ÖRÖMHÍREK
Szeretett Prófétánk, Mohammed aleyhisselam eljövetelét Ádám aleyhisselamtól kezdve minden prófétának és ummájának tudtul adták; és amikor születése elközelgett, sok eseményt, amelynek be kellett következnie, előre örömhírként adtak hírül.
Az eredeti Tavrátban1 – abban a könyvben, amelyet Músza2 aleyhisselamnak nyilatkoztattak ki, és amelyet később elferdítettek – ez áll:
„Olyan áldott ember ő: magasra törő és bőkezűen segítő. A szegények kedveltje, a gazdagok orvosa. A szépek közül a legszebb, a tiszták közül a legtisztább. Beszédében szelíd, az elosztásban igazságos, minden cselekedetében egyenes. A hitetlenekkel szemben szigorú és kemény. Az idősebbeket tiszteli, a fiatalabbakhoz gyengéd és könyörületes. A kevésért is hálát ad. Megszánja a foglyokat. Arca mindig mosolygós. Nevetése mosoly, hangosan nem nevet. Ummí: bár semmit sem olvasott és nem írt, mindent tudtára adtak. Allahu teâlâ raszúlja. Nem rossz természetű, és nem kemény szívű. Nem kiabál torkaszakadtából a tereken és a piacokon. Ummájának szép az erkölcse. Magaslatokon emlegetik Allahu teâlâ nevét. Müezzinjeik a minaretekről imára hívják a népet. Rituális mosakodást (abdeszt) végeznek, és imádkoznak. Az imában egyenes sorokba rendeződnek, egy sorban állnak. Éjjel taszbíhjuk úgy zeng, mint a méhek zümmögése. Mekkában születik. Medinától Damaszkuszig minden az ő uralma alá kerül. Neve Mohammed, és Én a Mutavakkil nevet adtam neki. Nem veszem el e világból, amíg el nem törli a romlott vallásokat, és el nem terjeszti és meg nem szilárdítja a helyes, igaz vallást. A Hakkhoz hívja a népet; áldása által a vak szemek megnyílnak és látnak, a süket fülek hallanak. A szívekből eltűnik a közöny…”3
Az eredeti Zabúrban4 – abban a könyvben, amelyet Dávúd5 aleyhisselamnak nyilatkoztattak ki, és amelyet később elferdítettek – ez áll:
„Nyitott kezű ember, vagyis bőkezű. Soha nem haragszik. Nagyon szelíd. Arca szép és fénnyel teli, szavai édesek. Az emberek orvosa. Sokat sír, keveset nevet. Keveset alszik, sokat elmélkedik. Termete arányos és szép. Szavai megnyerik a szíveket, és vonzzák a lelkeket… Ó, Szeretettem! Rántsd ki az elszántság kardját, és teljes erőddel állj bosszút a hitetleneken a hősiesség csataterén.
Szép nyelveddel terjeszd mindenütt dicséretemet és dicsőségemet. Minden hitetlen feje meghajlik majd karámákkal teli kezed előtt…”
Az eredeti Indzsílban6 – abban a könyvben, amelyet Ísza7 aleyhisselamnak nyilatkoztattak ki, és amelyet később elferdítettek – ez áll:
„Uram! Tégy engem Mohammed aleyhisselam ummájának tagjává!” Músza aleyhisselam
„Nem eszik sokat, nem fösvény. Nem csal, senkit sem gyaláz, soha nem siet. Nem áll bosszút önmagáért. Nem lusta. Senkit sem rágalmaz…”
Amikor egy pap megkérdezte Ísza aleyhisselamtól, mi lesz az eljövendő próféta neve, és mik lesznek eljövetelének jelei, Ísza aleyhisselam így szólt:
„Annak a Küldöttnek a neve gyönyörű. Amikor Allahu teâlâ megteremtette a lelkét, ezt a nevet adta neki, égi ragyogásába helyezte, és így szólt: »Várj, ó, Ahmad! Teérted teremtettem a Paradicsomot, a világot és sok teremtményt. Neked ajándékozom őket. Aki téged megbecsül, Nálam megbecsülést talál. Aki téged átkoz (szid), azt Én átkozom meg. Megmentő Küldöttemként küldelek el a világra. Szavad tiszta igazság lesz. A föld és az ég elmúlhat, de a te utad örökké megmarad.« Szent neve Ahmad.” Ekkor az Ísza aleyhisselam köré gyűlt nép egy emberként felkiáltott: „Ó, Ahmad! Jöjj gyorsan, mentsd meg a világot!”
Ísza aleyhisselam sokat fohászkodott, hogy Mohammed aleyhisselam ummájához tartozhasson – ahhoz, akiről a mai evangéliumok is örömhírt adnak, akit a keresztények „Paraklétosznak”, vagyis „Vigasztalónak” neveznek, és aki az egyetlen igazi Vigasztaló. A Feltámadás Napja előtt Allahu teâlâ ismét leküldi Ísza aleyhisselamot a földre. Akkor Ísza aleyhisselam Mohammed aleyhisselam vallása szerint fog cselekedni: amit Mohammed aleyhisselam halalnak nevezett, azt ő is halalnak nevezi, és amit harámnak nevezett, azt ő is harámnak nevezi. A Paraklétosz azt jelenti: Ahmad. Ahmad pedig Mohammed aleyhisselam egyik neve.
Az Indzsílban ez is áll:
„Ha eljönne az a Munhamanna, aki az Úrtól jön, ha eljönne az a Rúh al-kudsz, aki az Úrtól jön, ő tanúságot tenne mellettem. Ti is tanúságot tesztek, mert ősidők óta velem vagytok. Ezt azért mondtam nektek, hogy ne essetek kételyekbe, és meg ne botoljatok.” Az itt említett Munhamanna szó szír nyelven Mohammedet jelent.8
A dzsáhilijja (tudatlanság) kora
Mielőtt a Világegyetem Büszkesége a világra jött, az egész világ szellemi értelemben rettenetes sötétségbe (zulma) merült. Az emberek mérhetetlenül elvadultak; az Allahu teâlâ által leküldött vallásokat elfelejtették; az isteni parancsok helyét az emberek által kitalált elképzelések és eszmék foglalták el. Minden teremtmény teljesen kimerült az emberek vadságától és elnyomásától.
A föld összes népe megfeledkezett Allahu teâlâról, eltűnt a béke, a boldogság és az öröm forrását jelentő tauhíd (Allah egyedülvalóságába vetett hit). A hitetlenség (kufr) vihara kitépte a hitet (imán) a szívekből, és a lelkekben az Allahu teâlâba vetett hit helyére a bálványimádás gondolata vert gyökeret.
A Músza aleyhisselam által hozott vallást elfelejtették, a Tavrátot elferdítették. Izrael fiai összevesztek egymással. Ísza vallása is, amelyet Ísza aleyhisselam hozott, teljesen megromlott, és már semmi köze sem volt az igaz valláshoz. Elfogadták a háromságot, vagyis a három istenbe vetett hitet. Az eredeti Indzsíl elveszett, a papok kedvük szerint változtatták. Mindkét könyv megszűnt Allahu teâlâ szava (kalám) lenni. Egyiptomban az elferdített Tavrát törvénye, Bizáncban pedig Ísza megváltoztatott vallása, vagyis a kereszténység uralkodott. Iránban a tüzet imádták, és a tűzimádók tüze ezer éven át nem aludt ki. Kínában a konfucianizmus, Indiában a buddhizmus – kitalált vallások – uralkodtak.
Az arábiai emberek azonban még jobban eltévelyedtek, és letértek az útról. A Kába al-Muazzamába, amelynek Allahu teâlâ nagy értéket tulajdonít, háromszázhatvan (360) bálványt helyeztek. Pedig a Kába al-Muazzama az Arson angyalok által látogatott „Bajt al-ma’múr” azonos méretű mása. Aki tiszteletlenséggel vétkezett a Kába ellen, azt a Magasságos Allah a legrövidebb időn belül elpusztította.
A Dzsurhum törzs is messzire ment a paráznaságban és az erkölcstelenségben. Amikor vezetőik látták a törzs nagyon becstelen és nagyon alantas tetteit, így intették őket: „Ó, Dzsurhum fiai! Becsüljétek meg Allahu teâlâ Szent Területét (al-Haram as-saríf) és e Szent Terület biztonságát, és térjetek észhez! Tudjátok, mi lett Húd, Szálih és Suajb (aleyhimusselam) ummáinak sorsa, akik előttetek éltek, és hogyan pusztultak el. Parancsoljátok egymásnak a jót, és tartsátok vissza egymást a rossztól. Ne hagyjátok, hogy múlandó erőtök megtévesszen benneteket. Mekkában óvakodjatok attól, hogy elforduljatok a Hakktól, és elnyomást gyakoroljatok, mert az elnyomás az emberek pusztulásának oka. Allahu teâlâra esküszöm: nincs olyan nép, amely ezen a vidéken élt, elnyomást gyakorolt és elfordult a Hakktól, és amelynek Allahu teâlâ ne vágta volna el a nemzetségét, ne tépte volna ki gyökerestül, és ne hozott volna a helyére más népet. Mekka lakói számára, akik kitartanak gőgjükben, és elfordulnak a Hakktól, itt nincs maradandó hely. Tudjátok, mi lett a Taszm, a Dzsadísz és az Amálika népek sorsa, amelyek előttetek éltek ezen a vidéken, tovább éltek, erősebbek, népesebbek és gazdagabbak voltak nálatok. Az, hogy semmibe vették a Szent Területet, elfordultak a Hakktól, és elmerültek az elnyomásban, volt az oka annak, hogy elűzték őket erről az áldott helyről. Láttátok és hallottátok, hogy Allahu teâlâ egyeseikre apró hangyákat küldött, másokat éhséggel, megint másokat karddal űzött el!”
Ők azonban nem hallgattak rájuk. Végül Allahu teâlâ őket is elpusztította e gőgjük miatt… Éppen egy ilyen korban áradt a hitetlenség, mint egy zúgó patak, a föld közepének számító áldott Mekkában, és a Bajtullah (Allah Háza) belseje megtelt bálványok százaival, mint Lát, Uzzá és Manát. Az elnyomás elérte a végső határt, az erkölcstelenséget pedig dicsekvésre méltónak tartották. Arábia vallási, szellemi, társadalmi és politikai szempontból általános sötétségben, teljes tudatlanságban, gőgben, féktelenségben és tévelygésben élt. Ebben a korban, amelyet a dzsáhilijja (tudatlanság) korának neveznek, az emberek többnyire nomád életet éltek, és törzsekre oszlottak. A dzsáhilijja kora sötétséggel (zulma) teli kor volt. Az egymással szüntelen viszályban álló arab törzsek a rajtaütéseket és a fosztogatást tekintették megélhetésük forrásának. Az elnyomás és fosztogatás által elárasztott törzsekből álló Arábiában nem volt sem politikai rend, sem társadalmi berendezkedés. Ezenkívül az italozás, a szerencsejáték, a paráznaság, a lopás, az elnyomás, a hazugság és mindaz, ami erkölcstelenség, határtalanul elterjedt. Az elnyomás volt a legkegyetlenebb, vérfagyasztó eszköz, amellyel az erősebb a gyengébbel szemben élt. Az asszonyokat közönséges áruként adták-vették. Egyesek a leánygyermek születését szerencsétlenségnek és szégyennek tartották. Ez a szörnyű felfogás odáig jutott, hogy a kislányokat élve fektették a homokba ásott gödrökbe, és bár azok a nyakukba csimpaszkodtak, és keservesen sírva kiáltották: „Apuka! Apuka!…”, földdel temették be őket, és hagyták meghalni. Lelkiismeretük ezek miatt a tettek miatt egyáltalán nem bántotta őket, sőt hőstettnek tartották. Egyszóval: az akkori emberek közül mintha eltűntek volna az olyan szép tulajdonságok, mint az együttérzés, a könyörület, a jóság és az igazságosság.
„Örömhírt adok nektek egy küldöttről, aki utánam jön, és akinek a neve Ahmad” Ísza aleyhisselam
Mindazonáltal volt abban a korban az arabok között valami figyelemre méltó: az irodalmat, az ékesszólást és a nyelv tisztaságát nagyon becsülték, és a csúcsra emelték. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a költőknek és a költészetnek, és ezt nagy büszkeség forrásának tekintették. Egy jó költő tekintélyt szerzett magának is, törzsének is. Meghatározott időben vásárokat, költői és szónoki versenyeket rendeztek. A győztesek verseit vagy beszédeit a Kába falára függesztették. A dzsáhilijja korában a Kába falára függesztett hét leghíresebb költeményt „Muallakát asz-szab’a”-nak, vagyis „A hét felfüggesztett költeménynek” nevezték.
Abban az időben az arábiai emberek hit tekintetében is megosztottak voltak. Egyesek egyáltalán nem hittek, és semmit sem fogadtak el az evilági életen kívül. Mások hittek Allahu teâlâban és a Feltámadás Napjában, de nem fogadták el, hogy az emberek közül próféta jöhet. Ismét mások hittek Allahu teâlâban, de a túlvilágban nem hittek. Egy további nagy részük pedig társítást (sirk) követett el, társakat állított Allahu teâlâ mellé, és bálványokat imádott. Minden társítónak volt otthon egy bálványa.
A világ annyira elsötétült, és a sötétség annyira beborított mindent, hogy az emberek nem hittek többé Allahu teâlâban, mindennek Teremtőjében, és nem szolgálták Őt. Tévelygésükben a világegyetemben végbemenő jelenségeket és a Magasságos Allah által teremtett dolgokat, de főként a saját kezükkel kőből és fából faragott bálványokat imádták „istenekként”.
Mindezek mellett voltak helyes hitű (imán) hívők is, akiket „hanifoknak” neveztek, és akik a nagytiszteletű Ibráhím által hirdetett vallást követték. Hittek Allahu teâlâban, és távol tartották magukat a bálványoktól. A Próféta apja, Abdullah, nagyapja, Abdulmuttalib, anyja és még néhányan Ibráhím aleyhisselam vallását követték.
A hívő hanifokon kívül minden más csoport rossz úton járt, és nagy sötétségbe merült.
A zulumát és az áb-i haját
Abu Mudzsáhid Enver ibn Názif rahmatullahi aleyh ezt mondta: „Az áb-i haját a zulumátban található.” Az áb-i haját az élet vize, amelynek megivása után az ember nem hal meg, a zulumát pedig sötétséget jelent. Úgy vélik, hogy ez a víz az érintetlen őserdőkben, ahol még nem csendült fejsze, a vadállatok között, mély sötétségben, az erdők legbelsejében található.
Ehhez a vízhez olyan nehéz eljutni, hogy szinte lehetetlen. A hagyomány szerint aki leküzdi ezeket a nehéz akadályokat, és eljut ehhez a vízhez, nem hal meg. Az Ahl as-sunna hitvallása is olyan, mint az áb-i haját a Káf-hegyen túl, az érintetlen őserdők legeldugottabb zugában. Akik ebből az örökkévalóságba folyó vízből csak egy cseppet is isznak, örök jótéteményekben részesülnek. Ahogy egy verssor mondja: „Az áb-i haját sötét helyeken található!”
Nagytiszteletű Huszajn Hilmi ibn Szaíd kuddisa sirruhu ezt mondta: „Aki csak egy cseppet is iszik belőle, annak számára nincs többé halál, a Paradicsomban örök élet vár rá. Az áb-i haját ott található, ahol rossz, romlott emberek, vallási újítások (bid’a) és hitetlenség vannak.”
Érkezik a Világegyetem Szultánja
Szomorú volt a világ, szomorúak a teremtmények, szomorúak a szívek, és az arcok elfelejtettek mosolyogni. Szükség volt egy hősre, aki által az emberek, akiket Allahu teâlâ a többi teremtmény fölé teremtett, megmenekülnek a Pokoltól. Születéséig már nagyon kevés idő volt hátra. A világ arra készült, hogy fogadja annak a fénynek a gazdáját, amely Ádám aleyhisselamtól egészen addig a napig tiszta homlokokról tiszta homlokokra szállt. Érkezett a Páratlan Ember, aki megmutatja az embereknek és a dzsinneknek az örök boldogságot!… Érkezett a Magasztos Ember, az együttérzés és a könyörület forrása, akit Ura erkölcse ékesít!…
Érkezett a Makám Mahmúd birtokosa, a közbenjárók koronája!… Érkezett a Világegyetem Tanítója, minden teremtmény lényege, az emberek vezetője! Érkezett az, aki a gyülekezés napján (mahsar) segítségre siet, a Próféták Szultánja!… Érkezett Allahu teâlâ Habíbja, Szeretettje, az, akiért mi megteremtettünk, a világok iránti könyörület, szeretett Prófétánk!… Érkezett Prófétánk, nagytiszteletű Mohammed Musztafa (sallallahu aleyhi ve sellem)…
Azt mondták: olyan fiú, mint a te fiad,
nem volt, amióta a világ teremtetett.
Ily magas rangú gyermeket
egy anyának sem adott még Dzsalíl.
Nagy boldogságra leltél, ó, Ámina, te,
tőled születik a szép erkölcsű.
Aki jön, a felülről adott tudás szultánja,
aki jön, a tauhíd és a bölcsesség forrása.
Egyik neve Mahmúd, a másik Ahmad,
léte könyörület minden világnak.
Az iránta való szeretettől forognak az egek,
arcát látni vágyik ember és angyal.
„A Feltámadás Napján én vagyok a korábbiak és a későbbiek vezetője. Az igazat közlöm, nem dicsekszem” Nemes hadísz
Mekka al-Mukarrama vidéke
Jött egy fehér madár, szárnyát lebbentve,
és a hátamat erősen megsimogatta.
Abban az órában született a Vallás Szultánja,
fénybe merült az ég és a föld.
Aki a tűztől menekvést akar találni,
szeretettel, lánggal mondjon szalavátot!
Essalatu vesselamu aleyke ya Resulallah!
Essalatu vesselamu aleyke ya Habiballah!
Essalatu vesselamu aleyke ya Seyyidel-evveline vel-ahirin.