A HIDZSRA
Az, hogy az Ausz és a Hazradzs törzs ilyen hirtelen felvette az iszlámot, és hogy a mekkai és a medinai muszlimok egyesülhetnek, nagyon megrémítette és feldühítette a társítókat. A második akabai hűségeskü hírét vevő mekkai társítók magatartása nagyon kemény és nagyon veszélyes lett. A Mekkában maradás elviselhetetlenné vált a muszlimok számára. Az utolsó akabai hűségeskü által Medina lett az a hely, ahol a muszlimok nyugalmat és menedéket találnak. Valamilyen módon ki akartak vándorolni (végre akarták hajtani a hidzsrát) ebből a városból, és olyan vidékre akartak menni, ahol legalább egy kicsit fellélegezhetnek, és legalább egy kicsit szabadon élhetnek. Elmondták helyzetüket a Prófétának (sallallahu aleyhi ve sellem), és engedélyt kértek a hidzsrára. Ő türelemre intette Társait. A Mekka elhagyására szóló engedély ugyanis még nem érkezett meg. Végül megérkezett a várva várt isteni engedély a hidzsrára. Azon a napon szeretett Prófétánk örömmel ment a nemes Társakhoz, és így szólt: „Tudtomra adatott a hely, ahová kivándoroltok. Ez Jaszrib (Medina). Vándoroljatok ki oda! Ott egyesüljetek muszlim testvéreitekkel! Allahu teâlâ testvéreitekké tette őket. Jaszribot (Medinát) olyan hazává tette számotokra, ahol biztonságot és nyugalmat találtok.” Allah Küldöttének engedélyével és tanácsára a muszlimok csoportról csoportra Medinába kezdtek vándorolni.1 A Próféta szigorúan meghagyta a kivándorlóknak, hogy legyenek a lehető legóvatosabbak és legkörültekintőbbek. Hogy ne keltsék fel a társítók figyelmét, a muszlimok kis karavánokban keltek útra, és a lehető legnagyobb titokban haladtak. Abu Szalama, aki elsőként vándorolt ki Medinába, sok rosszat szenvedett el a társítóktól. A társítók csak egy idő múlva értették meg, mi történik, és akkor elkezdték visszafordítani az útról a hidzsrára indult muszlimokat, valahányszor észrevették őket, elválasztották az asszonyokat a férfiaktól, akiket le tudtak győzni, azokat börtönbe vetették, és különféle kínzásoknak vetették alá őket. Mindenféle rosszat elkövettek ellenük, hogy eltérítsék őket vallásuktól. Attól félve azonban, hogy belháború tör ki, nem merték megölni őket. A muszlimok mindennek ellenére minden alkalmat megragadtak, és útra keltek Medina felé. Egy napon nagytiszteletű Omár is felkötötte a kardját. Magához vette nyilait és dárdáját, és mindenki szeme láttára hétszer megkerülte a Kábát (taváf). Az ott lévő társítóknak hangosan ezt mondta: „Íme, én is kivándorlok Allah útján, hogy megőrizzem vallásomat. Aki azt akarja, hogy felesége özvegy, gyermekei árvák legyenek, és anyja sírjon, az álljon az utamba e völgy túloldalán!…” Így nagytiszteletű Omár és mintegy húsz muszlim fényes nappal, minden félelem nélkül elindult Medina felé. Tőle való félelmében senki sem merte bántani ezt a karavánt. Ettől kezdve a kivándorlás nem szűnt meg, és a nemes Társak csoportról csoportra érkeztek Medinába.
„Tudtomra adatott a hely, ahová kivándoroltok. Ez Jaszrib (Medina). Vándoroljatok ki oda!” és „Ott egyesüljetek muszlim testvéreitekkel! Allahu teâlâ testvéreitekké tette őket. Jaszribot (Medinát) olyan hazává tette számotokra, ahol biztonságot és nyugalmat találtok” Nemes hadísz
A hidzsra útja
Közben nagytiszteletű Abu Bakr is engedélyt kért a hidzsrára. A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) így szólt hozzá: „Légy türelmes! Remélem, hogy Allahu teâlâ nekem is megadja az engedélyt. Együtt vándorolunk ki.” Amikor nagytiszteletű Abu Bakr megkérdezte: „Apám és anyám legyen váltságod! Van ilyen remény?”, Prófétánk e szavakkal örvendeztette meg: „Igen, van.” Nagytiszteletű Abu Bakr nyolcszáz dirhamért vett két tevét, és várni kezdte azt a napot. Mekkában most már csak szeretett Prófétánk, nagytiszteletű Abu Bakr, nagytiszteletű Ali, a szegények, a betegek, az öregek és azok a hívők maradtak, akiket a társítók börtönbe vetettek.
A medinaiak (az anszárok) pedig nagyon szépen fogadták és látták vendégül a kivándorolt mekkaiakat (a muhádzsirokat). Szilárd egység jött létre közöttük.
A mekkai társítók nyugtalanok lettek, mert megtörténhetett, hogy Allah Küldötte is kivándorol, és a muszlimok élére áll. Összegyűltek Dár an-Nadvában, ahol a fontos ügyek megvitatására szoktak összejönni, és tanácskozni kezdtek, mit tegyenek. A sátán „Sajh-i Nadzsdí”-ként, vagyis egy nadzsdi öregember alakjában jelent meg a társítók között. Hallgatta beszélgetésüket. Különféle javaslatok hangzottak el. Egyik sem tetszett azonban. Ekkor a sátán beleszólt a beszélgetésbe, és elmondta a véleményét: „Semmi sem lehet megoldás abból, amit kitaláltatok. Mosolygós arca és kedves szava ugyanis minden cselt meghiúsítana. Találjatok ki valami más megoldást!”
A kurajsiták vezetője, Abu Dzsahl így szólt: „Válasszunk ki minden törzsből egy-egy erős férfit! Kardot fogva támadjanak rá Mohammedre! Sújtsanak le rá kardjukkal, és ontsák ki a vérét! Ne lehessen tudni, ki ölte meg. Így népe akarva-akaratlanul beleegyezik a vérdíjba (dija). Mi pedig megfizetjük érte a vérdíjat, és megszabadulunk ettől a csapástól.” A sátánnak is tetszett ez a javaslat, így buzgón támogatta és ajánlotta.2
Miközben a társítók ezzel az előkészülettel voltak elfoglalva, eljött Dzsibríl aleyhisselam, és tudtára adta a Nemes Küldöttnek a társítók döntését; megmondta neki, hogy azon az éjjelen ne aludjon az ágyában, és átadta neki Allahu teâlâ parancsát a hidzsráról. Ennek az isteni parancsnak megfelelően szeretett Prófétánk megmondta nagytiszteletű Alinak, hogy feküdjön az ágyába, és adja vissza a rábízott javakat a tulajdonosaiknak, majd hozzátette: „Ma éjjel feküdj az ágyamba és aludj, és takarózz be ezzel a köpenyemmel! Ne félj, semmi bajod nem esik.”
Nagytiszteletű Ali úgy feküdt le, ahogy a Próféta megparancsolta neki. Akkor huszonhárom éves volt. A legcsekélyebb félelem nélkül kész volt feláldozni az életét Allah Szeretettje helyett.
A hidzsra éjjelén a hitetlenek körülvették Allah Küldöttének áldott házát. Azon az éjjelen kerültek kinyilatkoztatásra a Já-Szín szúra első ájái. Amikor a Próféta kilépett áldott házából, recitálta fölöttük a Já-Szín szúra kilencedik nemes ájáját, amelynek jelentése: „Gátat emeltünk eléjük, és gátat emeltünk mögéjük, és így elborítottuk őket, ezért nem látnak”, majd fölvett a földről egy marék port, és a hitetlenek fejére szórta. (Az elbeszélések szerint mindazok, akiknek a fejére az a por hullott, elpusztultak a badri csatában.) Allah Küldötte épen és egészségesen haladt át közöttük, és nagytiszteletű Abu Bakr házához ment. A társítók közül senki sem láthatta őt.
„Ó, Abu Bakr! Légy türelmes! Remélem, hogy Allahu teâlâ nekem is megadja az engedélyt. Együtt vándorolunk ki” Nemes hadísz
Kis idő múlva valaki odament a társítókhoz, és megkérdezte: „Mire vártok itt?” Ők így feleltek: „Arra, hogy Mohammed kijöjjön a házból.” Az az ember így szólt hozzájuk: „Esküszöm, Mohammed áthaladt közöttetek és elment, sőt még port is szórt a fejetekre.” A társítók a fejükhöz kaptak. És valóban port találtak a fejükön. Letörölték a port arcukról és fejükről. Azonnal az ajtóhoz rohantak, és bementek. Amikor a Küldött (aleyhisselam) ágyában meglátták nagytiszteletű Alit, megkérdezték, hol van a Nemes Küldött.
Nagytiszteletű Ali így szólt: „Nem tudom! Talán engem tettetek meg az őrének?” Erre nagytiszteletű Alit kilökték és megverték. A hitetlenek kimentek, és keresni kezdték Allah Küldöttét. Nagytiszteletű Alit egy ideig fogva tartották a Kábánál, aztán elengedték.3
Ezután elmentek nagytiszteletű Abu Bakr házába, és kikérdezték a lányát, Asmát. Amikor nem válaszolt nekik, megverték. Bár mindenhol kutattak, nem találták meg őket, és ezért dühbe gurultak. A legmegátalkodottabb közülük, Abu Dzsahl kikiáltókkal kihirdettette Mekkában és környékén, hogy aki szeretett Prófétánkat és nagytiszteletű Abu Bakrt megtalálja és elhozza, vagy megmondja, hol vannak, annak 100 tevét ad. Amikor ezt az ígéretet meghallották, néhány vagyonra sóvárgó ember fegyvert fogott, lóra ült, és nekilátott a keresésnek.
Amikor Allah Küldötte megérkezett nagytiszteletű Abu Bakr házába, és így szólt: „Megkaptam az engedélyt a kivándorlásra”, nagytiszteletű Abu Bakr asz-Sziddík meghatottan kérdezte: „Hadd dörzsöljem arcomat áldott lábad porához, ó, Allah Küldötte!… Én is veled megyek?” A Próféta így felelt: „Igen…” Nagytiszteletű asz-Sziddík sírva fakadt örömében. Könnyei közt így szólt: „Apám, anyám és életem legyen váltságod, ó, Allah Küldötte! A tevék készen állnak. Bármelyiket akarod, kérlek, fogadd el!” A Világok Szultánja így szólt: „Nem ülök olyan tevére, amely nem az enyém. (Csak úgy,) ha pénzért megveszem.” Ezzel a határozott paranccsal szemben nagytiszteletű asz-Sziddíknak nem maradt más hátra, mint hogy megmondja a teve árát. Nagytiszteletű Abu Bakr hívatott egy Abdullah ibn Urajkit nevű, vezetőként ismert embert, bérért felfogadta, hogy mutassa nekik az utat, és meghagyta neki, hogy három nap múlva vigye a tevéket a Szaur-hegyi barlanghoz.
A prófétai küldetés tizenharmadik évében, szafar hónap 27. napján, csütörtökön a Próféta és Abu Bakr asz-Sziddík magukhoz vettek egy kis élelmet, és útra keltek.
Nagytiszteletű Abu Bakr hol jobbról, hol balról, hol előtte, hol mögötte haladt Allah Küldötte körül. Amikor Prófétánk megkérdezte tőle, miért teszi ezt, így felelt: „Hogy elhárítsam a veszélyt, amely valamelyik irányból jöhet. Ha valami rossz jön, előbb engem érjen! Legyen életem a váltságod, ó, Allah Küldötte!”
A Világok Vezetője így szólt: „Ó, Abu Bakr! Azt szeretnéd, hogy a csapás, amelynek engem kell érnie, helyettem téged érjen?” Nagytiszteletű asz-Sziddík így szólt: „Igen, ó, Allah Küldötte! Esküszöm Allahu teâlâra, aki téged az igaz vallással igaz prófétaként elküldött, hogy azt szeretném, ha a közelgő csapás helyetted engem érne.”4
Mivel szeretett Prófétánk szandálja szűk volt, útközben elszakadt, áldott lába megsebesült, és már nem volt ereje járni. Nagy nehezen felmentek a hegyre, és elértek a barlanghoz. Amikor a bejárathoz értek, nagytiszteletű Abu Bakr így szólt: „Allah szerelmére, ó, Allah Küldötte, ne menj be! Hadd menjek be én! Ha valami ártalmas van odabent, engem érjen, és áldott személyedet se bánat, se fájdalom ne érintse!” Azzal bement. Kitakarította a barlang belsejét. Jobbra és balra sok kisebb-nagyobb lyuk volt. Széttépte a köpenyét, és betömte vele a lyukakat, de egy nyitva maradt. Azt a sarkával fedte be, és behívta Allah Küldöttét. A Próféta (sallallahu aleyhi ve sellem) bement, áldott fejét Abu Bakr ölébe hajtotta, és elaludt.
Ekkor egy kígyó megmarta nagytiszteletű asz-Sziddík lábát. Hogy Allah Küldötte fel ne ébredjen, tűrte, és meg sem moccant. Amikor azonban Abu Bakr könnye Allah Küldöttének áldott arcára cseppent, Allah Küldötte megkérdezte: „Mi történt, ó, Abu Bakr?” Nagytiszteletű Abu Bakr így szólt: „A lyukból, amelyet a lábammal befedtem, egy kígyó megmarta a lábamat.” Amikor Allah Küldötte áldott nyálát Abu Bakr sebére tette, hogy begyógyuljon, a fájdalom azonnal megszűnt, és meggyógyult.
Miközben Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) és Abu Bakr asz-Sziddík odabent voltak, a társítók a nyomokat követve egészen a barlang bejáratáig jutottak. Látták, hogy a bejáratot egy pók beszőtte hálójával, és két galamb fészket rakott ott. A nyomkereső Kurz ibn Alkama így szólt: „Itt végződik a nyom.” A hitetlenek ezt mondták: „Ha ide mentek volna be, a bejárat fölötti pókhálónak el kellene szakadnia.”
Amikor néhányan azt mondták: „Ha már idáig eljöttünk, valaki menjen be közületek a barlangba, és nézzen körül!…”, a hitetlen Umajja ibn Halaf így szólt: „Nincs egy csepp eszetek sem? Mit akartok ebben a barlangban, amelyen rétegről rétegre pókháló van? Esküszöm, ez a pók előbb szőtte meg a hálóját, mint hogy Mohammed megszületett.”
Miközben a társítók a bejárat előtt vitatkoztak, odabent nagytiszteletű Abu Bakrt aggodalom fogta el, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Allahra mondom, nem magamért félek. Hanem attól félek, hogy veled történik valami. Ha engem megölnek, csak egy ember vagyok, semmi sem változik. De ha veled történik valami rossz, elvész az egész umma, összeomlik a vallás.” A Világegyetem Szultánja így szólt: „Ó, Abu Bakr! Ne szomorkodj!… Bizony, Allahu teâlâ velünk van.”
Amikor Abu Bakr asz-Sziddík így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Legyen életem a váltságod! Ha valamelyikük lehajtaná a fejét és benézne, meglátna minket!”, a Próféta így szólt: „Ó, Abu Bakr! Ketten vagyunk, akiknek a harmadika Allahu teâlâ. Ne szomorkodj!… Bizony, Hakk teâlâ velünk van.” A társítók visszafordultak anélkül, hogy benéztek volna.5
Allahu teâlâ erről az eseményről a nemes Koránban jelentése szerint ezt mondta: „Ha ti nem segítetek neki (Szeretettemnek), bizony Allahu teâlâ (emlékezzetek arra az időre, amikor) megsegítette őt, amikor azok, akik hitetlenkedtek (Mekkából), elűzték őt másodmagával (nagytiszteletű Abu Bakrral). Midőn a barlangban voltak (a Szaur-hegy csúcsán), és mikor azt mondta társának (Abu Bakr asz-Sziddíknak): »Ne szomorkodj! Bizony, Allahu teâlâ segítsége és támogatása (nuszra) velünk van!« Allahu teâlâ leküldte rá megnyugtatását (szakína), amely a szíveknek nyugalmat ad, megsegítette őt (Szeretettjét) olyan (lelki) seregekkel, amelyeket ti nem láthattatok (angyalokkal védelmezte őt), és azok szavát, akik hitetlenkedtek, a legalantasabbá tette. Allahu teâlâ szava (a tauhíd szava) pedig a legmagasztosabb (Allah nevét az egész világon elterjesztette és uralkodóvá tette). Allahu teâlâ a mindenek fölött győzedelmes. Egyedül Ő az ítélet és a bölcsesség birtokosa.”6
„Allah szerelmére, ó, Allah Küldötte, ne menj be! Hadd menjek be én! Ha valami ártalmas van odabent, engem érjen, és áldott személyedet se bánat, se fájdalom ne érintse!” Abu Bakr asz-Sziddík (radiyallahu anh)
Szeretett Prófétánk és nagytiszteletű Abu Bakr három nappalt és három éjszakát töltött ebben a barlangban. Nagytiszteletű Abu Bakr fia, Abdullah éjjelente eljött a barlanghoz, és elmondta nekik, amit Mekkában hallott; felszabadított rabszolgája és nyájainak pásztora, Ámir ibn Fuhajra pedig éjjelente tejet hozott, és eltüntette a nyomokat.
A negyedik napon, hétfőre virradó éjjel, hajnal előtt (szahar) szeretett Prófétánk elhagyta a Szaur-barlangot, és felült Kaszvá nevű tevéjére. Egy elbeszélés szerint nagytiszteletű Abu Bakrt maga mögé ültette. A másik tevére nagytiszteletű Ámir ibn Fuhajra és az utakat jól ismerő Abdullah ibn Urajkit ült fel.
A Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) búcsút vett hazájától, Mekka al-Mukarramától, amelyet Allahu teâlâ dicsért, és amely a legbecsesebb a városok között. Tevéjét a Szent Terület (al-Haram as-saríf) felé fordította, és szomorúan így szólt: „Allahra mondom! Te vagy a legjobb azok közül a helyek közül, amelyeket Allahu teâlâ teremtett, és Uram előtt a legkedvesebb! Ha ki nem űztek volna belőled, el nem mentem volna. Nincs számomra nálad szebb és kedvesebb haza. Ha népem ki nem űzött volna belőled, el nem mentem volna, és rajtad kívül semmilyen más helyet nem választottam volna hazámnak és otthonomnak.”
Abban a pillanatban leszállt Dzsibríl aleyhisselam, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Vágyakozol a hazád után, hiányzik?” A Próféta így felelt: „Igen, vágyakozom!” Dzsibríl aleyhisselam ekkor recitálta neki az al-Kaszasz szúra 85. nemes ájáját, amely azt az örömhírt hozza, hogy végül visszatér Mekkába, és így megvigasztalta áldott szívét.
Az út nyugodtan telt. Bár a társítók mindenhol kutattak, nem tudták megtalálni őket; a Magasságos Allah megóvta Szeretettjét a gonoszságuktól. Amikor Allah Küldötte egy Kudajd nevű helyre ért, megállt egy Umm Ma’bad nevű asszony sátra előtt, aki bőkezűségéről volt ismert, okos és erényes asszony volt. Pénzért ételt, datolyát és húst akartak venni. Umm Ma’bad így szólt: „Ha volna, nem kérnék pénzt, hanem lakomát készítenék nektek, és vendégül látnálak benneteket. A szükség és a nehéz megélhetés miatt semmi sem maradt a kezünkben.” Amikor megkérdezték: „Van tejetek?”, így felelt: „Nincs. Az állatok meddők.” A Világegyetem Szultánja (sallallahu aleyhi ve sellem) rámutatott egy sovány juhra, amely a sátor mellett állt, és így szólt: „Ó, Umm Ma’bad! Miért van ez a juh itt kikötve?” Ő így felelt: „Nagyon beteg és gyenge, ezért lemaradt a nyájtól. Nem volt ereje elmenni.” Amikor a Próféta megkérdezte: „Van egy kis teje? Megengeded, hogy megfejjem ezt a juhot?”, így szólt: „Apám és anyám legyen váltságod, nincs teje, de semmi sem akadályoz meg abban, hogy megfejd.”
Allah Küldötte odament a juhhoz, és kimondta Allahu teâlâ nevét. Áldásért (baraka) fohászkodott, aztán áldott kezével végigsimította a juh tőgyét. Abban a pillanatban a tőgy megtelt tejjel, és a tej folyni kezdett. Azonnal hoztak egy edényt, és megtöltötték. Először Umm Ma’badnak nyújtotta. Miután ő ivott, nagytiszteletű Abu Bakrnak és a többieknek nyújtotta, és addig ittak, amíg jól nem laktak. Végül ő maga is ivott. Aztán még egyszer megérintette áldott kezével a juh tőgyét, megfejte, és elkérte a sátor legnagyobb edényét. Azt is megtöltötte, és átadta Umm Ma’badnak. Az elbeszélés szerint ez a juh még tizennyolc évig élt, és a Világ Büszkeségének áldása révén reggel és este a tejéből éltek. Miután onnan eltávoztak, Umm Ma’bad férje hazatért, és meglátta a tejet. Örömmel kérdezte: „Honnan van ez a tej?” Umm Ma’bad így szólt: „Egy áldott ember jött, és megtisztelte a házunkat. Amit látsz, az az ő lelki ereje (himma) és áldása.” A férje megkérdezte: „Le tudod írni őt? Milyenek a tulajdonságai és a szépsége?”
Umm Ma’bad így szólt: „Az az áldott ember, akit láttam, nagyon délceg termetű volt, és mosolygós arcú. Szemében egy kis pirosság volt, hangjában szelídség. Áldott szempillái hosszúak voltak. Szemfehérje nagyon fehér volt, pupillája nagyon fekete, mintha szemét természettől fogva szurmával festették volna ki. Haja fekete volt, szakálla sűrű. Amikor hallgatott, méltóság és komolyság áradt belőle. Amikor beszélt, mosolygott, és szavai édesen, mint a felfűzött gyöngyök, peregtek ajkáról. Messziről nagyon fenségesnek tűnt, közelről pedig nagyon kedves és vonzó volt. Akik vele voltak, teljes szívükből siettek teljesíteni a parancsát.” Így még sok szép tulajdonságát sorolta fel. A férje, aki ámulva hallgatta, így szólt: „Esküszöm, ő az az ember, akit a kurajsiták keresnek. Ha találkoztam volna vele, megtiszteltetésnek tartottam volna, hogy szolgálhatom, és nem váltam volna el tőle.” Umm Ma’bad férje Allah Küldötte után eredt, utolérte a Rím-völgyben, és muszlim lett. Abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Társ lett. Később Umm Ma’bad is muszlim lett.7
Szuráka ibn Málik
A társítók szüntelenül keresték Mohammed aleyhisselamot és nagytiszteletű Abu Bakrt, akik Medina felé indultak. Ha nem találják meg őket, nagyon nagy veszély fenyegeti őket magukat. Azt gondolták ugyanis, hogy a muszlimok „iszlám államot” alapíthatnak, és rövid időn belül megsemmisíthetik őket. Ezért a társítók mindenüket latba vetették. Megígérték, hogy aki a Prófétát és nagytiszteletű Abu Bakrt megöli vagy elfogja, annak száz teve mellé számtalan vagyont és pénzt adnak. Ez a hír eljutott Mudlidzs fiaihoz is, akik közé Szuráka ibn Málik tartozott.
Szuráka ibn Málik ügyes nyomkereső volt. Ezért közelről érdeklődött a történtek iránt.
Egy kedden Mudlidzs fiai összegyűltek Kudajdban, azon a vidéken, ahol Szuráka ibn Málik élt. A gyűlésen maga Szuráka ibn Málik is ott volt. Ekkor odajött a kurajsita férfiak egyike, és így szólt Szurákához: „Ó, Szuráka! Allahra mondom, az imént láttam egy három-négy férfiból álló karavánt, amely a tengerpart felé tartott. Ezek biztosan Mohammed és a Társai.” Szuráka megértette, miről van szó. Mivel azonban nagyon nagy jutalmat ígértek, egymaga akarta megszerezni. Ezért nem akarta, hogy bárki más megtudja. „Nem, akiket láttál, azok ez meg ez. Az imént haladtak el erre. Mi is láttuk őket” – mondta, mintha jelentéktelen dologról volna szó.
Szuráka ibn Málik várt még egy kicsit. Észrevétlenül hazament. Megmondta a szolgájának, hogy vegye a lovát és a fegyvereit, és várjon rá a völgyön túl. Ő maga fogta a dárdáját, és hogy villogása fel ne hívja a figyelmet, a hegyét lefelé fordította. Vágtára sarkantyúzta a lovát. Folytatta útját, és végül megtalálta a nyomaikat. Annyira megközelítette őket, hogy még a nemes Koránt is hallotta, amelyet a Próféta recitált. A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) azonban egyszer sem nézett hátra. Amikor nagytiszteletű Abu Bakr hátranézett, és meglátta Szurákát, nyugtalan lett. A Próféta, ahogy a barlangban is, így szólt hozzá: „Ne szomorkodj, Allahu teâlâ velünk van.”
„(Ó, Mekka al-Mukarrama!) Nincs számomra nálad szebb és kedvesebb haza. Ha népem ki nem űzött volna belőled, el nem mentem volna, és rajtad kívül semmilyen más helyet nem választottam volna hazámnak és otthonomnak” Nemes hadísz
Nagytiszteletű Buhárí elbeszélése szerint, amikor nagytiszteletű Abu Bakr akkor tudatta a Nemes Küldöttel, hogy egy lovas utolérte őket, a Próféta így fohászkodott: „Uram! Vesd le őt!” Egy másik elbeszélés szerint, amikor Szuráka egészen közel ért hozzájuk, nagytiszteletű Abu Bakr sírva fakadt. Amikor a Nemes Küldött megkérdezte tőle, miért sír, így szólt: „Allahra mondom, nem magam miatt sírok. Azért sírok, mert attól félek, hogy veled valami rossz történik.” Szuráka annyira megközelítette őket, hogy rátámadhatott volna a Prófétára. Így szólt: „Ó, Mohammed! Ki véd meg ma téged tőlem!” A Világok Vezetője így felelt: „Engem Allahu teâlâ véd meg, aki Dzsabbár és Kahhár.” Abban a pillanatban Szuráka lovának mellső lábai térdig a földbe süllyedtek. Amikor kiszabadult ebből, és Szuráka ismét támadni próbált, a ló lábai újra a földbe süllyedtek. Bárhogy hajtotta is Szuráka a lovát, sehogyan sem tudta kihúzni. Nem maradt más hátra. Amikor tehetetlenné vált, könyörögni kezdett Allah Küldöttének, aki csupa együttérzés és könyörület. Prófétánk, aki magában egyesítette az összes tökéletességet és szép erkölcsöt, és akit a legmagasztosabb erkölccsel és természettel teremtettek, meghallgatta a kérését. Szuráka így szólt: „Ó, Mohammed! Megértettem, hogy védelem alatt állsz. Fohászkodj, hogy megmeneküljek! Ezentúl soha többé nem ártok neked. Azoknak sem mondok rólad semmit, akik üldöznek téged.” Amikor a Világegyetem Vezetője így fohászkodott: „Uram! Ha őszinte a szavában, és tiszta a szíve, mentsd meg a lovát!”, Allahu teâlâ meghallgatta ezt a fohászt. Szuráka ibn Málik lova csak e fohász után tudott kiszabadulni a gödörből. Ekkor arról a helyről, ahol a ló lába a földbe süllyedt, valami füsthöz hasonló szállt fel az ég felé. Szuráka megdöbbent, és mindabból, ami történt, megértette, hogy Mohammed aleyhisselam szüntelenül védelem alatt áll. Sok mindennek volt tanúja. Végül így szólt: „Ó, Mohammed! Én Szuráka ibn Málik vagyok! Egyáltalán ne kételkedj bennem! Szavamat adom: ezentúl semmit sem teszek, ami nem tetszik neked. Néped nagy jutalmat ígért annak, aki elfog téged és a társaidat.” És egyenként elmondta, mit szándékoznak tenni a kurajsita társítók. Még útravalót és hátasnak való tevét is akart adni nekik, de szeretett Prófétánk nem fogadta el, és így szólt hozzá: „Ó, Szuráka! Amíg fel nem veszed az iszlám vallást, én sem akarom és nem kérem sem a tevédet, sem az állataidat. Te csak titkold el, hogy láttál minket, ez elég.” Ibn Sza’d pedig így közli: amikor Szuráka azt mondta a Prófétának: „Parancsold meg, amit akarsz!”, Allah Küldötte így szólt hozzá: „Maradj a vidékeden! Ne engedd, hogy bárki utolérjen minket!” Ha Allahu teâlâ akarja, minden megtörténik. Amikor az ember őszintén Rá hagyatkozik, és az Ő tetszésének útján jár, olyan dolgok történnek, amelyeket az ész nem képes felfogni. Szuráka, aki kapzsiságból bömbölő oroszlánként indult útnak, hogy megölje Allah Küldöttét, és nagy jutalmakat szerezzen, most olyan volt, mint egy szelíd, nyugodt gyermek. Allahu teâlâ, aki mindenre képes, Szuráka szívét a jó felé fordította, hogy ne ártson az Ő Szeretettjének. Allahu teâlâ természetesen nem hagyta magára Szeretettjét (sallallahu aleyhi ve sellem). Mert ő volt az Ő szeretett Prófétája, akit könyörületként küldött az embereknek, hogy elnyerjék az örök boldogságot ezen a világon és a másvilágon. Ezután Szuráka a saját nyomán visszafordult. Azoknak sem beszélte el, akikkel találkozott, mi történt vele.8
Jön a Világegyetem Szultánja!
A Próféta, nagytiszteletű Abu Bakr, Ámir ibn Fuhajra és vezetőjük, Abdullah ibn Urajkit egyhetes út után, a prófétai küldetés tizenharmadik évében (i. sz. 622), szeptember huszadikán, a hidzsra első évének rabí al-avval hónapja nyolcadik napján, hétfőn, délelőtt (duhá) érkezett meg „Kubá” falujába. Egy Kulszúm ibn Hidm nevű muszlim házában szálltak meg. Az első muhádzsirok még a Nemes Küldött Medinába érkezése előtt imahellyé alakították Kubában Amr ibn Auf nemzetségének datolyaszárító helyét. Amikor Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) Kubába érkezett, kibővítette ezt az imahelyet, és felépítette az első mecsetet. Imáikat a Kubá-mecsetben végezték. A Kubá-mecsetet az at-Tauba szúra 108. nemes ájája dicséri, amelynek jelentése: „…az a mecset, amely az istenfélelemre alapíttatott”.9
Kubá faluban töltötték szeptember huszonharmadik napját is, amikor a nappal és az éjszaka egyforma hosszú, és rabí al-avval hónap tizenkettedik napján, pénteken elindultak Medinába. A déli ima idején megálltak a Medina és Kubá közötti Ránúná-völgyben. Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) itt végezte el az első péntek (dzsuma) imát, és itt mondta el az első hutbát.10 Ugyanazon a napon érkeztek meg Medinába. (Később itt, az első péntek ima emlékére mecsetet építettek, amelynek neve „Maszdzsid al-Dzsumu’a”.) Eközben a Mekkában maradt nagytiszteletű Ali leült arra a helyre, ahol Allah Küldötte mindig ülni szokott a nemes Kábánál. Kihirdettette: „Akinek valamije van a Nemes Küldöttnél, jöjjön, és vigye el!” Mindenki eljött, megmondta a holmija ismertetőjegyét, és elvitte, amit megőrzésre hagyott. Így a rájuk bízott javakat visszaadták a tulajdonosaiknak. Allah oroszlánja, nagytiszteletű Ali elment arra a helyre, ahol a kurajsita hitetlenek gyülekeztek, és így szólt: „Ha Allahu teâlâ is úgy akarja (insallah), holnap elindulok Medina al-Munavvarába. Van valami mondanivalótok nekem? Mondjátok el, amíg itt vagyok!” Mindnyájan lehajtották a fejüket, és semmit sem mondtak. Amikor virradt, nagytiszteletű Ali magához vette a Nemes Küldött személyes holmiját, és útnak indult. Négy-öt kurajsita elállta az útját, de ő megküzdött velük, és győzött. Aztán Mikdád ibn Aszvad jött vele szembe az úton. Őt is egyetlen csapással a földre terítette, és a hitre hívta. Ő is muszlim lett. Amikor újra útnak indult, Kubában érte utol Allah Küldöttét, és közben dagadt lábából vér folyt. Ennek az útnak a végére, amelyen nappal rejtőzködött, éjjel pedig gyalog haladt, olyan állapotba került, hogy nem tudott Prófétánk elé menni. Amikor a Nemes Küldött ezt megtudta, maga ment el hozzá. Amikor meglátta nagytiszteletű Alit, megesett a szíve az állapotán, megölelte szeretett, önfeláldozó unokatestvérét, áldott kezével megsimogatta finom, törékeny lábát, amely a Hakk útján ezernyi szenvedést viselt el, és fohászkodott az egészségéért. Sőt, az elbeszélések szerint nagytiszteletű Ali önfeláldozása alkalmából nyilatkoztatták ki azt a nemes áját, amelynek jelentése: „Van az emberek között olyan is, aki feláldozza a lelkét (önmagát), Allahu teâlâ tetszését áhítozva”.1112
„Ó, Szuráka! Most úgy látom, mintha a perzsa császár (kiszrá) karpereceit viselnéd, az övét kötnéd fel, és a koronáját tennéd a fejedre!” Nemes hadísz
A nemes Társak, akik korábban vándoroltak ki Medinába, és a medinai muszlimok, amikor meghallották, hogy a Világegyetem Szultánja Mekkából hidzsrára indult, forró vággyal és meghatottan várták érkezését. Ezért őröket állítottak Medina al-Munavvara szélén, és alig várták, hogy köszönthessék a Prófétát abban a pillanatban, amikor megtiszteli városukat. Akik úgy égtek iránta való szeretettől, ahogyan a felforrósodott sivatag a víz után sóvárog, egész nap a látóhatárra szegezett tekintettel vártak.
Végül egyszer csak felhangzott egy kiáltás: „Jönnek! Jönnek!…” Akik meghallották a hangot, tekintetükkel fürkészni kezdték a felforrósodott sivatagot. Igen!… Igen!… Ők is látták, hogy a perzselő nap hősége ellenére nagy méltósággal közelednek feléjük a forró sivatagban. Örömmel kiáltozni kezdtek egymásnak: „Örömhír!… Örömhír!… Jön Allah Küldötte!… Jön a Prófétánk!… Örüljetek, ó, medinaiak! Ünnepeljetek! Jön Allah Szeretettje!… Jön fejünk koronája!…” Ez a hír egy szempillantás alatt betöltötte Medina al-Munavvara utcáit. Héttől hetvenévesig, az aggastyántól a betegig mindenki ezt az örömhírt várta, amilyet addig senki sem élt át.
Medina minden lakója felöltötte legszebb ruháját, és sietett köszönteni a Világok Vezetőjét. A takbírok hangja az égig szállt, és az öröm könnyei patakokban folytak. Bánattal és boldogsággal teli szél fújt, és Medina története legszebb napját élte. Az egyik oldalon azok álltak, akik vérdíjat tűztek ki Allahu teâlâ szeretettjének fejére – akit mindenki „Amín” (a legmegbízhatóbb) melléknéven ismert –, hogy megöljék; a másik oldalon pedig azok, akik meg akarták védeni őt és társait, keblükre akarták ölelni őket, és ezen az úton feláldozni életüket.
A medinaiak minél előbb látni akarták szeretett Prófétánk fénytől ragyogó arcát. Amióta Medina Medina, nem élt át ilyen örömteli, ilyen áldott pillanatot. Olyan ünnep volt ez, amilyet addig nem éltek át. Ezen az ünnepen, amelyhez hasonlót nem láttak és nem is fognak látni, a gyermekek, az ifjak, az idősek, a boldog emberek először, egyszerre, egy hangon zengték ezt a verset:13
Tala’a l-badru alajná,
Felkelt fölöttünk a telihold
Min szanijját al-vadá’,
a Vadá’ dombjai mögül.
Vadzsaba s-sukru alajná,
Kötelességünk (vádzsib) lett a hála,
Má da’á lillahi dá’.
valahányszor valaki Allahhoz hív.
Ajjuha l-mab’úszu fíná,
Ó, te, aki közénk küldettél,
Dzsi’ta bi l-amri l-mutá’,
elhoztad Allah parancsát (Amrullah).
Dzsi’ta sarrafta l-Madína,
Eljöttél, és megtisztelted Medinát,
Marhaban já hajra dá’.
üdvözlünk, ó, legjobb hívó!
Anta samszun, anta badrun,
Te vagy a Nap, te vagy a telihold,
Anta núrun alá núr,
te vagy a fény a fény fölött,
Anta miszbáhu sz-Szurajjá,
te vagy a Fiastyúk fénye,
Já Habíbí, já Raszúl!
ó, szeretett, ó, Küldött!
Kad labiszná szauba izzin,
Becsület és tisztelet töltött el,
Ba’da aszvábi r-rika’,
megszabadultunk a régi rongyoktól,
Va rada’ná szadja madzsdin,
dicsőséget nyertünk, jóllaktunk,
Ba’da ajjámi d-dajá’.
veszteségben voltunk – nyereségre leltünk.
Kálat ahmaru d-dajádzsí,
A sötétséget elűző Hold mondja:
Kul li arbábi l-iszlám,
„Mondjátok meg az iszlám népének:
Kullu man jatba’ Muhammad,
aki Mohammedet (aleyhisselam) követi,
Janbagí an lá judám.
azzal soha ne bánjatok igazságtalanul!”
Va ta’áhadná dzsamí’an,
Mindnyájan együtt szavunkat adtuk
Jauma akszamna l-jamín,
azon a napon, amikor esküt tettünk:
Lan nahúna l-ahda jauman,
az igazság a mi utunk,
Va ttahazna sz-szidka dín.
a vallásban nincsen árulás.
Laszta vallahi nazíjjan,
Allahra mondom, nem felejtem el:
Má jukászíhi l-ibád,
nem volt nap fájdalom nélkül,
Mashadan já nadzsma amnin,
tanúja vagy, ó, Biztonság csillaga:
Zú vafá’in va vidád.
hűséged és szereteted nagy.
„Üdvözlünk, ó, Allah Küldötte!”, „Térj be hozzánk, ó, Allah Küldötte!” – hangzott a kérés minden oldalról. Medina előkelői közül néhányan megragadták Kaszvá kötőfékét, és így kérték: „Ó, Allah Küldötte! Térj be hozzánk…” Ekkor a Próféta így szólt hozzájuk: „Engedjétek el tevém kötőfékét, ő parancsot kapott. Amelyik ház előtt letérdel, ott leszek vendég!”
„Van az emberek között olyan is, aki feláldozza a lelkét (önmagát), Allahu teâlâ tetszését áhítozva” Bakara: 207
Mindenkit nagy izgalom és kíváncsiság fogott el. Vajon hol térdel le Kaszvá? Kaszvá Medina belseje felé haladt, és amikor minden ajtó előtt elhaladt, a házak gazdái így könyörögtek: „Ó, Allah Küldötte! Tisztelj meg minket, tisztelj meg minket!” A Próféta mosolyogva mondta nekik: „Engedjetek utat a tevének! Meg van parancsolva neki, hol térdeljen le.”
Végül Kaszvá azon a helyen térdelt le, ahol ma a Próféta áldott mecsetének kapuja van. Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) nem szállt le a tevéről. Az állat újra felállt, és elindult. Aztán letérdelt az előbbi helyre, és többé nem kelt fel. Ekkor a Próféta leszállt Kaszváról, és így szólt: „Ha Allah is úgy akarja (insallah), ez a mi szálláshelyünk.” Aztán megkérdezte: „Kié ez a hely?” Így feleltek neki: „Ó, Allah Küldötte! Amr fiaié, Szuhajlé és Szahlé.” Azok a gyermekek árvák voltak. Prófétánk megkérdezte: „Rokonaink közül kinek a háza van a legközelebb ehhez a helyhez?” Allah Küldötte nagyapjának, Abdulmuttalibnak az anyja ugyanis Naddzsár fiai közül való volt. Hálid ibn Zajd Abu Ajjúb al-Anszárí örömmel így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Az én házam van a legközelebb. Íme, ez az én házam, és ez az ajtaja.” Azzal meghatottan megmutatta. Levette a terhet Kaszváról, és behívta Allah Küldöttét a házába.14
A medinai muszlimok és a muhádzsirok nagyon megörültek a Próféta hidzsrájának. Ezt az évet „Szanat al-izn”-nek nevezik.
A hidzsra idején a szívek orvossága, az emberiség fejének koronája, Allahu teâlâ szeretettje, Prófétánk ötvenhárom éves volt.
MI LETT VELEM?
Mi lett velem, ó, Allah Küldötte?
Ég a lelkem s a testem, ó, Allah Küldötte.
Mint lobogó láng, mint füstölgő tömjéntartó,
szerelmedtől füstölgök, ó, Allah Küldötte.
Távolléted vágyától mennyi ideje már
olvadok és emésztődöm, ó, Allah Küldötte.
Te vagy a Sáh-i Lavlák – érted teremtetett a világ –; fenséges kapud előtt
alázattal hajtom meg fejem, ó, Allah Küldötte.
A földön, amelyen jártál, rózsák nyíltak,
s én azon tövis vagyok, ó, Allah Küldötte.
Abu Ajjúb al-Anszárí radiyallahu anh