«” Abban a pillanatban Prófétánk így folytatta az áják recitálását: „Esküszöm arra, amit láttok, és arra is, amit nem láttok, kétségtelen, hogy ez (a nemes Korán) egy Allahu teâlâ előtt igen nemes Küldött által (az Urától) hozott beszéd. Nem költő szava ez. Mily kevéssé hisztek!…”9 Nagytiszteletű Omár így mesélte: „Újra azt mondtam magamban: »Ez bizonyára jós, hiszen megértette, mi jár a fejemben!…«” Allah Küldötte folytatta a szúra recitálását: „És nem is jós szava ez. Mily kevéssé fogadjátok meg az intést!… Ez (a nemes Korán) a Világok Urától kinyilatkoztatott (Mohammed aleyhisselamnak Dzsibríl aleyhisselam által). Ha ő (a Próféta) magától talált volna ki Rólunk valamilyen szavakat (amelyeket Mi nem mondtunk), bizonyosan erősen megragadtuk volna, majd kétségtelenül elvágtuk volna az ütőerét (a nyaki erét), és elpusztítottuk volna!

„(Ó, nagybátyám!) Én csak annak örülök, ha te hitre jutsz, és megmented drága testedet a Pokol tüzétől” Nemes hadísz

És közületek senki sem óvhatta volna meg ettől! Kétségtelen, hogy ez (a nemes Korán) világos intés az istenfélők számára. Mi bizonyosan tudjuk, hogy vannak közöttetek olyanok, akik hazugságnak tartják (ahogyan olyanok is vannak, akik igaznak tartják). Bizony, ez (a nemes Korán) a hitetlenek számára (elkerülhetetlen) bánat (amikor a túlvilágon meglátják az igaznak tartóknak adott jótéteményeket). Bizony, ez (a nemes Korán) a hakk al-jakín (bizonyosan a bizonyos tudás igazsága, maga a bizonyos tudás). Magasztald hát hatalmas Urad nevét!”10

Nagytiszteletű Omár így szólt: „Amikor Allah Küldötte végigrecitálta az egész szúrát, a szívemben vonzalom ébredt az iszlám iránt.” Három nappal azután, hogy nagytiszteletű Hamza muszlim lett, Abu Dzsahl összegyűjtötte a társítókat, és így szólt: „Ó, kurajsiták! Mohammed a bálványaink ellen szólt. Azt mondta, hogy őseink, akik előttünk éltek, a Pokolban gyötrődnek, és hogy mi is oda kerülünk!…

Nincs más kiút, mint megölni!… Aki megöli, annak száz vörös tevét és számtalan aranypénzt adok!…” Hattáb fiának, Omárnak a szívéből egy pillanat alatt eltűnt az iszlám iránti vonzalom; felugrott a helyéről, és így szólt: „Ezt a dolgot senki sem teheti meg, csak Hattáb fia.” „Rajta, Hattáb fia! Hadd lássuk!” – mondták, és tapsoltak neki.

Felkötötte a kardját, és útnak indult. Útközben találkozott Nu’ajm ibn Abdullahhal. Nu’ajm megkérdezte: „Hová igyekszel ilyen hevesen és haragosan, ó, Omár?” Ő pedig így felelt: „Megyek, hogy megöljem Mohammedet, aki viszályt szított a népben, és testvért testvér ellen fordított.” Nu’ajm így szólt: „Ó, Omár! Ez nehéz dolog. Társai úgy keringenek körülötte, mint a lepkék, és remegnek érte, nehogy valami baja essék. Nehéz még a közelébe is jutni. És még ha meg is ölöd, nem szabadulsz meg Abdulmuttalib fiainak kezéből.”

Nagytiszteletű Omár nagyon megharagudott ezekre a szavakra: „Nem vagy-e te is közülük való? Előbb veled végzek” – és a kardjához kapott. „Ó, Omár! Hagyj engem! Menj inkább a húgodhoz, Fátimához és férjéhez, Szaíd ibn Zajdhoz; ők is muszlimok lettek” – mondta Nu’ajm. Nagytiszteletű Omár nem hitt ezeknek a szavaknak. „Ha nem hiszed, menj és kérdezd meg! Majd megérted” – mondta.

Ha nagytiszteletű Omár sikerrel járt volna ebben a dologban, a vallási megosztottság megszűnt volna, de kitört volna a vérbosszú, amely az arabok szokása volt, a kurajsiták két részre szakadtak volna, és véget nem érő viszályok kezdődtek volna. Így nemcsak Omár ibn Hattábot ölték volna meg, hanem Hattáb összes fiát is. Mivel azonban Omár ibn Hattáb nagyon erős, bátor és heves volt, erre nem tudott gondolni. A húgáért aggódva azonnal a házukhoz ment.

Azokban a napokban került kinyilatkoztatásra éppen a Tá-Há szúra; Szaíd és Fátima (radiyallahu anhumá) leíratták, behívták a házukba az egyik Társat, nagytiszteletű Habbáb ibn Arattot, és recitálták. Nagytiszteletű Omár az ajtó mögül meghallotta a hangjukat. Nagyon erősen dörömbölt az ajtón. Amikor meglátták, hogy kard van az övében, és haragos, elrejtették az írást, és nagytiszteletű Habbábot is elrejtették. Aztán ajtót nyitottak. Amikor belépett, megkérdezte: „Mit recitáltatok?” Azt felelték: „Semmit.”

Haragja még jobban fellángolt, és így kiáltott: „Igaz, amit hallottam, ti is hagytátok, hogy megtévesszen a varázslata!” Galléron ragadta nagytiszteletű Szaídot, és a földre teperte. Amikor a húga ki akarta szabadítani, haragjában őt is arcul ütötte. Amikor látta, hogy folyik a vér az arcáról, megsajnálta a húgát. Fátima fájdalmat érzett, egészen véres volt. De a hit ereje felemelte, és Allahu teâlânál keresve menedéket így szólt: „Ó, Omár! Miért nem szégyelled magad Allah előtt, és miért nem hiszel a Prófétában, akit ájákkal és csodákkal küldött el? Íme, én is és a férjem is elnyertük azt a megtiszteltetést, hogy muszlimok lettünk. Még ha a fejünket veszed is, nem tágítunk ettől” – és kimondta a tanúságtételt (kalimat as-saháda).

Húga ilyen hite előtt nagytiszteletű Omár hirtelen megenyhült, és leült a földre. Szelíd hangon így szólt: „Rajta, hozzátok ide azt a könyvet, amelyet recitáltatok.” Fátima azt mondta: „Amíg meg nem tisztálkodsz, nem adom oda.” Nagytiszteletű Omár elvégezte a teljes rituális fürdést (guszl).

Ekkor Fátima elhozta a nemes Korán lapját. Nagytiszteletű Omár szépen olvasott. Olvasni kezdte a Tá-Há szúrát. A nemes Korán ékesszólása, szépsége, jelentése és fensége egyre jobban meglágyította a szívét. Amikor elolvasta az áját, amelynek jelentése: „Övé minden, ami az egekben és a földön van, és ami a kettő között van, és ami a (hét rétegű) föld alatt van”11, mélyen elgondolkodott. Így szólt: „Ó, Fátima! Hát mindezek a teremtmények, amelyeknek nincs vége, Allahé, akit ti imádtok?” Húga így felelt: „Igen, így van! Hát kétséges ez?” Csodálkozása nőttön-nőtt, és így szólt: „Ó, Fátima! Nekünk körülbelül ezerötszáz bálványunk van, faragottak és díszítettek, aranyból, ezüstből, bronzból és kőből. Egyiküknek sincs semmije a földön.” Olvasott még egy keveset, és elgondolkodott az áján, amelynek jelentése: „Nincs más igaz isten, akit imádni kell, és aki előtt le kell borulni, csak Allahu teâlâ. Őt illetik meg a legszebb nevek.”12 „Bizony, mennyire igaz ez!” – mondta. Amikor Habbáb ezt meghallotta, előugrott rejtekhelyéről, takbírt mondott, és így szólt: „Örömhír, ó, Omár! Allah Küldötte így fohászkodott Allahu teâlâhoz: »Uram! Erősítsd meg ezt a vallást Abu Dzsahllal vagy Omárral!« Íme, ez a kincs és ez a boldogság neked rendeltetett.”

Ez az ája és ez a fohász kitörölte és kisöpörte az ellenségeskedést nagytiszteletű Omár szívéből. Azonnal így szólt: „Hol van Allah Küldötte?” Szíve már Allah Küldöttéhez kötődött. Azon a napon a Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) nagytiszteletű Arkam házában tanácsokat adott Társainak. A nemes Társak összegyűltek; fénnyel teli arcát nézték, édes, megindító szavait hallgatták, megtisztították a szívüket, és végtelen gyönyörűségben, élvezetben és örömben állapotról állapotra haladva felüdítették a lelküket.

Arkam házából látni lehetett, hogy nagytiszteletű Omár közeledik. A kardja is nála volt. Mivel félelmetes és erős volt, a nemes Társak körülvették Allah Küldöttét. Nagytiszteletű Hamza így szólt: „Miért kellene tartanunk Omártól? Ha jó szándékkal jött, legyen üdvözölve. Ha nem, levágom a fejét, mielőtt kardot ránthatna!” Ekkor Allah Küldötte így szólt: „Engedjetek utat, hadd jöjjön be!”

„És nem is jós szava ez. Mily kevéssé fogadjátok meg az intést!… Ez (a nemes Korán) a Világok Urától kinyilatkoztatott (Mohammed aleyhisselamnak Dzsibríl aleyhisselam által)” Hákka: 42–43

Dzsibríl aleyhisselam már korábban tudatta, hogy nagytiszteletű Omár azért jön, hogy hitre jusson, és hogy már úton van. Allah Küldötte mosolyogva fogadta nagytiszteletű Omárt, és így szólt: „Engedjétek el, álljatok félre tőle.” Nagytiszteletű Omár letérdelt Allah Küldötte elé. Allah Küldötte megfogta nagytiszteletű Omár kezét, és így szólt: „Juss hitre, ó, Omár!” Ő pedig tiszta szívvel kimondta a tanúságtételt (kalimat as-saháda). A nemes Társak örömükben olyan hangosan mondták a takbírt, hogy a hangjuk az égig szállt.

Amikor nagytiszteletű Omár muszlim lett, így írta le állapotát:

„Amikor muszlim lettem, a nemes Társak rejtőzködtek a társítók elől, és istenszolgálatukat titokban végezték. Ez nagyon elszomorított, és megkérdeztem: »Ó, Allah Küldötte! Hát nem az igazság oldalán állunk?« A Próféta így felelt: »De igen. Esküszöm Allahu teâlâra, akinek a hatalmában van a létem, akár éltek, akár meghaltok, bizonyosan az igazság oldalán álltok.«

Erre azt mondtam: »Ó, Allah Küldötte! Ha mi az igazság oldalán állunk, a társítók pedig a hamis úton járnak, akkor miért rejtegetjük a vallásunkat? Allahra mondom, nekünk nagyobb jogunk van rá, és mi vagyunk méltóbbak arra, hogy nyíltan hirdessük az iszlám vallást a hitetlenséggel (kufr) szemben. Allahu teâlâ vallása Mekkában kétségtelenül győzni fog. Ha népünk igazságosan bánik velünk, jó; ha pedig túl akarja lépni a mértéket, harcolni fogunk velük.« Allah Küldötte így szólt: »Nagyon kevesen vagyunk!«

Azt mondtam: »Ó, Allah Küldötte! Esküszöm Allahu teâlâra, aki téged igaz prófétaként küldött el, nem marad a társítóknak egyetlen gyülekezete sem, ahol ne ülnék le gátlás és félelem nélkül, és ne beszélnék az iszlámról. Menjünk most ki nyíltan!« Amikor ebbe beleegyezett, két sorban kivonultunk, és elindultunk az al-Haram as-saríf felé. Az egyik sor élén Hamza haladt, a másikén én. Szilárd léptekkel, mintha lisztté őrölnénk a földet, méltóságteljes és fenséges járással léptünk be a Maszdzsid al-Harámba. A kurajsita társítók hol rám, hol Hamzára néztek. Olyan bánat és szomorúság fogta el őket, hogy talán soha életükben nem estek ekkora kétségbeesésbe.” Amikor Abu Dzsahl látta, hogy nagytiszteletű Omár közeledik, előlépett, és így szólt: „Ó, Omár! Mi ez az állapot?” Nagytiszteletű Omár pedig, ügyet sem vetve rá, így szólt: „Ashhadu an lá iláha illallah, va ashhadu anna Muhammadan abduhu va raszúluh.” Abu Dzsahl nem tudta, mit mondjon. Megdermedt. Nagytiszteletű Omár a társítók sokasága felé fordult, és így szólt: „Ó, kurajsiták!… Aki ismer, ismer! Aki pedig nem ismer, tudja meg, hogy én Omár vagyok, Hattáb fia… Aki azt akarja, hogy a felesége özvegy, a gyermekei árvák maradjanak, mozduljon a helyéről! Aki megmozdul, azt kardommal darabokra vágom, és a földre terítem!…” E szavak hallatán a kurajsita társítók egy pillanat alatt szétszéledtek, és eltávoztak onnan. Allah Küldötte és a nemes Társak sorba álltak, és teli torokból mondták a takbírt. Mekka ege visszhangzott a nemes Társak kiáltásaitól: „Allahu akbar!… Allahu akbar!…” Először végeztek nyíltan imát az al-Haram as-saríf területén.13 Amikor nagytiszteletű Omár muszlim lett, kinyilatkoztatásra került az al-Anfál szúra 64. ájája. Jelentése szerint: „Ó, Prófétám! Segítőként elegendő neked Allahu teâlâ és azok a hívők, akik a nyomdokaidon járnak.” Néhány ember, aki kételyek között ingadozott, amikor látta, hogy nagytiszteletű Omár muszlim lett, az iszlámot választotta, és elnyerte azt a megtiszteltetést, hogy Társ lehetett.

Ettől fogva a muszlimok száma napról napra lavinaként kezdett növekedni.

„Uram! Erősítsd meg ezt a vallást Abu Dzsahllal vagy Omárral!” Nemes hadísz

Mindenben a Rahmán nevét emlegette, ő, a bőkezűség forrása, a Próféta a dicséret és dicsőség kútfeje volt, ő, a bőkezűség forrása. Az isteni kegyelmek helye volt, a tudás és a szelídség forrása, szép erkölccsel volt teljes ő, a drága, ő, a bőkezűség forrása. A Hakk teremtményeivel Allahért szelíd volt és alázatos, minden emberrel jót tett ő, a bőkezűség forrása.

A második hidzsra Abesszíniába

Amikor a nemes Társak (aleyhimurridvan) megérkeztek Mekkába, a társítók újra kegyetlenkedni kezdtek velük, és kínozták őket. Elnyomásuk egyre erősödött. Gátlástalanul kínozták őket minden módon. Egy napon nagytiszteletű Oszmán így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Abesszíniát jó kereskedőhelynek láttam. Egy hónapnyi kereskedés nagy hasznot hoz. Amíg Allahu teâlâ ki nem jelöli a hidzsra helyét, a muszlimok számára nem lehet ennél jobb hely. Legalább megmenekülnek a hívők a kurajsiták kegyetlenkedéseitől. Nadzsásí sok kedvességet és jótéteményt tanúsított irántunk.” Erre a Próféta így szólt: „Térjetek vissza újra Abesszíniába, hogy Allahu teâlâ nevében oltalomban legyetek.” Amikor nagytiszteletű Oszmán azt mondta: „Ó, Allah Küldötte! Ha te mennél oda, talán muszlimok lennének. Mivel a Könyv népéhez tartoznak, hamar közel kerülnek az iszlámhoz, és nem tagadják meg a segítségüket”, szeretett Prófétánk így szólt: „Nekem nem azt parancsolták, hogy nyugalmat és kényelmet keressek. Ami a hidzsrát illeti, Allahu teâlâ áldott parancsára várok. Ahogyan megparancsolják nekem, úgy teszek.”

A prófétai küldetés hatodik évében egy elbeszélés szerint a nemes Társak (radiyallahu anhum) közül egy százegyfős karaván, köztük 83 férfi és 18 nő, másodszor is útnak indult Abesszíniába. A karaván vezetőjévé nagytiszteletű Dzsa’far ibn Abí Tálibot jelölték ki. Épségben megérkeztek Nadzsásí országába. Az abesszíniai eseményeket nagytiszteletű Umm Szalama (radiyallahu anhá) így beszélte el: „Amikor Abesszíniába érkeztünk, nagyon jó szomszédra leltünk ott. Ez a szomszéd Nadzsásí uralkodó volt. Minden kívánságunkat teljesítette. Úgy teljesíthettük vallásunk parancsait, ahogyan akartuk. Szabadon szolgálhattuk Allahu teâlât, és semmilyen kegyetlenkedést nem szenvedtünk el. Egyetlen csúnya szót sem hallottunk.” Amikor erről a mekkai társítók tudomást szereztek, elhatározták, hogy két követet küldenek az abesszin uralkodóhoz. Nadzsásí számára a nagyon értékes dolgok mellett ajándékokat is készítettek a mekkai cserzett bőrből, amelyet nagyon kedvelt. Ezenkívül ajándékokat szántak a papoknak és az állami méltóságoknak is. Ezt a feladatot Abdullah ibn Abí Rabí’ára és Amr ibn Ászra bízták. E két követnek megtanították, mit mondjanak Nadzsásí előtt. Azt mondták nekik: „Mielőtt beszélnétek az uralkodóval, adjatok ajándékot minden egyes pátriárkájának és parancsnokának. Aztán adjátok át Nadzsásí ajándékát. Ha ezt megtettétek, kérjétek, hogy adják ki nektek az ott lévő muszlimokat. Ne engedjétek, hogy Nadzsásí találkozzon és beszéljen a muszlimokkal.”14 A követek megérkeztek Abesszíniába. Amikor felkeresték az állami méltóságokat, és átadták nekik az ajándékokat, mindegyiküknek ezt mondták: „Közöttünk felbukkant néhány ember. Új vallást találtak ki, amelyet sem mi, sem ti nem ismerünk. Ezeket, akik ide jöttek, haza akarjuk vinni a földjükre. Amikor az uralkodóval beszéltek róluk, gondoskodjatok arról, hogy kiadja őket nekünk anélkül, hogy beszélne velük. A saját szüleik és szomszédaik foglalkozhatnak velük a legjobban. Ők nagyon jól ismerik őket.”15 A pátriárkák elfogadták ezt a javaslatot. Aztán a mekkai követek átadták Nadzsásí ajándékait. Nadzsásí uralkodó elfogadta az ajándékokat, magához hívatta őket, és beszélgetett velük egy darabig.

„Térjetek vissza újra Abesszíniába, hogy Allahu teâlâ nevében oltalomban legyetek” Nemes hadísz

A követek így szóltak Nadzsásíhoz: „Ó, uralkodó! Népünk néhány tagja a ti országotokban talált menedéket. Ezek, akik ide jöttek, ahogyan elhagyták népük vallását, úgy a ti vallásotokba sem léptek be. Valamiféle kitalált vallásuk van, a saját kényük-kedvük szerint. Ezt a vallást sem mi, sem ti nem ismerjük. Hozzátok annak a népnek a tekintélyes férfiai küldtek bennünket, amelyhez ők tartoznak. Ezek a tekintélyes férfiak apjai és legközelebbi rokonai azoknak, akik a ti országotokban találtak menedéket. Az a kívánságuk, hogy ezek, akik ide jöttek, térjenek vissza hozzájuk. Mert ők jobban ismerik őket. Jobban tudják, mit kifogásolnak ezek a saját vallásukban…” Amr ibn Ász és Abdullah ibn Abí Rabí’a is leginkább azt kívánta, hogy Nadzsásí meghallgassa ezeket a szavakat, és úgy tegyen, ahogyan ők akarják. Amikor a követek elmondták ezeket a szavakat, Nadzsásí pátriárkái szót kértek, és így szóltak: „Ezek egészen helyesen beszéltek. Népük jobban tud foglalkozni velük, jobban meg tudja ítélni, mi tetszik nekik és mi nem. Ezért adjátok ki ezeket az embereket, hadd vigyék vissza őket a földjükre és a népükhöz.” Nadzsásí uralkodó nagyon megharagudott ezekre a szavakra: „Allahra mondom, nem! Nem adom ki ezeket az embereket. Nem árulhatom el azokat, akik nálam találtak menedéket, és az országomba jöttek. Engem választottak másokkal szemben, és az országomba jöttek. Ezért udvaromba hívatom az ide érkezett muhádzsirokat, megkérdezem őket, mit szólnak ezeknek az embereknek a szavaihoz, és meghallgatom a válaszukat. Ha a muhádzsirok olyanok, amilyennek ezek leírják őket, kiadom őket ezeknek, akik eljöttek, és visszaküldöm őket a népükhöz. Ha nem olyanok, megvédem őket, és jót teszek velük, amíg az országomban vannak.” Nadzsásí korábban tanulmányozta az égi könyveket. Tudta, hogy közel van Mohammed aleyhisselam eljövetelének ideje, hogy népe hazugnak nevezi, nem hisz neki, és elűzi Mekkából. Nadzsásí megkérdezte a mekkai követeket: „Ki az, akiben hisznek?” Azt felelték: „Mohammed.” Amikor Nadzsásí meghallotta ezt a nevet, megértette, hogy ő próféta, de nem mutatta ki. Újra megkérdezte a jövevényeket: „Milyen a vallása és az útja, és mire hív?” Amr azt mondta: „Neki nincs útja.” Nadzsásí így szólt: „Hogyan adjak ki egy csoportot, amely hozzám menekült, és amelynek a vallását és az útját nem ismerem? Hívjunk össze gyűlést. Hozzuk ide őket is. Állítsunk benneteket szembe egymással. Derüljön ki, milyen az állapototok mindnyájatoknak. Hadd ismerjem meg az ő vallásukat is.” A muszlimokat az udvarba hívatták. A muszlimok előbb tanácskoztak (megegyeztek) egymás között, és azt beszélték: „Mit mondjunk, hogy az abesszin uralkodónak tetsszen, és megfeleljen a természetének?” Nagytiszteletű Dzsa’far így szólt: „Allahra mondom, amit erről tudunk, az csak az, amit Prófétánk megparancsolt nekünk. Bármi legyen is az eredmény, elégedettek vagyunk.” Mindannyian elfogadták, megegyeztek, hogy csak nagytiszteletű Dzsa’far beszél, és Nadzsásí elé járultak. Nadzsásí uralkodó is összegyűjtötte tudós embereit. Nagy tanácsot (díván) hívtak össze. Aztán bevezették a muhádzsirokat. Amikor a muszlimok beléptek, szalámmal köszöntöttek.

Nem borultak le azonban (szadzsda). Amikor Nadzsásí megkérdezte tőlük: „Miért nem borultatok le?”, így feleltek: „Mi senki előtt sem borulunk le, csak Allahu teâlâ előtt. A Próféta megtiltotta nekünk, hogy bárki más előtt leboruljunk, mint Allahu teâlâ, és azt mondta: »A leborulás (szadzsda) csak Allahu teâlât illeti.«” Nadzsásí így szólt a muhádzsirokhoz: „Ó, csoport, amely elém jöttél! Mondjátok meg nekem. Miért jöttetek az országomba? Mi a helyzetetek? Nem vagytok kereskedők, és kérésetek sincs. Milyen az a Prófétátok, aki megjelent? Miért nem úgy köszöntötök, ahogyan az országotokból ide érkező emberek köszönnek?”

Dzsa’far (radiyallahu anh) így szólt: „Ó, uralkodó! Először három szót mondok. Ha igazat mondok, erősítsétek meg, ha hazudok, cáfoljatok meg. Mindenekelőtt parancsoljátok meg, hogy ezek közül az emberek közül csak egy beszéljen, a másik hallgasson!”

Amr ibn Ász így szólt: „Én fogok beszélni.” Nadzsásí azt mondta: „Ó, Dzsa’far, te beszélj először.”

Nagytiszteletű Dzsa’far így szólt: „Három szavam van. Kérdezzétek meg ezt az embert: rabszolgák vagyunk-e, akiket el kell fogni, és vissza kell adni a gazdáiknak?” Nadzsásí megkérdezte: „Ó, Amr! Rabszolgák ezek?” Amr azt felelte: „Nem! Nem rabszolgák, szabadok!” Nagytiszteletű Dzsa’far így szólt: „Talán jogtalanul ontottuk valakinek a vérét, hogy ki kell adni minket azoknak, akiknek a vérét kiontották?” Amikor Nadzsásí megkérdezte Amrt: „Megöltek ezek valakit jogtalanul?”, Amr azt felelte: „Nem, egyetlen csepp vért sem ontottak.” Nagytiszteletű Dzsa’far így szólt Nadzsásíhoz: „Talán olyan vagyon van nálunk, amelyet jogtalanul vettünk el másoktól, és amelyet kötelesek vagyunk visszaadni?” Nadzsásí így szólt: „Ó, Amr! Ha ezeknek a szegényeknek adósságuk van, még ha sok arany is az, amit meg kell fizetniük, én kifizetem, mondjátok meg!” Amr azt felelte: „Nem, egyetlen kírátjuk (pénzegység) sincs!” Amikor Nadzsásí megkérdezte: „Akkor mit akartok tőlük?”, Amr azt felelte: „Mi és ők egy vallásban és egy úton voltunk. Ők elhagyták. Mohammedet és az ő vallását követték.” Nadzsásí megkérdezte Dzsa’fart: „Miért hagytátok el a vallást, amelyben voltatok, és követtetek egy másikat? Mivel elváltatok népetek vallásától, és az én vallásomban sem vagytok, milyen vallás az, amelyben hisztek? Mondasz nekem róla valamit?”

Nagytiszteletű Dzsa’far így szólt: „Ó, uralkodó! Tudatlan nép voltunk. Bálványokat imádtunk. Dögöt ettünk, és minden rosszat elkövettünk. Megszakítottuk a rokoni kötelékeket, a szomszédainkkal nem bántunk szépen. Erőseink igazságtalanok voltak a gyengékkel, és nem tudták, mi az irgalom. Így éltünk, amíg Allahu teâlâ nem küldött nekünk egy prófétát a magunk soraiból, akinek őszinteségét, megbízhatóságát, becsületességét, tisztaságát és nemes származását ismertük. Ez a próféta arra hívott minket, hogy higgyünk Allahu teâlâ létezésében és egyedülvalóságában, hogy Őt imádjuk, és hagyjuk el a köveket és a bálványokat, amelyeket mi és őseink ősidők óta imádtunk. Megparancsolta nekünk, hogy legyünk igazmondók, ne áruljuk el a ránk bízott jószágot (amána), tartsuk tiszteletben a rokonok jogait, éljünk szépen a szomszédainkkal, és kerüljük a bűnöket és a vérontást. Megtiltott nekünk minden erkölcstelenséget, a hazugságot, az árvák vagyonának elvételét és a tisztességes asszonyok rágalmazását. Megparancsolta nekünk, hogy Allahu teâlât imádjuk, és senkit se állítsunk Mellé társként vagy osztozóként. Mi pedig elfogadtuk ezt, hittünk mindabban, amit Allahu teâlâtól hozott, és teljesítettük, amit mondott. Allahu teâlât imádtuk. Amit megtiltott nekünk, azt harámnak, amit megengedett nekünk, azt halalnak tekintettük, és így cselekedtünk. Ezért népünk ellenségünkké vált, és igazságtalanul bánt velünk. Hogy eltérítsenek a vallásunktól és Allahu teâlâ imádásától, és hogy újra bálványokat imádjunk, különféle kínoknak és szenvedéseknek vetettek alá minket. Igazságtalanul bántak velünk. Egyre jobban elnyomtak minket. Közénk és a vallásunk közé álltak, és el akartak választani tőle. Mi pedig elhagytuk a földünket és az otthonainkat, és a ti országotokban találtunk menedéket. Titeket választottunk másokkal szemben. A ti oltalmatokra és a ti szomszédságotokra vágytunk. Reméljük, hogy nálatok nem szenvedünk elnyomást és igazságtalanságot.” Nagytiszteletű Dzsa’far így folytatta beszédét: „Ami a köszöntést illeti, Allah Küldöttének köszöntésével (szalám) köszöntöttünk benneteket. Egymást is így köszöntjük. A Próféta tudatta velünk, hogy a Paradicsom lakóinak köszöntése is ilyen. Ezért köszöntöttünk benneteket is így. Mivel a Próféta azt mondta, hogy emberek előtt nem szabad leborulni, Allahu teâlânál keresünk menedéket attól, hogy bárki más előtt leboruljunk, mint Allahu teâlâ.” Nadzsásí megkérdezte: „Tudsz valamit abból, amit Allah kinyilatkoztatott?” Amikor nagytiszteletű Dzsa’far azt mondta: „Tudok”, Nadzsásí így szólt: „Recitáld el nekem.” Nagytiszteletű Dzsa’far recitálni kezdte a Marjam szúra első ájáit. (Azt is beszélik, hogy az al-Ankabút és az ar-Rúm szúrából recitált.) Nadzsásí sírt. Szeméből hulló könnyei megnedvesítették a szakállát. A papok is sírtak. Nadzsásí és a papok így szóltak: „Ó, Dzsa’far! Recitálj még egy keveset ebből az édes és szép beszédből.” Nagytiszteletű Dzsa’far elrecitálta az al-Kahf szúra elejét, amelyben jelentése szerint ez áll: „Dicsőség Allahnak, Aki szolgájának (Mohammed aleyhisselamnak) lebocsátotta az igaz Könyvet (a nemes Koránt), amelynek szavaiban semmi görbeséget, jelentésében semmi ellentmondást nem engedett meg (amely távol áll a túlzástól és a lekicsinyléstől is), hogy figyelmeztesse a hitetleneket a legsúlyosabb büntetésre (a Pokolra), amely Tőle (a Magasztostól) származik, a jótetteket cselekvő hívőket pedig szép jutalommal (a Paradicsommal) örvendeztesse meg, amelyben örökké maradnak, és hogy figyelmeztesse azokat, akik azt mondják: »Allahu teâlâ gyermeket vett magának.« Sem nekik (akik azt mondják, hogy Allahu teâlâ gyermeket vett magának), sem őseiknek nincs erről (erről a szóról) semmilyen tudásuk (sem ismeretük). Az a szó, amely a szájukból kijön, (súlyos és) rendkívül veszedelmes. Csak hazugságot mondanak. (Ó, Küldöttem!) Ha nem hisznek ebben a nemes Koránban, talán elemészted magad bánatodban és haragodban, utánuk járva! Mindent, ami a földön van (erdőket, folyókat, ásványkincseket, állatokat és növényeket…), ékességgé tettünk, hogy próbára tegyük, melyik ember cselekszik jót…”16

„A leborulás (szadzsda) csak Allahu teâlât illeti” Nemes hadísz

Nadzsásí nem tudta türtőztetni magát, és így szólt: „Allahra mondom, ez az a fény, amely ugyanabból a lámpásból árad. Ezzel jött Músza is és Ísza is (aleyhimesselam).” Aztán a kurajsita követekhez fordult, és így szólt: „Menjetek! Allahra mondom, sem ki nem adom őket nektek, sem rosszat nem gondolok róluk.” Abdullah ibn Abí Rabí’a és Amr ibn Ász eltávozott Nadzsásítól.17 Amr így szólt Abdullahhoz: „Esküszöm, hogy Nadzsásí előtt felfedem egy vétküket, és kiirtom őket – meglátod!” Társa így felelt: „Bár szembeszegülnek velünk, mégiscsak rokonaink így vagy úgy; ne tedd ezt.” Amr azt mondta: „Tudatom Nadzsásíval, hogy Ísza aleyhisselamot szolgának tartják.” Másnap elment Nadzsásíhoz, és így szólt: „Ó, uralkodó! Ezek súlyos szavakat mondanak Ísza aleyhisselamról, Marjam fiáról. Küldj értük embert, és kérdezd meg tőlük, mit mondanak Ísza aleyhisselamról.” Nadzsásí embert küldött a muszlimokhoz, hogy megkérdezze, mit gondolnak nagytiszteletű Íszáról. A muszlimok újra összegyűltek, és azt mondták egymásnak: „Ha Ísza aleyhisselamról kérdeznek minket, mit feleljünk?” Nagytiszteletű Dzsa’far így szólt: „Allahra mondom, nagytiszteletű Íszáról azt mondjuk, amit Allahu teâlâ mondott, és amit a Próféta elhozott nekünk.” Amikor Nadzsásí elé járultak, megkérdezte tőlük: „Mit mondotok Ísza aleyhisselamról, Marjam fiáról?” Nagytiszteletű Dzsa’far így felelt: „Mi Ísza aleyhisselamról azt mondjuk, amit a Próféta Allahu teâlâtól hozott és tudatott velünk. Elfogadjuk, hogy ő Allahu teâlâ szolgája és küldötte (raszúl), és az Ő szava (kalima), amelyet Allahu teâlâ nagytiszteletű Marjamba, a tiszta asszonyba helyezett, aki lemondott erről a világról és a férfiakról, és Hakk teâlânak szentelte magát. Ilyen Ísza, Marjam fiának állapota és rangja. Azt mondjuk: ahogyan nagytiszteletű Ádámot agyagból teremtette, úgy teremtette Ísza aleyhisselamot is apa nélkül.” Erre Nadzsásí lenyúlt a földre, felvett egy szalmaszálat, és így szólt: „Esküszöm, hogy Ísza, Marjam fia sem több annál, amit ti mondotok róla. Még annyi különbség sincs a kettő között, mint ez a szalmaszál.”

Amikor Nadzsásí ezt mondta, a körülötte lévő méltóságok és parancsnokok sugdolózni és zúgolódni kezdtek egymás között.

Amikor Nadzsásí ezt látta, így szólt hozzájuk: „Esküszöm, mondjatok bármit, én jót gondolok róluk.” Aztán a muszlimokhoz, a muhádzsirokhoz fordult, és így szólt: „Áldás nektek és annak is, akitől jöttetek! Hiszem, hogy ő Allah Küldötte. Hiszen láttuk őt az Indzsílben. Erről a Küldöttről adott örömhírt Ísza, Marjam fia is. Allahra mondom, ha itt volna, elmennék hozzá, hordanám a sarut utána, és megmosnám a lábát! Menjetek! Éljetek biztonságban és nyugalomban országom érintetlen részén, távol minden erőszaktól. Aki bántani mer benneteket, azt elpusztítom. Még ha hegynyi aranyat adnának is, egyikőtöket sem szomorítanám meg!”

Aztán Nadzsásí a kurajsita követek által hozott ajándékokról így szólt: „Nincs szükségem ezekre a dolgokra! Amikor Allahu teâlâ visszaadta nekem a királyságomat, amelyet mások elragadtak tőlem, és amikor alám vetette a népet, nem fogadott el tőlem vesztegetést” – és visszaadta nekik ajándékaikat. A kurajsita követek üres kézzel távoztak Nadzsásítól. A boldog Nadzsásí pedig az iszlámot választotta, és ezzel mérhetetlen örömet szerzett a nemes Társaknak.18

A HAKK MEGTEREMTETTE A VILÁGOT
A Hakk Mohammed szerelméért teremtette a világot,
Holdat és Napot Mohammed iránti vágyból teremtett.
„Legyen!” – szólt, és lett a világ; a Lauh és a Kalam írni kezdett,
az egész Korán felhangzott Mohammed dicsőségére.
Eljött minden valí, arcát a küszöbhöz érintette,
a tauhíd zikrjét mondták Mohammed fényéért.
Uvajsz al-Karaní célhoz ért, s mégis még mindig vágyott,
a Paradicsom nyolc kertje Mohammed szerelméért ékesült fel.
A levegőben szálló madarak, a hegyek, sziklák kizöldülnek,
a fák gyümölcsöt teremnek – Mohammed szerelméért.
Eljöttek, akiknek nem volt hite, tőle hitet nyertek,
naponta öt imát végeztek Mohammed szerelméért.
Eljöttek az angyalok, és sorokba rendeződtek,
naponta öt imát végeztek Mohammed szerelméért.
Ki Júnusz, hogy dicsérje őt – a Korán ájája dicséri,
emlékezz, mondj szalavátot Mohammed szerelméért.

„Áldás nektek és annak is, akitől jöttetek! Hiszem, hogy ő Allah Küldötte. Hiszen láttuk őt az Indzsílben. Erről a Küldöttről adott örömhírt Ísza, Marjam fia is” Nadzsásí Ashama