AZ AKABAI HŰSÉGESKÜK

Az első akabai hűségeskü

A prófétai küldetés kezdete (bi’sza) utáni tizenegyedik évben, zul-hiddzsa hónapban Asz’ad ibn Zurára és tizenegy társa a zarándoklat idején ismét Mekkába jött. Egy teljes év telt el azóta, hogy legutóbb találkoztak a Világok Vezetőjével. Abban az évben a társítók több gyötrelmet és szenvedést okoztak a muszlimoknak, mint bármelyik korábbi évben. Szüntelenül figyelték Allah Küldöttét, és mindenkit megkínoztak, aki szóba állt vele. Amikor a medinaiak ezt megtudták, megállapodtak, hogy éjjel, Akabában találkoznak Prófétánkkal. Amikor leszállt az éj, találkoztak. Kifejezték iránta való hűségüket, megfogadták, hogy minden parancsának és kívánságának engedelmeskednek, és hűségesküt (baj’a) tettek neki. Ebben a szerződésben azt fogadták meg, „hogy nem állítanak társat Allahu teâlâ mellé, nem paráználkodnak, nem lopnak, tartózkodnak a rágalmazástól, és nem ölik meg gyermekeiket a szégyentől és a szegénységtől való félelmükben”.1

Szeretett Prófétánk ezt a tizenkét férfit – kettő közülük az Ausz, a többi a Hazradzs törzshöz tartozott – törzse képviselőjévé tette. Nekik kellett az iszlámot elmagyarázniuk törzsüknek, és törzsük nevében kezeskedniük értük Allah Küldötte előtt. Mindnyájuk képviselőjévé Asz’ad ibn Zurárát jelölte ki. Az öt férfi, aki az előző évben részt vett az akabai találkozón, és a hét, aki csak nemrég vette fel az iszlámot, a következők voltak: Málik ibn Naddzsár nemzetségéből Asz’ad ibn Zurára, Auf ibn Hárisz és Muáz ibn Hárisz; Zurajk ibn Ámir nemzetségéből Ráfi ibn Málik és Zakván ibn Abdulkajsz; Ganm ibn Auf nemzetségéből Ubáda ibn Számit; Guszajna nemzetségéből Jazíd ibn Sza’laba; Adzslán ibn Zajd nemzetségéből Abbász ibn Ubáda; Harám ibn Ka’b nemzetségéből Ukba ibn Ámir; Szavád ibn Ganm nemzetségéből Kutba ibn Ámir; Abdulashal ibn Dzsusam nemzetségéből Abu l-Hajszam Málik ibn Tajjihán; Amr ibn Auf nemzetségéből pedig Uvajm ibn Szá’ida.

A Nap, amely Medinában kelt fel

Az első akabai hűségeskü (szerződés) után nagytiszteletű Asz’ad ibn Zurára és társai visszatértek Medinába, és éjjel-nappal az iszlámot magyarázták törzsüknek, és az igaz vallásra hívták őket. E hívás eredményeként az iszlám gyorsan terjedni kezdett Medinában; olyannyira, hogy az Ausz és a Hazradzs törzs, amelyek korábban ellenségei voltak egymásnak, egyesültek, és tanítót kértek Allah Küldöttétől, hogy jobban megtanulhassák az iszlámot. A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) mekkai Társai közül nagytiszteletű Mus’ab ibn Umajrt küldte el tanítóként Medinába, hogy a nemes Koránra és az iszlámra tanítsa őket. Nagytiszteletű Mus’ab nagytiszteletű Asz’ad házában lakott. Együtt jártak házról házra, és mindenkinek az iszlámról beszéltek. Arra kérték az embereket, hogy szeressék meg Allah Küldöttét, és ígérjék meg, hogy minden erejükkel azon lesznek, hogy megvédjék őt minden ellenségétől. Így készítették fel őket a hűségeskü letételére, amelyet Allah Küldöttének kellett tenniük. Nagytiszteletű Asz’ad ibn Zurára törzsének vezetője Sza’d ibn Muáz volt, és ők ketten rokonok voltak. Mivel akkoriban az araboknál szokás volt, hogy nem sértik meg a rokonaikat, Sza’d ibn Muáz, aki még nem jutott hitre, nem ment el nagytiszteletű Asz’ad ibn Zurára házába, hogy meghiúsítsa a dolgot. Törzsfőként nem akart maga beavatkozni. Ezért törzse egyik előkelőjének, Uszajd ibn Hudajrnak ezt mondta: „Menj el a negyedünkbe, nézd meg azt az embert, aki odajött, és tégy belátásod szerint! Ha Asz’ad nem a nagynéném fia volna, nem hagynám rád a dolgot.”

Uszajd ibn Hudajr tehát fogta a dárdáját, és elment abba a házba, ahol nagytiszteletű Mus’ab ibn Umajr tartózkodott. Amikor odaért, dühösen beszélni kezdett: „Miért jöttetek hozzánk? Becsapjátok az embereket! Ha kedves az életetek, azonnal takarodjatok innen!” Amikor Mus’ab ibn Umajr látta, mennyire dühös, nagyon szelíden és udvariasan így válaszolt neki: „Előbb ülj le egy kicsit, és hallgasd meg, mit mondunk! Értsd meg, mit akarunk; ha tetszik, elfogadod. Ha nem, megakadályozol bennünket…” Uszajd megnyugodott, és ezt mondta: „Igazad van.” Leszúrta a dárdáját a földbe, és leült. Hallgatta nagytiszteletű Mus’ab kedves beszédét, szívhez szóló szavait és a nemes Korán ájáit, amelyeket szép hangon recitált. Elragadtatva mormolta: „Milyen szép ez!” Aztán megkérdezte: „Mit kell tennie annak, aki be akar lépni ebbe a vallásba?” Elmagyarázták neki, és Uszajd ibn Hudajr kimondta a tanúságtételt (kalimat as-saháda), és muszlim lett. Nagytiszteletű Uszajd, aki örömében nem bírt egy helyben ülni, ezt mondta: „Elmegyek, és küldök hozzátok valakit. Ha ő muszlim lesz, Medinában nem marad népéből senki, aki ne jutna hitre…” Azzal gyorsan felállt, és elment. Egyenesen Sza’d ibn Muázhoz ment. Amikor Sza’d ibn Muáz meglátta, ezt mondta: „Esküszöm, Uszajd nem azzal az arccal jön vissza, amellyel elment.” Aztán megkérdezte: „Mit végeztél, ó, Uszajd?” Nagytiszteletű Uszajd ibn Hudajr nagyon szerette volna, hogy Sza’d ibn Muáz muszlim legyen, ezért így válaszolt neki: „Beszéltem azzal az emberrel (Mus’ab ibn Umajrral), és semmi rosszat nem láttam náluk. Csak azt hallottuk, hogy Hárisza fiai elindultak, hogy megöljék unokatestvéredet, Asz’adot, mert azt gyanítják, hogy egy ilyen embert rejteget a házában.” Ezek a szavak nagyon érzékenyen érintették Sza’d ibn Muázt. Néhány évvel korábban ugyanis egy háborúban legyőzték Hárisza fiait, és Hajbarba menekülésre kényszerítették őket. Egy évvel később megbocsátottak nekik, és megengedték, hogy visszatérjenek a földjükre. Ennek ellenére már a puszta gondolat is nagyon feldühítette, hogy így viselkedhetnek. Valójában azonban semmi ilyesmi nem történt. Uszajd ibn Hudajr azért folyamodott ehhez a csalafintasághoz, hogy Sza’d ibn Muáz ne ártson nagynénjének és annak fiának, Asz’ad ibn Zurárának, és így Mus’ab ibn Umajrnak sem. Ezzel előkészítette a talajt arra, hogy átálljon az ő oldalukra, és végül muszlim legyen. Uszajd ibn Hudajr szavaira Sza’d ibn Muáz felpattant a helyéről, és elment nagytiszteletű Asz’ad ibn Zurárához. Amikor odaért, látta, hogy Asz’ad és Mus’ab ibn Umajr teljes nyugalomban és békében ülnek és beszélgetnek. Odalépett hozzájuk, és így szólt: „Ó, Asz’ad! Ha nem volnánk rokonok, ezt nem tehetnéd…” Erre nagytiszteletű Mus’ab ibn Umajr így válaszolt neki: „Ó, Sza’d! Várj egy kicsit, ülj le, hallgass meg minket, értsd meg… Ha tetszenek a szavaink, annál jobb; ha pedig nem tetszenek, nem kínáljuk tovább, te pedig felállsz és elmész!” E szelíd és kedves szavakra Sza’d ibn Muáz megnyugodott, leült egy oldalra, és hallgatni kezdte őket. Mus’ab ibn Umajr először az iszlámról beszélt Sza’d ibn Muáznak. Elmagyarázta neki az iszlám alapjait. Aztán kedves és szép hangon recitált neki egy részt a nemes Koránból. Minél tovább recitált, Sza’d állapota annál jobban megváltozott, és annál inkább elragadtatásba esett. A nemes Korán páratlan ékesszólása előtt meglágyult a szíve, és mélyen meghatódott. Nem tudta türtőztetni magát, és megkérdezte: „Mit tesztek ti, amikor beléptek ebbe a vallásba?” Mus’ab ibn Umajr azonnal megtanította neki a tanúságtételt. Ő pedig e szavakkal lett muszlim: „Ashhadu an lá iláha illallah, va ashhadu anna Muhammadan abduhu va raszúluh.” Sza’d ibn Muáz a megnyugvástól és az örömtől, hogy muszlim lett, nem bírt egy helyben ülni. Azonnal hazament, és elvégezte a teljes rituális fürdést (guszl), ahogy megtanulta. Aztán kérte, hogy gyűljön össze a népe. Magával vitte Uszajd ibn Hudajrt, és odament, ahol az emberek voltak. Abdulashal fiaihoz fordult, és megkérdezte: „Ó, Abdulashal fiai! Kinek tartotok engem?” Ők egy emberként válaszolták: „Te vagy a vezetőnk és a legidősebbünk, mi téged követünk!” Erre Sza’d ibn Muáz így szólt: „Akkor tudtul adom mindnyájatoknak: abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy muszlim lettem. Azt akarom, hogy ti is higgyetek Allahu teâlâban és az Ő Küldöttében. Ha nem hisztek, egyikőtökkel sem fogok sem beszélni, sem találkozni!…”

„Akkor tudtul adom mindnyájatoknak: abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy muszlim lettem. Azt akarom, hogy ti is higgyetek Allahu teâlâban és az Ő Küldöttében” Sza’d ibn Muáz (radiyallahu anh)

Szanat asz-szurúr (Az öröm éve)

Amint Abdulashal fiai meghallották, hogy vezetőjük, Sza’d ibn Muáz muszlim lett, és őket is az iszlámra hívja, mindnyájan együtt muszlimok lettek. Azon a napon estig a tanúságtételtől és a takbíroktól zengett Medina ege.2 Röviddel azután, hogy Abdulashal fiai együtt felvették az iszlámot, Medina egész népe, az Ausz és a Hazradzs törzs is felvette. Minden házat beragyogott az iszlám fénye. Sza’d ibn Muáz és Uszajd ibn Hudajr összetörte törzseik összes bálványát. Amikor ezt tudatták szeretett Prófétánkkal (sallallahu aleyhi ve sellem), nagyon megörült. A mekkai muszlimokat öröm töltötte el. Ezért ezt az évet (i. sz. 621) „Szanat asz-szurúr”-nak (az öröm évének) nevezték el.

Essalatu vesselamu aleyke ya Resulallah!
Essalatu vesselamu aleyke ya Habiballah!
Essalatu vesselamu aleyke ya Seyyidel-evveline vel-ahirin.

A második akabai hűségeskü

A prófétai küldetés tizenkettedik évében a mekkai társítók muszlimok elleni elnyomása a tetőfokára hágott, és elviselhetetlenné vált. Medinában viszont Asz’ad ibn Zurára és Mus’ab ibn Umajr fáradozása nyomán az Ausz és a Hazradzs törzs tagjai olyan szeretettel és lelkesedéssel égtek, hogy készek voltak tárt karokkal fogadni a muszlimokat, keblükre ölelni őket, és bármilyen áldozatot meghozni értük. Vágyva vágytak arra, hogy Allah Küldötte minél előbb megtisztelje eljövetelével Medinát, és szavukat adták, hogy sem a vagyonukat, sem az életüket nem kímélik érte. Elérkezett a zarándoklat ideje. Zul-hiddzsa hónapban Mus’ab ibn Umajrral együtt 73 muszlim férfi és 2 muszlim nő jött Medinából Mekkába. A zarándoklat után mindnyájan ismét találkoztak Prófétánkkal Akabában. A tizenkét képviselő, köztük Asz’ad ibn Zurára, törzse nevében arra kérte Prófétánkat, hogy vándoroljon ki (hajtsa végre a hidzsrát) Medinába, és ezt fel is ajánlották neki. Allah Küldötte néhány nemes áját recitált nekik a nemes Koránból, aztán szilárd ígéretet kért tőlük, hogy úgy fogják védeni őt, ahogyan a saját életüket, feleségüket és gyermekeiket védik és óvják. Ott volt Allah Küldöttének nagybátyja, nagytiszteletű Abbász is, aki még nem volt muszlim. A hűségesküre érkezett csoporthoz e szavakkal fordult: „Ó, medinaiak! Ő a fivérem fia. Az emberek közül őt szeretem a legjobban. Ha igazmondónak tartjátok, és hisztek abban, amit Allahtól hozott, és magatokkal akarjátok vinni, szilárd ígéretet kell tennetek nekem, amely megnyugtat. Ahogy tudjátok, Mohammed aleyhisselam közülünk való. Megvédtük azoktól, akik nem hisznek benne. Védelem alatt, megbecsülésben és tisztességben él köztünk. Mindezek ellenére mindenkitől elfordult, és úgy döntött, hogy hozzátok csatlakozik, és veletek megy. Ha van elég harci erőtök ahhoz, hogy ellenálljatok az összes arab törzsnek, amikor egyesülnek és rátok támadnak, akkor vágjatok bele. Jól beszéljétek meg ezt egymás között, és egyezzetek meg, hogy később ne támadjon köztetek széthúzás. Állni fogjátok-e adott szavatokat, és meg tudjátok-e védeni őt az ellenségeitől? Ha ezt méltóképpen meg tudjátok tenni, annál jobb. De ha Mekkából való távozása után magára hagyjátok, akkor mondjatok le róla most rögtön, hadd éljen a hazájában védelemben és tisztességben!” Nagytiszteletű Abbász e szavai elszomorították a medinai muszlimokat. Olyan volt, mintha azt hallották volna, hogy ha Allah Küldöttét (sallallahu aleyhi ve sellem) elviszik a földjükre, nem tudják majd megvédeni a társítóktól, és a szükség órájában cserben hagyják. A medinai Társak közül nagytiszteletű Asz’ad ibn Zurára a Prófétához fordult, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Ha megengeded, volna néhány szavam. Engedd meg, hogy elmondjam!” Amikor a Világegyetem Büszkesége megadta neki az engedélyt, nagytiszteletű Asz’ad így szólt: „Apám és anyám legyen váltságod, ó, Allah Küldötte! Minden hívásnak megvan a maga szelíd vagy szigorú útja és módja. Most olyasmire hívsz bennünket, amit az emberek nagyon nehezen fogadnak el. Az embereknek ugyanis nagyon nehéz elhagyni a bálványokat, amelyeket ősidők óta imádtak, és felvenni az iszlámot. Mi mégis teljes szívünkből felvettük az iszlámot. Aztán megparancsoltad, hogy szakítsuk meg kapcsolatunkat társító rokonainkkal, és ezt is őszintén elfogadtuk. Tudod, hogy ezt is nagyon nehéz elfogadni. Téged, akit még saját nagybátyjaid sem védtek meg, hanem ellenségeid lettek, tárt karokkal fogadtunk, és ezt a megtisztelő feladatot vádzsibnak, elengedhetetlen kötelességünknek tekintettük. Mindnyájan egyetértünk ezekben a szavakban. Amit nyelvünkkel mondunk, azt szívünkkel is megerősítjük. Esküszünk, hogy áldott testedet utolsó csepp vérünkig védelmezni fogjuk, ahogyan feleségünket és gyermekeinket védjük. Ha megszegjük ezt az ígéretünket, tartozzunk azon szerencsétlenek csoportjához, akik nem álltak az Allahu teâlânak adott szavukban. Ó, Allah Küldötte! Őszinték vagyunk ebben a szavunkban. Allahu teâlâ adjon nekünk sikert!” Aztán így folytatta: „Ó, Allah Küldötte! Olyan biztosítékot kérhetsz tőlünk magadnak, amilyet csak akarsz, és feltételeket szabhatsz.”

A Próféta az iszlámra buzdította őket, és recitált nekik a nemes Koránból. Aztán így szólt: „Uram nevében azt a feltételt szabom nektek, hogy Allahu teâlât szolgáljátok, és semmit se társítsatok Mellé. A magam és Társaim nevében pedig azt a feltételt szabom, hogy fogadjatok be bennünket magatokhoz, legyetek nekem és Társaimnak segítőim, és védelmezzetek meg bennünket attól, amitől saját magatokat védelmezitek és óvjátok.”

Bará ibn Ma’rúr így szólt: „Esküszöm Allahu teâlâra, aki téged az igaz vallással és a Könyvvel prófétaként elküldött, hogy téged is úgy fogunk védelmezni, ahogyan feleségünket és gyermekeinket védelmezzük és óvjuk! Fogadd el tőlünk a hűségesküt, ó, Allah Küldötte!” Abbász ibn Ubáda, a medinai muszlimok egyike, hogy megerősítse a Prófétával kötött megállapodást, így szólt társaihoz: „Ó, Hazradzs fiai! Tudjátok-e, miért fogadjátok be Mohammed aleyhisselamot?” Ők így feleltek: „Tudjuk.” Ekkor így szólt: „Befogadjátok őt, és követitek békében és háborúban egyaránt. Ha Prófétánkat magára és segítség nélkül hagyjátok, amikor vagyonotokat kár éri, és rokonaitok és szeretteitek odavesznek, akkor tegyétek meg most rögtön. Allahra mondom, ha ilyesmit tesztek, elvesztek ezen a világon és a túlvilágon is! De ha biztosak vagytok abban, hogy hűek maradtok hozzá abban, amire hív, még ha elveszítitek is vagyonotokat, és még ha meg is ölik legközelebbi rokonaitokat, akkor ragaszkodjatok hozzá. Allahra mondom, ez jó nektek ezen a világon és a túlvilágon is.” Erre társai így szóltak: „Nem hagyjuk el Prófétánkat, még ha elveszítjük is vagyonunkat, és még ha odavesznek is legközelebbi szeretteink. Soha nem válunk el tőle. Inkább a halál, mint a visszavonulás!”

„Ha megszegjük ezt az ígéretünket, tartozzunk azon szerencsétlenek csoportjához, akik nem álltak az Allahu teâlânak adott szavukban. Ó, Allah Küldötte! Őszinték vagyunk ebben a szavunkban. Allahu teâlâ adjon nekünk sikert!” Asz’ad ibn Zurára (radiyallahu anh)

Aztán a Prófétához fordultak, és megkérdezték: „Ó, Allah Küldötte! Ha teljesítjük ezt az ígéretet, mi vár ránk?” Szeretett Prófétánk ekkor így szólt: „Allahu teâlâ elégedettsége és a Paradicsom!” Mindegyikük népe képviselőjeként és megbízottjaként adta a szavát. Elsőként nagytiszteletű Asz’ad ibn Zurára így szólt: „Hűségesküt teszek, hogy teljesítem az Allahu teâlânak és az Ő Küldöttének adott szót, és megtartom ígéretemet, hogy életemmel és vagyonommal segítem őt.” Azzal kezet nyújtott neki. Utána mindegyikük ugyanígy hűségesküt tett, és e szavakkal fejezte ki elégedettségét és engedelmességét: „Elfogadtuk Allahu teâlâ és az Ő Küldötte hívását, hallottuk és engedelmeskedtünk.” Így habozás nélkül tették oda életüket és vagyonukat Allah Küldöttének útjára. A nőkkel a hűségesküt csak szóban kötötték meg. Szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) azt az ígéretet vette tőlük, „hogy semmit sem társítanak Allahu teâlâ mellé, nem lopnak, nem rágalmaznak, nem paráználkodnak, nem ölik meg gyermekeiket, nem hazudnak, és nem szegülnek szembe a jó cselekedetekkel…” Miközben a medinaiak hűségesküt tettek a Prófétának, az Akaba-hegyről valamiféle hang kiáltott: „Ó, ti, akik Minában táboroztok! A Próféta és a medinai muszlimok megegyeztek, hogy harcolni fognak ellenetek!” Prófétánk erről a hangról ezt mondta: „Ez Akaba sátánja.” A kiáltozónak pedig ezt mondta: „Ó, Allahu teâlâ ellensége! Veled is elbánok!” A hűségesküt tett medinaiaknak pedig ezt mondta: „Azonnal térjetek vissza szálláshelyeitekre!” Abbász ibn Ubáda így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Esküszöm, ha akarod, holnap reggel rátámadunk a Minában tartózkodó hitetlenekre, és mindnyájukat kardélre hányjuk.” A Próféta örült ennek, de így szólt: „Nekünk még nem parancsoltatott meg, hogy így cselekedjünk. Egyelőre térjetek vissza a helyeitekre!” Az Abdullah ibn Abbásztól származó elbeszélés szerint, amelyet Imám Naszáí közöl, az anszárok közül azok, akik jelen voltak az akabai hűségeskün, azzal, hogy Allah Küldöttéhez jöttek, a muhádzsirok közé is tartoztak.3

Gőgös a ciprus, a gerle esdeklését meg sem hallja,
hacsak lábához nem borulva könyörög neki a víz.
A rózsa cselvetéssel a csalogány vérét inná,
hacsak a rózsaág természetébe nem hatol, s meg nem menti őt a víz.
Tiszta természetét az egész világnak megmutatta:
Ahmad Muhtár útjára lépett a víz.
Az emberi nem vezetője, a kiválasztott gyöngyök tengere –
csodái a gonoszok tüzére hullanak, mint a víz.
Hogy a prófétaság rózsakertjét új fénnyel ékesítse,
csodája által a kemény sziklából fakadt a víz.
Csodája a világon part nélküli tenger,
belőle a hitetlenek tűzhelyéig ért el a víz.
Aki ezt hallja, ámulatában ujját harapja:
a nehéz napon ujjai közül az anszároknak fakadt víz.