A Mekka–Táif út

Táif lakóinak hitre hívása

Bár a társítók sok csodát láttak szeretett Prófétánktól, dacból nem jutottak hitre; ellenkezőleg, nem szűntek meg gyötörni és elnyomni muszlimmá lett gyermekeiket, testvéreiket, rokonaikat és barátaikat. Egyre kegyetlenebb erőszakoskodásuk és kínzásaik mérhetetlenül elszomorították szeretett Prófétánkat. Elhatározta, hogy elmegy a Mekkához közeli Táifba, és az iszlámra hívja lakóit. Ezért magával vitte Zajd ibn Háriszát, és elment Táifba.

Találkozott Táif vezetőivel, Amr fiaival, Abd Jálíllal, Habíbbal és Masz’úddal. Elmagyarázta nekik az iszlámot, és arra kérte őket, hogy higgyenek Allahu teâlâban. Ők nemcsak hogy nem hittek, hanem meg is sértették, és még azt is mondták: „Nem talált Allahu teâlâ rajtad kívül senki mást, akit prófétaként elküldhetett volna? Annyira tehetetlen Allahu teâlâ, hogy rajtad kívül senki mást nem tud prófétaként elküldeni? Távozz az országunkból, és menj, ahová akarsz!… A néped nem fogadta el, amit mondasz, ezért jöttél ide, igaz? Esküszünk, hogy mi is távol tartjuk magunkat tőled. Egyetlen kívánságodat sem teljesítjük.”

Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) elszomorodva távozott tőlük. Tíz napig vagy egy hónapig hívta a Szakíf törzset az iszlámra, de nemcsak hogy senki sem jutott közülük hitre, hanem kigúnyolták, kínozták, és fütyültek utána. Gyermekeket és ifjakat állítottak sorba az út mentén, amelyen el kellett haladnia, és arra kényszerítették őket, hogy rárontsanak, és kövekkel árasszák el. Nagytiszteletű Zajd a testével védte Prófétánkat a táifi ifjak által dobált kövektől, és azon fáradozott, hogy semmi baja ne essék. Nagytiszteletű Zajd szeretett Prófétánk körül forgott, és azon igyekezett, hogy a kövek ne érjék. Hogy áldott testének semmi baja ne essék, nem törődött a kövekkel, amelyek őt magát találták el. Hát nem éppen ezekben a napokban várta az alkalmat, hogy feláldozza az életét? Íme, most a Világok Vezetőjét kövezték meg, és gyötréssel és kínzással igyekeztek elűzni az országukból.

Minél inkább futkosott nagytiszteletű Zajd jobbra-balra, hogy megvédje a Prófétát, annál inkább találták el kő kő után a fejét, a testét és a lábát. Ezért nagytiszteletű Zajd csupa vér lett. Minden erejét abba vetette, hogy megvédje szeretett Prófétáját, és teli torokból kiáltott a kődobáló erőszakoskodókra: „Ne tegyétek!… Ne üssétek! Ő a Világok Vezetője! Ő Allah Küldötte! Engem tépjetek darabokra, csak Prófétánknak ne essék semmi baja!” A kövek, amelyek átrepültek Zajd ibn Hárisza feje fölött, és Allah Küldöttét találták el, véresre sebezték áldott lábát.

Szomorúan, fáradtan és sebesülten közeledett szeretett Prófétánk Utba és Sajba nevű két testvér szőlőskertjéhez. Ott Allah Küldötte, akiért minden hívő kész volt feláldozni az életét, letörölte a vért, amely áldott lábáról folyt.

Elvégezte a rituális mosakodást (abdeszt), és egy fa alatt két rakát imát végzett. Aztán felemelte áldott kezét, és fohászkodni és esedezve könyörögni kezdett Urához.

A szőlőskert gazdái ezt nézték. Látták, mi érte Allah Küldöttét, és tanúi voltak idegenben való elhagyatottságának. Felébredt bennük a részvét. Addász nevű rabszolgájukkal szőlőt küldtek neki. Amikor enni kezdte a szőlőt, szeretett Prófétánk kimondta a baszmalát (Bismillahirrahmanirrahim). A rabszolga, aki a szőlőt hozta, keresztény volt. Amikor meghallotta a baszmalát, meglepődött, és megkérdezte: „Évek óta itt vagyok, és senkitől sem hallottam ilyen szavakat. Miféle beszéd ez?”

Allah Küldötte megkérdezte: „Honnan való vagy?” Addász azt felelte: „Ninivéből való vagyok.” Allah Küldötte így szólt: „Akkor Júnusz (aleyhisselam) földjéről való vagy.” Addász azt mondta: „Honnan ismered Júnuszt? Itt senki sem ismeri.” Allah Küldötte így szólt: „Ő a testvérem. Ő is próféta volt, akárcsak én.”

Addász azt mondta: „Ennek a szép arcnak és ezeknek az édes szavaknak a gazdája nem lehet hazug. Hiszem, hogy te Allah Küldötte vagy.” Muszlim lett, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Évekig rabszolgaként szolgáltam ezeket az erőszakoskodókat, ezeket a hazugokat. Mindenki jogát elbitorolják. Mindenkit becsapnak. Egyetlen jó oldaluk sincs. Hogy evilági javakat harácsoljanak, és kielégítsék szenvedélyeiket, bármilyen aljasságra készek. Gyűlölöm őket. Veled akarok menni, el akarom nyerni a te szolgálatod megtiszteltetését, célpontja akarok lenni a tiszteletlenségnek, amelyet a tudatlanok és az ostobák tanúsítanak majd veled szemben, és fel akarom áldozni magam, hogy megvédjem áldott testedet.”2

Allah Küldötte elmosolyodott, és így szólt: „Egyelőre maradj a gazdáidnál! Hamarosan mindenütt hallani fogod a nevemet. Akkor gyere hozzám.”

„Ne tegyétek!… Ne üssétek! Ő a Világok Vezetője! Ő Allah Küldötte! Engem tépjetek darabokra, csak Prófétánknak ne essék semmi baja!” Zajd ibn Hárisza (radiyallahu anh)

Amikor egy kicsit megpihentek, elindultak Mekka felé. Amikor már csak kétnapi út volt hátra Mekkáig, látta, hogy egy felhő árnyékával beborítja őket. Amikor figyelmesen megnézte, megértette, hogy Dzsibríl aleyhisselam az. Ezt az eseményt szeretett Prófétánk később elmondta anyánknak, Áisa asz-Sziddíkának.

A „Szahíh al-Buhárí”-ban és Ahmad ibn Hanbal „Musznad”-jában ez áll: egy napon anyánk, nagytiszteletű Áisa megkérdezte: „Ó, Allah Küldötte! Éltél-e át valaha nehezebb napot, mint az uhudi csata napja?” Allah Küldötte így felelt: „Allahra mondom, a népedtől olyan szenvedéseket szenvedtem el, amilyeneket az uhudi csatában a hitetlenektől sem. Amikor felajánlottam magam Ibn Abd Jálíl ibn Abd Kulálnak (vagyis amikor tudattam vele prófétai küldetésemet, és a vallásra hívtam), nem fogadott el. Olyan nagy szenvedéssel távoztam tőlük, hogy addig nem tértem magamhoz, amíg el nem értem egy Karn asz-Sza’álib nevű helyre. Ott felemeltem a fejem. Láttam, hogy egy felhő árnyékával beborít. Nézem, és a felhőben ott áll Dzsibríl (aleyhisselam). Odaszólt hozzám, és így szólt: »Ó, Mohammed! Hakk teâlâ hallotta, mit mondott rólad a néped. Azt is tudja, hogy nem akarnak megvédeni téged. Elküldte hozzád ezt az angyalt, akit a hegyekre rendelt, hogy megparancsold neki, amit csak akarsz.« Az az angyal is odaszólt hozzám, szalámmal köszöntött, és így szólt: »Ó, Mohammed! Ahogyan Dzsibríl mondta, Hakk teâlâ engem, a hegyek angyalát küldött hozzád, hogy megparancsold nekem, amit csak akarsz. Kész vagyok a parancsodra. Ha akarod, hogy ez a két meredek hegy (a Kuajkián-hegy és az Abu Kubajsz-hegy) úgy csapódjon össze, hogy a mekkaiakra omoljon (és teljesen összezúzza a társítókat), parancsold meg, és összecsapatom őket.« Nem egyeztem bele, hanem így szóltam: »(Nem! Én a világok iránti könyörületként küldettem el.) Azért fohászkodom, hogy Allahu teâlâ e társítók utódaiból olyan nemzedéket hozzon elő, amely csak a Magasságos Allahot imádja, és semmit sem állít társul Allahu teâlâ mellé.«”

Amikor a Próféta Táifból Mekkába tartott, egy kicsit megpihent egy Nahla nevű helyen. Egy alkalommal imához állt. A dzsinnek egy nuszajbíni csoportja, amely arra járt, meghallotta a nemes Korán ájáit, amelyeket szeretett Prófétánk recitált, megálltak, és hallgatták. Aztán beszéltek a Prófétával, és muszlimok lettek. A Próféta így szólt hozzájuk: „Amikor a népetekhez értek, adjátok át nekik is a hitre hívásomat. Hívjátok őket is a hitre.”

Amikor ezek a dzsinnek elmentek a népükhöz, és tudatták ezt velük, minden dzsinn hitre jutott, aki meghallotta.3 Erről a nemes Koránban, az al-Dzsinn szúrában, és a „Buhárí” és „Muszlim” nevű ismert nemes hadíszgyűjteményekben is szó van.

Amikor Mekkához közeledett, a hívők üzentek Allah Küldöttének: „A kurajsiták hallották, milyen rosszul bántak veled a táifi gazemberek. Ha most jössz, még fokozhatják erőszakoskodásukat.” Amikor a Próféta a Hirá-hegyhez ért, elküldött egy embert Szuhajl ibn Amrhoz azzal a kéréssel, hogy vegye oltalmába. Mivel az a szerencsétlen nem egyezett bele, Mut’im ibn Adínak üzent. Ő elfogadta a kérést. A Legkedvesebb Küldött, a Tisztelt Próféta Mut’im ibn Adí oltalma alatt lépett be Mekkába. Mut’im erről a kurajsitákat is értesítette. Allah Küldötte taváfot végzett a Bajt as-saríf körül, és megcsókolta a Fekete Követ. Néhány nap múlva azt mondta Mut’imnak: „Már nem maradok az oltalmad alatt.” Mut’im elfogadta ezt. A Magasságos Allah a Maga oltalma alatt védte Habíbját.

Mondjátok: „Lá iláha illallah”, és megmenekültök

A Küldött aleyhisselam továbbra is az igaz útra hívta az embereket. Erre a társítók újra elvadultak, és még jobban kínozni és elnyomni kezdték a muszlimokat, mint korábban. Ekkor a Magasságos Allah megparancsolta a Prófétának, hogy a Kába látogatásának idején találkozzon a látogatóba érkező arab törzsekkel, és hívja őket az iszlámra. E parancs után szeretett Prófétánk elkezdett járni a Mekka környékén tartott Zul-Madzsáz, Ukáz és Madzsanna vásárokra.

Gyakran járt oda, és arra hívta a törzseket, hogy higgyenek Allahu teâlâ egyedülvalóságában, imádják Őt, és fogadják el, hogy ő próféta. Tudatta velük, hogy ha elfogadják, a Magasságos Allah a Paradicsommal ajándékozza meg őket. Sajnos ezekkel a hívásokkal, amelyeket a Próféta szinte könyörögve mondott, egyikük sem törődött; némelyek durván viselkedtek, és megsértették, mások összeráncolták a homlokukat, és csúnya szavakat mondtak. A kurajsita társítók pedig a nyomában jártak, és megrontották a törzseket, amelyeket meglátogatott.

Amit Imám Ahmad, Bajhakí, Tabarání és Ibn Iszhák beszélt el, aszerint Rabí’a ibn Abbád így mesélte: „Fiatal voltam. Apámmal Minába mentem. A Küldött aleyhisselam elment azokra a helyekre, ahol az arab törzsek táboroztak, és ezt mondta: »Ó, ennek és ennek a fiai! Én Allahu teâlâ Küldötte vagyok, aki megparancsolja nektek, hogy vessétek el ezeket a bálványokat, amelyeket imádtok, imádjátok Allahu teâlât, és semmit se állítsatok Mellé társul, higgyetek bennem, ismerjétek el igaznak szavamat, és védelmezzetek, amíg el nem magyarázom és nem teljesítem a kötelességet, amellyel Hakk teâlâtól küldettem!…«

Utána járt egy kancsal, befont hajú férfi, és ezt mondta: »Ó, ennek és ennek a fiai! Ez eltérít benneteket bálványaink, Lát és Uzzá imádásától, és egy olyan vallásra hív benneteket, amelyet maga talált ki!… Vigyázzatok! Ne hallgassatok rá, és ne engedelmeskedjetek neki!…« Megkérdeztem apámat: »Ki az, aki utána jár?« Azt felelte: »Az a nagybátyja, Abu Lahab.«”

Tabarání Tárik ibn Abdullahtól beszélte el: „Láttam a Küldött aleyhisselamot a Zul-Madzsáz vásáron. Hogy az emberek hallják, hangosan szólt hozzájuk: »Ó, emberek! Mondjátok: ›Lá iláha illallah‹ (nincs más isten, csak Allahu teâlâ), és megmenekültök!« Egy férfi pedig, aki utána járt, a felkapott köveket a lába elé dobálta, és ezt mondta: »Ó, emberek! Ne higgyetek neki!… Óvakodjatok tőle! Hiszen hazug!…« Bár az őt eltaláló kövek véresre sebezték áldott lábát, ő lankadatlanul és fáradhatatlanul folytatta a hívást. Az emberek kérdezték: »Ki ez az ifjú?« Valaki azt felelte: »Egy ifjú Abdulmuttalib fiai közül.« Amikor megkérdezték: »És ki az, aki köveket dobál?«, azt mondta: »A nagybátyja, Abu Lahab.«”

Imám Buhárí az „at-Táríh al-kabír”-ban és Tabarání az „al-Mu’dzsam al-kabír”-ban közli: Mudrik ibn Muníb az apjától, az pedig a saját apjától beszélte el, aki így szólt: „Apámmal Minába jöttem, és ott táboroztunk le. Egy csoportra bukkantunk. Egy férfi ezt mondta nekik: »Ó, emberek! Mondjátok: Lá iláha illallah, és megmenekültök!« A körülötte lévő emberek közül némelyek szép arcába köptek, mások port szórtak a fejére, megint mások szidták, és különféle szavakkal sértegették. Ez délig tartott. Ekkor odajött egy kislány, kezében vizesedénnyel. Amikor meglátta őt ilyen állapotban, sírni kezdett. A férfi ivott a vízből, a kislányhoz fordult, és így szólt: »Lányom! Ne félj, hogy apádat csapdába csalják és megölik, sem attól, hogy megalázzák!« Ekkor megkérdeztük az ott lévőket: »Ki ez, és ki ez a kislány?« Azt mondták: »Ez Mohammed Abdulmuttalib fiai közül, a mellette lévő pedig a lánya, Zajnab.«”

„Ő (Júnusz aleyhisselam) a testvérem. Ő is próféta volt, akárcsak én” Nemes hadísz

Szaíd ibn Jahjá ibn Szaíd al-Umaví a „Magází” című könyvben az apjától beszélte el. Az pedig Abu Nu’ajmtól és Abdurrahmán al-Ámirítól, Abdurrahmán al-Ámirí pedig sok embertől. Ezek így szóltak: egy napon szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) elment az ukázi vásárra. Odament a Banú Ámir törzshöz, és megkérdezte tőlük: „Ó, Banú Ámir! Hogyan áll nálatok azok oltalma, akik nálatok keresnek menedéket?” Azt felelték: „Senki sem szólhat nekik egy szót sem, senki sem melegedhet a tüzünknél a tudtunk nélkül!…” A Próféta így szólt: „Én Allahu teâlâ Küldötte vagyok. Ha eljövök hozzátok, megvédtek-e, amíg át nem adom az embereknek a prófétai küldetés kötelességét, amelyet Uram rám bízott?” Megkérdezték: „A kurajsiták melyik ágából való vagy?” Amikor a Próféta azt mondta: „Abdulmuttalib fiai közül”, azt felelték: „Ha már Abdulmuttalib fiai közül való vagy, miért nem ők védenek meg?” Allah Küldötte így szólt: „Ők az elsők azok között, akik hazugnak nyilvánítottak.” A Banú Ámir csoportja azt mondta: „Ó, Mohammed! Sem el nem utasítunk, sem nem hiszünk abban, amit hoztál. De megvédünk, amíg át nem adod az embereknek prófétai küldetésed kötelességét.”

Erre a Próféta leült melléjük. Ekkor a Banú Ámir egyik vezetője, Bajhara ibn Firász, amikor befejezte kereskedését a vásáron, odajött hozzájuk, a Prófétára mutatott, és megkérdezte a jelen lévőket: „Ki ez?” Azt felelték: „Ez Mohammed ibn Abdullah.” Amikor Bajhara azt mondta: „Mi dolgotok van vele, hogy magatok mellé ültettétek?”, azt felelték: „Nálunk keresett menedéket, azt mondja, hogy Allah Küldötte, és azt kéri, hogy védjük meg, amíg át nem adja az embereknek a prófétai küldetés kötelességét.” Erre Bajhara a Prófétához fordult, és így szólt: „Oltalmunkba venni téged annyi, mint az összes arab nyilainak kitenni a mellünket.” Népének pedig ezt mondta: „Nincs olyan törzs, amely rosszabb dologgal térne haza a földjére, mint ti. Szóval ti fogtok harcolni az összes arabbal, és kiteszitek a testeteket a nyilaiknak, mi?!… Ha a népe látott volna benne valami jót, először ők maguk védték volna meg. Ti egy olyan embert akartok befogadni és támogatni, akit a népe hazugnak nyilvánított, és elűzött magától!… Nagyon rosszul gondoljátok!…”

Aztán az a szerencsétlen szeretett Prófétánkhoz fordult, és vette a bátorságot, hogy ezt mondja: „Azonnal válj el tőlünk, és térj vissza a népedhez!… Esküszöm, ha nem a népem körében lennél, azonnal levágnám a fejedet!…” E szavak után a Világok Vezetője nagy bánatában felült a tevéjére. Az a szemtelen Bajhara pedig ledobta Allah Küldöttét a tevéről. Amikor ezt a nemes Társnők egyike, egy Dubá’a bint Ámir nevű asszony látta, felkiáltott, és a rokonaihoz fordult: „Hogyan tarthatjátok megengedettnek azt, amit Allahu teâlâ Habíbjával tesznek? Nincs senki, aki a kedvemért kimentené Allah Küldöttét ezeknek az embereknek a kezéből?” Három apai unokatestvére azonnal rárontott a szerencsétlen Bajharára. Bár Bajhara népéből ketten segíteni akartak neki, a többiek elverték és helybenhagyták Bajharát és segítőit. Amikor ezt szeretett Prófétánk látta, a háromért, akik érte harcoltak, így fohászkodott: „Uram! Ajándékozd meg ezeket az embereket áldásoddal (baraka)!”, Bajharáért és segítőiért pedig így: „Uram! Távolítsd el őket irgalmadtól!”

Akikért jó fohászt mondott, elnyerték azt a megtiszteltetést, hogy muszlimok lettek, a többiek pedig hitetlenként haltak meg. Amikor a Banú Ámir törzs tagjai visszatértek a földjükre, elmondták, mi történt velük Mekkában, törzsük egyik öregjének, aki az égi könyveket olvasta. Amikor ez az ember meghallotta a Próféta nevét, megfeddte őket: „Ó, Banú Ámir! Mit tettetek? Iszmáíl fiai közül eddig senki sem állította hamisan, hogy próféta. Kétségtelen, hogy amit mondott, igaz és helyes volt. Ezt az elszalasztott alkalmat most nagyon nehéz pótolni!…”

Míg Dzsibríllal beszélgetett,
elé jött a Rafraf, és szalámot mondott,
aztán felvette a világ uralkodóját,
és nyomban a Szidráig vitte.

„Ó, emberek! Mondjátok: Lá iláha illallah, és megmenekültök!” Nemes hadísz

Iszrá és Mi’rádzs