PRÓFÉTÁNK, A VILÁGEGYETEM SZULTÁNJA

Áldott fényének megteremtése

Allahu teâlâ mindenek előtt, vagyis mielőtt bármit megteremtett volna, szeretett Prófétánk, Mohammed aleyhisselam áldott fényét teremtette meg. Tafszír- és hadísztudósaink közül sokan ezt közölték: „A Magasságos Allah a Maga fényéből egy finom és hatalmas szubsztanciát (dzsauhar) teremtett. Ebből a szubsztanciából fokozatosan létrehozta az egész világegyetemet. Ezt a szubsztanciát »Núr Muhammadí«-nak nevezik. Minden lélek és minden test kezdete és forrása ez a szubsztancia.”

„Ha te nem lettél volna, ha te nem lettél volna, nem teremtettem volna meg a teremtményeket!” Hadísz kudszí

Egy napon a nemes Társak közül Dzsábir ibn Abdullah megkérdezte: „Ó, Allah Küldötte! Mit teremtett Allahu teâlâ mindenek előtt?” Allah Küldötte így válaszolt: „Mindenek előtt a Maga fényéből a te Prófétád fényét, vagyis az én fényemet teremtette meg. Akkor még nem volt sem Lauh, sem Kalam, sem Paradicsom, sem Pokol, sem angyalok, sem egek (szamávát), sem föld (ard), sem Nap, sem Hold, sem emberek, sem dzsinnek.”

Amikor Ádám aleyhisselam szíve és áldott teste megteremtetett, a Núr Muhammadí a két szemöldöke közé került. Amikor lelket leheltek belé, Ádám aleyhisselam megérezte, hogy a homlokán egy fény ragyog, mint a Hajnalcsillag.

Amikor Ádám aleyhisselam megteremtetett, sugallat útján megértette, hogy a Magasságos Allah Abu Mohammed, vagyis Mohammed atyja néven szólítja őt. Amikor Ádám megkérdezte: „Uram! Miért adtad nekem az Abu Mohammed kunját?”, Allahu teâlâ így szólt hozzá: „Ó, Ádám! Emeld fel a fejed!” Ádám aleyhisselam felemelte a fejét, felnézett, és a Fenséges Arson (Ars al-a’lá)5 fényből írva meglátta szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) nevét – az Ahmad nevet. Ekkor megkérdezte: „Uram! Ki ez?” Allahu teâlâ így szólt: „Ez egy próféta a te utódaid közül. Neve az egekben Ahmad, a földön Mohammed. Ha ő nem lett volna, nem teremtettelek volna meg téged. Sem a földet, sem az egeket nem teremtettem volna meg.”6

Fénye tiszta homlokokról tiszta homlokokra száll

Amikor Ádám aleyhisselam megteremtetett, a homlokára helyezték szeretett Prófétánk, Mohammed aleyhisselam áldott fényét. Ez a fény ragyogni kezdett a homlokán. Ahogy a „Tafszír-i Mazharí” közli, a fény Ádám aleyhisselamtól tiszta apákon és tiszta anyákon át egészen a Prófétáig jutott. Allahu teâlâ ezt egy nemes ájában7 jelentése szerint így tudatta:

„Te, vagyis a te fényed, szüntelenül leborulókról leborulókra szállt át, és így jutott el hozzád.”8

Egy nemes hadíszban ez áll: „Allahu teâlâ megteremtette az embereket. Engem az emberek legjobb részéből teremtett. Aztán e részek közül kiválasztotta a legjobbat (Arábiában). Engem közülük teremtett. Aztán kiválasztotta a házak és családok legjobbjait, és közülük hozott engem a világra. Így hát lelkem is, testem is a teremtmények legjobbja. Nemzetségem és őseim a legjobb emberek.”

Egy másik nemes hadíszban ez áll: „Allahu teâlâ mindent a semmiből teremtett. Minden dolog közül az embereket kedvelte meg, és értékessé tette őket; azokat, akiket az emberek közül kiválasztott, Arábiában telepítette le. Az Arábiában élő kiválasztottak közül engem választott ki. A minden idők kiválasztott, legjobb emberei közé helyezett. Így hát akik szeretik azokat az arábiaiakat, akik hozzám kötődnek, miattam szeretik őket. Akik pedig ellenségesek velük, velem ellenségesek.”

Amikor Hakk teâlâ megteremtette Ádámot,
Ádámmal ékesítette fel e világot.
Megparancsolta az angyaloknak, hogy leboruljanak előtte,
s a Bőkezű bőséges kegyelemmel halmozta el.
Homlokára helyezte Musztafa fényét,
és szólt: „Tudd, ez Szeretettem fénye!”
Az a fény a homlokán lakozott,
sok-sok időn át vele maradt.
Aztán, tudd, Havva homlokára szállt,
s hónapokig, évekig ott ragyogott.
Megszületett Sít – a fény átszállt rá,
homlokán felragyogott a fény.
Eljutott Ibráhímig és Iszmáílig,
hosszú volna, ha tovább sorolnám.
Így, mint a lánc egymásba fűzött szemei,
addig vándorolt, míg Musztafára nem szállt.
Amikor eljött ő – a világok iránti könyörület –,
a fény elérte, és benne megnyugodott.
Ha a tűztől menekvést akartok találni,
szeretettel, lánggal mondjatok szalavátot!

„Te, vagyis a te fényed, szüntelenül leborulókról leborulókra szállt át, és így jutott el hozzád” Su’ará: 219

Mivel az első teremtett ember, Ádám aleyhisselam, Mohammed aleyhisselam egy részecskéjét hordozta, a homlokán a Próféta fénye ragyogott. Ez a részecske előbb nagytiszteletű Havvára, majd Sít aleyhisselamra szállt, és így vándorolt tiszta férfiakról tiszta nőkre, tiszta nőkről tiszta férfiakra. Mohammed aleyhisselam fénye is e részecskével együtt szállt tiszta homlokokról tiszta homlokokra. Valahányszor az angyalok Ádám aleyhisselam arcára néztek, a homlokán Mohammed aleyhisselam fényét látták, és bocsánatért fohászkodtak érte (isztigfár).

Amikor elközeledett túlvilágra távozásának ideje, Ádám aleyhisselam így szólt fiához, Sít aleyhisselamhoz: „Fiam! Ez a fény, amely a homlokodon ragyog, az utolsó Próféta, Mohammed aleyhisselam fénye. Add át hívő, erényes és tiszta asszonyoknak, és ugyanezt hagyd meg a fiadnak is!”

Mohammed aleyhisselamig minden apa ezt hagyta meg a fiának. Mindannyian teljesítették ezt a végakaratot, és a legnemesebb, legerényesebb lányokkal házasodtak össze. A fény a férfiak és nők tiszta homlokain át eljutott valódi gazdájához. Ha Allah Küldötte valamelyik ősének két fia volt, vagy ha egy törzs két ágra szakadt, Prófétánk, Mohammed aleyhisselam fénye mindig a legtiszteletreméltóbb és legjobb ágban volt. Minden korban arcának fényéről lehetett felismerni azt, aki az ő őse volt. Volt egy kiválasztott nemzetség, amely az ő fényét hordozta; minden korban annak az arca, aki ebből a nemzetségből származott, nagyon szép és fénnyel teli volt. Ezzel a fénnyel kitűnt testvérei közül, és az a törzs, amelyhez tartozott, nemesebb és tiszteletre méltóbb volt a többi törzsnél.9

Prófétánk egyik nemes hadíszában ezt mondta: „Őseim közül senki sem követett el paráznaságot. Allahu teâlâ tiszta, jó apáktól és tiszta anyáktól hozott engem a világra. Ha valamelyik ősömnek két fia volt, én a legjobbikban és legkiválasztottabbikban voltam.” Ez a fény, amely Ádám aleyhisselamtól nemzedékről nemzedékre szállt, Tárúhra szállt, tőle fiára, Ibráhím aleyhisselamra, majd az ő fiára, Iszmáíl aleyhisselamra. Az ő homlokán is napként ragyogó fény utódai közül Adnánra szállt, tőle Ma’addra, tőle pedig Nizárra. Amikor Nizár megszületett, apja, Ma’add, meglátta a fényt fia homlokán, és nagyon megörült. Nagy lakomát rendezett, és azt mondta: „Egy ilyen fiúért még ez a lakoma is kevés”, ezért fia a Nizár nevet kapta, ami azt jelenti: „kevés”. Ezután a fény nemzedékről nemzedékre haladva eljutott valódi gazdájához – a próféták pecsétjéhez (Hátam al-anbijá), szeretett Prófétánkhoz, Mohammed aleyhisselamhoz.

Prófétánk egy nemes hadíszban ezt mondta: „Én Mohammed vagyok, Abdullah fia, Abdulmuttalib fia, Hásim (Amr) fia, Abd Manáf (Mugíra) fia, Kuszajj (Zajd) fia, Kiláb fia, Murra fia, Ka’b fia, Luajj fia, Gálib fia, Fihr fia, Málik fia, Nadr fia, Kinána fia, Huzajma fia, Mudrika (Ámir) fia, Iljász fia, Mudar fia, Nizár fia, Ma’add fia, Adnán fia. Valahányszor a közösség, amelyhez tartozom, két részre szakadt, Allahu teâlâ engem mindig a jobbik részébe helyezett…”10

Egy másik nemes hadíszban ezt mondta: „Allahu teâlâ Ibráhím fiai közül Iszmáílt választotta ki. Iszmáíl fiai közül Kinána fiait választotta ki. Kinána fiai közül a Kurajsot választotta ki. A kurajsiták közül Hásim fiait választotta ki. Hásim fiai közül Abdulmuttalib fiait választotta ki. Abdulmuttalib fiai közül pedig engem választott ki.”11

Prófétánk tiszteletre méltó nemzetsége Adnánig a következő:

Mohammed aleyhisselam Abdullah Abdulmuttalib (Sajba) Hásim (Amr) Abd Manáf (Mugíra) Kuszajj (Zajd) Kiláb Murra Ka’b Luajj Gálib Fihr Málik Nadr Kinána Huzajma Mudrika (Ámir) Iljász Mudar Nizár Ma’add Adnán

Nagyapja, nagytiszteletű Abdulmuttalib

Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) a Kurajs törzs Hásim fiai ágából származik. Apja Abdullah. Abdullah apja Sajba volt. Prófétánk nagyapja, Sajba, Medinában született. Amikor apja, Hásim, elhunyt, Sajba még gyermek volt. Egy napon Medinában, anyai nagybátyjai háza előtt a társaival íjászkodást gyakorolt. Az őket figyelő idősebbek ámulattal nézték, mert a Sajba homlokán ragyogó fény láttán sejtették, hogy valamilyen tekintélyes férfi fia.

Amikor Sajbára került a sor, megfeszítette íját, és a célpont felé lőtt. Amikor a nyílvessző pontosan a célba talált, izgatottan felkiáltott: „Hásim fia vagyok. Az én nyilam mindig célba talál!” E szavaiból megértették, hogy a mekkai Hásim fia. Hásim akkor már nem volt az élők sorában.

Amikor Abd Manáf egyik fia visszatért Mekkába, így szólt Hásim testvéréhez, Muttalibhoz: „Unokaöcséd, a Medinában élő Sajba, nagyon okos gyermek. A homlokán olyan fény ragyog, amely mindenkit ámulatba ejt. Helyes-e, hogy egy ilyen értékes gyermek távol éljen tőletek?” Erre Muttalib azonnal Medinába ment, és Mekkába hozta unokaöccsét, Sajbát. Azoknak, akik Mekka utcáin megkérdezték: „Ki ez a gyermek?”, azt felelte: „A rabszolgám.” Ettől kezdve Sajbát Abdulmuttalib néven ismerték, ami azt jelenti: „Muttalib rabszolgája”.12

„Fiam! Ez a fény, amely a homlokodon ragyog, az utolsó Próféta, Mohammed aleyhisselam fénye. Add át hívő, erényes és tiszta asszonyoknak, és ugyanezt hagyd meg a fiadnak is!” Ádám aleyhisselam

Abdulmuttalib nagybátyjánál, Muttalibnál élt, amíg az el nem hunyt. Abdulmuttalib áldott testéből pézsmaillat áradt. A homlokán Mohammed aleyhisselamnak, Allahu teâlâ habíbjának fénye ragyogott, és jót és áldást (baraka) árasztott maga körül. Valahányszor Mekkában nem esett az eső, és szárazság köszöntött be, a mekkaiak kézen fogták Abdulmuttalibot, felvezették a Szabír-hegyre, és arra kérték, hogy fohászkodjon. Ő senkit sem utasított el, hanem esőért fohászkodott Allahu teâlâhoz. A Magasságos Allah pedig szeretett Prófétánk Abdulmuttalib homlokán ragyogó fényének áldása kedvéért elfogadta a fohászát, és bőséges esőt bocsátott le. Így Abdulmuttalib tekintélye és megbecsülése napról napra nőtt. A mekkaiak vezetőjükké választották. Senki sem szegült ellene, és aki alávetette magát a vezetésének, nyugalomra és békére talált. Az akkori uralkodók is elismerték Abdulmuttalib kiválóságát és nagyságát. Egyedül a perzsa császár (kiszrá) nem szívelhette, és nyílt és rejtett ellenségeskedést táplált iránta. Abdulmuttalib hanif, vagyis muszlim volt.13 A tauhíd útján járt, hitt Allah létezésében és egyedülvalóságában, Rajta kívül semmi más nem foglalkoztatta a gondolatait, és őse, Ibráhím aleyhisselam vallását követte, aki hanif volt. Ezért soha nem borult le bálványok előtt, sőt a közelükbe sem ment.

A Kába mellett fohászkodott Allahu teâlâhoz, és Őt szolgálta.

Zamzam

Egy napon valaki álmában így szólt hozzá: „Ó, Abdulmuttalib! Kelj fel, ásd ki Tajjibát!” – és eltűnt. Másnap ezt mondta: „Kelj fel, ásd ki Barrát!” Harmadnap ugyanaz a személy ezt parancsolta neki: „Kelj fel, ásd ki Madnúnát!” Az álmok nem szűntek meg. Amikor a negyedik napon ugyanaz a személy ismét így szólt hozzá: „Ó, Abdulmuttalib! Kelj fel, ásd ki a Zamzam-kutat!”, Abdulmuttalib megkérdezte: „Mi az a Zamzam? Hol van az a kút?” Az illető így felelt: „A Zamzam olyan víz, amely soha nem fogy el, és amelynek fenekét nem lehet elérni. Elegendő a világ négy tája felől érkező összes zarándoknak. Azon a helyen fakadt fel, ahol Dzsibríl aleyhisselam a szárnyával a földre csapott. Ez az a víz, amelyet Allahu teâlâ Iszmáíl aleyhisselam számára teremtett. A szomjazókat megitatja. Az éhezőket jóllakatja, a betegeket meggyógyítja. Megmondom, hol van. Amikor az emberek áldozati állatokat vágnak, a maradékot egy helyre dobják. Amikor ott leszel, odarepül egy vörös csőrű varjú.

Csőrével kaparni kezdi a földet. Ott, ahol a varjú kapar, egy hangyabolyt is meglátsz. Az a Zamzam helye.”14

Reggel Abdulmuttalib magával vitte fiát, Háriszt, elment a Kábához, és izgatottan várakozni kezdett. Egyszer csak, ahogy álmában mondták neki, odarepült egy vörös csőrű varjú, leszállt egy ottani mélyedésbe, és csőrével csapkodni kezdte a földet. Alatta előbukkant egy hangyaboly. Abdulmuttalib és fia, Hárisz, azonnal ásni kezdtek azon a helyen. Amikor egy darabig ástak, előtűnt a kút nyílása. Amikor Abdulmuttalib ezt meglátta, takbírt kezdett mondani: „Allahu akbar, Allahu akbar!”

A kurajsiták, akik kezdettől fogva figyelemmel kísérték a kútásást, hozzá fordultak, és így szóltak: „Ó, Abdulmuttalib! Ez ősatyánk, Iszmáíl kútja. Nekünk is jogunk van hozzá. Ebben a dologban minket is társtulajdonossá kell tenned!” Abdulmuttalib ezt azonnal elutasította, és így felelt: „Nem! Ezt a feladatot egyedül rám bízták.” Erre a kurajsiták így szóltak: „Egyedül vagy. Egyetlen fiadon kívül senkid sincs. Így nem szállhatsz szembe velünk!”

A Zamzam-kút

A Maszdzsid al-Harámban, a Fekete Kő sarkával szemben állt. Kőből rakott kávája volt. Padlóját márvánnyal burkolták, és a falak felé lejtett. I. Abdulhamid kán úgy építtette meg, hogy a víz ne szivárogjon. A történelem értékes emlékét jelentő e szép műalkotást 1963-ban lerombolták. A kút nyílását és a körülötte lévő néhány méternyi területet néhány méterrel a föld szintje alá süllyesztették. Később a tetejét teljesen lefedték, és márvánnyal burkolták. Ma ez a kút nem látható.

Ekkor elszorult a szíve, mert azt vágták a szemébe, hogy nincs senkije. Az ég felé emelte a kezét, és így könyörgött: „Uram! Adj nekem tíz fiút! Ha elfogadod ezt a fohászomat, egyiküket feláldozom a Kábánál.”15

Abdulmuttalib úgy vélte, hogy a kútásás veszélyes fordulatot vesz, és végül heves összecsapásokhoz vezethet. Ezért abbahagyta az ásást, és a megegyezés útját választotta.

Azt akarta, hogy a vitát egy választott döntőbíró döntse el. Végül úgy határoztak, hogy egy Damaszkuszban élő jós találja meg a megoldást. A kurajsita előkelők egy csoportjával útnak indultak. Útközben a szomjúságtól és a hőségtől kimerült karaván olyan állapotba került, hogy már nem tudott továbbhaladni. Egy korty vízért az életüket is odaadták volna. Bár ez volt egyetlen vágyuk, a perzselő sivatag közepén lehetetlen volt vizet találni.

Abban a pillanatban, amikor már mindenki elvesztette a reményt, Abdulmuttalib odakiáltott nekik: „Gyertek, gyertek! Gyűljetek ide! Vizet találtam, elég nektek is, az állataitoknak is!” Miközben Abdulmuttalib, aki a homlokán Mohammed aleyhisselam áldott fényét hordozta, vizet keresett, tevéjének lába beleakadt egy nagy kőbe, és amikor a kő elmozdult a helyéről, alóla víz tört fel. Mindenki odaszaladt.

Teleitták magukat, és mintha újjászülettek volna.

A kurajsiták, akiket megszégyenített Abdulmuttalib nagylelkűsége, így szóltak: „Ó, Abdulmuttalib! Nincs már mit mondanunk neked. Te vagy a legméltóbb arra, hogy kiásd a Zamzam-kutat. Nem vitatkozunk veled többé emiatt. A döntőbíróhoz sem kell mennünk, visszafordulunk.” És útnak indultak vissza Mekkába. Abdulmuttalibnak a homlokán ragyogó fénynek köszönhetően adatott meg az a megtiszteltetés, hogy kiássa a Zamzam-kutat, és napvilágra hozza a vizét.16

„A Zamzam jóllakat, és gyógyulást ad a betegnek” Nemes hadísz

A feláldozásra szánt fiú

Miután kiásta a Zamzam-kutat, Abdulmuttalib tekintélye és hírneve még jobban megnőtt. Évek teltek el. A Magasságos Allah elfogadta szíve mélyéből fakadó fohászát, és Hárisz mellett még tíz fiúval és hat lánnyal ajándékozta meg. Fiai: Kuszam, Abu Lahab, Abdulka’ba, Hadzsl, Zubajr, Abu Tálib, Abdullah, Gajdak, Dirár és Mukavvim (Hamza és Abbász akkor még nem születtek meg). Lányai: Szafijja, Átika, Umm Hakím Bajdá, Barra, Umajma és Arvá. Minden gyermeke közül Abdulmuttalib Abdullahot szerette a legjobban, mert a saját homlokán lévő fény Abdullah homlokán kezdett ragyogni.

Egy napon Abdulmuttalibnak álmában ezt mondták: „Ó, Abdulmuttalib! Teljesítsd a fogadalmadat!”

Reggel Abdulmuttalib feláldozott egy kost. Éjjel álmában azt parancsolták neki: „Áldozz ennél nagyobbat!” Reggel feláldozott egy tehenet. Amikor álmában ismét azt parancsolták neki, hogy áldozzon ennél nagyobbat, megkérdezte: „Mi nagyobb ennél?” Ekkor ezt mondták neki: „Fogadalmat tettél, hogy ha tíz fiúval ajándékoznak meg, egyiküket feláldozod. Teljesítsd a fogadalmadat!”

Másnap Abdulmuttalib összegyűjtötte gyermekeit, és elmondta nekik a sok évvel korábban mondott fohászát. Aztán közölte fiaival, hogy egyiküket fel kell áldoznia. Gyermekei semmilyen ellenállást nem tanúsítottak. Ellenkezőleg, ezekkel a szavakkal fejezték ki egyetértésüket: „Apánk! Teljesítsd a fogadalmadat! Tégy belátásod szerint!” Abdulmuttalib sorsot vetett, hogy kiderüljön, melyik fiát kell feláldoznia. A sors legkedvesebb fiára esett – Abdullahra, aki a homlokán Mohammed aleyhisselamnak, Allahu teâlâ habíbjának fényét hordozta. Abdulmuttalib egy pillanatra megtántorodott, és a szeme megtelt könnyel. Meg kellett tartania az Allahu teâlânak adott szavát. Egyik kezébe kést, a másikba drága gyermekét, Abdullahot fogta, és a Kábához ment, hogy megtartsa az Urának adott szavát. A könnyező apa minden előkészületet megtett Abdullah feláldozására. Ekkor a kurajsita előkelők döbbenten figyelték, mi történik.

Közülük Abdullah anyai nagybátyja így szólt: „Ó, Abdulmuttalib! Állj meg! Semmiképp sem egyezünk bele, hogy megöld ezt a fiadat. Ha ilyet teszel, szokássá válik a kurajsiták között. Mindenki fogadalmat tesz majd, hogy feláldozza a fiát, és megöli. Ne te légy egy ilyen tett kezdeményezője! Más módon nyerd el Urad elégedettségét!” Aztán ezt javasolta: „Kérdezz meg egy jóst, mutasson ő utat neked!”

E szavak után Abdulmuttalib elment egy Kutba (vagy Szadzsak) nevű jóshoz, aki Hajbarban élt, és elmondta neki, mi történt. A jós megkérdezte: „Mennyi nálatok egy ember vérdíja (dija)?” Amikor azt a választ kapta, hogy „Tíz teve”, így szólt: „Vessetek sorsot tíz teve és a fiatok között. Ha a sors a fiúra esik, adjatok hozzá még tíz tevét, és vessetek újra sorsot, és így növeljétek a számukat, amíg a sors a tevékre nem esik.”

Abdulmuttalib azonnal visszatért Mekkába, és úgy tett, ahogy a jós mondta. Minden alkalommal tízzel növelte a tevék számát, és sokszor vetett sorsot. A sors mindig Abdullahra esett. Amikor azonban a tevék száma elérte a százat, a sors a tevékre esett. Hogy biztos legyen benne, még kétszer sorsot vetett. Mindkétszer a tevékre esett a sors. Abdulmuttalib takbírt mondva – „Allahu akbar! Allahu akbar!” – feláldozta a tevéket. Húsukból sem ő, sem egyik fia nem vett el semmit. Mindet szétosztotta a szegények között.17

Ádám aleyhisselam ideje óta az áldozatokkal kapcsolatos események között az is szerepel, amikor Iszmáíl aleyhisselamot kellett volna feláldozni. Mivel Prófétánk nemzetsége Iszmáíl aleyhisselamig nyúlik vissza, Prófétánk így szólt: „Két feláldozásra szánt ember fia vagyok.”18

Apja, nagytiszteletű Abdullah

Amikor megszületett Abdullah, aki a homlokán Prófétánknak, Mohammed aleyhisselamnak, a két világ vezetőjének fényét hordozta, a Könyv népe egymásnak adta hírül: „Mekkában világra jött a végső idők prófétájának apja.” Izrael fiainak volt egy gyapjúból szőtt dzsubbája; Jahjá aleyhisselamé volt, ez volt rajta, amikor sahídként meghalt, és áldott vére erre a dzsubbára csepegett. Könyveikben az állt: „Amikor ez a vér felfrissül, és csepegni kezd, megszületik a végső idők prófétájának apja.” És amikor a Könyv népe meglátta ezt a jelet, megértette, hogy Abdullah megszületett. Bár irigységből sokszor megpróbálták megölni, Allahu teâlâ a homlokán lévő fény áldása kedvéért megóvta Abdullahot.

Amikor Abdullah elérte a vallási nagykorúság (bulúg) korát, szép erkölcsével és szépségével is kitűnt az emberek közül. Különösen tizennyolc éves korától fogva szépsége szájról szájra járt. A homlokán napként ragyogott a fény, és azoknak a lányoknak a szíve, akik meglátták, akarva-akaratlanul hozzá vonzódott. Szépségének és hírnevének híre egészen Egyiptomig eljutott.

Közelről és távolról mindenki versengett, hogy a lányát hozzáadja. Sok uralkodó kereste fel Abdulmuttalibot, és ajánlotta fel a lányát a fia számára. Azt is kijelentették, hogy ezért bármilyen áldozatra készek. Ugyanígy csaknem kétszáz lány érkezett egészen Mekkáig, és ajánlkozott Abdullahnak feleségül. Abdulmuttalib azonban mindegyiküket illő szavakkal elutasította.

Mert Abdulmuttalib a hanifok közül kereste fiának a legjobb neveltetésű, legnemesebb és legszebb lányt, vagyis olyan muszlim lányt, aki hű ősei vallásához, amelyet már Ibráhím aleyhisselam óta követtek.

Amikor Izrael fiai megértették, hogy a végső idők prófétája, akiről könyveik beszélnek, nem az ő népükből származik majd, irigységükben megesküdtek, hogy megölik Abdullahot. E célból hetven fegyveres férfit küldtek Mekkába. Ezek lesni kezdték a kedvező alkalmat. Végül egy napon, amikor Abdullah kiment a mezőre, abban a pillanatban, amikor azt hitték, hogy senki sem látja őket, kardot rántottak, és rátámadtak. Azon a napon isteni bölcsességből19 Abdullah egyik rokona, Vahb ibn Abd Manáf is kiment néhány barátjával vadászni. Éppen abban a pillanatban látták meg, ahogy Izrael fiai Abdullahra rontanak. Rokoni buzgalomtól indíttatva elhatározták, hogy segítenek Abdullahnak, és megmentik. Az ellenfelek azonban sokan voltak. Világos volt, hogy ebben a csatározásban alulmaradnak. Végül úgy döntöttek, hogy szép szóval és jó tanáccsal próbálkoznak. Amikor közelebb értek hozzájuk, látták, hogy a láthatatlan világból villámként hirtelen rengeteg lovas tűnik fel koromfekete lovakon, kardokkal a kezükben, akikhez senki sem hasonlít ezen a világon; takbírt kiáltva Izrael fiaira vetették magukat, mindnyájukat levágták, és eltűntek. Vahb elcsodálkozott ezen, és megértette, hogyan óvják Abdullahot, és milyen értékes ő Allahu teâlâ előtt.

Amikor hazaért, mindent elmondott a feleségének. Mindketten megértették, hogy Abdullah méltó a lányukhoz, és elhatározták, hogy hozzáadják Áminát.

„Két feláldozásra szánt ember fia vagyok” Nemes hadísz

Abdulmuttalib is hallott Áminának, a Banú Zuhra törzs vezetője, Vahb lányának szépségéről, erényességéről, szemérmességéről és vallásosságáról. Származásuk szerint is rokonok voltak: nemzetségük néhány nemzedékkel korábban összekapcsolódott. Elment Vahb házába azzal a szándékkal, hogy megkérje e lány kezét a fia, Abdullah számára. Amikor Abdulmuttalib megkérte Vahb lányának kezét a fia, Abdullah számára, Vahb így szólt: „Unokatestvérem! Ezt az ajánlatot már előtted megkaptuk”, elmesélte az eseményt, amelynek szemtanúja volt, majd ezt is hozzátette: „Ámina anyja álmot látott. Ahogy elmondja, egy fény lépett be a házunkba, és ragyogása betöltötte a földet és az egeket. Én pedig ezen az éjszakán ősatyánkat, Ibráhím aleyhisselamot láttam álmomban. Ezt mondta nekem: »Házasságot kötöttem (nikáh) Abdullah, Abdulmuttalib fia, és a lányod, Ámina között. Fogadd el te is!« Reggel óta ennek az álomnak a hatása alatt vagyok. Azon gondolkodtam, vajon mikor jössz.” Amikor Abdulmuttalib ezt meghallotta, ezek a szavak hagyták el az ajkát: „Allahu akbar! Allahu akbar!”

Végül tizennyolc éves fiát, Abdullahot összeházasította Vahb tizennégy éves lányával, Áminával. Ámina és Abdullah házasságkötéséről más elbeszélések is vannak.20

Áldott fénye átszáll az édesanyjára

Amikor a Világok Vezetőjének (sallallahu aleyhi ve sellem) áldott fénye átszállt az anyjára, a farkasok és a madarak örömhírt adtak egymásnak:

„Elközelgett az idő, amikor a Világegyetem Vezetője megtiszteli a világot az eljövetelével; ő a föld amínja21és a kor napja.” Azon az éjszakán a Kábában minden bálvány arccal a földre bukott. A sátánok elvesztették erejüket, és nem tudták többé űzni mesterkedéseiket. Az angyalok összetörték Iblísz trónját, és a tengerbe dobták, magát Iblíszt pedig negyven napon át büntették és gyötörték. Aztán elmenekült, felmászott az Abu Kubajsz-hegyre, és rettenetesen felüvöltött. Amikor seregei meghallották Iblísz kiáltását, mind köréje gyűltek. Így szólt hozzájuk: „Jaj nektek! Közel van Mohammed aleyhisselam születése. Mostantól nem imádják többé Látot és Uzzát. A tauhíd fénye beborítja az egész világot.” Azon az éjszakán minden varázsló és jós elvesztette a hatalmát a mestersége felett. A jóslás megszűnt. Varázslataik hatástalanok maradtak. Azon az éjszakán azok, akik a földön voltak, hangot hallottak az égből: „Elközelgett az idő, amikor eljön a végső idők prófétája ezernyi jótéteménnyel és adománnyal.”

Abban az időben Mekka al-Mukarramában ínség uralkodott. Évek óta nem esett az eső. A fákon egyetlen zöld levél sem volt, a termésből nyoma sem maradt. Az emberek nyomorba jutottak, és nem tudták, mit tegyenek. Amikor szeretett Prófétánk áldott fénye nagytiszteletű Abdullahról nagytiszteletű Áminára szállt, annyi eső esett, és akkora termés lett, hogy azt az évet „a bőség évének” nevezték. Nagytiszteletű Ámina a kilenc hónap alatt, amíg a szíve alatt hordta őt, semmilyen fájdalmat vagy nehézséget nem érzett.

Amikor anyánk, Ámina, a terhessége második hónapjában volt, férje, Abdullah, kereskedni ment Damaszkuszba. A visszaúton megbetegedett. Tizennyolc vagy huszonöt évesen hunyt el a Medina közelében fekvő Dár an-Nábigában, anyai nagybátyjainál, Naddzsár fiainál.22 Amikor a hír eljutott Mekkába, az egész város gyászba borult.23

„Amikor Abdullah, a Próféta apja, még fia születése előtt elhunyt, az angyalok így szóltak: »Urunk! Küldötted árván maradt«” Abdullah ibn Abbász (radiyallahu anhumá)

A Társak közül Abdullah ibn Abbász (radiyallahu anhumá) így beszélte el: „Amikor Abdullah, a Próféta apja, még fia születése előtt elhunyt, az angyalok így szóltak: »Urunk! Küldötted árván maradt.« Allahu teâlâ így felelt: »Én vagyok az ő oltalmazója és segítője.«”

Ámina asszony nagyon elszomorodott férje halála miatt. Egyik versében így fejezte ki az utána érzett gyászát:

Amikor senki sem várta, elragadta a halál,
pedig oly bőkezű volt, oly könyörületes.

Az elefánt esete

Az elefánt esete

A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) születéséig még körülbelül két hónap volt hátra. Éppen ekkor történt az elefánt esete. Abraha, az abesszin királyság jemeni helytartója, aki meg akarta akadályozni, hogy az emberek minden irányból hullámokban érkezve felkeressék a Kábát, a bizánci császár segítségével egy „Kulajsz” nevű nagy templomot építtetett Szan’ában. Azt akarta, hogy az emberek ezt a templomot keressék fel. Az arabok azonban, mivel ősidők óta a Kábát látogatták, egyáltalán nem törődtek ezzel a templommal. Megvetéssel tekintettek rá. Egyikük még be is szennyezte.

Ettől feldühödve Abraha elhatározta, hogy lerombolja a Kábát; e célból nagy sereget gyűjtött, és Mekka ellen vonult. Amikor Abraha serege Mekka közelébe ért, a katonák fosztogatni kezdték a kurajsiták vagyonát, és zsákmányul ejtették Abdulmuttalib kétszáz tevéjét is. Abdulmuttalib elment Abrahához, és visszakövetelte tevéit. Abraha így szólt: „Azért jöttem, hogy leromboljam a ti szent Kábátokat. Te pedig ahelyett, hogy megvédenéd, a tevéidet kéred?”

Abdulmuttalib így felelt: „Én a tevék gazdája vagyok. A Kábának pedig természetesen megvan a maga Gazdája. Ő majd megóvja.” „Senki sincs, aki megóvhatná tőlem!” – mondta Abraha, visszaadta Abdulmuttalibnak a tevéit, és elengedte. Aztán megparancsolta seregének, hogy induljon a Kába felé. Abraha seregében volt egy „Mahmúda” nevű elefánt; a sereg élén vezették, mert azt hitték, hogy így győzni fognak. Abraha egyik útikalauza, Nukajl ibn Lebib, a hatalmas elefánt füléhez hajolt, és így szólt: „Ó, Mahmúda! A ház, amelyet lerombolni mész, Allahu teâlâ háza. Térdelj le azonnal! Ne menj tovább! Különben elpusztulsz!” Amikor Abraha a Kába felé fordította az elefántot, az letérdelt, és nem akart megmozdulni. Amikor viszont Jemen felé fordították, azonnal futásnak eredt.

Így Allahu teâlâ Abraha seregére, amelynek nem volt ereje megközelíteni Mekkát és támadni, egy madárrajt küldött, amelyet abábílnak, vagyis hegyi fecskéknek neveznek. E madarak mindegyike három-három csicseriborsó vagy lencse nagyságú követ vitt: egyet a csőrében, kettőt a lábában. Ezeket Abraha seregére ejtették. A kövek felülről lefelé átütötték a katonákat. Minden katona, akit kő talált, azonnal meghalt. Ahogy egy nemes ája tudatja, a sereg olyan lett, mint a lerágott gabonalevél. Amikor Abraha ezt meglátta, megrémült, és el akart menekülni. De nem tudott elmenekülni. Ő volt a kövek fő célpontja, és a kövek őt is eltalálták. Menekülés közben a húsa darabonként hullott le róla, és így halt meg. Ezt az eseményt a nemes Korán al-Fíl szúrája jelentése szerint így tudatja: „(Ó, Küldöttem!) Hát nem láttad, mit tett Urad az elefánt gazdáival (Abraha elefántokkal felszerelt seregével, amely le akarta rombolni a Kábát)? Hát nem vitte tévútra a cselvetésüket (hogy lerombolják a Kába al-Muazzamát)? És madárrajokat küldött ellenük. E madarak mindegyike tűzben égetett agyagból való köveket dobott rájuk. Végül Allahu teâlâ elpusztította őket, és olyanná tette őket, mint a moly rágta gabonalevél. (Olyanná tette őket, mint a férgek által szétrágott és felaprított gabonalevél.)”24

„Én a tevék gazdája vagyok. A Kábának pedig természetesen megvan a maga Gazdája. Ő majd megóvja” Sajbat al-Hamd

Arábia és a környező kulturális központok