GYERMEKKORA

Dajkához adják

Amikor anyánk, Ámina karjába vette fénnyel teli gyermekét, mintha elfelejtette volna férje, nagytiszteletű Abdullah halála miatt érzett fájdalmát. Miután anyja kilenc napig szoptatta, néhány napig Szuvajba asszony, Abu Lahab rabszolganője volt a dajkája. Szuvajba asszony korábban nagytiszteletű Hamzát, később pedig Abu Szalamát is szoptatta. Háfiz Ibn Dzsazarí így szól: „Amikor Abu Lahabot álomban látták, és megkérdezték, milyen állapotban van, ezt mondta: »A sír büntetését szenvedem. De minden évben, rabí al-avval hónap tizenkettedik napjára virradó éjjel enyhül a büntetésem. A két ujjam közül kifolyó hideg vizet szívom, és megkönnyebbülök. Azon az éjszakán, amikor Allah Küldötte a világra jött, Szuvajba nevű rabszolganőm hozta nekem ezt az örömhírt. Én örömömben felszabadítottam, és megparancsoltam neki, hogy legyen a dajkája. Ezért enyhül a büntetésem ezeken az éjszakákon.«” Akkoriban a mekkaiaknál szokás volt, hogy gyermekeiket dajkákra bízták. A gyermekeket a közeli, tiszta levegőjű és édes vizű fennsíkokra küldték, és azok egy ideig a dajkáiknál éltek. Ennek oka Mekka forró éghajlata volt. Minden évben sok asszony érkezett ezzel a szándékkal Mekkába. Mindegyikük magához vett egy gyermeket, hogy szoptassa, és elvitte. Amikor felnevelték és visszahozták a gyermekeket, nagy jutalmat és ajándékokat kaptak. Abban az évben is, amikor a Próféta megszületett, a fennsíkon élő Banú Sza’d törzsből – mint minden évben – sok asszony érkezett Mekkába azzal a szándékkal, hogy dajka legyen. Mindegyikük magához vett már egy gyermeket, hogy szoptassa. A Mekka környéki törzsek közül a Banú Sza’d törzs messze földön híres volt becsületességéről, bőkezűségéről, bátorságáról, szerénységéről és arról, hogy helyesen beszélte az arab nyelvet. A kurajsita előkelők legszívesebben ennek a törzsnek adták gyermekeiket. Abban az évben a Banú Sza’d törzs vidékén nagy szárazság és éhínség uralkodott. E törzsből való Halíma asszony így írja le ezt az állapotot: „Abban az évben a mezőket járva füvet gyűjtöttem, és hálát adtam Allahu teâlânak, hogy találtam. Néha három nap is eltelt úgy, hogy egy falatot sem vettem a számba. Ilyen állapotban született meg a gyermekem. Egyfelől az éhség, másfelől a szülés fájdalmai gyötörtek. Voltak pillanatok, amikor az éhségtől nem tudtam megkülönböztetni a földet az égtől, az éjszakát a nappaltól. Egy éjjel elaludtam a sivatagban. Álmomban valaki a tejnél fehérebb vízbe merített, és így szólt: »Igyál ebből a vízből!« Addig ittam, amíg jól nem laktam. Aztán ismét inni késztetett. Ittam és ittam, a víz édesebb volt a méznél. »Legyen bőséges a tejed, ó, Halíma! Felismertél?« – kérdezte. Amikor azt mondtam, hogy nem ismertem fel, így szólt: »Én vagyok az a hála és dicséret, amelyet nehéz állapotodban mondtál. Ó, Halíma! Menj Mekkába! Ott egy Fény lesz a társad, és áldással (baraka) telsz meg. Ezt az álmot senkinek se mondd el!« Amikor felébredtem, láttam, hogy a mellem tele van tejjel, és a nyomor és az éhség elhagyott.” Abban az évben az éhínség miatt a többi évnél több dajka jött Mekkába, hogy fizetségért gyermekeket szoptatva vészeljék át a nehéz időket.

„Nem játékra teremtettünk” Nemes hadísz

A Banú Sza’d sivatag

Mindannyian igyekeztek gazdag családok gyermekeit magukhoz venni. Ezek az asszonyok mind magukhoz vettek egy-egy gyermeket. Mivel a Próféta árva volt, azt gondolták, hogy nem kapnak érte nagy fizetséget, ezért nem akarták elvinni. Ezek között az asszonyok között volt Halíma asszony is, aki erényességéről, tisztaságáról, szelídségéről, szemérmességéről és szép erkölcséről volt ismert. Mivel hátasállatuk gyenge volt, későn érkeztek Mekkába. Ez a késés azonban azt eredményezte, hogy többet nyertek, mint amit kerestek. Halíma és férje bejárta Mekka utcáit, és látták, hogy a gazdag családok gyermekeit már elvitték. Mégsem akartak üres kézzel visszatérni. Egyetlen vágyuk az volt, hogy egy gyermekkel térjenek haza.

Végül találkoztak egy tiszteletet parancsoló, nagyon szelíd arcú férfival. Abdulmuttalib volt az, Mekka vezetője. Amikor megtudta, mit akarnak, azt tanácsolta nekik, hogy vegyék magukhoz az unokáját, és azt mondta, hogy így nagy jólétben és boldogságban lesz részük. Abdulmuttalib szeretete és melegsége vonzotta őket. Azonnal elfogadták az ajánlatát. Aztán a nagyapa elvitte Halíma asszonyt nagytiszteletű Ámina házába.

Halíma asszony így beszéli el: „Amikor a gyermekhez léptem, pólyába takarva, zöld selyemtakarón nyugodtan aludt, és körülötte pézsmaillat áradt. Elámultam, és egy szempillantás alatt úgy megszerettem, hogy nem volt szívem felébreszteni. Amikor a kezemet a mellére tettem, felébredt, rám nézett, és elmosolyodott. Én pedig attól a mosolytól elbűvölve egészen megfeledkeztem magamról. Aztán attól tartva, hogy az anyja nem adja nekem ezt a szép és áldott gyermeket, letakartam az arcát, és azonnal a karomba vettem. A jobb mellemet adtam neki – szopni kezdett. A balt adtam – nem akart szopni. Abdulmuttalib felém fordult, és így szólt: »Örülj! Nem volt az asszonyok között egy sem, aki akkora jótéteményben részesült volna, mint te!«1

Amikor Ámina asszony átadta nekem drága gyermekét, így szólt: »Ó, Halíma! Három nappal ezelőtt egy hangot hallottam, amely azt mondta, hogy az asszony, aki a fiamat szoptatni fogja, a Banú Sza’d törzsből, Abu Zuajb nemzetségéből való lesz.« Erre így feleltem: »Én a Banú Sza’d törzsből való vagyok, és apám kunjája Abu Zuajb.«”

Halíma asszony így folytatja: „Ámina asszony még sok eseményt elmondott nekem, és tanácsokat adott. Én pedig elmeséltem neki az álmot, amelyet Mekkába jövetelem előtt láttam, és azt, hogy útközben jobbról és balról hangokat hallottam: »Örülj, ó, Halíma! Neked rendeltetett, hogy azt a fényt szoptasd, amely elvakítja a szemeket, és beragyogja a világokat.«”

Halíma asszony így beszéli el: „Magamhoz vettem Mohammed aleyhisselamot, és kiléptem nagytiszteletű Ámina házából. Odamentem a férjemhez. Amikor ő is a karomban lévő gyermek arcára nézett, megfeledkezett magáról, és így szólt: »Ó, Halíma! Ilyen szép arcot még soha nem láttam!« Amikor pedig meglátta az áldást, amely ránk szállt, mihelyt magunkhoz vettük őt, így szólt: »Ó, Halíma! Tudd meg, hogy nagyon áldott, magas rangú gyermeket vettél magadhoz.« Én így feleltem: »Allahra mondom, éppen ezt kívántam, és teljesült a kívánságom.«”

Attól a pillanattól kezdve, hogy Halíma asszony és férje Mohammed aleyhisselammal elindultak Mekkából, érezni kezdték az áldását. Sovány szamaruk, amely korábban nem bírt gyorsan haladni, most úgy száguldott, mint egy nemes arab paripa. Bár a karaván, amellyel jöttek, jóval előttük indult, és messze előttük járt, utolérték és lehagyták. Amikor megérkeztek a Banú Sza’d vidékére, soha nem látott bőségben és áldásban volt részük. Állataik tőgye, amely korábban kevés tejet adott, megtelt tejjel. A szomszédok, akik ezt látták, csodálkoztak, és világosan megértették, hogy ez annak a gyermeknek köszönhető, akit szoptatásra magukhoz vettek. A Próféta csak dajkája, Halíma asszony jobb melléből szopott.

„Őseim közül senki sem követett el paráznaságot. Allahu teâlâ tiszta, jó apáktól és tiszta anyáktól hozott a világra” Nemes hadísz

A balt tejtestvérének hagyta. Kéthónaposan kezdett mászni. Háromhónaposan megállt a lábán, négyhónaposan a falba kapaszkodva kezdett járni. Öthónaposan egyedül kezdett járni, hathónaposan pedig már gyorsan járt. Héthónaposan mindenfelé járt-kelt. Nyolchónaposan érthetően beszélt, kilenchónaposan pedig egészen tisztán kezdett beszélni. Tízhónaposan már íjjal lőtt.

Halíma asszony így beszélte el: „Amikor beszélni kezdett, első szavai ezek voltak: »Lá iláha illallahu vallahu akbar. Val-hamdu lillahi rabbil-álamín.« Attól a naptól fogva semmihez sem nyúlt anélkül, hogy ki ne mondta volna Allahu teâlâ nevét. Bal kezével semmit sem evett. Amikor járni kezdett, elkerülte azokat a helyeket, ahol a gyerekek játszottak, és így szólt hozzájuk: »Nem erre teremtettünk.« Minden nap beburkolta egy fény, mint a napfény, aztán ismét eloszlott. Beszélgetett a holddal, és valahányszor a holdra mutatott, a hold megmozdult.”

A szárazság miatt nagy nyomorba jutottak, és egyszer kimentek, hogy esőért fohászkodjanak Allahu teâlâhoz. Amikor elindultak fohászkodni, magukkal vitték Mohammed aleyhisselamot, és neki köszönhetően bőséges esőben és áldásban volt részük. Halíma asszony így beszéli el: „Amikor Mohammed aleyhisselam kétéves lett, elválasztottam. Aztán a férjemmel Mekkába mentünk, hogy visszavigyük az anyjához. Ám neki köszönhetően annyi áldásban volt részünk, hogy nagyon nehéz volt elválnunk tőle, és nem látni többé áldott arcát. Elmondtam az anyjának, milyen állapotai voltak. Ámina asszony így szólt: »A fiamnak magas rangja van.« Én azt mondtam: »Allahra mondom, nem láttam senkit, akinek több áldása volna, mint neki.« Aztán különféle okokat felhozva megkértem Ámina asszonyt, hogy maradhasson még egy ideig nálunk. Nem utasított el, és megengedte, hogy nálunk maradjon. Vele együtt tértünk vissza ismét a törzsünkhöz. Így házunk megtelt áldással, megsokasodott vagyonunk, javaink és tekintélyünk. Számtalan jótéteményben volt részünk.”2

A felhő áldott feje fölött

Halíma asszony így beszéli el: „Egy napon a Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) megkérdezte: »Napközben nem látom a testvéreimet. Miért van ez?« Azt mondtam: »Juhokat legeltetni járnak. Csak este jönnek haza.« Ekkor így szólt: »Engem is küldj el velük! Én is legeltetni fogom a juhokat.« Különféle okokat hoztam fel, és igyekeztem nem elengedni. Végül, hogy megnyugodjon a szíve, azt mondtam: »Rendben.«

Másnap megfésültem áldott haját, felöltöztettem, és elküldtem a tejtestvéreivel.

Néhány napig velük járt, és hazajött. Egy napon, amikor tejtestvére, Sajmá hazajött a mezőről, megkérdeztem: »Hol van a fiam, Mohammed, a szemem fénye?« Azt felelte: »A sivatagban.« Amikor megkérdeztem: »Hogyan bírja szívem gyermeke ezt a hőséget?«, Sajmá így válaszolt: »Anyuka! Neki soha semmi baja nem esik. Mert áldott feje fölött egy felhő halad vele szüntelenül; így védve van a nap hevétől.« Amikor azt mondtam: »Mit beszélsz? Valóban igaz, amit mondasz?«, megesküdött. Csak akkor nyugodtam meg.

Áldott mellkasának megnyitása (sakk as-szadr)

Egy másik napon, délben, odajött hozzám a tejtestvére, Damra, és így szólt: »Anyuka! Gyorsan, fussatok!… Juhokat legeltettünk, én és kurajsita testvérem. Hirtelen három zöld ruhás férfi jött. Elvették tőlünk a testvéremet, és felvitték a hegytetőre. Hanyatt fektették, és késsel felvágták a hasát. Amikor elindultam, hogy hírt adjak nektek, még ott voltak. Nem tudom, életben maradt-e a testvérem.« Halíma asszony így folytatta elbeszélését: Abban a pillanatban a fejembe szökött a vér. Gyorsan odaszaladtunk arra a helyre, és megláttuk őt. Azonnal összecsókoltam áldott arcát és fejét, és megkérdeztem: »Ó, szemem fénye! Ó, fiam, a világok iránti könyörület! Mi ez az állapot? Mi történt veled? Ki nyugtalanított?«

Így felelt: »Amikor kiléptem a házból, két zöld ruhás férfit láttam. Egyiküknek ezüstkancsó volt a kezében, a másikénak zöld smaragdból való tál. A tál tele volt valamivel, ami fehérebb volt a hónál. Felvittek a hegytetőre. Egyikük hanyatt fektetett. Miközben néztem, felvágta a mellkasomat egészen a köldökömig. Semmi fájdalmat, semmi szenvedést nem éreztem. Benyúltak, és kivettek mindent, ami benne volt. Megmosták azzal a fehér anyaggal, és visszatették a helyére. Aztán az egyik így szólt a másikhoz: ›Állj fel, most én végzem el a munkámat!‹, benyúlt, és kivette a szívemet. Kettévágta, kivett belőle valami feketét, és eldobta. Így szólt: ›Ez volt a sátán része a testedben. Kivettük és eldobtuk. Ó, Allahu teâlâ szeretettje! Megóvtunk a vaszvaszától3 és a sátán cselvetésétől.‹ Aztán megtöltötték a szívemet valami finom és puha dologgal, amit magukkal hoztak. Fényből való pecséttel lepecsételték. Annak a pecsétnek a hűvösségét most is érzem minden tagomban. Amikor egyikük a kezét a felvágott helyre tette, a sebem begyógyult. Aztán megmértek ummám tíz tagjával – én voltam a nehezebb. Ezer emberrel mértek meg – megint én voltam a nehezebb. Ekkor egyikük így szólt a másikhoz: ›Hagyd már abba a mérését! Allahra mondom, még ha egész ummájával mérnéd is meg, ő lenne a nehezebb.‹ Aztán mindketten megcsókolták a kezemet és az arcomat, otthagytak, és elmentek.« A felvágott hely látszott áldott mellkasán.”4

Szeretett Prófétánk életének ezt az eseményét, amelyről a nemes Korán as-Sarh (Insiráh) szúrájának első ájája szól, „sakk as-szadr”-nak, vagyis a mellkas megnyitásának nevezik.

Amikor Mohammed aleyhisselamnak tudtára adták a prófétaságot, néhány Társ így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Beszélnél nekünk magadról?”, ő pedig így felelt: „Én vagyok ősatyám, Ibráhím fohásza. Én vagyok testvérem, Ísza örömhíre!

Anyámnak pedig én vagyok az álma. Amikor a szíve alatt hordott, látta, hogy fény jön ki belőle, amely beragyogta Sám palotáit… A Banú Sza’d ibn Bakr között szoptattak és neveltek fel.”

Négyéves korában Halíma asszony elhozta Mekkába, és átadta az anyjának. Nagyapja, Abdulmuttalib nagyon nagy ajándékokat adott Halíma asszonynak, és jótéteményekkel halmozta el. Amikor Halíma asszony Mekkában hagyta őt, így fejezte ki az elválás fájdalmát: „Mintha a lelkem és a szívem is vele maradt volna.”

„Amikor Mohammedet (sallallahu aleyhi ve sellem) szoptattam, nagyon elégedett voltam vele. Soha semmit nem piszkított be. Kis dolgát nappal egyszer és éjjel egyszer végezte el, és utána ugyanaddig az óráig többé nem” Halíma asszony

Áldott anyja túlvilágra távozik

Szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) hatéves koráig anyja mellett nevelkedett. Hatéves korában anyjával és egy Umm Ajman nevű rabszolganővel Medinába ment, hogy meglátogassák rokonaikat és apja, Abdullah sírját.

Egy hónapig maradtak ott. A Próféta Medinában Naddzsár fiainak medencéjében tanult meg úszni. Ekkor egy zsidó tudós észrevette rajta a prófétaság jeleit. Odament hozzá, és megkérdezte a nevét. Amikor azt felelte: „Ahmad”, a tudós felkiáltott: „Ez a gyermek lesz a végső idők prófétája!” Ezenkívül néhány más ott lévő zsidó tudós is észrevette rajta a prófétaság jeleit, és egymás között arról beszéltek, hogy próféta lesz.

Amikor Umm Ajman meghallotta ezeket a szavaikat, elmondta anyánknak, nagytiszteletű Áminának. Áldott anyja attól félt, hogy valami baj éri, ezért magához vette, és útnak indult vissza Mekkába. Amikor az Abvá nevű helyre értek, anyánk, nagytiszteletű Ámina megbetegedett. Betegsége súlyosbodott, és gyakran elvesztette az eszméletét.

Szeretett fiára, Mohammed aleyhisselamra nézve, aki a feje mellett állt, így szólt: „Ó, annak fia, akit Allahu teâlâ jóságával és segítségével száz teve váltságdíjával mentett meg a halál rettenetes nyilától! Allahu teâlâ tegyen téged áldottá! Ha valóra válik, amit álmomban láttam, a Fenség és a bőséges nagylelkűség Birtokosa, Allahu teâlâ elküld téged, hogy tudtul add Ádám fiainak, mi a halal és mi a harám. A Magasságos Allah megóv és megvéd a bálványoktól és a bálványimádástól, amelyek ősidők óta élnek a népek között.” Aztán ezeket a verssorokat mondta:

Megavul, ami új, meghal, ami él,
elfogy, ami sok – ki maradt fiatal?
Én is meghalok, csak egy a különbség:
én szültelek téged – ez az én dicsőségem.
Jó gyermeket hagyok magam után,
lehunyom a szemem, nyugodt a szívem.
Nevem örökké ott lesz az ajkakon,
és a te szereteted élni fog a szívekben.

Aztán túlvilágra távozott. Ott is temették el. Amikor anyánk, Ámina túlvilágra távozott, húszéves volt. Umm Ajman magához vette a Világok Vezetőjét, és néhány napig tartó út után elhozta Mekkába, és átadta nagyapjának, Abdulmuttalibnak.5

Anyja és apja hívő volt

A Legkedvesebb Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) apja és anyja Ibráhím aleyhisselam vallásán volt.6 Vagyis hívők voltak. Az iszlám tudósok tudtul adták, hogy Ibráhím aleyhisselam vallásán voltak, és hogy miután Mohammed aleyhisselamnak tudtára adták a prófétaságot, feltámasztották őket, hogy az ő ummájához tartozzanak; hallották és kimondták a tanúságtételt (kalimat as-saháda), és így ennek az ummának is tagjaivá váltak.7

Áldott nagyapjánál

Mohammed aleyhisselam nyolcéves koráig nagyapjánál nevelkedett. Nagyapja, Abdulmuttalib olyan ember volt, akit Mekkában mindenki szeretett, és aki sok ügyet intézett; méltóságteljes, türelmes, szép erkölcsű, erényes, bátor és bőkezű volt. Táplálta a szegényeket, sőt az éhes és szomjas állatoknak is eleséget adott.

Hitt Allahu teâlâban és a túlvilágban. Kerülte a rosszat, és távol tartotta magát a dzsáhilijja (tudatlanság) korának minden csúnya szokásától. Mekkában nem tűrte az elnyomást és az igazságtalanságot, és tisztelettel fogadta az érkező vendégeket. Szokása volt, hogy ramadán hónapjában elvonult a Hirá-hegyre. Abdulmuttalib, aki szerette a gyermekeket és tele volt könyörülettel, keblére ölelte szeretett unokáját, és sem éjjel, sem nappal nem engedte el maga mellől. Nagy szeretetet és gyengédséget tanúsított iránta. A Kába árnyékában a saját külön párnáján ült vele, és azoknak, akik ebben meg akarták akadályozni, így szólt: „Hagyjátok a fiamat, magasztos a rangja!”8 A Próféta gondozóját, Umm Ajmant szüntelenül arra intette, hogy jól vigyázzon rá: „Jól vigyázz a fiamra! A Könyv népe azt mondja a fiamról: »Ő lesz ennek az ummának a prófétája.«” Umm Ajman így szólt: „Soha nem láttam, hogy gyermekkorában éhségre vagy szomjúságra panaszkodott volna. Reggel ivott egy korty Zamzam-vizet. Amikor enni akartunk adni neki, azt mondta: »Nem kérek, jóllaktam.«”

Amikor Abdulmuttalib aludt, vagy egyedül volt a szobájában, rajta kívül senkit sem engedett be magához. Gyengéden keblére ölelte, simogatta, és mérhetetlenül örült szavainak és tetteinek. Az asztalnál maga mellé ültette, az ölébe vette, a legjobb és legízletesebb ételt adta neki, és nem ült asztalhoz, amíg ő meg nem jött. Vele kapcsolatban sok álmot látott, és sok eseménynek volt tanúja.

Egyszer Mekkában szárazság és éhínség uralkodott. Abdulmuttalib egy álma szerint kézen fogta Mohammed aleyhisselamot, felment az Abu Kubajsz-hegyre, és így fohászkodott: „Allahom, ennek a gyermeknek a kedvéért ajándékozz meg minket áldással teli esővel!” Fohászát elfogadták, és bőséges eső esett. A kor költői verseikben írták le ezt az eseményt.

A nadzsráni szerzetes

Egy napon, amikor Abdulmuttalib a Kábánál ült, egy nadzsráni szerzetes jött hozzá, és beszélgetni kezdett vele. Egy ponton így szólt: „Azt olvastuk, hogy a könyvekben meg vannak írva annak a prófétának a tulajdonságai, aki Iszmáíl fiai közül utolsóként jön el. Ez a hely, vagyis Mekka, a szülőhelye. A tulajdonságai ilyenek és ilyenek!”, és egyenként sorolni kezdte őket. Abban a pillanatban odajött hozzájuk szeretett Prófétánk. A nadzsráni szerzetes figyelmesen szemügyre vette; aztán odalépett hozzá, a szemébe, a hátára és a talpára nézett, és izgatottan így szólt:

„A Magasságos Allah megóv és megvéd a bálványoktól és a bálványimádástól, amelyek ősidők óta élnek a népek között” Ámina asszony

„Íme, ő az. Ez a gyermek a te nemzetségedből való?” Amikor Abdulmuttalib azt mondta: „Ez a fiam!”, a nadzsráni szerzetes így szólt: „Amint a könyvekben olvastuk, az apjának nem szabad életben lennie!” Amikor Abdulmuttalib azt mondta: „A fiam fia. Az apja elhunyt, mielőtt ő megszületett, amikor az anyja még a szíve alatt hordta”, a szerzetes így szólt: „Most mondtál igazat.” Ekkor Abdulmuttalib így szólt fiaihoz: „Halljátok, mit mondtak testvéretek fiáról! Vigyázzatok rá, és óvjátok jól!”

Áldott nagyapja túlvilágra távozik

Amikor elközeledett Abdulmuttalib halála, összegyűjtötte fiait, és így szólt: „Eljött az ideje, hogy ebből a világból a túlvilágra költözzem. Egyetlen gondom ez az árva. Bárcsak tovább élnék, és szeretettel folytathatnám ezt a szolgálatot! De mit lehet tenni? Az élet már nem tart soká. Most a szívem és a nyelvem is ennek a vágynak a tüzében ég. Ezt a gyöngyszemet egyikőtökre szeretném rábízni letétként (amána). Ki fogja közületek, ahogy illik, megőrizni a jogait, és nem mulaszt el semmit a szolgálatában?” Abu Lahab letérdelt, és így szólt: „Ó, arabok vezetője! Ha valakire gondolsz, akinek átadod ezt a letétet, az jó; ha nem, én vállalom ezt a szolgálatot.” Abdulmuttalib így szólt hozzá: „Sok vagyonod van. De kemény a szíved, és kevés benned a könyörület. Az árva szíve pedig sebezhető és gyengéd. Hamar összetörik.” A többi fiú közül is néhányan ugyanezt a kívánságot fejezték ki. Abdulmuttalib mindegyiküknek elsorolta a tulajdonságait, és egyiküket sem fogadta el. Amikor Abu Tálibra került a sor, ő így szólt: „Én mindenkinél jobban kívánom ezt. De amíg az idősebbek itt vannak, nem illene előretolakodnom. Vagyonom kevés, de az odaadásom nagyobb, mint a testvéreimé.” Abdulmuttalib így szólt: „Igazat mondasz. Méltó vagy erre a szolgálatra. De én minden dologban vele tanácskozom, és az ő kívánsága szerint cselekszem. És mindig a helyes eredményre jutok. Ebben is vele tanácskozom. Akit ő választ közületek, azt én is elfogadom.”

Aztán szeretett Prófétánkhoz fordult, és megkérdezte: „Ó, szemem fénye! Irántad való vággyal fordulok a túlvilág felé. E nagybátyáid közül kit választasz?”

A Próféta abban a pillanatban felállt, átölelte Abu Tálib nyakát, és az ölébe ült. Abdulmuttalib ekkor nagyon megkönnyebbült, és így szólt: „Hála legyen Allahu teâlânak! Én is ezt kívántam.” Aztán Abu Tálibhoz fordult, és így szólt: „Ó, Abu Tálib! Ez a gyöngyszem nem ismerte sem az apai, sem az anyai gyengédséget. Ezért vigyázz rá, ahogy illik, és reszkess érte! Értékesebbnek tartalak a többi gyermekemnél. Ezt a nagy és mérhetetlenül drága letétet rád bíztam. Mert neked ugyanaz az anyád, mint az apjának. Óvd őt, ahogy önmagadat óvnád! Elfogadtad ezt a végakaratomat?” Így felelt:

„Igen, elfogadtam.” Ekkor Abdulmuttalib átölelte szeretett Prófétánkat, megcsókolta áldott fejét és arcát, és megszagolta. Aztán így szólt: „Legyetek mindnyájan tanúk: soha nem éreztem ennél szebb illatot, és nem láttam ennél szebb arcot.”9

Abu Tálib oltalma alatt

Miután nagyapja túlvilágra távozott, a Világegyetem Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) nyolcéves korától kezdve nagybátyjánál, Abu Tálibnál élt, és az ő oltalma alatt nevelkedett. Abu Tálib akkor, apjához, Abdulmuttalibhoz hasonlóan, a kurajsita előkelők egyike volt Mekkában – olyan ember, akit szerettek, tiszteltek, és akinek a szavára hallgattak. Ő is nagy szeretetet és gyengédséget tanúsított Prófétánk iránt. Jobban szerette saját gyermekeinél; nélküle nem aludt, és sehová sem ment, és azt mondta neki: „Te sok jót hozol, nagyon áldott vagy!” Abu Tálib nem kezdett enni, amíg ő az étel felé nem nyúlt; azt akarta, hogy ő kezdje elsőként. Néha külön asztalt is teríttetett neki. Amikor reggel felébredt, látták, hogy arca ragyog, mint a hold, és haja meg van fésülve. Abu Tálibnak nem volt sok vagyona, a családja pedig nagy volt. Amióta a Nemes Küldöttet (sallallahu aleyhi ve sellem) az oltalmába vette, bőségben és áldásban volt része. Amikor a Mekkában beállt szárazság miatt a nép nyomorba jutott, Abu Tálib a Kábához vitte őt, és fohászkodott. Az ő áldása által bőséges eső esett. Megmenekültek a szárazságtól és az éhínségtől.10

Gálib nemzetségéből egy próféta támad,
a Zamzam és a Hadzsar között fog állni.
Segítsétek őt a város egész népével,
ó, Ámir fiai, az ő megsegítésében rejlik a boldogság!

„Eljött az ideje, hogy ebből a világból a túlvilágra költözzem. Egyetlen gondom ez az árva. Bárcsak tovább élnék, és szeretettel folytathatnám ezt a szolgálatot! De mit lehet tenni? Az élet már nem tart soká. Most a szívem és a nyelvem is ennek a vágynak a tüzében ég” Abdulmuttalib

A Mekka – Buszrá útvonal

Bahíra szerzetes

Amikor szeretett Prófétánk körülbelül tizenkét éves volt, egy napon látta, hogy Abu Tálib kereskedelmi útra készül. Amikor megértette, hogy nem akarja magával vinni, elszomorodott, és így szólt Abu Tálibhoz: „Kire hagysz engem ebben a városban? Nincs se apám, se senkim, aki megkönyörülne rajtam!…” Ezek a szavak mélyen megérintették Abu Tálibot, és elhatározta, hogy magával viszi. Hosszú út után a kereskedőkaraván Buszrában, egy keresztény kolostor közelében vert tábort.11

Ebben a kolostorban élt egy Bahíra nevű szerzetes. Ennek a tudós szerzetesnek, aki korábban zsidó tudós volt, később pedig keresztény lett, volt egy könyve, amely kézről kézre szállt, és amelyet titokban őriztek, és e könyv alapján válaszolt a kérdésekre. Bár a kurajsita karaván az előző években sokszor elhaladt arra, semmi figyelmet nem fordított rá. Minden reggel felment a kolostor tetejére, abba az irányba nézett, amerről a karavánok érkeztek, és kíváncsian várt valamit. Ezúttal azonban történt valami Bahíra szerzetessel: nagy izgalommal felugrott a helyéről. Mert amikor a kurajsita karaván feltűnt a távolban, észrevette, hogy fölötte, velük együtt egy felhő is halad. Ez a felhő a Prófétára vetett árnyékot. Amikor a karaván megállt pihenni, Bahíra azt is látta, hogy annak a fának az ágai, amely alatt a Legkedvesebb Küldött ült, föléje hajoltak, és ettől még jobban felizgult. Azonnal asztalt teríttetett. Aztán embert küldött, és ebédre hívta mindazokat, akik a kurajsita karavánban voltak. A karaván utasai szeretett Prófétánkat az áruik mellett hagyták, és elmentek a szerzeteshez. Bahíra figyelmesen szemügyre vette az érkezőket, és megkérdezte: „Ó, kurajsiták, van köztetek valaki, aki nem jött el az ebédre?” Azt felelték: „Igen, van még egy ember.” Mert bár a kurajsiták eljöttek, a felhő még mindig ott volt. Amikor ezt látta, megértette, hogy valaki a karavánnál maradt. Bahíra szerzetes kitartóan kérte, hogy ő is jöjjön el. Amint megérkezett, Bahíra figyelmesen szemügyre vette, és vizsgálni kezdte. Megkérdezte Abu Tálibot: „Ez a gyermek a te nemzetségedből való?” Amikor Abu Tálib azt mondta: „A fiam”, Bahíra így szólt: „A könyvekben az áll, hogy ennek a gyermeknek az apja nem lesz életben; ő nem a te fiad.” Ekkor Abu Tálib így felelt: „A testvérem fia.” Bahíra kérdésére: „Mi történt az apjával?” így felelt: „Az apja nem sokkal a születése előtt elhunyt.” Amikor Bahíra azt mondta: „Igazat mondtál. Hát az anyjával mi történt?”, Abu Tálib így válaszolt: „Ő is elhunyt.” Bahíra erre így szólt: „Igazat mondtál”, a Prófétához fordult, és azt kérte tőle, hogy a bálványokra esküdjön. Szeretett Prófétánk azonban így szólt hozzá: „Ne kérj tőlem esküt a bálványokra! Nincs nagyobb ellenségem a világon, mint ők. Gyűlölöm őket.”

Ekkor Bahíra Allahu teâlâra kérte, és megkérdezte: „Alszol?” Így felelt: „A szemem alszik, de a szívem nem alszik.”

Bahíra még sok kérdést tett fel neki, és megkapta a válaszokat. A kapott válaszok teljesen megegyeztek azokkal a könyvekkel, amelyeket korábban olvasott. Aztán szeretett Prófétánk áldott szemébe nézett, és megkérdezte Abu Tálibot:

„Tanúsítom, hogy te Allahu teâlâ raszúlja vagy!… Íme, a Világok Vezetője… Íme, a Világok Urának Küldötte… Íme, a nagy Próféta, akit Allahu teâlâ a világok iránti könyörületből küldött el!” Bahíra szerzetes

– „Mindig ott van ez a pír áldott szemében?”

– „Igen, sosem láttuk, hogy eltűnt volna” – felelte.

Amikor látta, hogy ez a jel is egyezik, Bahíra látni kívánta a prófétaság pecsétjét, hogy szíve teljes bizonyosságra jusson. A Próféta (sallallahu aleyhi ve sellem) azonban illemtudásából (adab) nem akarta felfedni áldott hátát.

Ekkor nagybátyja így szólt hozzá: „Ó, szemem fénye! Teljesítsd ezt a kívánságát is!” A Próféta felfedte áldott hátát, és Bahíra sokáig, ámulattal, betelve nézte a prófétaság pecsétjét teljes szépségében. Meghatottan megcsókolta, és szeméből patakokban ömlött a könny. Aztán így szólt:

– „Tanúsítom, hogy te Allahu teâlâ raszúlja vagy!” Majd még jobban felemelve hangját így szólt: „Íme, a Világok Vezetője… Íme, a Világok Urának Küldötte… Íme, a nagy Próféta, akit Allahu teâlâ a világok iránti könyörületből küldött el…”

Az ott lévő kurajsiták elcsodálkoztak, és így szóltak: „Milyen nagy értéke van Mohammednek ennek a szerzetesnek a szemében!”

Aztán Bahíra Abu Tálibhoz fordult, és így szólt:

– „Ő a próféták utolsója és legmagasztosabbja. Vallása elterjed az egész földön, és eltörli a korábbi vallásokat. Ne vidd ezt a gyermeket Sámba! Mert Izrael fiai az ellenségei. Attól tartok, hogy ártanak áldott testének. Vele kapcsolatban sok szövetséget és fogadalmat (ahd és mísák) kötöttek.”

Abu Tálib megkérdezte:

– „Milyen szövetségek és fogadalmak ezek?” Bahíra így felelt:

– „Allahu teâlâ minden prófétától, végül pedig Ísza aleyhisselamtól is ígéretet vett, hogy tudtul adják ummáiknak: el fog jönni a végső idők prófétája.”

Bahíra e szavai után Abu Tálib lemondott a Sámba vezető útról. Buszrában eladta áruját, és visszatért Mekkába.12 Amit Bahírától hallott, élete végéig a fülében csengett. Még jobban megszerette a Prófétát. Haláláig oltalmazta, és mindenben segítette.

Jemeni útja nagybátyjával, Zubajrral

Szeretett Prófétánk, aki minden állapotában az erények és a szépség birtokosa, páratlan ember volt, felnőtt, és a tizenhetedik életévébe lépett. Ekkor nagybátyja, Zubajr, aki kereskedni Jemenbe utazott, magával vitte, hogy a kereskedés áldásos legyen. Ezen az úton is sok csodás állapota mutatkozott meg. Amikor visszatértek Mekkába, ezekről az állapotairól beszéltek, és a kurajsiták között azt kezdték mondani: „Nagyon magasztos lesz a rangja.”13