A BLOKÁD

A blokád kezdete

A prófétai küldetés hetedik éve… A társítók szüntelenül azon fáradoztak, hogy megakadályozzák, hogy az iszlám behatoljon a szívekbe, és elterjedjen. Ennek ellenére a muszlimok napról napra szaporodtak. A kínzások és az elnyomás, amelyeknek kitették őket, nem térítették el őket útjukról; ellenkezőleg, még jobban összezártak, és még szorosabban kapaszkodtak egymásba. Egyikük sem hagyta el a vallását, és nem habozták feláldozni életüket Allah Küldöttének útján. Amikor ez a Mekkán kívüli törzsek fülébe jutott, kíváncsiságuk nőtt, és az iszlám fénye egyre távolabbi vidékekre hatolt el. Amikor a társítók megtudták, hogy azok, akiket Abesszíniába küldtek, nem érték el, amit akartak, sőt, hogy Nadzsásí Ashama felvette az iszlámot, védi a muszlimokat, és szépen bánik velük, dühbe gurultak. Hogy ezért sokszorosan bosszút álljanak, és kiirtsák az iszlámot, összegyűltek, és ezt a szörnyű döntést hozták: „Bárhol legyen is, bárhol látjátok, Mohammednek meg kell halnia!…”

A hitetlenek esküt esküre halmozva fogadták meg ezt.

Amikor Abu Tálib értesült a társítók e döntéséről, mérhetetlenül elszomorodott. Féltette áldott unokaöccsének, drága gyermekének életét. Összegyűjtötte nemzetségét, és megparancsolta nekik, hogy védjék meg a Világegyetem Szultánját a kurajsita társítóktól. Hásim fiai nemzetségi buzgalomból egyesültek, hogy teljesítsék ezt a parancsot. Ezért meghívták a Prófétát és valamennyi Társát, akik hittek benne, a Si’b Abí Tálibba, vagyis Abu Tálib negyedébe, amely Mekkától északra, egy magaslaton feküdt, körülbelül három kilométerre a Bajtullahtól. Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) összegyűjtötte Társait, és a Si’bben kezdett élni. Hásim fiai közül egyedül Abu Lahab szállt szembe a Próféta védelmére hozott döntéssel, és nem ment a Si’bbe. A társítók, és vele együtt ő is, összefogtak, és lesni kezdték az alkalmat, hogy megöljék Prófétánkat.1

Amikor a társítók látták, hogy a Próféta és Társai Abu Tálib negyedében gyűltek össze, újra összejöttek. Aztán ezt a döntést hozták: „Amíg Mohammed aleyhisselamot ki nem adják a kurajsitáknak, hogy megöljék, Hásim fiaitól nem vesznek feleségül lányt!… Nem adnak nekik lányt!… Semmit sem adnak el nekik!… Semmit sem vesznek tőlük!… Senki sem találkozik és nem beszél velük, senki sem látogatja őket!… Házaikba és negyedeikbe senki sem lép be!… Egyetlen békekérésüket sem fogadják el!… Soha senki sem könyörül meg rajtuk!…”

Ezt a döntést egy Manszúr ibn Ikrima nevű társító írta papírra, ők pedig lepecsételték. Kifüggesztették a Kába al-Muazzama falára, hogy mindenki lássa, és tartsa magát hozzá.

Amikor ez a hír eljutott szeretett Prófétánkhoz, nagyon elszomorodott, és fohászkodott. Fohásza azonnal meghallgatásra talált, és a szerencsétlen Manszúrnak egy pillanat alatt elszáradt a keze. A társítók zavarba jöttek, és azt mondták: „Nézzétek! A Hásim fiai ellen elkövetett erőszakunk büntetéseként elszáradt Manszúr keze, és csapás érte.” Ahelyett azonban, hogy észhez tértek volna, még jobban elvadultak. A Si’bbe vezető utak elejére őröket állítottak. Nem engedték, hogy élelmet és ruhát vigyenek oda. A Mekkába érkező kereskedőknek azt mondták, hogy ne lépjenek be a Si’bbe, és ne vigyék oda áruikat, és hogy ha kell, ők maguk vásárolják fel magas áron. Azt gondolták, hogy így kiéheztetik a Si’b lakóit, vagy Hásim fiai megbánják, és kiadják nekik a Prófétát. Ez az állapot minden évben a Kába látogatásának idejéig tartott.

„Ó, Prófétám! Segítőként elegendő neked Allahu teâlâ és azok a hívők, akik a nyomdokaidon járnak” Anfál: 64

A szokások szerint abban az időszakban nem ontottak vért. Ezért Hásim fiai szabadon bejárhattak Mekkába, és adás-vétellel igyekeztek beszerezni, amire egész évben szükségük volt. Amikor valamelyikük odament egy kereskedőhöz árut venni, az olyan társítók, mint Abu Lahab és Abu Dzsahl, akik a társítók vezetői közé tartoztak, azonnal odasiettek, és azt mondták a kereskedőknek: „Ó, kereskedők! Emeljétek olyan magasra az árakat Mohammed Társainak, hogy a drágaság miatt senki se tudjon semmit venni! Ha emiatt eladatlanul marad az árutok, készek vagyunk az egészet felvásárolni.” A kereskedők pedig magas árat kértek áruikért, és a muszlimok vásárlás nélkül tértek vissza…

Ezen az úton szeretett Prófétánk, anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa és Abu Bakr asz-Sziddík egész vagyonát elköltötték, és igyekeztek csillapítani a gyermekek sírását, amely az éhségtől az égig hatolt. Fakérget, fűgyökereket, sőt szárított bőrdarabokat adtak nekik enni. Az anyákból és az apákból a kimerültségtől csak bőr és csont maradt. A nemes Társak, élükön a Prófétával, az éhség miatt köveket kötöttek áldott hasukra. Ha valamelyik társító megsajnálta őket, és titokban vitt nekik valamit, megverték, és súlyosan megalázták. Egyszóval minden jövés-menés megszakadt, és a hívők nehéz helyzetbe kerültek.

A társítók folyton arra vártak, hogy Hásim fiai e kegyetlen elnyomás alatt észhez térnek, és Abu Tálib kiadja nekik a Prófétát. Az Abu Tálib negyedében lévő muszlimok azonban éppen ellenkezőleg, mint ahogyan ők gondolták, védelmezték a Prófétát, és mindent megtettek, hogy semmi baja ne essék. Hogy megelőzzön egy esetleges merényletet, Abu Tálib egymást váltó őröket állított arra a helyre, ahol Allah Küldötte aludt, és így lehetővé tette, hogy nyugodtan aludjon a házában. A Próféta pedig semmit sem sajnálva egy pillanatot sem vesztegetett el, hanem teljesítette Allahu teâlâ parancsát, és terjesztette az iszlámot; a vallásra hívva az embereket igyekezett okává válni annak, hogy megmeneküljenek a Pokoltól, és türelmesen tovább intette őket. Hogy a kurajsita társítók is, akik hazugnak tartották, megértsék, mit jelent az éhség, Allah Küldötte egy napon így fohászkodott: „Allahom! Ahogyan Júszuf (aleyhisselam) idejében hét év aszályt adtál, adj nekik is hét év aszálybüntetést, és így segíts meg engem!” A következő napokban egy csepp eső sem esett az égből. A föld kiégett a szárazságtól. A zöldnek nyoma sem maradt a földön. A kurajsita társítók nem tudták, mi érte őket. Úgy próbáltak megmenekülni a haláltól, hogy az éhen pusztult jószágok dögét és bűzös kutyabőröket ettek.

Az ő gyermekeik is sírni és jajgatni kezdtek az éhségtől. Sokan közülük éhen haltak. Amikor az éhségtől az égre néztek, úgy látták, mintha füst borítana be minden irányt. Mintha észhez tértek volna, és megértették volna, milyen nagy erőszakot követtek el. Maguk közül Abu Szufjánt küldték el a Prófétához. Abu Szufján eljött, esküdözött, és így szólt: „Ó, Mohammed! Azt mondod, hogy a világok iránti könyörületként küldettél el, azt parancsolod nekünk, hogy higgyünk Allahban, és tartsuk tiszteletben a rokonok jogait. Néped pedig pusztul és hal az aszálytól és az éhségtől. Fohászkodj az Uradhoz, hogy vegye le rólunk ezt a csapást; Allah elfogadja a fohászt, amelyet te mondasz. Ha így fohászkodsz, mindnyájan hiszünk!…”

Így félretették erőszakoskodásukat és kínzásaikat, nyomorúságba estek, és esedezve könyörögni kezdtek Allah Küldöttének. A Próféta nem vetette a szemükre, amit tettek; „Hinni fogunk” szavukra felemelte áldott kezét, és a Magasságos Allahhoz fohászkodott. Allahu teâlâ elfogadta Habíbja fohászát, és bőséges esőt bocsátott Mekkára; a föld megitta a vizet, és a növények zöldellni kezdtek. Bár a társítók megmenekültek az aszálytól és az éhségtől, megfeledkeztek adott szavukról, és továbbra is kitartottak a hitetlenségben (kufr)…

Allahu teâlâ a kinyilatkoztatott ájákban felelt nekik; jelentése szerint ezt mondta: „Ők azonban (sem Allahu teâlâban, sem Mohammed aleyhisselamban nem hisznek; a nemes Koránról, a túlvilágról és a feltámadásról…) kételyek között vannak, és játszadoznak. Várd hát (ó, Szeretettem!) azt a napot, amikor az égen nyilvánvaló füst jelenik meg. Ez a füst teljesen beborítja az embereket. Ez igen fájdalmas gyötrelem! (Az emberek azt mondják:) »Urunk, szabadíts meg minket ettől a gyötrelemtől, már hinni fogunk!« Hogyan gondolkodnának el akkor és fogadnák meg az intést, amikor már eljött hozzájuk egy küldött, aki megvilágítja számukra az igazságokat? Aztán elfordultak tőle, és azt mondták: »Betanított bolond.« Amikor egy kicsit megszabadítunk benneteket ettől a gyötrelemtől, újra visszatértek korábbi állapototokba. Azon a napon, amikor a leghatalmasabb erővel ragadjuk meg őket (a badri csata napján), bizony bosszút állunk rajtuk. Fenségemre mondom, már előttük (a kurajsita társítók előtt) próbára tettük a fáraó népét. Eljött hozzájuk Tőlünk egy nemes küldött (Músza aleyhisselam). Azt mondta nekik: »Adjátok ide nekem Allah szolgáit (Izrael fiait). (Küldjétek el őket velem. Engedjétek szabadon őket, ne gyötörjétek őket.) Én bizony Allahu teâlâtól kinyilatkoztatással hozzátok küldött, megbízható küldött vagyok. Ne legyetek gőgösek Allahu teâlâval szemben. Hiszen olyan bizonyítékkal jöttem hozzátok, amely megmutatja, hogy hívásom igaz, nyilvánvaló csodával. Tudjátok, hogy Allahu teâlânál, az én Uramnál és a ti Uratoknál keresek oltalmat attól, hogy megkövezzetek és megöljetek; Ő megóv engem. Ha nem hisztek nekem, és nem hisztek bennem, akkor hagyjatok békén. (Lemondtam a jótokról; legalább a rosszatok ne érjen.)« (Mivel nemcsak hogy nem hittek, és hazugnak nyilvánították, hanem gyötörni és kínozni is kezdték,) Músza (aleyhisselam) Allahu teâlâhoz fohászkodott, és így szólt: »Uram! Ez a nép kitart a hitetlenségben.« Allahu teâlâ kinyilatkoztatást küldött neki, és így szólt: »Vezesd ki éjjel (Egyiptomból) szolgáimat (Izrael fiait)! Amikor a fáraó és a hívei meghallják, hogy elmentetek, bizonyosan üldözőbe vesznek benneteket. Amikor népeddel átkelsz a tengeren, hagyd nyugodtan (ne üss rá újra a botoddal, és ne zárd be a megnyílt utakat; hagyd nyitva őket). Mert a fáraó és a serege belép azokba az utakba, és elsüllyednek, vízbe fulladnak.«”2

A blokád vége

A társítók visszavonták „Hinni fogunk” szavukat, és újra erőszakoskodni kezdtek. Egy napon Allahu teâlâ kinyilatkoztatással tudatta a Prófétával, „hogy a Kábára függesztett iratra férget (molyt) küldött, és ez a féreg mindent felfalt, ami rá volt írva, kivéve Allahu teâlâ nevét”. A Próféta így szólt Abu Tálibhoz: „Nagybátyám! Allahu teâlâ, az én Uram, férget küldött a kurajsiták iratára. Mindabból, ami rá volt írva – az erőszakból, a rokoni kötelékek megszakításából, a rágalmakból… –, semmit sem hagyott meg, csak Allahu teâlâ nevét; mindent megsemmisített.”

„Allahom! Ahogyan Júszuf (aleyhisselam) idejében hét év aszályt adtál, adj nekik is hét év aszálybüntetést, és így segíts meg engem!” Nemes hadísz

Amikor Abu Tálib megkérdezte tőle: „Az Urad tudatta ezt veled?”, a Próféta így felelt: „Igen.” Ekkor Abu Tálib azt mondta: „Tanúsítom, hogy te mindig csak igazat mondasz.” Azonnal felöltözött, és a Kábához ment. Ott ültek a társítók vezetői. Amikor látták, hogy Abu Tálib közeledik, azt mondták: „Bizonyára azért jön, hogy kiadja nekünk Mohammedet!…” Amikor Abu Tálib odaért hozzájuk, így szólt: „Ó, kurajsiták! Unokaöcsém, al-Amín, aki soha nem hazudott, tudatta velem, hogy a féreg mindent felfalt, ami a levélen áll, amelyet írtatok, kivéve Allahu teâlâ nevét. Hozzátok hát ide azt a papírt, amelyet ellenünk írtatok, hadd nézzük meg!… Ha ezek a szavak igazak, esküszöm, hogy mindnyájan megvédjük őt halálunkig! Ti pedig hagyjatok fel ezzel az erőszakkal és a gonosz tettekkel…” A társítók izgatottan levették a levelet a Kába faláról, és elhozták. Amikor Abu Tálib azt mondta: „Olvassátok!”, egyikük kinyitotta a levelet, hogy felolvassa, és látta, hogy minden, ami rá volt írva, eltűnt, kivéve ezeket a szavakat: „Bi-szmika-llahumma”.3 A társítók nem tudták, mit mondjanak, sem azt, hogy mit tegyenek. Mivel néhányan közülük visszaléptek, megszüntették ezt a súlyos blokádot, amely három évig tartott, felejthetetlen szenvedést okozott, és mély sebeket ejtett a szívekben. Ellenségeskedésükről azonban egyáltalán nem mondtak le; ellenkezőleg, még nagyobb hevességet tanúsítottak. Minden módon igyekeztek megakadályozni az iszlám terjedését. Mindezen igyekezet ellenére az iszlám gyorsan terjedt: szeretett Prófétánk, Mohammed aleyhisselam igyekezett megmenteni az embereket, akik a dzsáhilijja korának sötétségében (zulma) fuldokoltak, és az igazi boldogsághoz vezette őket. Akik elnyerték ezt a boldogságot, hálát adtak a nagy jótéteményért, amelyben részesültek, és a társítók sértései és kínzásai előtt a legkevésbé sem lankadtak. Sok szív, amely látta Mohammed aleyhisselam csodáit és a muszlimok hitbeli állhatatosságát, felragyogott az iszlám fényében.

A Hold kettéhasadása

A Próféta nagy csodái (mu’dzsiza) közé tartozik a Hold kettéhasadása is. A társítók egy csoportja, köztük Abu Dzsahl és Valíd ibn Mugíra is, így szólt a Nemes Küldötthöz (sallallahu aleyhi ve sellem): „Ha valóban próféta vagy, hasítsd ketté a Holdat úgy, hogy egyik fele a Kuajkián-hegy, a másik az Abu Kubajsz-hegy fölött látsszék!…” Allah Küldötte így szólt: „Ha megteszem, hinni fogtok?” Azt felelték: „Igen, hinni fogunk.” Allah Küldötte fohászkodott Allahu teâlâhoz, hogy a Hold hasadjon ketté. Dzsibríl aleyhisselam azonnal eljött szeretett Prófétánkhoz, és így szólt: „Ó, Mohammed! Tudasd a mekkaiakkal, hogy ma éjjel nézzék a csodát.” A Próféta tudatta, hogy a hónap tizennegyedik éjszakáján, amikor a Hold telihold (badr), vagyis amikor egészen kerek és a legfényesebb, a Hold két részre hasad, és akik okulni akarnak, nézzék. Azon az éjjelen, amikor szeretett Prófétánk áldott ujjával rámutatott, a Hold két részre hasadt. Egyik része az Abu Kubajsz-hegy, a másik a Kuajkián-hegy fölött látszott. Aztán a részek az égen újra egyesültek.

Allah Küldötte így szólt: „Ó, Abu Szalama ibn Abdulaszad, ó, Arkam ibn Abi l-Arkam! Legyetek tanúk!”, aztán a vele lévő többi Társnak is: „Legyetek tanúk!” A társítók pedig saját szemükkel láttak egy újabb nyilvánvaló csodát. De nemcsak hogy nem tartották meg a szavukat, és nem hittek, hanem hogy másokat is visszatartsanak a hittől, azt mondták: „Ez nem más, mint Mohammed varázslata rajtunk! De minden embert nem tud megbabonázni!… Menjünk, kérdezzük meg a más vidékekről érkező embereket is. Meglátjuk, ők is tanúi voltak-e ugyanennek az eseménynek. Ha látták, Mohammed prófétai küldetésről szóló állítása igaz. Ellenkező esetben varázslat.” Megkérdezték az érkezőket, sőt más vidékekre is küldtek embereket, hogy kérdezősködjenek. Mindenkitől ugyanazt hallották: „Igen, azon az éjjelen láttuk, hogy a Hold két részre hasadt!” Ennek ellenére újra tagadták. A tagadók élén Abu Dzsahl állt. Hogy az emberek ne nyerjék el a hit adományát, ezekkel a szavakkal rontotta meg a szívüket: „Abu Tálib árvájának varázslata az égre is hatott!…”4 E tagadása miatt Allahu teâlâ ájákat nyilatkoztatott ki, amelyeknek jelentése:

„Elközeledett az Óra (a Feltámadás), és kettéhasadt a Hold (két részre). Ha ők (a kurajsita hitetlenek) valamilyen csodát látnak (amely Mohammed aleyhisselam prófétai küldetésére mutat), elfordulnak (attól, hogy elgondolkodjanak rajta és higgyenek) és azt mondják: »Ez folytonos (szüntelen, mindent átható, erős) varázslat.« Hazugnak nyilvánították (a prófétát vagy a csodát), és vágyaikat (nafszuk kívánságait és szeszélyeit) követték. Pedig minden dolog eljut a végéhez (a céljához, amely felé tart), és megtalálja a helyét. Esküszöm, hogy eljött hozzájuk (a mekkai társítókhoz) sok fontos hír (parancs, tilalom), amely visszatartotta volna őket (a rossztól). (Ezek a parancsok és ismeretek) – tökéletes bölcsesség. De a küldöttek, az intések és a figyelmeztetések (nekik) semmit sem használnak. Fordulj hát el te is (ó, Szeretettem, ha makacsul kitartanak a tagadásban) tőlük. Azon a napon, amikor a Szólító (Iszráfíl aleyhisselam) valami soha nem látott, ismeretlen dologra (a gyülekezés helyére, a számadásra) szólítja őket, megalázott és lesütött szemmel (félelmükben és rettegésükben nem tudva, hová menjenek) jönnek elő a sírokból, mint a szétrajzó sáskák. A hitetlenek, (lehajtott nyakkal) a Szólítóhoz sietve, azt mondják majd: »Milyen nehéz és kegyetlen ez a nap számunkra!«”5

Az én Uram vezessen benneteket is az igaz útra!

Amikor véget ért a hároméves blokád, amelyet a társítók a muszlimokkal szemben alkalmaztak, egy csoport érkezett Allah Küldöttéhez Nadzsránból. Körülbelül húszan voltak; az iszlámról az Abesszíniába kivándorolt nemes Társaktól hallottak, és azért jöttek Mekkába, hogy megismerjék az iszlámot, és elnyerjék azt a boldogságot, hogy láthassák a Prófétát. Allah Küldöttével a Kába al-Muazzamánál találkoztak. Sok kérdést tettek fel, és szebb, tökéletesebb válaszokat kaptak, mint amilyeneket kívántak. A kurajsita társítók pedig oldalról figyelték őket. Szeretett Prófétánk, aki a világok iránti könyörületként küldetett, felolvasott nekik néhány nemes áját a nemes Koránból. Ez nagyon megindította őket; nem tudták visszatartani könnyeiket, és sírva fakadtak. Aztán a Próféta hívására nagy örömmel kimondták a tanúságtételt (kalimat as-saháda), és elnyerték azt a megtiszteltetést, hogy muszlimok lettek. Amikor engedélyt kértek, hogy visszatérjenek országukba, Abu Dzsahl odalépett hozzájuk, és sértő szavakat mondott: „Nem láttunk még nálatok ostobábbat!… Alighogy egyszer leültetek mellé, elhagytátok a vallásotokat, és igaznak ismertetek el mindent, amit mondott!…” Ezek az emberek, akik épp most nyerték el a Társak közé tartozás megtiszteltetését, így feleltek: „Azt kívánjuk, hogy Allahu teâlâ nektek is adja meg az igaz útmutatást (hidája). Ezt a sértést és tudatlanságot, amelyet velünk szemben tanúsítottatok, nem viszonozzuk. Hiszen egyetlen jogotokat sem tiportuk lábbal. De jól tudjátok meg ezt: néhány tudatlan szavai miatt soha nem akarjuk elveszíteni ezt a nagy adományt, amelyben részesültünk, és nem hagyjuk el ezt az igaz vallást.”6

„Nagybátyám! Allahu teâlâ, az én Uram, férget küldött a kurajsiták iratára. Mindabból, ami rá volt írva – az erőszakból, a rokoni kötelékek megszakításából, a rágalmakból… –, semmit sem hagyott meg, csak Allahu teâlâ nevét; mindent megsemmisített” Nemes hadísz

Allahu teâlâ ezzel az eseménnyel kapcsolatban a kinyilatkoztatott ájákban jelentése szerint ezt mondta: „Azok, akiknek előtte (a nemes Korán előtt) a Könyvet adtuk, hisznek benne (a nemes Koránban). És amikor (a nemes Koránt) recitálják nekik, azt mondják: »Hiszünk benne. Kétségtelen, hogy ez az Urunktól (jövő) igazság. Bizony, már előtte is muszlimok voltunk.« Ők kétszer kapják meg jutalmukat azért, mert türelmesek (és állhatatosak) voltak. Ők jóval hárítják el a rosszat. Abból, amivel elláttuk őket, adakoznak (jó célra). És amikor üres, csúnya beszédet hallanak, elfordulnak tőle, és azt mondják: »Nekünk a mi cselekedeteink, nektek a ti cselekedeteitek. Békesség veletek (legyetek biztonságban tőlünk). Nem keressük a tudatlanokat (és barátságukat sem kívánjuk).«”7

KASZÍDA A VÍZRŐL8
Ne öntsd, szemem, könnyed szívem tüzére – hasztalan a víz,
ily hatalmasra lobbant lángon nem segít a víz.
Nem tudom, vízszínű-e a forgó égbolt,
vagy szemem könnye öntötte el az égboltot, mint a víz.
Nem csoda, ha szívem szétomlik kardod gyönyörétől,
hiszen amerre folyik, rést hagy a falon a víz.
Sebzett szívem félve emlegeti nyilad hegyét9,
hiszen óvatosan iszik a sebesült, ha elé kerül a víz.
Engedje a kertész vízre rózsakertjét, ne gyötrődjön,
orcádhoz hasonló rózsa nem nyílik, bár ezer kertet öntözne a víz.
Egy írnok sem festheti le tökéletes alakodat,
bár nézne, mint a toll, míg szemére nem száll a fekete víz.
Mit számít, ha orcád emlékére harmatos lesz szempillám,
nem vész kárba, ha rózsa reményében tövist öntöz a víz.
A bánat napján ne vond meg kardszerű pillantásod beteg szívemtől,
jó cselekedet, ha sötét éjjel a beteghez eljut a víz.
Ó, szív, kérd nyila hegyét, oltsd el az elválás hevét,
szomjas vagyok; e pusztában kerüljön elém a víz.
Mint az aszkéták a Kausarra, úgy vágyom én ajkadra,
ahogy a részegnek a bor kedves, a józannak a víz.
Utcádba, a Paradicsom kertjébe, szüntelen áramlik,
talán abba a karcsú járású ciprusba szeretett bele a víz.
Porrá leszek, és elállom útját abban az utcában,
nem engedem, hogy odamenjen, hisz vetélytársam a víz.
Ó, barátaim, ha meghalok a vágyban, hogy kezét csókoljam,
földemből korsót formáljatok, hogy abban jusson el a Kedveshez a víz.

„Azok, akiknek előtte (a nemes Korán előtt) a Könyvet adtuk, hisznek benne (a nemes Koránban). És amikor (a nemes Koránt) recitálják nekik, azt mondják: »Hiszünk benne. Kétségtelen, hogy ez az Urunktól (jövő) igazság. Bizony, már előtte is muszlimok voltunk«” Kaszasz: 52–53

Dzsannat al-Mu’allá

A temető, ahol sok nemes Társ sírja található, mindenekelőtt anyánké,
nagytiszteletű Hadídzsáé (radiyallahu anhá).
Ma már nem láthatók ezek a sírok. Sajnos mindezeket a szép
történelmi emlékeket lerombolták.