A NEMES TÁRSAK NEVELÉSE

Maszdzsid an-Nabaví

Amikor a Próféta (sallallahu aleyhi ve sellem) megtisztelte eljövetelével Medinát, első kívánsága az volt, hogy épüljön fel egy mecset, amelyben Társait nevelheti, és a közös imát végezheti. Ekkor eljött Dzsibríl aleyhisselam, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Allahu teâlâ megparancsolja neked, hogy építs Neki házat (mecsetet) kőből és vályogtéglából!” A Legkedvesebb Küldött azonnal meg akarta vásárolni a tulajdonosoktól azt a helyet, ahol tevéje, Kaszvá letérdelt, amikor Medinába érkeztek. A tulajdonosok nagyon szerették volna neki ajándékozni, és így szóltak: „Ó, Allah Küldötte! Az árát csak a Magasságos Allahtól várjuk. Allah tetszéséért neked ajándékozzuk ezt a helyet.” A Próféta ennek ellenére nem fogadta el az ajándékot, hanem kifizette az árát, sőt annál többet is.1

Az egyik oldalon egyengették és rendezték a telket, a másikon vályogtéglát vetettek, és köveket hordtak. Végül, amikor minden előkészület kész volt, összegyűltek, hogy lerakják az alapokat. Az első követ áldott kezével Mohammed Musztafa (sallallahu teâlâ aleyhi ve sellem) tette le az alapba. Aztán sorra így szólt: „Abu Bakr tegye le a kövét az én kövem mellé! Omár tegye le a kövét Abu Bakr köve mellé! Oszmán tegye le a kövét Omár köve mellé! Ali tegye le a kövét Oszmán köve mellé!” Amikor parancsait teljesítették, így szólt az ott lévő nemes Társakhoz: „Tegyétek le ti is a köveiteket!” Ők pedig rakni kezdték őket.

A mecset építésén szeretett Prófétánktól kezdve minden nemes Társ szünet és pihenés nélkül dolgozott. Áldott hátukon hordták a köveket és a vályogtéglákat. Kőből másfél méter magasra rakták az alapot, fölötte pedig vályogtéglából falaztak. Egy napon Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) vályogtéglát hordott. Az egyik Társa odalépett hozzá, és rendkívüli tisztelettel így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Megengeded, hogy én vigyem a téglát?” A próféták pecsétje (Hátam al-anbijá) még nagyobb udvariassággal azt mondta neki, hogy ő maga jobban rászorul a jutalomra (szavab), és nem adta oda neki a téglát. Azt tanácsolta neki, hogy menjen, és ő is hozzon egy követ.

A Maszdzsid an-Nabaví építésén a legtöbbet dolgozók egyike maga Allah Küldötte volt. A legnehezebb köveket hordta, és bár áldott mellkasa közben elszorult, odavitte őket a kőműveseknek. Miközben hordta azokat a köveket és téglákat, buzdította Társait, beszélt nekik az általuk végzett munka értékéről, és örömhírt adott nekik a jótéteményekről, amelyeket elnyernek.

Amikor a muszlimok látták a Próféta e fáradozását, nagy szeretettel dolgoztak. Sőt, Ammár ibn Jászir, miközben mindenki egy-egy téglát hordott, kettesével hordta őket – egyet a Prófétáért, egyet magáért. Amikor Allah Küldötte ezt látta, odament hozzá. Áldott kezével megsimogatta nagytiszteletű Ammár hátát, és így szólt: „Ó, Szumajja fia! Neked két jutalmad van, a többieknek egy!”

A mecset falai gyorsan elkészültek, és a mecsetet befedték. A szobák az arab szokás szerint pálmaágakból készültek, és felülről szőrnemezzel voltak befedve. Ajtajukon csak függöny lógott. A szobák a mecset délkeleti és északi oldalán voltak. Legtöbbjük ajtaja a mecsetbe nyílt. A mennyezet magassága egy arasszal haladta meg egy közepes termetű ember magasságát. Nagytiszteletű Fátima és nagytiszteletű Áisa szobája között ajtó volt. Ezenkívül Allah Küldöttének két vályogtéglából rakott szobát is építettek a mecset mellett. Azokat is pálmatörzsekkel és pálmaágakkal fedték be. Idővel e szobák száma kilencre nőtt. Amikor a mecset építése befejeződött, a Próféta nagytiszteletű Hálid ibn Zajd házából abba a házba költözött, amelyet neki építettek.2

„Bizony, a hívők egymás testvérei” Hudzsurát: 10

Ó, ALLAH KÜLDÖTTE!
Ami a szerelmeseket örökké őrületbe kergeti,
– az a te arcod, ó, Allah Küldötte.
Ami reggel és este sóhajtozásra készteti őket,
– az utánad való vágyakozás, ó, Allah Küldötte!
Ami éjjel-nappal zokogássá teszi munkámat,
ami a vágy tüzével égeti szívemet,
ami szünet nélkül sírásra készteti szememet,
– az a tőled való elszakadás, ó, Allah Küldötte!
Allah kegye, amelyet az aszfijá láttak,3
a gyönyör és öröm, amelyet a valík ízleltek,4
a magasztosság, amelyet a próféták elértek, ó, sah,
– az a te szerencséd és nagyságod, ó, Allah Küldötte!
Könyörülj rajtam – az idegenen, a bujdosón,
bűnös vagyok, könyörülj fekete arcomon,
a nyomorult és tehetetlen iránti együttérzés
– az a te szokásod, ó, Allah Küldötte!
Ó, a bűnösök közbenjárója, az Egyetlen fénye,
Naszúhí a te szolgád, ne űzd el őt!
Légy kegyes, irgalmad kapujától ne utasítsd el,
a te ummádból való, ó, Allah Küldötte!
Nasûhî Üsküdârî

A pálmatörzs zokogása

A Maszdzsid an-Nabaví mecsetben egy felállított datolyapálma-törzs állt. A Próféta pénteken erre az oszlopra támaszkodva mondta el a hutbát a mecsetben; ennek az oszlopnak Hannána volt a neve.

Később háromlépcsős minbart készíttetett. Egy pénteken Allah Küldötte és a nemes Társak összegyűltek a Maszdzsid an-Nabavíban. Amikor a Próféta fellépett az új minbarra, hogy elmondja a hutbát, a száraz pálmatörzs, amelyre korábban támaszkodott, úgy, hogy mindenki hallotta, sírni és zokogni kezdett, olyan hangon, amely a vemhes nőstényteve sírására emlékeztetett. Az összes nemes Társ ámulva hallgatta ezt a hangot. A hang azonban sehogy sem akart elhallgatni. Ekkor a Világok Vezetője lelépett a minbarról, és áldott kezével megsimogatta a törzset. Abban a pillanatban a sírás és a zokogás abbamaradt. Amikor a Társak látták a száraz pálmatörzs szeretetét és vágyakozását Prófétánk iránt, nem tudták visszatartani könnyeiket.

Erről az eseményről nagytiszteletű Anasz ibn Málik ezt mondta: „A hangjától még a mecset is beleremegett.” Ibn Abí Vadá pedig ezt: „A pálmatörzs megrepedt, és megmozdult a helyéről. Csak akkor csendesedett el, amikor Allah Küldötte odajött, és rátette áldott kezét.”

A Próféta így szólt: „Esküszöm Allahu teâlâra, akinek kezében van a lelkem, ha meg nem simogattam volna, utánam való vágyakozásában és bánatában így sírt volna a Feltámadás Napjáig.” Egy másik elbeszélés így közli: A Küldött (aleyhisselam) a száraz pálmatörzshöz fordult, és így szólt: „Ha akarod, visszaviszlek a kertbe, amelyben voltál. Újra ágakat és leveleket hajtasz, és visszatérsz korábbi állapotodba. Ha pedig akarod, elültetlek a Paradicsomban, hadd egyenek gyümölcsödből Allahu teâlâ barátai.” Allah Küldötte odahajtotta hozzá a fülét, és hallotta, hogy így szól: „Ültess el a Paradicsomban, hadd egyenek belőlem Allahu teâlâ barátai, és legyek olyan helyen, ahol nem öregszem meg, és nem korhadok el!” A törzs e szavait azok is hallották, akik a Prófétával voltak. Ekkor Allah Küldötte így felelt neki: „Megteszem, amit kívánsz.” Aztán Társaihoz fordult, és így szólt: „Az örökkévalóság hajlékát (dár al-baká) választotta a mulandóság hajléka (dár al-faná, ez a világ) helyett.”5 Ezután a pálmatörzset Allah Küldöttének parancsára elásták.

A családtagok Medinába érkezése

Amikor a Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) és nagytiszteletű Abu Bakr kivándorolt, gyermekeiket Mekkában hagyták. Az Imám Buhárí által közölt nemes hadíszban nagytiszteletű Áisa elmondta, hogy Allah Küldötte ezt mondta neki: „Ó, Áisa! Kétszer mutattak meg téged nekem álmomban. Úgy tűnt, mintha egy zöld selyemdarabon látnám a képmásodat, és azt mondták nekem: »Akié ez a képmás, az lesz a feleséged.«” Ezután az álom után (egy évvel anyánk, nagytiszteletű Hadídzsa elhunyta után) a Próféta és anyánk, nagytiszteletű Áisa még Mekkában eljegyezték egymást. Az esküvőt azonban még nem tartották meg. Anyánk, nagytiszteletű Áisa így beszélte el: „Amikor Allah Küldötte kivándorolt Medinába, minket és a lányait Mekkában hagyta. Amikor megtisztelte eljövetelével Medinát, elküldte hozzánk felszabadított rabszolgáját, Zajd ibn Háriszát és Abu Ráfit 500 dirham útiköltséggel, hogy vegyenek két tevét és azt, amire szükségük lehet.

Apám is elküldte velük Abdullah ibn Urajkitot két-három tevével, és levélben meghagyta bátyámnak, Abdullahnak, hogy ültesse tevére anyámat, engem és nővéremet, Asmát, és küldjön el minket. Én, anyám, Umm Rúmán, Allah Küldöttének lányai, nagytiszteletű Fátima az-Zahrá és Umm Kulszúm, felesége, Szauda, valamint Umm Ajman és Uszáma mindnyájan együtt útnak indultunk. Amikor Kudajdba értünk, Zajd még három tevét vett 500 dirhamért. A karavánhoz csatlakozott Talha ibn Ubajdullah is. Amikor Minától egy Bajd nevű helyre értünk, a tevém megbokrosodott. A gyaloghintóban ültem. Anyám is velem volt. Anyám jajveszékelt: »Jaj, lányom, jaj, menyasszonyom!« Allahu teâlâ megnyugtatta tevénket, és megmentett minket. Végül megérkeztünk Medinába. Én apám családjával szálltam le. Allah Küldöttének családja pedig a szobái előtt szállt le.”

„Ha át nem öleltem volna őt (Hannánát), a tőlem való elszakadás miatt sírt volna a Feltámadás Napjáig” Nemes hadísz

Anyánk, nagytiszteletű Áisa egy ideig apja, nagytiszteletű Abu Bakr házában lakott. Esküvőjüket a badri csata után tartották.

Milyen boldog az az ember,
akinek olvasmánya a Korán!
Ha az azánt és az ikámát hallja,
szíve hittel telik meg!

Azán Muhammadí

A Maszdzsid an-Nabaví felépítése után nem volt mód arra, hogy az ima idején tudassák, hogy elérkezett az ideje, és a mecsetbe hívják a muszlimokat. Csak ennyit mondtak: „Asz-szalátu dzsámi’a (Gyertek imára!)”.

Egy napon Allah Küldötte tanácskozott Társaival, és megkérdezte őket, hogyan kell az ima idején a mecsetbe hívni a hívőket. Egyesek azt javasolták, hogy ahogyan a keresztények teszik, verjenek a nákúszra, vagyis harangra, és így tudassák az ima idejét; mások azt, hogy ahogyan a zsidók teszik, fújjanak kürtbe. Megint mások ezt a véleményt mondták: „Gyújtsunk tüzet az ima idején, és emeljük a magasba!” Allah Küldötte egyik javaslatot sem fogadta el.6

Abdullah ibn Zajd ibn Sza’laba és nagytiszteletű Omár álmában látta, hogyan mondják el az azánt. Nagytiszteletű Abdullah eljött szeretett Prófétánkhoz, és így mondta el álmát: „Láttam egy embert, akin zöld sál és kötény volt, és harangot tartott a kezében. Megkérdeztem tőle: »Eladod a harangot, amely a kezedben van?« Azt mondta nekem: »Mit akarsz vele?« Amikor azt mondtam: »Verni fogom, hogy tudassam az ima idejét«, az az ember így szólt hozzám: »Megtanítok neked valami jobbat«, és a kibla felé fordulva hangosan mondani kezdte: »Allahu akbar, Allahu akbar…« Amikor befejezte, így szólt: »És amikor imához állsz«, megismételte az azánt, és a végén hozzátette a »Kad kámatisz-szalá« szavakat.”

Ekkor Allah Küldötte így szólt: „Az álom igaz. Tanítsd meg Bilálnak ezeket a szavakat, ő mondja el őket!” Ezt nevezték azánnak.7

Nagytiszteletű Bilál pedig felment egy magas tetőre a nemes mecset közelében, és a megtanult szavakkal elmondta az első azánt.

Amikor nagytiszteletű Omár meghallotta az azán hangját, Allah Küldötte elé sietett. Elmondta, hogy álmában éppen azokat a szavakat látta, amelyeket nagytiszteletű Bilál kimondott. Azon az éjjelen a nemes Társak közül néhányan ugyanezt az álmot látták. Éppen akkor nyilatkoztatták ki az al-Dzsumu’a szúra 9. nemes ájáját, és az azánt kinyilatkoztatás (vahj) útján is tudtul adták.

Egy napon a hajnali ima idején Bilál al-Habasí kétszer kiáltotta szeretett Prófétánk ajtaja előtt: „Asz-szalátu hajrun minan-naum.”8 Ez tetszett a Prófétának. Így szólt: „Ó, Bilál, milyen szép szavak ezek! Amikor a hajnali imára szóló azánt mondod, ezt is mondd!” Így kezdték a hajnali ima azánjában ezeket a szavakat is kimondani.

Bilál al-Habasínak, aki a Próféta túlvilágra távozásáig müezzin volt, erőteljes, nagyon szép és nagyon megindító hangja volt. Amikor az azánt kezdte mondani, mindenki nagy szeretettel és elragadtatással hallgatta, és megfeledkezett önmagáról. Amikor az azánt mondta, mindenkit megríkatott.

A medinai társítóknak és zsidóknak nagyon furcsának tűnt, hogy a nemes Társak az ima idején az Azán Muhammadíval hívják egymást a mecsetbe. Amikor az azán felhangzott, gúnyolódtak rajta, és tréfát űztek belőle. Gúnyolódásukra Allahu teâlâ a nemes Koránban jelentése szerint ezt mondta: „Ha imára hívtok, ők azt gúnynak és játéknak tekintik. Ez azért van, mert olyan nép, amely nem él az eszével.”9

Szólt a müezzin, felállt, az ikámát elmondta,
a Kába felé fordult, és szándékát kimondta.
A hit népe hallotta, s tisztelettel hallgatta,
imához állt, és az Urat szolgálta.

A Szuffa Társai

A Próféta a Maszdzsid an-Nabaví északi fala mellé pálmaágakból árnyékolót építtetett. Megparancsolta, hogy ott aludjanak és lakjanak azok a nőtlen Társak, akik Mekkából vándoroltak ki, és sem vagyonuk, sem javaik nem voltak.10 Ezek a nőtlen Társak, valamint az anszárok és a muhádzsirok közül a szegények a Maszdzsid an-Nabaví melletti nagy árnyékoló alatt éltek, amelyet Szuffának hívtak, és a tudás tanulásának és tanításának szentelték magukat. Számuk tíz és négyszáz között változott. Leggyakrabban hetvenen voltak. Ezek a Társak soha nem váltak el Allah Küldöttétől, és egyetlen beszélgetéséről sem maradtak le. Éjjel-nappal a nemes Koránt tanulták, tudást szereztek, és nemes hadíszokat tanultak meg könyv nélkül. Napjaik többségét böjtöléssel töltötték, és egy pillanatra sem szakadtak el az istenszolgálattól és az engedelmességtől. Az ott neveltek közül néhányat azokhoz a törzsekhez küldtek, amelyek éppen felvették az iszlámot, és a nemes Koránra és a nemes szunnára, vagyis az iszlám vallásra tanították őket. Ezek a sok kiválósággal megáldott, áldott Társak a megismerés (irfán) nagy seregét alkották. A Próféta nagyon szerette őket, velük ült, beszélgetett velük, és velük együtt evett. Az ott lakókat a Szuffa Társainak nevezték. Egy napon Allah Küldötte a Szuffa Társaira nézett, és arra gondolt, milyen szegények. Bár ilyen állapotban voltak, nyugodt és derűs szívvel szolgálták Allahot. A Próféta megsajnálta őket, és így szólt: „Ó, Szuffa Társai! Örömhír nektek! Ha ummámból marad valaki, aki megelégszik ezekkel a nehéz körülményekkel, amelyek között ti vagytok, az bizony a barátaim közül való lesz.”

„Ha imára hívtok, ők azt gúnynak és játéknak tekintik. Ez azért van, mert olyan nép, amely nem él az eszével” Máida: 58

A Legkedvesebb Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) először e kiválasztott Társai szükségleteiről gondoskodott, és csak azután igyekezett családja (Ahl al-bajt) szükségleteiről gondoskodni. Abu Hurajra így beszélte el: „Esküszöm Allahu teâlâra, akin kívül nincs más isten, hogy néha az éhségtől hasra feküdtem a földön, néha pedig egy földről felvett követ szorítottam a hasamra. Egyszer ismét ilyen állapotban voltam. Azon a napon azon az úton ültem, amelyen Allah Küldötte a mecsetbe szokott menni. Ekkor odalépett hozzám, fényt árasztva, a két világ ékessége, akit könyörületként küldtek el a világoknak. Megértette állapotomat, elmosolyodott, és így szólt: »Ó, Abu Hurajra!« Amikor azt mondtam: »Legyen életem a váltságod, parancsolj, ó, Allah Küldötte!«, így szólt: »Gyere velem!« Azonnal követtem. Bement áldott házába. A házban volt egy csésze tej. Így szólt: »Menj el a Szuffa Társaihoz! Hívd ide őket nekem!« Miközben elmentem hívni őket, azt gondoltam: »Hogyan lehet elég egy csésze tej az összes Szuffa Társának? Jut-e belőle nekem is legalább egy korty?…« Odahívtam őket, elmentünk áldott házához, engedélyt kértünk, és beléptünk. Amikor elfoglaltuk helyünket, Allah Küldötte így szólt: »Ó, Abu Hurajra! Fogd ezt a csésze tejet, és add nekik!« Fogtam a csészét, és sorra nyújtottam társaimnak. Mindegyikük elvette a csészét, addig ivott, amíg jól nem lakott, és visszaadta nekem. Amikor mindegyiküktől visszavettem, láttam, hogy a csészében egyáltalán nem fogyott a tej, hanem még mindig tele van. Így odanyújtottam minden társamnak, aki eljött. Mindnyájan ittak, és jóllaktak. Aztán Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) elvette a csészét, rám mosolygott, és így szólt: »Ó, Abu Hurajra! Csak én és te maradtunk, akik nem ittunk a tejből. Rajta, ülj le te is, és igyál!« Leültem, és ittam. Így szólt: »Igyál még!« És ittam. A Próféta többször is mondta: »Igyál!«, és én minden alkalommal ittam. Végül így szóltam: »Apám és anyám legyen váltságod, ó, Allah Küldötte! Nem bírok többet inni. Esküszöm Allahu teâlâra, aki téged az igaz vallással elküldött, hogy jól ittam.« Így szólt: »Akkor add ide nekem a csészét!« Odaadtam neki. Miután dicsérte és magasztalta Allahu teâlât, kimondta: Bismillah, és megitta a tejet.”

A medinai Társak páratlan szeretetet tápláltak e kiváló Társak iránt, akik a mecsetben a tudást tanulták, és Allah Küldöttének egyetlen beszélgetéséről sem maradtak le. Egy este a Szuffa Társai közül egy, akinek az éhségtől már nem volt ereje, Allah Küldötte elé járult, és elmondta neki állapotát. A Próféta megkérdezte háza népétől, van-e otthon valami ennivaló. Amikor azt a választ kapta: „Pillanatnyilag a vízen kívül nincs semmi ennivaló a házban”, így szólt az ott lévő Társakhoz: „Ki látja vendégül ezt az éhezőt?” A medinai Társak egyike mindenkit megelőzve sietett, és így szólt: „Apám és anyám legyen váltságod, ó, Allah Küldötte! Én vendégül látom.” Elment vendégével haza, és így szólt a feleségéhez: „Készíts valamit, hogy vendégül lássuk Allah Küldöttének vendégét!” Az asszony így felelt: „Pillanatnyilag nincs semmi a házban, csak a gyermekek étele.” A Társ így szólt: „Előbb altasd el a gyermekeket! Aztán hozd be azt az ételt!” Fogta az ételt, amely csak egy embernek volt elég, és bement a szobába, ahol a vendég volt. Megterítette az asztalt, és megkínálta. Amikor együtt enni kezdtek, felállt, mintha meg akarná igazítani a lámpát, és eloltotta. A sötétben újra leült az asztalhoz. Úgy mozgott, mintha enne, és várta, hogy a vendég jóllakjon. Amikor a vendég jóllakott, leszedte az asztalt. Azon az éjjelen a gyermekekkel együtt éhesen várták meg a reggelt. Reggel, amikor a Próféta elé járultak, Allah Küldötte így szólt: „Allahu teâlâ elégedett azzal, amit ma éjjel tettetek.” Ezután Allahu teâlâ kinyilatkoztatta az al-Hasr szúra 9. nemes ájáját, és jelentése szerint ezt mondta: „Ők (az anszárok) maguk elé helyezik őket (a muhádzsirokat), még ha ők maguk szegénységben és szükségben volnának is.”

Párvers:

Bármi legyen is, a szeretettről beszélni a legédesebb!

A Szívek Szultánjának társasága

A Világegyetem Büszkesége (sallallahu aleyhi ve sellem) a Maszdzsid an-Nabavíban páratlan beszélgetéseket (szohbet) tartott, hogy nevelje és tökéletesítse a nemes Társakat, és szívükbe öntötte azt a lelki bőséget (fajd) és áldást, amellyel Allahu teâlâ megajándékozta. Akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy részt vehettek a Próféta társaságában, már az első beszélgetésen nagy változást éreztek szívükben, és igen magas istenismeretre (ma’rifa) jutottak. E beszélgetések áldása révén a nemes Társak mindenekelőtt szeretett Prófétánkat, aztán pedig minden Társ testvérüket is jobban kezdték szeretni saját életüknél. Allahu teâlâ dicsérte őket az ájákban. Allah Küldötte előtt nagyon illedelmesen és figyelmesen ültek, mintha egy madár szállt volna a fejükre, amely elrepül, mihelyt megmozdulnak. Így lettek a nemes Társak a próféták és a nagy angyalok után a legértékesebb és legmagasztosabb teremtmények. Allah Küldötte részletesen elmagyarázta Társainak vallásunk parancsait és tilalmait, és megtanította nekik: a hit és az iszlám feltételeit; az imára, a böjtre, a zarándoklatra és a zakátra vonatkozó összes előírást; az áják tafszírját; a tiltott (harám) és a megengedett (halal) ételeket és ruházatot; az esküket, a fogadalmakat11 és a vezekléseket (kaffára); a kereskedelemre vonatkozó tudnivalókat; az illem szabályait evéskor és iváskor, öltözködéskor, látogatáskor és beszélgetéskor, köszönéskor; a szomszédokkal, rokonokkal és barátokkal való kapcsolatot; a házasságra, a tartásra (nafaka), az öröklésre és a hagyatékra vonatkozó előírásokat; a pereket, a büntetéseket, a szerződéseket és a társas vállalkozást; az egészségre vonatkozó tudnivalókat; az ellenséggel való harcot, a hadijogot… egyszóval az iszlám vallás minden tudását a-tól z-ig, amely a túlvilágra és erre a világra vonatkozik, úgy magyarázta el, hogy mindenki megértse, és amit fontosnak tartott, azt háromszor megismételte.12 A nőket érintő tudnivalókat áldott feleségei útján tanította.

A Dzsibríl-hadísz

A muszlimok bátor imámja, a nemes Társak egyik legnagyobbja, aki arról volt ismert, hogy mindig az igazat mondta, a mi szeretett, nagy Omár ibn al-Hattábunk (radiyallahu anh) így szól:

– Egy olyan nap volt: mi, nemes Társak, néhányan Allah Küldöttének (sallallahu aleyhi ve sellem) jelenlétében és szolgálatában voltunk. Az a nap, az az óra olyan megtisztelő, olyan értékes és olyan megismételhetetlen volt! Azon a napon abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy Allah Küldöttének társaságában, mellette lehettünk, és láthattuk szép arcát, amely a lelkek tápláléka, és a szíveknek gyönyört és örömet ad. (Hogy kifejezze annak a napnak a megtiszteltetését és értékét, azt mondta: „Egy olyan nap volt…” Lehet-e bármely pillanat olyan megtisztelő és értékes, mint az a nap, amelyen megadatott, hogy emberi alakban lássák Dzsibríl aleyhisselamot, hallják a hangját, és Allah Küldöttének áldott szájából nagyon szépen és világosan hallják a szolgák számára szükséges tudást?)

„Ó, Szuffa Társai! Örömhír nektek! Ha ummámból marad valaki, aki megelégszik ezekkel a nehéz körülményekkel, amelyek között ti vagytok, az bizony a barátaim közül való lesz” Nemes hadísz

Ekkor odalépett hozzánk egy férfi, mintha a hold kelt volna fel. Ruhája nagyon fehér volt, haja nagyon fekete. Nem látszottak rajta az utazás jelei, mint a por, a föld és a verejték. Közülünk, Allah Küldöttének Társai közül senki sem ismerte. Vagyis nem azok közül az emberek közül való volt, akiket láttunk és ismertünk. Leült Allah Küldötte elé. Térdét az ő áldott térdéhez illesztette. (Aki eljött, Dzsibríl volt. Emberi alakot öltött. Dzsibríl aleyhisselam azért ült így le, hogy valami fontosra mutasson rá. Ezzel megmutatta, hogy nem helyes szégyenkezni, amikor az ember a vallási tudást tanulja, és hogy a tanítónak nem illik a gőg és a fennhéjázás. Dzsibríl aleyhisselam e viselkedésével megmutatta a nemes Társaknak, hogy mindenkinek szabadon és gátlás nélkül kell megkérdeznie a tanítóktól, amit a vallásról meg akar tanulni. Mert nem helyes szégyenkezni a vallás tanulásában, sem feszélyezettnek lenni Allahu teâlâ jogainak teljesítésében, a tanításban és a tanulásban.)

Az a tiszteletre méltó férfi a Nemes Küldött áldott térdére tette a kezét, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Magyarázd el nekem az iszlámot, a muszlimságot!”

A Nemes Küldött így szólt: „Az iszlám feltételei közül az első a tanúságtétel kimondása. (A tanúságtétel kimondása azt jelenti, hogy azt mondja: »Ashhadu an lá iláha illallah, va ashhadu anna Muhammadan abduhu va raszúluh«. Vagyis hogy az értelmes és vallásilag nagykorú (bálig) ember, aki tud beszélni, azt mondja: »Sem a földön, sem az égen nincs Rajta kívül semmi és senki, aki méltó volna arra, hogy szolgálják és imádják.

Az igaz ma’búd csakis Allahu teâlâ. Ő vádzsib al-vudzsúd (szükségszerűen létező). Minden tökéletesség Benne van. Benne semmiféle hiba nincs. Az Ő neve Allah«, és hogy ezt szívével szilárdan higgye. És hogy ugyanígy azt mondja: »Az a magasztos ember, akit Mohammednek hívnak, Abdullah fia, Hásim nemzetségéből, rózsás, fehér és piros, ragyogó és kedves arcú, fekete szemöldökű és fekete szemű, nyílt, áldott homlokú, szép természetű, akinek az árnyéka nem esik a földre, édes beszédű, akit azért neveznek arabnak, mert Arábiában, Mekkában született, Allahu teâlâ szolgája és küldötte, vagyis az Ő prófétája.«)

Aztán elvégezni az imát, amikor elérkezik az ideje. Megadni a vagyon után a zakátot. A nemes ramadán hónapban minden nap böjtölni. Életében egyszer elvégezni a zarándoklatot, ha valaki képes rá.”

Amikor az a férfi meghallotta Allah Küldöttétől ezeket a válaszokat, így szólt: „Igazat mondtál, ó, Allah Küldötte!” Mi, akik hallgattuk, elcsodálkoztunk a szavain: „Kérdez is, és meg is erősíti!”

Újra így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Mondd meg nekem azt is, mi a hit (imán)!” (Ebben a nemes hadíszban nem a hit nyelvi jelentésére kell gondolni. Mivel a nyelvi jelentés: igaznak elfogadni és hinni, a tanulatlan arabok között sem volt senki, aki ne ismerte volna ezt a jelentést. Hát még a nemes Társak (radiyallahu teâlâ anhum ecmain)! Dzsibríl aleyhisselam a hit jelentésére akarta megtanítani a nemes Társakat. Itt azt kérdezi, mit neveznek az iszlámban hitnek.) Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) tudtul adta, hogy a hit hat meghatározott dologban való hit, így: „Először hinni Allahu teâlâban, az Ő angyalaiban, az Ő könyveiben, az Ő küldötteiben, az Utolsó Napban, az elrendelésben (kadar), és abban, hogy a jó is és a rossz is Allahu teâlâtól van.” Ő ismét megerősítette e szavakkal: „Igazat mondtál.”

Aztán újra így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Mondd meg nekem azt is, mi az ihszán!” Allah Küldötte így szólt: „Az, hogy úgy szolgáld Allahu teâlât, mintha látnád Őt. Mert ha te nem is látod Őt, Ő bizonyosan lát téged.” Újra így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Beszélj nekem a Feltámadásról (kijáma)!” A Küldött (aleyhisselam) így szólt: „Arról az, akit kérdeznek, nem tud többet, mint az, aki kérdez.” Ismét így szólt: „Akkor mondd meg nekem a jeleit!” Allah Küldötte így szólt: „Amikor a rabszolganők a gazdáikat szülik, és amikor látod, hogy a mezítlábas, mezítelen, szegény pásztorok (akik meggazdagodtak) versengenek egymással magas épületek építésében.” Aztán megfordult, és elment. Allah Küldötte hozzám fordult, és megkérdezte: „Ó, Omár! Tudod-e, ki volt az, aki kérdezett?” Azt mondtam: „Allahu teâlâ és az Ő Küldötte tudja jobban.” Ekkor Allah Küldötte így szólt: „Dzsibríl volt. Azért jött, hogy megtanítsa nektek a vallásotokat.”13 A Próféta Társainak vallási fokuk szerint, érthetően magyarázott.

A nemes Társak egyik legnagyobbja, nagytiszteletű Omár egy napon a mecsetbe menet látta, hogy Allah Küldötte valamit magyaráz Abu Bakr asz-Sziddíknak. Odament hozzájuk, és hallgatta. Mások is látták ezt, de restelltek odamenni és hallgatni. Másnap, amikor meglátták nagytiszteletű Omárt, így szóltak: „Ó, Omár! Allah Küldötte tegnap valamit magyarázott nektek. Mondd el nekünk, hogy mi is megtanuljuk!” Allah Küldötte ugyanis mindig azt mondogatta: „Amit tőlem hallotok, mondjátok el vallásbeli testvéreiteknek is! Adjátok tovább egymásnak!” Nagytiszteletű Omár így szólt: „Tegnap nagytiszteletű Abu Bakr a nemes Korán egy ájájának jelentéséről kérdezett, amelyet nem tudott megérteni, és Allah Küldötte elmagyarázta neki. Egy teljes órán át hallgattam, de semmit sem értettem.” Nagytiszteletű Abu Bakr magas fokának megfelelően magyarázott ugyanis. Nagytiszteletű Omár olyan magasztos volt, hogy Allah Küldötte ezt mondta róla: „Én vagyok a próféták utolsója. Utánam nem jön próféta. Ha utánam jönne próféta, Omár volna próféta.” Bár ilyen magasztos volt, és bár kitűnően ismerte az arab nyelvet, amely az anyanyelve volt, nem tudta megérteni a nemes Korán tafszírját, amelyet nagytiszteletű Abu Bakrnak magyaráztak. Abu Bakr foka sokkal magasabb volt az övénél. Nagytiszteletű Abu Bakr, sőt Dzsibríl aleyhisselam is a nemes Korán jelentéséről és titkairól kérdezte Allah Küldöttét. Allah Küldötte az egész nemes Korán tafszírját elmagyarázta Társainak.

Szeretett Prófétánk amellett, hogy a vallásra tanította a Társakat, ítélkezett a perekben, meghallgatta a tanúkat, és megoldotta a legnehezebb vitákat is; nagy erőfeszítést tett, hogy az iszlámot megismerjék és elterjesszék, és hogy még egy embert megmentsen a Pokol tüzétől; viselkedésével és tetteivel példát mutatott az embereknek, és arról is gondoskodott, hogy megtegyék a szükséges intézkedéseket a hívők védelmére a társítók gonoszságától.

„Ó, Omár! Tudod-e, ki volt az, aki kérdezett? Dzsibríl volt. Azért jött, hogy megtanítsa nektek a vallásotokat” Nemes hadísz

Ó, szépség, ki a valík szemének fénye vagy,
segíts, ó, Allah fényének bányája!
Lábad pora szurma az aszfijá szemének,
segíts, ó, Allah fényének bányája!
Nélküled senki sem juthat el a Hakkhoz,
kegyed bőségéből lesz elfogadott az ember,
te vagy a „világok iránti könyörület”, ó, Küldött,
segíts, ó, Allah fényének bányája!
Mérhetetlenül vétkeztem és bűnöztem,
a vágyaik után járókkal barátkoztam,
bűneimért járj közben, ó, Nagylelkű,
segíts, ó, Allah fényének bányája!
Ó, nagylelkűség bányája, a Fenséges Allah Küldötte,
e bűnnel teli Szelímí a legkisebb szolgád,
kapudhoz menekül, adományt kér tőled,
segíts, ó, Allah fényének bányája!
Yavuz Sultan Selim (Selîmî)