A GYÁSZ ÉVE

Fájdalom a gyermekekért

A Próféta (sallallahu aleyhi ve sellem) legidősebb fia, Kászim, tizenhét hónapos korában távozott a túlvilágra. Évekkel e fájdalmas esemény után második fia, Abdullah is a túlvilágra távozott. Miközben áldott szeméből könnyek hullottak, Allah Küldötte a hegy felé fordult, és így szólt: „Ó, hegy! Ha az ért volna téged, ami engem ért, nem bírtad volna el, összeomlottál volna!” – így fejezte ki bánatát. Anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa kérdésére: „Ó, Allah Küldötte! Hol vannak most?”, így felelt: „A Paradicsomban vannak.”

Amikor szeretett Prófétánknak, a Világegyetem Szultánjának mindkét fia a túlvilágra távozott, a társítók mérhetetlenül megörültek. Az olyan hitetlenek, mint Abu Dzsahl, alkalomnak tekintették ezt, és minden irányba azt kiabálták: „Mohammed most abtar, megszakadt a nemzetsége. Egyetlen fiúutóda sem maradt, aki folytatná a nemzetségét. Ha ő is meghal, elfelejtik a nevét és az emlékét.”

Erre Allahu teâlâ kinyilatkoztatta az al-Kausar szúrát, és megvigasztalta Küldöttét. Jelentése: „(Szeretettem!) Mi bizony a Kausart adtuk neked (a Kausar-medencét és mérhetetlenül sok jót adományoztunk neked). Imádkozz hát az Uradért, és áldozz. Bizony, értéktelen és utód nélküli az, aki (azt mondva, hogy utód nélküli vagy) ellened szól. (Aki téged abtarnak nevez, maga az utód nélküli, becsület és név nélküli. Te pedig, ó, Szeretettem – tiszta nemzetséged, tekintélyed és becsületed a Feltámadás Napjáig megmarad. A túlvilágon is sok olyan nagy kitüntetés vár rád, amely eszébe sem jut az embernek.)”1

Abu Tálib halála

A Próféta (sallallahu aleyhi ve sellem) fiainak halála utáni napokban Abu Tálib megbetegedett, és betegsége napról napra súlyosbodott. Amikor ezt a kurajsita társítók meghallották, azt gondolták: „Amíg élt, Abu Tálib nagyon igyekezett megvédeni Mohammedet. Most közel került hozzá az ideje, hogy elhagyja ezt a világot. Menjünk, látogassuk meg, legalább az utolsó pillanataiban. Hiszen muszlim lett Hamza is, a páratlan arab hős, és Omár is, akinek tekintélye, ereje és rettenthetetlensége a napnál is világosabb. Minden nap jönnek emberek az arab törzsekből, és csoportról csoportra csatlakoznak hozzá. Így a muszlimok napról napra szaporodnak, és hangjuk betölti a világot. Ilyen helyzetben vagy csatlakoznunk kell hozzájuk, vagy fel kell készülnünk a háborúra és a harcra. Menjünk Abu Tálibhoz, mondjuk el neki, hogyan állnak a dolgok, és békítsen ki minket. Mi nem nyúlunk Mohammed vallásához, és ő se támadja a miénket.” Ezzel a gondolattal mentek el Abu Tálibhoz. Az olyan ismert férfiak, mint Ukba, Sajba, Abu Dzsahl és Umajja ibn Halaf, leültek a párnákra Abu Tálib ágya mellett. Így szóltak: „Hiszünk a nagyságodban, és elismerjük felsőbbségedet. Ezért soha nem szálltunk szembe veled. Attól tartunk, hogy ha meghalsz, Mohammed nem hagy minket békén, és az ellenségeskedés folytatódik közöttünk. Békíts ki minket, hogy ne nyúljunk egymás vallásához.”

„Ó, hegy! Ha az ért volna téged, ami engem ért, nem bírtad volna el, összeomlottál volna!” Nemes hadísz

Az iszlám sok nagyjának sírjához hasonlóan szeretett Prófétánk (sallallahu teâlâ aleyhi ve sellem) első feleségének, anyánknak, nagytiszteletű Hadídzsának (radiyallahu anhá) a sírját is lerombolták és eltüntették.

Abu Tálib magához hívatta a Prófétát, és így szólt: „A kurajsiták összes vezetője arra kér, hogy ne avatkozz bele a vallásukba. Ha elfogadod ezt, a parancsod szerint fognak cselekedni, és segítőid lesznek.” A Világok Vezetője így szólt: „Nagybátyám! Csak egyetlen szóra akarom hívni őket, amellyel az összes arab alávetné magát nekik, és azok is, akik nem arabok, dzsizját fizetnének nekik.” A kurajsita vezetőknek pedig ezt mondta: „Igen! Ha kimondtok nekem egy szót, uralkodni fogtok vele az összes arab fölött, és azok is alávetik magukat nektek, akik nem arabok.” Abu Dzsahl így szólt: „Jó. Tízszer is kimondjuk. Mi az a szó?” Amikor Allah Küldötte azt mondta: „Ha kimondjátok: »Lá iláha illallah«, és eltávolítjátok és elvetitek a bálványokat, amelyeket Allahu teâlâ mellett imádtok”, a társítók azonnal azt mondták: „Kérj tőlünk mást, csak ezt ne!…” A Próféta így szólt: „Még ha a Napot hoznátok is ide, és a kezembe adnátok, akkor sem kérnék tőletek mást.”

A társítók azt mondták: „Ó, Abu l-Kászim! Nagyon különös javaslatot teszel. Mi a kedvedben akarunk járni, te pedig nem jársz a kedvünkben!” – azzal felálltak, és elmentek. Amikor elmentek, Abu Tálib így szólt a Prófétához: „Amit a kurajsitáktól kértél, egészen helyénvaló volt. Igazat mondtál.” Nagybátyjának ezek a szavai reményt adtak Allah Küldöttének; arra gondolva, hogy Abu Tálib hitre juthat, így szólt: „Nagybátyám! Mondd ki legalább egyszer: »Lá iláha illallah«!… Hogy közbenjárhassak érted a Feltámadás Napján.” Abu Tálib azt mondta neki, hogy ezt nehezen tudja elfogadni: „Attól félek, hogy az emberek ezekkel a szavakkal szégyenítenek meg: »Megijedt a haláltól, ezért lett muszlim.« Különben a kedvedre tennék.” Mivel betegsége egyre súlyosbodott, meghalt.2

Anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa halála

A prófétai küldetés tizedik évében, három nappal Abu Tálib halála után, a túlvilágra távozott áldott anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa is, Allah Küldöttének társa a gondokban és huszonöt éven át élete párja – a szenvedésben és bánatban eltöltött hároméves blokád után, ramadán hónap elején, három évvel a hidzsra előtt, élete 65. évében.3 A Világegyetem Büszkesége (sallallahu aleyhi ve sellem) saját áldott kezével temette el anyánkat, nagytiszteletű Hadídzsát. A tőle való búcsú mérhetetlenül elszomorította.

Anyánknak, nagytiszteletű Hadídzsának és nagybátyjának, Abu Tálibnak egymás után, ugyanabban az évben bekövetkezett halála gyászba borította a Prófétát. Ezért ezt az évet „Szanat al-huzn”-nak, vagyis a gyász évének nevezték el.

Anyánknak, nagytiszteletű Hadídzsának a halála minden mértéken felül megrendítette és elszomorította szeretett Prófétánkat. Hiszen ő volt az első, aki hitre jutott, és hitt Allah Küldöttének. Ezenkívül ő volt a legnagyobb támasza és vigasza. Amikor mindenki ellenség volt, ő tárta ki a szívét, és megtöltötte a Prófétánk iránti szeretettel. Egész vagyonát, gazdagságát és mindenét, amije volt, az iszlám útján költötte el; hogy szeretett Prófétánkat szolgálja, éjjelt nappallá tett. Soha nem szomorította meg Allah Küldöttét, és soha nem bántotta meg. A Próféta időnként beszélt erről, és így emlékezett áldott felesége erényeire.

„Nagybátyám! Mondd ki legalább egyszer: »Lá iláha illallah«!… Hogy közbenjárhassak érted a Feltámadás Napján” Nemes hadísz

Egy napon, amikor Prófétánk nem volt otthon, nagytiszteletű Hadídzsa elindult megkeresni. Dzsibríl aleyhisselam emberi alakban megjelent előtte. Anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa meg akarta kérdezni tőle a Prófétát, de arra gondolt, hogy az ellenségek közül lehet valaki, és visszafordult. Amikor otthon meglátta szeretett Prófétánkat, elmondta neki, mi történt. A Világegyetem Büszkesége így szólt: „Tudod-e, ki volt az, akit láttál, és akitől meg akartál kérdezni felőlem? Dzsibríl (aleyhisselam) volt. Azt mondta, adjam át neked a szalámját. És azt mondta, adjam át neked ezt: a Paradicsomban gyöngyökből való épület van előkészítve számodra. Ott bizonyosan nem lesznek ilyen szomorú, nyomasztó, fájdalmas és nehéz dolgok.”

Az egyiknek a levegőben maradt a keze, a másik megvakult

Szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) Társaival, az emberek legboldogabbjaival páratlan beszélgetéseket folytatott, és fénnyel világította meg a szívüket. Megmagyarázta a leszálló ájákat, és semmit sem hagyott elbeszéletlenül vagy megértetlenül. Ugyanakkor, hogy a társítók is hitre jussanak, elment azokra a helyekre, ahol gyülekeztek, és fáradhatatlanul, lankadatlanul hívta őket a hitre. Abu Dzsahl és Valíd ibn Mugíra ezért nagyon haragudott, és azt mondták: „Ha így folytatja, Mohammed mindenkit a maga vallására térít, és senkit sem hagy, aki a bálványainkat imádná.” Egy napon úgy döntöttek, hogy az egyetlen mód arra, hogy ennek véget vessenek, az, ha megölik szeretett Prófétánkat, a Világok Vezetőjét. Abu Dzsahl magával vitte Valíd ibn Mugírát és néhány ifjút Mahzúm fiai közül, és a Bajtullahhoz ment. Szeretett Prófétánk abban a pillanatban imát végzett. Abu Dzsahl azonnal előrerontott a kővel, amelyet a kezébe vett. Abban a pillanatban, amikor felemelte a kezét, hogy a kővel lesújtson a Legkedvesebb Küldöttre, a Tisztelt Prófétára, a keze mozdulatlanul a levegőben maradt. Semmit sem tudott tenni, és megdermedt az ámulattól. Így tért vissza oda, ahonnan jött. Amikor a társítók közé ért, a keze visszanyerte korábbi állapotát, és a kő a földre esett. Ugyanazt a követ Mahzúm fiainak egyike kapta fel, és így szólt: „Majd meglátjátok! Én megölöm!…” – és elindult a Próféta felé. Amikor közel ért, hirtelen megvakult, és semmit sem látott maga körül. Ekkor Mahzúm fiai mind együtt indultak el szeretett Prófétánk felé. Abban a pillanatban, amikor egészen közel értek hozzá, már nem láthatták. De hallották áldott hangját. Amikor elindultak arra, ahonnan a hang jött, a hang mögöttük szólalt meg, és amikor megfordultak, a korábbi helyről kezdett hallatszani. Ezt többször is látták. Végül megrökönyödve elhagyták a helyet, és semmit sem tudtak ártani Allah Küldöttének.

Eljegyzés nagytiszteletű Áisával és nagytiszteletű Szaudával

Amikor nagytiszteletű Hadídzsa (radiyallahu anhá) a túlvilágra távozott, nem maradt senki, aki vezette volna Allah Küldöttének háztartását. Amikor ezt Haula bint Hakím asszony látta, eljött a Világok Vezetőjéhez. Így szólt: „Ó, Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem)! Szükséged van egy hozzád illő társra, egy asszonyra, aki méltó arra, hogy szolgáljon téged. Ha akarod, megkérek neked egyet.” Allah Küldötte így szólt: „Ó, Haula, hol van olyan asszony, aki méltó erre a szolgálatra?” Haula azt mondta: „Ha leányt akarsz, ott van Áisa, barátod, Abu Bakr lánya. Ha özvegyet akarsz, Szauda bint Zam’a illene hozzád.” A Küldött aleyhisselam így szólt: „Kérd meg nekem mindkettőt.” Allah Küldötte először nagytiszteletű Áisát jegyezte el, aztán Szaudát. Nagytiszteletű Szaudát Mekkában vitte a házába. A nagytiszteletű Áisával kötött házasság lakodalma Medinában volt, a hidzsra utáni második év savvál hónapjában.