IFJÚSÁGA ÉS HÁZASSÁGA

Ifjúsága

Mohammed aleyhisselam, aki minden tekintetben a legmagasztosabb volt az emberek között, már ifjúkorában kedveltebb volt Mekka lakói előtt kortársainál. Szerették szép erkölcséért, azért, hogy mindenkinél szebben bánt az emberekkel, nyugodtságáért, szelídségéért és többi magasztos tulajdonságáért. Az emberek csodálták ezeket az erényeit. A becsületességért és megbízhatóságért, amelyet benne láttak és csodáltak, a mekkaiak az „al-Amín” melléknevet adták neki, ami azt jelenti: „akiben mindig meg lehet bízni”. Így már ifjúkorában ezen a néven vált ismertté.

Prófétánk ifjúkorában az arabok a dzsáhilijja (tudatlanság) korának mély sötétségében éltek. A bálványimádás, az ivás, a szerencsejáték, a paráznaság, az uzsora és sok más csúnya tett terjedt el közöttük. Mohammed aleyhisselam mélységesen undorodott ezektől a romlott állapotoktól, és mindig kerülte minden rosszaságukat. Mekka minden lakója ismerte ezt a tulajdonságát, és csodálkozott rajta. Mivel mélységesen gyűlölte a bálványokat, soha nem ment a közelükbe. A bálványoknak bemutatott áldozatok húsából soha nem evett. Gyermek- és ifjúkorában a Dzsijád-hegyen és környékén legeltette juhait, és így kereste meg a kenyerét. Így kerülte el a végletekig megromlott társaságot. Egyszer így szólt a Társakhoz: „Nincs egyetlen próféta sem, aki ne legeltetett volna juhokat.” Amikor megkérdezték: „Ó, Allah Küldötte! Te is legeltettél?”, így felelt: „Igen, én is legeltettem.”

Amikor szeretett Prófétánk körülbelül húszéves volt, Mekkában teljesen felbomlott a rend és a nyugalom. Az elnyomás a végletekig elharapózott; senki sem volt biztonságban sem a vagyonát, sem az életét, sem a becsületét illetően. Mekka régi lakói igazságtalanságot és elnyomást követtek el azokkal az idegenekkel szemben, akik kereskedni és a Kábát meglátogatni jöttek. Akiket igazságtalanság ért, nem volt kihez fordulniuk, hogy igazukat megkapják. Ekkoriban egy jemeni kereskedőt, aki kereskedni jött Mekkába, kifosztottak: egy Ász ibn Váil nevű mekkai erőszakkal elvette az áruját. Ezután a jemeni felment az Abu Kubajsz-hegyre, és jajveszékelve segítséget kért a törzsektől, hogy visszakapja a jogát. Az ilyen események után, amelyek azt mutatták, hogy az elnyomás elérte a végső határt, Hásim fiainak, a Banú Zuhra és más törzseknek az előkelői összegyűltek Abdullah ibn Dzsud’án házában. Elhatározták, hogy senkivel – sem helybélivel, sem idegennel – szemben nem követnek el elnyomást és igazságtalanságot, hogy szembeszállnak az elnyomással, és visszaadják az elnyomottaknak a jogukat. E célból megalapították az igazságosság szövetségét.1

Ezt a szövetséget, amelyhez szeretett Prófétánk ifjú éveiben csatlakozott, és amelynek megalapításában nagy szerepe volt, Hilf al-fudúlnak nevezték el.

Korábban két Fadl nevű és egy Fudajl nevű férfi szintén alapított egy ilyen szövetséget. Ez a szövetség az ő korábban alapított szövetségükről kapta a nevét.

„Mohammed aleyhisselamot, akinek tökéletes emberségét az egész világ elismerte, végtelen becsületessége és hűsége miatt még legnagyobb ellenségei, a rosszindulatú hitetlenek is Mohammed al-Amínnak (a megbízható Mohammednek) nevezték” Huszajn Hilmi ibn Szaíd (rahmatullahi aleyh)

Híres vásárok és piacok Arábiában és környékén

Az ember megkapja a maga részét,
az idegent sem hagyják üres kézzel.
Mit tegyen Ajjúbí lelke,
ha a kedvese nem vidám?
Királyom, Allah Szeretettje,
szépséged minden bajra orvosság.
Hogyan lehetne hűség hozzád,
ha a szerelmes nem adja a lelkét?

Ez a szövetség véget vetett az elnyomásnak, és helyreállította Mekka felbomlott rendjét és nyugalmát. Hatása sokáig tartott. Miután tudtára adták a prófétaságot, Allah Küldötte beszélt erről a Társaknak, és így szólt: „Én is jelen voltam, amikor Abdullah ibn Dzsud’án házában kölcsönösen megesküdtek. Ez az eskü kedvesebb nekem, mint ha vörös tevéim (vagyonom) volnának. Ha most is ilyen gyűlésre hívnának, elfogadnám a meghívást.”2

Kereskedés

A mekkaiak ősidők óta kereskedéssel foglalkoztak, és abból éltek. A Próféta (sallallahu aleyhi ve sellem) nagybátyja, Abu Tálib is kereskedéssel foglalkozott. Amikor szeretett Prófétánk körülbelül huszonöt éves volt, a nélkülözés Mekkában rendkívül megnőtt. Ezért a mekkaiak nagy kereskedőkaravánt készítettek elő, hogy Sámba menjen. Azokban a napokban Abu Tálib Allah Küldöttéhez ment, és így szólt: „Ó, tisztelt unokaöcsém! A szegénység elérte a végső határt. Ezek az utolsó, nélkülözésben és küzdelemben eltöltött évek semmit sem hagytak a kezünkben. Íme, a kurajsita karaván készen áll, és hamarosan Sámba indul. Hadídzsa asszony is árut küld a karavánnal. Bizonyára megbízható embereket keres, akik elvégzik ezt a munkát. Kétségtelen, hogy olyan megbízható, tiszta és hűséges emberre van szüksége, mint te. Jó volna, ha elmennénk, és beszélnénk vele, hogy elérjük: te menj a megbízottjaként. Kétségtelenül téged választ a többiek előtt. Tulajdonképpen nem szeretném, hogy Sámba menj, mert attól tartok, hogy az ottani zsidók ártanak neked. De más kiutat sem látok.” A Próféta így felelt neki: „Tégy, ahogy akarsz!”

Nagytiszteletű Hadídzsa olyan asszony volt, akinek szépsége, vagyona, értelme, erényessége, szemérmessége és szép viselkedése miatt egész Arábiában tekintélye volt. Ezért mindenfelől sokan akarták feleségül venni, és sokan megkérték a kezét. Ő azonban egy álma miatt senkire sem figyelt. Álmában a hold leszállt hozzá az égből, és az ölébe ereszkedett, a hold fénye pedig a hóna alól tört elő, és beragyogta az egész világmindenséget. Reggel elmondta ezt az álmot rokonának, Varaka ibn Naufalnak. Varaka így szólt: „A végső idők prófétája már megszületett. Feleségül vesz téged, és a te idődben kezd majd leszállni hozzá a kinyilatkoztatás (vahj)3. Vallásának fénye betölti a világmindenséget. Te hiszel benne elsőként. Ez a próféta a kurajsiták közül, Hásim fiai közül való lesz.”

Nagytiszteletű Hadídzsa nagyon megörült ennek a válasznak, és várni kezdte annak a prófétának az eljövetelét.

Nagytiszteletű Hadídzsa kereskedéssel foglalkozott, és azokkal, akikkel megegyezett, társulásra lépett. Abu Tálib elmondta anyánknak, nagytiszteletű Hadídzsának, hogyan állnak a dolgok. Erre nagytiszteletű Hadídzsa meghívta Allah Küldöttét a házába, hogy lássa őt, és beszéljen vele.

Amikor megérkezett, nagy tisztelettel és megbecsüléssel fogadta. Elámult, amikor látta a Próféta udvariasságát és tiszta, feddhetetlen arcát. Így szólt Allah Küldöttéhez: „Tudom, hogy becsületes és megbízható vagy, hogy bízni lehet benned, és hogy szép a természeted. E munkáért többszörös bért adok neked annál, amit bárkinek is adtam…” Amikor a bér összegében is megegyeztek, anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa odaadta Allah Küldöttének azt a ruhát, amelyre ebben a szolgálatban szüksége lesz, és nyugodt szívvel búcsúztatta a házából. Ezenkívül Majszarának is adott egy másik értékes ruhát, hogy Allah Küldötte azt viselje az úton.

„Ha egy muszlim halal módon keres, senkire sem szorul rá, és segíti szomszédait és rokonait, a Feltámadás Napján olyan ragyogó és fényes lesz, mint a telihold a tizennegyedik éjjelen” Nemes hadísz

Anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa unokatestvérétől, a tudós keresztény Varaka ibn Naufaltól értesült a prófétaság jeleiről. Allah Küldöttének ennél a látogatásánál is felismerte rajta a prófétaság tulajdonságait. Ezért így szólt Majszara nevű rabszolgájához: „Amikor a karaván elindul Mekkából, add a teve kötőfékét Mohammed aleyhisselam kezébe, hogy a mekkaiak ne szóljanak meg minket. Amikor eltávolodtok a várostól, és az eltűnik a szem elől, add rá ezt az értékes ruhát!”

Aztán tevéi közül a legszebbet úgy szerszámozta fel, ahogy a szultánokhoz illik, és így szólt Majszarához: „Nagy tisztelettel ültesd őt erre a tevére, vedd kezedbe a kötőféket, és tekintsd magad a szolgájának! Semmit se tégy az engedélye nélkül, és még az életedet se kíméld, hogy megóvd és megvédd a veszélytől! Azokon a helyeken, ahová mentek, ne időzzetek sokáig, és gyorsan térjetek vissza, hogy ne szégyenüljünk meg Hásim fiai előtt! Ha szóról szóra teljesíted, amit mondtam, felszabadítalak, és annyi vagyont adok neked, amennyit csak kívánsz.”

A karaván készen állt. A mekkaiak nagy tömegben gyűltek össze, hogy elbúcsúzzanak szeretteiktől. Ott voltak szeretett Prófétánk rokonai, nagybátyjai és Hásim fiainak előkelői is. Amikor Prófétánk apai nagynénje meglátta Allahu teâlâ Küldöttét (sallallahu aleyhi ve sellem) szolgaruhában, a teve kötőfékével a kezében, megroggyant a térde. Sírva fakadt, és jajveszékelni kezdett. Jajgatva, könnyek között így fejezte ki fájdalmát: „Ó, Abdulmuttalib! Ó, te nagy ember, aki a Zamzam-kutat kiástad! Ó, Abdullah! Keljetek fel sírotokból, fordítsátok ide a fejeteket, és nézzétek, milyen állapotban van ez az áldott!” Abu Tálibot is ugyanezek az érzések töltötték el, ő is ugyanebben az állapotban volt. Allah Küldöttének a Hakkot látó áldott szeméből gyöngyszemként peregtek a könnyek, és így szólt: „Semmiképp se feledkezzetek meg rólam! Emlékezzetek rá, hogy idegenben bánatot és szomorúságot viselek.” Mindenki, aki ezeket a szavakat hallotta, sírva fakadt. Ehhez csatlakoztak az égben az angyalok is, és így szóltak: „Urunk! Ez Mohammed aleyhisselam, akit habíboddá tettél, és akit a legmagasabb fokkal ajándékoztál meg. Miféle bölcsesség rejlik ebben az állapotban?” Ekkor Allahu teâlâ így szólt hozzájuk: „Igen, ő az Én Habíbom. De ti nem ismerhetitek a szeretet titkát. Nem hatolhattok be a szeretett és a szerető közötti titkokba. Ezt a fokot senki sem ismeri. Ebből a rejtett dologból senki sem ért semmit.”

Végül, amikor a karaván elindult, és Mekka már nem látszott, Majszara – ahogy parancsolták neki – ráadta szeretett Prófétánkra az értékes ruhát. Különféle kelmékkel letakart, nagyon szépen feldíszített tevére ültette. A kötőféket pedig a saját kezébe vette.

Ezen az úton a karaván utasai látták, hogy szeretett Prófétánk fölött, akit a világok iránti könyörületből küldtek el, egy árnyékot adó felhő és két madár alakú angyal halad vele együtt, egészen az út végéig.4

Amikor áldott kezével megsimogatta két teve lábát, amelyek annyira elfáradtak, hogy nem bírtak menni, és lemaradtak a karavántól, a tevék egyszerre meggyorsultak. Amikor ezt és sok más hasonló állapotát látták, mélységesen megszerették, és megértették, hogy nagyon magasztos lesz a rangja.

Amikor a Buszrá nevű helyre értek, ismét az ottani kolostor közelében vertek tábort. Bahíra szerzetes, aki sok jelből, amelyet látott, megértette és kimondta, hogy ő lesz az utolsó próféta, már meghalt, és helyére egy másik szerzetes került, akit Nasztúrának hívtak. Nasztúra szerzetes figyelte a kolostor közelében táborozó kurajsita karavánt, és látta, hogy a közelben egy kiszáradt fa alatt ül egy férfi, és a fa abban a pillanatban kizöldült; megkérdezte Majszarát: „Ki az a férfi ott a fa alatt?” Majszara így felelt: „Egy férfi a kurajsiták közül, a Haram lakói közül.” A szerzetes így szólt: „E fa alatt eddig senki sem ült, csak próféták.” Aztán megkérdezte: „Van egy kis pír a szemében?” Majszara így felelt: „Igen, van, és sosem tűnik el a szeméből.” Ekkor Nasztúra így szólt: „Allahu teâlâra mondom, aki Ísza aleyhisselamnak leküldte az Indzsílt: ez a férfi lesz az utolsó próféta. Bárcsak megérném az időt, amikor megparancsolják neki a prófétaságot!”

Amikor Mohammed aleyhisselam a buszrai piacon Hadídzsa asszony áruját árulta, egy zsidó, aki az áron alkudozott vele, nem hitt neki, és így szólt: „Esküdj meg a Lát és Uzzá nevű bálványokra, és akkor hiszek neked!” Ekkor Mohammed aleyhisselam így szólt: „Én soha nem fogok ezekre a bálványokra esküdni! Amikor elmegyek mellettük, elfordítom róluk az arcomat.” A zsidó, aki más jeleket is látott rajta, így szólt: „Igaz a szavad. Allahra mondom, ez az a férfi, aki próféta lesz”, és így fejezte ki csodálatát: „Tudósaink megtalálták a leírását a könyvekben.”

Majszara mindazt, amit Allah Küldöttén látott, és amit róla hallott, hímzésként véste emlékezetébe, és csodálata napról napra nőtt iránta. Majszara szívében nagy szeretet született a Világok Vezetője iránt. Most már örömmel és tisztelettel szolgálta, és legkisebb kívánságát is nagy szeretettel teljesítette. A hozott árut eladták, és a Próféta áldásával a szokásosnál többszörös hasznot értek el. A karaván visszaindult. Amikor a Marr az-Zahrán nevű helyre értek, Majszara azt javasolta szeretett Prófétánknak, hogy vigye el az örömhírt Mekkába. Ő elfogadta, elvált a karavántól, és gyorsabban hajtotta tevéjét Mekka felé.

Nafísza bint Munja így beszélte el: „Közeledett az idő, amikor a karavánnak vissza kellett térnie. Hadídzsa asszony minden nap felment szolgálólányaival a háza tetejére, és figyelte az utat, amelyen a karavánnak érkeznie kellett. Egy ilyen napon Hadídzsánál voltam. Hirtelen feltűnt a távolban egy tevén ülő férfi. Egy felhő és két madár alakú angyal tartott neki árnyékot, és Prófétánk áldott homlokán a fény ragyogott, mint a hold. Hadídzsa asszony megértette, ki érkezik, és megnyugodott a szíve. De úgy téve, mintha nem tudná, megkérdezte: »Ki jöhet ilyen forró napon?« A szolgálólányok így feleltek: »Aki jön, Mohammedre (aleyhisselam) hasonlít«, és elámultak azon, amit láttak.”

Kis idő múlva a Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) megérkezett anyánk, Hadídzsa házába, és elmondta, hogyan állnak a dolgok. Az örömhírrel, amelyet hozott, nagyon megörvendeztette.

Valamivel később a karaván bevonult Mekkába. Majszara egyenként elmondta anyánknak, nagytiszteletű Hadídzsának, hogyan tartottak árnyékot a Prófétának az út során, mit mondott Nasztúra szerzetes, hogyan gyorsultak meg a kimerült tevék, és sok más hasonló rendkívüli állapotot, amelyet látott. Amennyire csak a nyelve bírta, dicsérte a Prófétát. Nagytiszteletű Hadídzsa tudta ezt, de ezek a szavak még jobban megerősítették a bizonyosságát. Szigorúan megparancsolta Majszarának: „Amit láttál, senkinek se mondd el!”5

„Én soha nem fogok ezekre a bálványokra esküdni! Amikor elmegyek mellettük, elfordítom róluk az arcomat” Nemes hadísz

Anyánk, Hadídzsa elment Varaka ibn Naufalhoz, hogy elmondja neki, amit hallott. Varaka, aki nagy csodálattal hallgatta végig, mi történt, így szólt: „Ó, Hadídzsa, ha igaz, amit elmondasz, Mohammed aleyhisselam ennek az ummának a prófétája lesz.”

A Próféta kereskedés céljából 12 évesen nagybátyjával, Abu Tálibbal Buszrába, 17 évesen nagybátyjával, Zubajrral Jemenbe, 20 évesen nagytiszteletű Abu Bakrral Sámba, 25 évesen pedig ismét Sámba utazott, hogy eladja anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa áruját.6 Így összesen négyszer kelt útra. Ezeken az utazásokon kívül sehová sem utazott.

Házassága anyánkkal, nagytiszteletű Hadídzsával

Varaka ibn Naufal örömhíre után, és amikor látta szeretett Prófétánk szép tulajdonságait, anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa arra vágyott, hogy a felesége legyen, és abban a megtiszteltetésben részesüljön, hogy szolgálhatja. Nafísza bint Munja megérezte ezt, és vállalta a közvetítést. E szándékkal a magasztos Nemes Küldött elé járult, és megkérdezte: „Ó, Mohammed! Mi akadályoz meg abban, hogy megházasodj?” Prófétánk így felelt: „Nincs elég pénzem, hogy megházasodjam.” Nafísza asszony így szólt: „Ó, Mohammed! Ha erényes és tekintélyes asszonyt akarsz feleségül venni, akinek vagyona és szépsége is van, a szolgálatodra állok.” Szeretett Prófétánk megkérdezte: „Ki az az asszony?” Azt felelte: „Hadídzsa bint Huvajlid.” Amikor Allah Küldötte megkérdezte: „Ki fogja ezt elintézni?”, így felelt: „Én elintézem”, és eltávozott tőle. Elment nagytiszteletű Hadídzsához, és elvitte neki az örömhírt. Nagytiszteletű Hadídzsa hívatta rokonait, Amr ibn Aszadot és Varaka ibn Naufalt, és elmondta nekik, hogyan állnak a dolgok. Allah Küldöttének is üzent, és meghívta, hogy a megbeszélt órában jöjjön el. Abu Tálib és fivérei is felkészültek, és a Prófétával együtt mentek.

Anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa rendbe tette és feldíszítette a házát. E nap iránti hálája jeléül minden ékszerét szolgálólányainak ajándékozta. Aztán felszabadította őket. Allah Küldötte nagybátyjaival megérkezett anyánk, Hadídzsa házába. Abu Tálib így szólt: „Dicséret Teremtőnknek, aki Ibráhím aleyhisselam gyermekeivé és Iszmáíl aleyhisselam utódaivá tett minket. Bajtullah őrzőivé tett bennünket. Nekünk ajándékozta azt az áldott házat, amely az emberek kiblája, és amelyet a világok körüljárnak, és a Szent Területet (al-Haram as-saríf), amelyet minden rossztól megóvott. Mohammed, fivérem, Abdullah fia, olyan férfi, akit bárkivel hasonlítanak is össze, felülmúl mindenkit a kurajsiták közül. Igaz, kevés a vagyona, de a vagyonra nem kell tekintettel lenni. Mert a vagyon olyan, mint az árnyék: kézről kézre jár, és elmúlik. Unokaöcsém becsülete és érdemei mindnyájatok előtt ismertek. Most ő megkéri Hadídzsa bint Huvajlid kezét. Mennyi mahrt7 kívántok, hogy adjunk az én vagyonomból? Esküszöm, hogy Mohammed rangja bizonyosan magasztos lesz.” Varaka ibn Naufal megerősítette ezeket a szavakat.

Anyánk, Hadídzsa nagybátyja, Amr ibn Aszad így szólt: „Legyetek tanúk: Hadídzsa bint Huvajlidot feleségül adtam Mohammed aleyhisselamhoz.” Így megkötötték a házasságot (nikáh). Az egyik elbeszélés szerint a mahr 400 miszkál arany volt, egy másik szerint ötszáz dirham, egy harmadik szerint 20 teve.8

A lakodalomra Abu Tálib tevét vágott, és olyan lakomát készített, amilyet addig a napig nem láttak. A házasság létrejött. Anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa egész vagyonát a Prófétának ajándékozta, és így szólt: „Ez az egész vagyon a te magasztos személyedé. Én pedig rád szorulok, és hálás vagyok neked.”

Anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa egész házas élete során mindig szolgálta Prófétánkat, Mohammed aleyhisselamot, és segítőtársa volt. A Prófétának ez a házassága huszonöt évig tartott, amíg anyánk, Hadídzsa túlvilágra nem távozott. Ebből tizenöt év a prófétai küldetés kezdete előtt, tíz év pedig a bi’sza (a prófétaság tudtul adása) után telt el. Amíg első felesége, nagytiszteletű Hadídzsa élt, Prófétánk, Mohammed aleyhisselam nem vett el más feleséget. Hat gyermekük született – két fiú és négy lány. Ezek: Kászim, Zajnab, Rukajja, Umm Kulszúm, Fátima és Abdullah (Tajjib vagy Táhir). Nagytiszteletű Márijától, akit a prófétaság idején vett feleségül, egy Ibráhím nevű fia is született. Más feleségeitől nem született gyermeke. Zajnab volt a legidősebb a lányai közül. Legfiatalabb lánya, Fátima volt apjának a legkedvesebb. A hidzsra előtt tizenhárom évvel született. Fiai zsenge korukban túlvilágra távoztak, és nagytiszteletű Fátima kivételével minden lánya is előtte távozott a túlvilágra. Anyánk, Fátima hat hónappal a Próféta után távozott a túlvilágra. Szeretett Prófétánk, Mohammed aleyhisselam nemzetsége nagytiszteletű Fátima gyermekei által folytatódott.9

A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) azután is kereskedéssel foglalkozott, hogy feleségül vette anyánkat, Hadídzsát. A haszonból vendégeket láttak vendégül, és árvákat és szegényeket segítettek.

Zajd ibn Hárisza

Zajd ibn Hárisza gyermekként anyjával, Szu’dával rokonlátogatóba ment. Ekkor egy másik törzs rajtuk ütött. Zajdot fogságba ejtették. Elvitték Mekkába, a Szúk Ukáz nevű vásárra, és eladásra kínálták. Nagytiszteletű Hadídzsa unokaöccse, Hakím ibn Hizám 400 dirhamért megvette Zajdot. Hakím ibn Hizám Zajd ibn Háriszát nagynénjének, anyánknak, nagytiszteletű Hadídzsának ajándékozta, ő pedig a Prófétának ajándékozta. A Próféta azonnal felszabadította, és magánál tartotta. Mert a felszabadított Zajd ibn Háriszának nem volt hová mennie, és nem volt senkije, aki jobban gondját viselte volna, mint Allah Küldötte. Ő is szívesen maradt Allah Küldötténél.

A Próféta már azelőtt, hogy tudtára adták a prófétaságot, arra teremtetett, hogy a szép erkölcs minden fajtáját – látható és láthatatlan, ismert és ismeretlen formáját – tökéletessé tegye: az igazságosságot, a méltányosságot, a könyörületet, az emberszeretetet, a derűs arcot, a nemeslelkűséget, a bőkezűséget, az adott szó megtartását, a rábízott letét (amána) megőrzését, a segítőkészséget, az önfeláldozást, a megbízhatóságot, az elnyomottak, a tehetetlenek és a szegények oltalmazását, a gyermekek iránti szeretetet és gyengédséget, az erényességet, a becsületességet, az udvariasságot, a szerénységet, a mértékletességet, az emberek bölcs vezetését, a vitézséget és a bátorságot. Minden tekintetben felülmúlta mindazokat a teremtményeket, akik voltak és lesznek, mindenki bizalmát elnyerte, és az „al-Amín” melléknevet kapta. A szép bánásmód miatt, amelyben tőle részesült, Zajd ibn Hárisza apjánál és anyjánál is jobban szerette a Prófétát, és semmiképp sem akart elválni tőle.

„Ez az egész vagyon a te magasztos személyedé. Én pedig rád szorulok, és hálás vagyok neked” Hadídzsa al-Kubrá (radiyallahu anhá)

Anyja és apja nem tudták, hová vitték a fiukat, és mit tettek vele. Apja, Hárisza a gyermeke miatti bánat tüzében égett, és vidékről vidékre járva kereste a fiát. Rokonainak és ismerőseinek, akik Jemenből különböző országokba utaztak, szigorúan meghagyta, hogy hozzanak valami hírt fiáról, Zajdról, verseket költött, és könnyeket hullatott:

Siratom Zajdomat – nem tudom, mi lett vele?
Él-e még, vagy elérte a halál órája?
Ne kérdezd őt, ó, szívem, hiába!
Nem tudhatod, sírja síkságon van-e vagy sziklák között.
Íme, egy másik verse is, amelyben fia utáni vágyát fejezi ki:
Zajdom, gyermekem! Ha tudnám, hogy visszatér, aki elment, jaj!
Allahra mondom, senki más visszatérését nem kívánnám, csak a tiédet.
Ha szél fúj, bárhol gyermeket látok – rá emlékezem,
és a nap is, amikor minden reggel felkel, téged juttat eszembe.
Jaj, ezerszer jaj drága gyermekemért,
lovon járok, és kereslek, bár nyomorúságos az állapotom.
Sem én, sem a lovam nem ismer fáradtságot, sem unalmat,
amíg remény van, hogy fiam előkerül, és elém áll.
Bármennyire is áltatja az embert a remény, végül mulandó,
fiaim! Kajsz, Amr, Jazíd, Dzsabala – Zajdomat rátok bízom.

Végül, az iszlám eljövetele előtt, a Banú Kalb törzs néhány embere, akik a Kábát jöttek meglátogatni, meglátta nagytiszteletű Zajdot, és felismerte. Nagytiszteletű Zajd így szólt hozzájuk: „Tudom, hogy a családom siratja; adjátok át nekik ezeket a verssorokat”, és elmondta a következő verset:

Ég a szívem; messze vagyok a fészkemtől,
de a Kába szomszédja vagyok, bár messze anyámtól és apámtól.
Ne égesse a bánat a szíveteket,
ne hatoljon miattam jajszavatok egészen az Arsig!
Hála az Úrnak, olyan fészekben vagyok,
hogy a becsületért és a jóért, amelyet látok, szüntelenül fohászkodom.

Amikor Hárisza meghallotta ezt a hírt, nagyon megörült. Azonnal sok pénzt vett magához, és fivérével, Ka’bbal Mekkába jött. Amikor Mekkába ért, Prófétánk háza felől érdeklődött, elé járult, és így szólt: „Ó, kurajsita nép vezetője, ó, Abdulmuttalib unokája, ó, Hásim fiainak sarja! Ti a Szent Terület (al-Haram as-saríf) szomszédai vagytok. Vendégül látjátok a vendégeket, jót tesztek a foglyokkal, és kiváltjátok őket a rabszolgaságból. Amennyi pénzt csak kérsz fiunk szabadon bocsátásáért, aki a rabszolgád, annyit adunk; bocsásd szabadon, kérünk, ne utasítsd el ezt a kérésünket!” A Próféta (sallallahu aleyhi ve sellem) így szólt: „Hívjuk ide Zajdot, és mondjuk el neki, hogyan állnak a dolgok. Bízzuk rá, hogy válasszon! Ha azt választja, hogy veletek megy, elvihetitek, és semmi pénzt sem kell adnotok. Ha pedig engem választ, és nálam akar maradni, Allahra mondom, azt, aki engem választ, senkinek sem adom oda – nálam marad.”

Hárisza és fivére nagyon elégedett volt a Prófétának ezzel a válaszával, és így szóltak: „Nagyon igazságosan és méltányosan bántál velünk.”

Aztán a Próféta magához hívta Zajdot, és megkérdezte tőle: „Ismered ezeket?” Amikor azt felelte: „Igen, az egyik az apám, a másik a nagybátyám”, a Próféta így szólt: „Ó, Zajd! Megismerted, ki vagyok, láttad irántad tanúsított gyengédségemet és könyörületemet, és azt, ahogyan bánok veled. Ők azért jöttek, hogy elvigyenek. Ezért vagy engem válassz, és maradj nálam, vagy őket válaszd, és menj!”

Az apa és a nagybácsi ezt várta: „Most minket választ, és elvisszük Zajdot.” Zajd így szólt: „Én senkit sem helyezek eléd. Te vagy nekem a nagybátyám helyett is, az apám helyett is. Nálad akarok maradni.”

Az apa és a nagybácsi elámult, és szóhoz sem jutott. Az apa megharagudott, és így szólt Zajdhoz: „Jaj neked! Hát te többre becsülöd a rabszolgaságot a szabadságnál, az anyádnál, az apádnál és a nagybátyádnál!” Zajd így felelt apjának: „Apám, ettől a férfitól annyi gyengédséget és szép bánásmódot tapasztaltam, hogy senki mást nem tudok elé helyezni.”

A Próféta mélységesen szerette Zajdot. Amikor látta iránta tanúsított odaadását és szeretetét, elvitte a Kába al-Muazzama melletti Hidzsrbe, és az ott lévőkhöz fordulva így szólt: „Legyetek tanúk, hogy Zajd a fiam! Ő örököl tőlem, és én őtőle.” Amikor ezt látták, Zajd apja és nagybátyja nem haragudott többé. Örömmel tértek vissza vidékükre. Ezután a Társak Zajdot Zajd ibn Mohammednek (Mohammed fiának, Zajdnak) kezdték hívni. Később, amikor Allahu teâlâ eltörölte az örökbefogadást az al-Ahzáb szúra ötödik ájájának parancsával: „Hívjátok őket az apáik neve után! Ez méltányosabb Allahnál” és a negyvenedik ájával: „Mohammed (aleyhisselam) egyetlen férfinak sem apja közületek (mint Zajd)”, nagytiszteletű Zajdot apja nevén kezdték hívni, vagyis „Hárisza fiának, Zajdnak” (Zajd ibn Hárisza).10

Választott döntőbíró a Kába miatti vitában

Amikor Allah Küldötte körülbelül harmincöt éves volt, ő volt a választott döntőbíró a Kába miatti vitában. Abban az időben az esők és az áradások nagyon megrongálták a Kába falait. Ezenkívül egy tűzvész is tönkretette a Kábát.11 Az épületet újjá kellett építeni. Ezért a kurajsiták egészen az Ibráhím aleyhisselam által lerakott alapokig lebontották a Kábát, és újjáépítésébe kezdtek. A munkát részenként felosztották a törzsek között, és felhúzták a falakat. A törzsek, amelyek tudták, hogy ez nagy megtiszteltetés, nem tudtak megegyezni abban, hogy ki helyezze a helyére a Fekete Követ (al-Hadzsar al-aszvad). Mivel minden törzs magának akarta ezt a megtiszteltetést, nagy vita tört ki közöttük. Abd ad-Dár fiai megesküdtek: „Ha rajtunk kívül bárki más végzi el ezt a munkát, vér fog folyni.” E vita miatt, amely négy-öt napig tartott, kis híján vér folyt.

„Én senkit sem helyezek eléd. Te vagy nekem a nagybátyám helyett is, az apám helyett is. Nálad akarok maradni” Zajd ibn Hárisza (radiyallahu anh)

Hétfő volt. Abdulmuttalib anyai nagybátyja, Huzajfa ibn Mugíra, egy idős, tekintélyes férfi, a Banú Sajba kapujára mutatott, amely a Kábához vezet, és így szólt: „Ó, kurajsiták! Hogy eldőljön az a dolog, amelyben nem tudtok megegyezni, tegyétek meg döntőbírónak magatok között azt, aki elsőként lép be ezen a kapun!” A jelen lévők elfogadták ezt a javaslatot, és a Banú Sajba kapujára nézve várni kezdték azt, aki elsőként lép be, és ebben a kényes pillanatban eldönti a vitát. Végül látták, hogy Mohammed aleyhisselam lép be a kapun. Mélységesen becsülték becsületességét és magasztos erkölcsét, és mindig al-Amínnak nevezték, ami azt jelenti: „akiben mindig meg lehet bízni”. Így szóltak: „Íme, al-Amín. Elfogadjuk a döntését.”

Amikor elmondták szeretett Prófétánknak, Mohammed aleyhisselamnak, hogyan állnak a dolgok, levette köpenyét (hirka), és kiterítette a földre. A Fekete Követ áldott köpenyére helyezte, és így szólt: „Minden törzsből egy ember fogja meg az egyik szélét!” Így emeltette fel a követ egészen arra a helyre, ahová be kellett illeszteni.

Aztán ő maga vette karjába a követ, és magasztos kezével a helyére illesztette. A törzsek, amelyek látták, hogy így megmenekültek egy kitörni készülő nagy összecsapástól, elégedettek voltak ezzel a megoldással. Ott folytatták az építkezést, ahol abbahagyták, és befejezték a falakat.12