Szalmán al-Fárszí muszlimmá válása
Napról napra terjedt az iszlám fénye, és Allah Küldöttének áldott neve, valahányszor elhangzott, helyet kezdett foglalni a szívekben. A tudós emberek, akik vágyakozva várták eljövetelét, kutatva és izgatottan siettek Medinába, és abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy hitre jutottak. Egyikük nagytiszteletű Szalmán al-Fárszí volt. Így beszélte el, hogyan lett muszlim: – A perzsiai (iráni) Iszfahán városához tartozó Dzsej faluból való vagyok. Apám volt a leggazdagabb a faluban, és sok földünk és vagyonunk volt. Egyetlen gyermek voltam a házban, apám egyetlen kedvence. Ezért úgy nevelt, mint egy lányt. Nem engedte, hogy kimenjek a házból. Mivel madzsúsz (tűzimádó) volt, úgy tanított meg a madzsúsz vallásra, ahogyan akarta, minden hiány nélkül. A házban szüntelenül égett a tűz, mi pedig imádtuk, és leborultunk előtte.
Mivel apámnak sok vagyona és java volt, egyszer kivitt, és így szólt: „Fiam! Amikor meghalok, te leszel ennek a vagyonnak a gazdája, ezért menj, és ismerd meg a vagyonodat és a földjeidet!” Én pedig azt mondtam: „Rendben”, és bejártam kertjeinket.
Egy napon, amikor a földeket mentem megszemlélni, egy templomra bukkantam. Meghallottam a keresztények hangját, és amikor odamentem hozzájuk, láttam, hogy odabent istentiszteletet végeznek. Mivel azelőtt semmi ilyet nem láttam, megdöbbentem. A mi istentiszteletünk ugyanis semmi más nem volt, mint tűzgyújtás és leborulás előtte. Ők pedig Allahot szolgálták, akit nem látnak. Azt mondtam magamban: „Allahra mondom, az ő vallásuk az igaz, a miénk pedig hamis.” Estig kíváncsian figyeltem őket. Még el sem értem a földjeinkhez, már kezdett sötétedni. Amikor megkérdeztem tőlük: „Hol van ennek a vallásnak a forrása?”, azt mondták: „Damaszkuszban.” Aztán megkérdeztem: „Ha elmegyek Damaszkuszba, engem is befogadnak?”, ők pedig így feleltek: „Igen, befogadnak.” Amikor megkérdeztem: „Vannak köztetek olyanok, akik hamarosan Damaszkuszba mennek?”, megemlítették, hogy egy idő múlva útnak indul egy karaván. Az emberek, akikkel beszéltem, kevesen voltak, és Damaszkuszból jöttek Iszfahánba. Amíg velük foglalkoztam, elkéstem, és nem értem haza időben. Amikor apám látta, hogy nem tértem vissza, keresni kezdett, és embereket küldött utánam.
Kerestek, de nem találtak. Miközben aggódtak, hazaértem. Apám így szólt: „Hol voltál eddig? Nincs hely, ahol ne kerestünk volna.” Azt mondtam: „Apuka! Ma kimentem megszemlélni a földeket. De útközben egy keresztény templomra bukkantam. Bementem. Láttam, hogy hisznek Allahban, akit nem látnak, aki mindenen uralkodik, és mindenre képes. Csodáltam az istentiszteletüket. Estig figyeltem őket. Megértettem, hogy az ő vallásuk az igaz.” Amikor apám ezt meghallotta, így szólt: „Fiam! Tévedsz, apáid és őseid vallása helyesebb az ő vallásuknál. Az ő vallásuk romlott. Vigyázz, ne hagyd magad becsapni, és ne higgy nekik!” Én pedig így szóltam: „Nem, az ő vallásuk jobb a miénknél; az övék az igaz, a miénk hamis.” Apám ezért nagyon megharagudott, megkötözte a kezemet és a lábamat, és bezárt a házba.
Miközben ebben az állapotban voltam, szüntelenül vártam a hírt a Damaszkuszba induló karavánról. Végül megtudtam, hogy a keresztény szerzetesek karavánt készítenek elő.
Kioldoztam magam, megszöktem, és elmentem a templomhoz, ahol a karaván volt. Elmondtam, hogy nem maradhatok ezen a vidéken, csatlakoztam a karavánhoz, és útnak indultam Damaszkuszba. Damaszkuszban a keresztény vallás legnagyobb tudósa felől érdeklődtem. Megmutattak egy embert, elmentem hozzá, és elmondtam neki az állapotomat. Elmondtam, hogy nála akarok maradni, és szolgálni fogom, és megkértem, hogy tanítson meg a kereszténységre, és ismertesse meg velem Allahu teâlât. Beleegyezett. Szolgálni kezdtem, és elvégeztem a templomi teendőket. Ő pedig a kereszténységre tanított.
„Amit tőlem hallotok, mondjátok el vallásbeli testvéreiteknek is! Adjátok tovább egymásnak!” Nemes hadísz
Később azonban megértettem, hogy rossz ember. Az adományt (szadaka), az aranyat és az ezüstöt ugyanis, amelyet a keresztények azért hoztak, hogy szétosszák a szegények között, elrejtette, és nem adta oda a rászorulóknak. Hét korsót töltött meg arannyal és ezüsttel. Rajtam kívül senki sem tudott róla. Egy idő múlva meghalt.
A keresztények összegyűltek, hogy eltemessék. Azt mondtam nekik: „Miért tanúsítotok iránta ekkora tiszteletet? Nem méltó ember erre a tiszteletre!” Azt mondták: „Honnan tudod?”, és nem hittek nekem. Ekkor megmutattam nekik, hol van az arany, amelyet összegyűjtött. Kiástak hét korsó aranyat és ezüstöt, aztán így szóltak: „Ez az ember nem érdemli meg, hogy előkészítsék a temetésre, és eltemessék.” Egy helyre vetették, és kövekkel hantolták el. Helyére másvalaki jött.1
Ez az ember valóban tudós és aszkéta (záhid) volt, és egy csöppet sem tulajdonított jelentőséget ennek a világnak. A túlvilágra vágyott, mindig a túlvilágért munkálkodott, és éjjel-nappal szüntelenül Allahot szolgálta. Nagyon megszerettem, és sokáig nála maradtam. Szívesen szolgáltam. Együtt szolgáltuk Allahot.
Egy napon megkérdeztem tőle: „Mesterem! Már régóta vagyok nálad, és nagyon megszerettelek. Mert alávetetted magad Allahu teâlâ parancsainak, és kerülöd azt, amit Ő megtiltott. Amikor elhunysz, mit tegyek, mit tanácsolsz nekem?” Így felelt: „Fiam, Damaszkuszban nem maradt senki, aki jó útra vezetné az embereket. Bárkihez mész, megront téged. De Moszulban él egy ember, azt tanácsolom, keresd fel őt!”
Amikor elhunyt, átköltöztem Moszulba, megtaláltam az embert, akit leírt, és elmondtam neki, mi történt velem. Szolgálatába fogadott. Ő is, akárcsak az első, nagyon értékes ember volt, nem kötődött ehhez a világhoz, és szüntelenül Allahot szolgálta. Őt is sokáig szolgáltam. De egy napon megbetegedett. Halála előtt neki is feltettem ugyanazokat a kérdéseket. Egy nuszajbíni embert ajánlott nekem. Halála után azonnal elmentem Nuszajbínba. Megtaláltam az embert, akit említett, és elmondtam neki, hogy nála akarok maradni. Beleegyezett, és egy ideig a szolgálatában voltam. Amikor megbetegedett, megkértem, hogy küldjön el valaki máshoz. Ezúttal egy másik embert írt le nekem, a bizánci Amúrija városában. Halála után útnak indultam Amúrijába. Ezt az embert is, akit említett, megtaláltam, szolgálatába léptem, és sokáig nála maradtam.
Aztán az ő halála is közeledett. Amikor megkértem, hogy küldjön el valakihez, így szólt: „Allahra mondom, most nem ismerek ilyen embert. De közeledik a végső idők prófétája eljövetelének ideje.” És felsorolta a jeleit: „Az arabok között jelenik meg, kivándorol hazájából, és egy datolyában bővelkedő városban telepszik le, köves mezők között.
Az ajándékot elfogadja, de az adományt nem fogadja el. Két válla között ott van a prófétaság pecsétje.” Amikor ez az ember is elhunyt, szavait követve elhatároztam, hogy elmegyek az arabok földjére. Amúrijában dolgozva szereztem néhány ökröt és egy kevés juhot. Egy karaván a Banú Kalb törzsből az arabok földjére készült indulni. Amikor azt mondtam nekik: „Legyenek a tieitek ezek az ökrök és juhok, vigyetek el az arabok földjére!”, elfogadták ajánlatomat, és magukkal vittek. Amikor azonban egy Vádi l-Kurá nevű helyre értünk, elárultak, rabszolgának nyilvánítottak, és eladtak egy zsidónak. Ott, ahol az a zsidó volt, datolyaligeteket láttam. Azt gondoltam magamban: „Ez bizonyára az a hely, ahová a végső idők prófétája kivándorol.” De sehogy sem tudtam megszokni. Egy ideig szolgáltam annak a zsidónak. Aztán eladott az unokatestvérének. Ő megvett, és elvitt Medinába. Amikor Medinába értem, azonnal megszoktam, mintha már korábban láttam volna. Most Medinában teltek napjaim, annak a zsidónak a szőlőjében és kertjében dolgoztam, aki megvett, és szolgáltam őt. Ugyanakkor türelmetlenül vártam, mikor érem el igazi célomat.
Egy napon felmásztam egy datolyapálmára, és dolgoztam. Gazdám a fa alatt beszélgetett valakivel. Egy ponton így szóltak: „Vesszenek el az Ausz és a Hazradzs törzs! Valami ember jött Mekkából Kubába. Azt mondja, hogy próféta. Ezek a törzsek pedig befogadják, és belépnek a vallásába…” Amikor meghallottam ezeket a szavakat, mintha elvesztettem volna az eszméletemet. Azonnal lemásztam, és megkérdeztem attól az embertől: „Mit mondasz?” Gazdám pofon vágott, és így szólt: „Mi közöd hozzá, miért kérdezed, törődj a munkáddal!” Azon a napon, amikor beesteledett, fogtam egy kevés datolyát, és azonnal elmentem Kubába. Beléptem Allah Küldöttéhez (sallallahu aleyhi ve sellem), és így szóltam: „Te jámbor (szálih) ember vagy, és veled vannak a szegények is. Ezt a datolyát adományként hoztam.”
Allah Küldötte így szólt a vele lévő Társakhoz: „Gyertek, egyetek a datolyából!” Ők ettek. Ő maga azonban egyáltalán nem evett. Azt mondtam magamban: „Íme, ez az egyik jel. Nem fogadja el az adományt.” Amikor Allah Küldötte megtisztelte eljövetelével Medinát, fogtam még egy kevés datolyát, és elvittem Allah Küldöttének. Így szóltam: „Ez ajándék.” Ezúttal evett a vele lévő Társakkal együtt. Azt mondtam: „Íme, megjelent a második jel is.” A datolya, amelyet vittem, mintegy huszonöt szem volt. Az elfogyasztott datolyák magja pedig mintegy ezer. Allah Küldöttének csodája által a datolya megsokasodott. Azt mondtam magamban: „Újabb jelet láttam.” Ismét elmentem Allah Küldöttéhez. Egy halottat temettek. Mivel látni akartam a prófétaság pecsétjét, egészen közel mentem. Megértette kívánságomat, és felemelte az ingét. Amikor áldott háta szabaddá vált, megláttam a prófétaság pecsétjét; azonnal megcsókoltam, és sírva fakadtam. Abban a pillanatban kimondtam a tanúságtételt, és muszlim lettem.
Aztán egyenként elmondtam Allah Küldöttének, mi történt velem. Ez tetszett neki. Megparancsolta, hogy a nemes Társaknak is mondjam el. A nemes Társak összegyűltek, én pedig a legapróbb részletekig elmondtam mindazt, ami velem történt…2
Amikor Szalmán al-Fárszí hitre jutott, mivel nem tudott arabul, tolmácsot kért. A tolmács, egy zsidó, aki eljött, a szeretett Prófétánkat dicsérő szavait ellenkező értelemben fordította. Ekkor eljött Dzsibríl aleyhisselam, és pontosan átadta Allah Küldöttének nagytiszteletű Szalmán szavait. Amikor a zsidó megértette, mi történik, kimondta a tanúságtételt, és muszlim lett.
Amikor Szalmán al-Fárszí muszlim lett, még egy ideig rabszolga maradt. Amikor szeretett Prófétánk azt mondta neki: „Váltsd meg magad a rabszolgaságból, ó, Szalmán!”, elment a gazdájához, és elmondta, hogy fel akar szabadulni. A zsidó vonakodva egyezett bele, azzal a feltétellel, hogy elültet háromszáz datolyapálma-csemetét, és felneveli őket, amíg termést nem hoznak, és fizet ezerhatszáz dirham aranyat (egy elbeszélés szerint mintegy négyezer dirham ezüstöt).
Ezt tudatta Allah Küldöttével. Ő pedig így szólt Társaihoz: „Segítsetek a testvéreteknek!” Összegyűjtöttek neki háromszáz datolyapálma-csemetét. Allah Küldötte így szólt: „Készítsd elő nekik a gödröket, és amikor végeztél, szólj nekem!” Amikor előkészítette a gödröket, és szólt neki, a Próféta (sallallahu aleyhi ve sellem) eljött arra a helyre, és áldott kezével elültette a csemetéket. Egyet közülük nagytiszteletű Omár ültetett el. Azon kívül, amelyet nagytiszteletű Omár ültetett, Allahu teâlâ engedelmével mind datolyát termett abban az évben. Allah Küldötte azt az egy csemetét is kiásta, újra elültette áldott kezével, és az azonnal termést hozott, amint elültették.
„Közeledik a végső idők prófétája eljövetelének ideje. Az arabok között jelenik meg, kivándorol hazájából, és egy datolyában bővelkedő városban telepszik le, köves mezők között. Az ajándékot elfogadja, de az adományt nem fogadja el. Két válla között ott van a prófétaság pecsétje” Az amúrijai szerzetes
Nagytiszteletű Szalmán al-Fárszí így beszélte el: „Egy napon valaki keresett, és azt kérdezte: »Hol van a szegény mukátab (rabszolga, aki gazdájával meghatározott összegben megegyezett, hogy elnyerje szabadságát), Szalmán al-Fárszí?« Megtalált, és a kezében lévő tojás nagyságú aranyat nekem adta. Elvettem, elmentem Prófétánkhoz, és elmondtam neki, hogyan áll a dolog.
Allah Küldötte visszaadta nekem az aranyat, és így szólt: »Fogd ezt az aranyat, és fizesd ki az adósságodat!« Amikor azt mondtam: »Ó, Allah Küldötte! Ez az arany nem nyom annyit, amennyit a zsidó kért«, Allah Küldötte elvette azt az aranyat, és végighúzta áldott nyelvén. Aztán így szólt: »Fogd! Allahu teâlâ kifizeti vele az adósságodat.« Allahra mondom, lemértem azt az aranyat, és pontosan annyi volt, amennyit kértek. Elvittem, és átadtam. Így szabadultam meg a rabszolgaságtól.”3
Attól a naptól kezdve Szalmán al-Fárszí a Szuffa Társaihoz csatlakozott.
Az angyalok eljöttek hallgatni
Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) olyan szépen, olyan édesen és megindítóan recitálta a nemes Koránt, hogy még a nem muszlimok is csodálták, akik hallgatták. Sokan muszlimok lettek, amikor hallgatták.
Nagytiszteletű Bará ibn Ázib így beszélte el: „Egyszer az éjszakai (isá) ima után hallgattam Allah Küldöttét, amint az at-Tín szúrát recitálta. Olyan szépen recitált, hogy senkit sem hallottam, akinek a hangja és a recitálása tökéletesebb lett volna az övénél.”
A nemes Társak között sokan voltak, akiknek nagyon szép hangjuk volt, és akik a nemes Korán recitálása közben sírtak, és másokat is megríkattak. Egyikük Uszajd ibn Hudajr volt. Egy éjjel maga mellé kötötte a lovát, és recitálni kezdte az al-Bakara szúrát. Ahogy recitált, a ló egyszer csak megriadt. Nagytiszteletű Uszajd elhallgatott, a ló megnyugodott. Recitálni kezdett, a ló újra megriadt. Amikor elhallgatott, megnyugodott. Amikor újra recitálni kezdett, a ló ismét megriadt. Uszajd ibn Hudajr fia, Jahjá a ló közelében feküdt. Uszajd attól félt, hogy a ló árt a gyermeknek, és ezért abbahagyta a recitálást.
Amikor felnézett az égre, egy fehér felhő árnyékához hasonló párában valami lámpásként csillogót pillantott meg. Amikor abbahagyta a recitálást, látta, hogy azok a csillogó dolgok felszállnak az égbe, és eltávoznak.
Amikor virradt, szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) elé járult, és elmondta, mi történt vele.
Amikor Allah Küldötte megkérdezte: „Tudod, mi volt az?”, nagytiszteletű Uszajd így felelt: „Apám és anyám legyen váltságod, ó, Allah Küldötte! Nem tudom.”
A Próféta így szólt: „Az angyalok voltak. A hangod közelébe jöttek. Ha folytattad volna a recitálást, reggelig hallgattak volna, és az emberek is látták és szemlélték volna őket. Nem rejtőztek volna el az emberek szeme elől.”
A nemes Koránt nagyon megindítóan recitálók egyike volt nagytiszteletű Abu Bakr asz-Sziddík is. Amikor az imában recitálni kezdett, nem tudta türtőztetni magát, és áldott szeméből patakzottak a könnyek. Akik látták, csodálták ezt az állapotát. Egy napon a társítók összegyűltek, és így szóltak: „Ez az ember sír, amikor megindítóan recitálja azt, amit a próféta hozott. Attól félünk, hogy gyermekeinket és asszonyainkat magával ragadja ez az állapota, és muszlimok lesznek.”
Abdullah ibn Szalám muszlimmá válása
Azok egyike, akik szeretett Prófétánkat szerelmesek szeretetével szerették meg, amikor meglátták áldott arcát, és akik áldott szavait és az általa recitált nemes Koránt hallgatva elámultak, és muszlimok lettek, nagytiszteletű Abdullah ibn Szalám volt.
Abdullah ibn Szalám, aki jól ismerte a Tavrátot és az Indzsílt, mielőtt hitre jutott, zsidó tudós volt. Így beszéli el, hogyan lett muszlim: „A Tavrátot és magyarázatait apámtól tanultam. Egy napon apám beszélt nekem a végső időkben eljövő próféta tulajdonságairól és jeleiről, valamint a tettekről, amelyeket véghez visz majd, és így szólt: »Ha Hárún nemzetségéből való lesz, követni fogom; ha nem, nem követem!« Allah Küldöttének Medinába érkezése előtt meghalt.
Amikor meghallottam, hogy Allah Küldötte Mekkában kihirdette prófétaságát, felismertem a tulajdonságait, a nevét és eljövetelének idejét. Ezért szüntelenül vártam őt. Amíg valakitől nem hallottam, hogy Allah Küldötte vendégként megszállt Amr ibn Auf nemzetségének házában egy Kubá nevű helyen, Medina közelében, eltitkoltam ezt az állapotomat a zsidók előtt, és hallgattam.
Egy napon, amikor kertemben friss datolyát szedtem egy datolyapálmáról, Nadír fiai közül valaki felkiáltott: »Ma megérkezett az arabok embere!« Remegés fogott el. Azonnal takbírt kiáltottam: »Allahu akbar!« Abban a pillanatban nagynéném, Hálida bint Hárisz a fa alatt ült. Nagyon öreg asszony volt. Amikor meghallotta a takbíromat, rám förmedt: »Allah hagyja üresen a kezedet, és ne juttasson el ahhoz, amiben reménykedsz! Allahra mondom, ha azt hallottad volna, hogy Músza ibn Imrán4 jön, akkor sem örültél volna jobban!« Azt mondtam neki: »Ó, nagynéném! Allahra mondom, ő Músza ibn Imrán testvére, és hozzá hasonló próféta. Az ő útján jár, és ugyanazzal a tauhíddal küldték el, amellyel őt is elküldték.«
Erre így szólt hozzám: »Ó, fivérem fia! Nem az a próféta ez, akiről tudtul adták nekünk, hogy a Feltámadás (kijáma) közelében küldik el?« »De igen« – mondtam. »Akkor igazad van« – mondta.5
Amikor Allah Küldötte kivándorolt Medinába, azonnal elvegyültem az emberek között, hogy lássam őt. Mihelyt megláttam áldott alakját, fénnyel teli arcát, így szóltam: »Ez az arc nem lehet egy hazug ember arca!« Allah Küldötte az iszlámot magyarázta az összegyűlt embereknek, és tanácsokat adott. Az első nemes hadísz, amelyet ott Allah Küldöttétől hallottam, ez volt: »Terjesszétek egymás között a köszöntést (szalám), etessétek az éhezőket, ápoljátok a rokoni kapcsolatokat (szilat ar-rahim, látogassátok meg közeli rokonaitokat), és imádkozzatok, amikor az emberek alszanak! Így biztonságban léptek be a Paradicsomba.«
A Világ Büszkesége (sallallahu aleyhi ve sellem) a prófétaság fényével felismert, és így szólt: »Te vagy Ibn Szalám, Medina tudósa?« Amikor azt mondtam: »Igen«, szeretett Prófétánk így szólt: »Lépj közelebb!«, és ezt a kérdést tette fel: »Ó, Abdullah! Mondd meg Allahu teâlâ szerelmére! Nem olvastad és nem tanultad meg a Tavrátban az én tulajdonságaimat?« Én pedig így szóltam: »Meg tudod mondani, melyek Allahu teâlâ tulajdonságai?«
Erre a kérdésre Allah Küldötte várt egy kicsit, és Dzsibríl aleyhisselam elhozta az al-Ihlász szúrát. Amikor meghallottam ezt a szúrát, amelyet Allah Küldötte recitált, azonnal így szóltam Prófétánkhoz: »Igen, ó, Allah Küldötte! Igazat mondasz, tanúsítom, hogy nincs más isten, csak Allahu teâlâ. Te az Ő szolgája és Küldötte vagy.« Kimondtam a tanúságtételt, és muszlim lettem. Aztán így szóltam: »Ó, Allah Küldötte! A zsidók erőszakos nép, amely úgy hazudik, hogy az ember elámul rajta, alaptalan vádakat emel, és rágalmaz. Ha meghallják, hogy muszlim lettem, mielőtt megkérdeznéd őket természetemről és egész állapotomról, bizonyosan hihetetlen rágalmakkal feketítenek be előtted. Előbb te kérdezd meg őket rólam!« Azzal elrejtőztem a ház egyik részében. Utánam a zsidók előkelőinek egy csoportja lépett be. Allah Küldötte megkérdezte a zsidókat: »Milyen ember Abdullah ibn Szalám, aki köztetek van?« A zsidók így szóltak: »Ő a legnagyobb tudósunk, és legnagyobb tudósunk fia! Ibn Szalám a legjobb közülünk, és a legjobbunk fia!« Ekkor Allah Küldötte megkérdezte a zsidókat: »Mit mondanátok, ha muszlim lenne?«
„Allahu teâlâ tudatta velem, hogy négy embert szeret. Megparancsolta nekem, hogy ezt a négyet szeressem. Ők: Ali, Abu Zarr, Mikdád és Szalmán” Nemes hadísz
A zsidók így feleltek: »Allah óvja meg ettől!«
Ekkor előjöttem rejtekhelyemről, és ezekkel a szavakkal tettem tanúságot mellette: »Ó, zsidó nép! Féljétek Allahu teâlât! Fogadjátok el azt, ami eljött hozzátok! Allahu teâlâra esküszöm – és ti magatok is tudjátok –, hogy ő Allahu teâlâ raszúlja, akinek nevét és tulajdonságait megírva láttátok a kezetekben lévő Tavrátban. Tanúsítom, hogy nincs más isten, csak Allahu teâlâ. És tanúsítom, hogy Mohammed aleyhisselam az Ő szolgája és az Ő raszúlja.« Erre a zsidók azt mondták: »Ő a legrosszabb közülünk, és a legrosszabbunk fia!«, és gyalázni kezdtek, mindenféle hibát rám fogtak, és rágalmakat koholtak rólam. Ezt mondtam: »Éppen ettől féltem. Ó, Allah Küldötte! Nem megmondtam neked, hogy ezek az igazságtalanság és a hazugság emberei, akik nem riadnak vissza a gonoszságtól, és hajlamosak a rágalmazásra? Íme, minden kiderült!« Allah Küldötte így szólt a zsidókhoz: »Első tanúságtételetek elég nekünk, a második fölösleges.« Ezután nyomban hazatértem.
Meghívtam családomat és rokonaimat az iszlámra. Mindannyian muszlimok lettek, apai nagynéném is.
Az, hogy hitre jutottam, nagyon feldühítette a zsidókat. Ezért szorongatni kezdtek. Néhány zsidó tudós még azzal is megpróbált eltéríteni az iszlámtól, hogy »Az arabok közül nem támad próféta, a te embered uralkodó«, de nem jártak sikerrel.”
Vele együtt őszintén lett muszlim Sza’laba ibn Sza’ja, Uszajd ibn Sza’ja, Aszad ibn Ubajd és néhány más zsidó. Néhány zsidó tudós azonban ezt mondta: „Mohammedben csak a legrosszabbjaink hittek. Ha a legjobbjaink közül valók lettek volna, nem hagyták volna el őseik vallását.” Erre Allahu teâlâ válaszul nemes áját nyilatkoztatott ki, és jelentése szerint ezt mondta: „Ők (a Könyv népe) nem egyformák. A Könyv népe között van egy közösség, amely istenszolgálatot végez és engedelmeskedik; ők az éjszaka óráiban leborulva recitálják Allahu teâlâ ájáit.”6
Napról napra rosszabb az állapotom, ó, Allah Küldötte!
Bárcsak jóra fordulnának tetteim – segíts, ó, Allah Küldötte!
Hitvány lelkem (nafsz) elvadult, a sátán nyomába vitt engem.
Ennyi lázadással hogyan kérjek oltalmat, ó, Allah Küldötte?
Vajon lehet-e szabadulni a nafsz vágyaitól és a sátántól,
ha tőled nem ér el hozzám az igaz útmutatás, ó, Allah Küldötte?
Ha kegyed és jóságod csak egy pillanatra is eléri a bűnöst,
útja mindkét világon üdvösség, ó, Allah Küldötte!
Tiszteltem a parancsot és a tilalmat, a harámot nem mondtam halalnak,
minden bűnöm vége megbánás lett, ó, Allah Küldötte!
Ó, emberek és dzsinnek Küldötte, az emberek legkiválóbbja,
őszinteségemért ajándékozz meg közbenjárással, ó, Allah Küldötte!
„Terjesszétek egymás között a köszöntést (szalám), etessétek meg az éhezőket, ápoljátok a rokoni kapcsolatokat (szilat ar-rahim), és imádkozzatok, amikor az emberek alszanak. Így békességben léptek be a Paradicsomba” Nemes hadísz
Medina al-Munavvara régi látképe (1890)
A hidzsra első évének néhány eseménye
A hidzsra első évében az anszárok közül Asz’ad ibn Zurára, Bará ibn Ma’rúr és Kulszúm ibn Hidm, a muhádzsirok közül pedig Oszmán ibn Maz’ún hunyt el. Ezenkívül nagytiszteletű Abu Bakr és Bilál al-Habasí (radiyallahu anhumá), akik nem bírták Medina levegőjét és vizét, maláriába estek. Erre Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) így fohászkodott: „Uram! Ahogyan Mekkát megszerettetted velünk, úgy szerettesd meg velünk Medinát is, és adj nekünk benne áldást (baraka) és bőséges ellátást!” A Magasságos Allah elfogadta fohászát, és megszerettette Medinát a muhádzsirokkal.
Az első írásos szerződés
Allah Küldöttének hidzsrája előtt a medinai Hazradzs törzs vezetője, Abdullah ibn Ubajj lett volna Medina uralkodója. Ám amikor az akabai hűségeskük, majd a hidzsra nyomán az Ausz és a Hazradzs törzs nagy része muszlim lett, Abdullah ibn Ubajj uralkodásából nem lett semmi. Ezért Abdullah ibn Ubajj mindenekelőtt Prófétánkra és a muhádzsir nemes Társakra, azután a medinai Társakra is a fogát csikorgatta, ellenségességét azonban nem merte nyíltan kimutatni. Néhány hozzá hasonló emberrel megalakította a képmutatók (munáfik) csoportját. Ezek a muszlimok előtt azt állították, hogy beléptek az iszlám vallásba, a hátuk mögött azonban gúnyolódtak rajtuk. Titokban hozzáfogtak, hogy elhintsék a képmutatás (nifák) magvait, és viszályt szítsanak. Odáig mentek, hogy a Világ Büszkeségének (sallallahu aleyhi ve sellem) áldott szavait is megpróbálták kiforgatni és megmásítani.
Közben a mekkai társítók (musrikok) sem tétlenkedtek: amit Mekkában nem tudtak megtenni Allah Küldöttével, azt Medinában próbálták meg. Ahogyan fenyegető leveleket küldtek a medinai társítóknak, úgy a medinai zsidó törzseknek is fenyegetésekkel teli leveleket és üzeneteket küldtek. Ezek a fenyegetések arra indították a zsidókat, hogy közeledjenek Allah Küldöttéhez.
Ekkor a zsidók eljöttek Allah Küldöttéhez, és így szóltak: „Azért jöttünk, hogy békét kössünk veled. Kössünk szerződést, hogy ne ártsunk egymásnak!” Prófétánk ötvenöt pontból álló szerződést kötött velük. A hozott határozatok közül néhány a következő:
1. Ez a szerződés olyan okirat, amelyet Allah Küldötte, Mohammed aleyhisselam írt a mekkai és medinai muszlimok, az őket követők, a később hozzájuk csatlakozók és a velük együtt harcolók között.
2. Kétségtelen, hogy ők a többi embertől különálló közösséget alkotnak.
3. Minden törzs közösen fizeti foglyai váltságdíját (a muszlimok között érvényes igazságosság szerint).
4. A muszlimok szembeszállnak azokkal, akik zavart keltenek közöttük, még ha saját gyermekeik is azok.
5. A zsidók közül azokat, akik a muszlimokhoz csatlakoznak, semmilyen igazságtalanság nem éri, sőt segítséget is kapnak.
6. A zsidók a muszlimokkal együtt egy csoportot alkotnak, és mindenki teljesíti saját vallása előírásait.
7. A zsidók közül senki sem indulhat katonai hadjáratra Mohammed aleyhisselam engedélye nélkül.
8. Senki sem árthat annak, akivel szerződést kötött, és annak, akit igazságtalanság ér, segíteni kell.
9. Medina völgye a szerződő felek számára sérthetetlen, szent (harám) terület.
10. A mekkai társítók és azok, akik segítik őket, semmilyen körülmények között nem részesülnek védelemben.
11. A Medinát megtámadók ellen a muszlimok és a zsidók kölcsönösen segítik egymást.
E szerződés szerint a zsidóknak (látszólag) a muszlimok barátainak kellett lenniük, nem táplálhattak irántuk gyűlöletet, és nem mutathattak ellenségességet.7
Ó, Szeretettem, ne szomorkodj!
A zsidók, akik ellenségességüket szívükben rejtegették, az említett szerződés aláírása után csoportostul jártak Prófétánkhoz. Olyan kérdéseket tettek fel neki, amelyeket ők maguk nagyon nehéznek tartottak. A kapott válaszokból megértették, hogy ő igaz próféta. Makacsságból és irigységből azonban nem hittek benne. Erre szeretett Prófétánk így szólt: „Ha tíz zsidó tudós hinne bennem, az összes zsidó hinne.” Allahu teâlâ ezzel a nemes ájával vigasztalta meg az emiatt elszomorodott Allah Küldöttét: „(Ó, Szeretettem!) Ó, dicső Küldött! Ne szomorítsanak el (a helyzetükkel) azok, akik, bár szívükben nem hisznek, a szájukkal azt mondják: »Hiszünk« (a képmutatók), és azok a zsidók, akik versengenek a hitetlenségben (kufr). Szüntelenül a hazugságra hallgatnak, és (a Banú Kurajza közül) kémkednek egy másik nép (a hajbari zsidók) számára, amely nem jött el hozzád. A hallott szavakat, az igaz szavakat kimozdítják a helyükről, és úgy adják tovább, hogy eltávolítsák őket az igazságtól. És azt mondják: »Ha így (fatva) döntenek nektek, fogadjátok el, ha pedig nem így döntenek, óvakodjatok!« Akit Allahu teâlâ próbára akar tenni, annak semmiképpen sem segíthetsz Allahu teâlâ akarata ellenére. Ők azok, akiknek a szívét Allahu teâlâ nem akarta megtisztítani. Ezen a világon megaláztatás és nyomorúság vár rájuk, a túlvilágon pedig nagyon nagy büntetés.”8
A megkötött szerződés miatt néhány Társ összebarátkozott zsidó szomszédjával. Allahu teâlâ ezt is megtiltotta nekik, amikor így szólt: „Ó, ti, akik hisztek! Ne fogadjatok bizalmas barátokká másokat (hitetleneket és képmutatókat) hittestvéreiteken kívül! Semmilyen alkalmat nem mulasztanak el, hogy ártsanak nektek és viszályt szítsanak, és azt szeretnék, ha nehéz helyzetbe kerülnétek. Gyűlöletük és ellenségességük irántatok már a szájukból is kitűnik. Az ellenségesség pedig, amelyet szívük rejt, még nagyobb. Ha gondolkodtok és megértitek: megmagyaráztuk nektek az ellenségességükről szóló ájákat (nagyon világosan megmutattuk nektek, mitől kell óvakodnotok).”9
A mekkai társítók szüntelenül uszították a medinai társítókat, a képmutatókat, a zsidókat és a Medina környéki törzseket, és tovább fenyegették őket. Arra törekedtek, hogy mielőbb kioltsák az iszlám fényét, és módot kerestek rá, hogy szeretett Prófétánk áldott személyét eltüntessék a föld színéről.
„Ha tíz zsidó tudós hinne bennem, az összes zsidó hinne” Nemes hadísz
A képmutatók és a társítók effajta tetteivel szemben Allah Küldötte mindig a béke útját választotta. A nemes Társak közül azonban néhányan már meg voltak győződve arról, hogy szembe kell szállni az ellenséggel, és így fohászkodtak: „Uram! Számunkra nincs értékesebb annál, mint hogy a Te utadon harcoljunk e társítók ellen. Ezek a kurajsita társítók letagadták habíbod küldetését, és arra kényszerítették, hogy elhagyja Mekkát. Allahom! Te bizonyára megengeded nekünk, hogy harcoljunk ellenük!…” Allah Küldötte azonban ebben az ügyben Allahu teâlâ parancsát várta, hogy aszerint cselekedjen, amit parancsolnak neki. És most eljött az ideje. A Dzsibríl aleyhisselam által hozott kinyilatkoztatásban (vahj) ez állt: „Harcoljatok ti is Allahu teâlâ útján azok ellen, akik harcolnak ellenetek! Ám ne lépjétek át a határt, és ne essetek túlzásba! Bizony, Allahu teâlâ nem szereti a határokat áthágókat. Öljétek meg őket (a hitetleneket), ahol csak rájuk leltek, és űzzétek el őket, ahogyan ők elűztek titeket (Mekkából)! A zűrzavar (fitna), amelyet társításuk okoz, rosszabb az ölésnél. Ne harcoljatok velük a Maszdzsid al-Harámnál, amíg ők nem kezdenek harcolni veletek ott! Ha azonban ott ölnek titeket, ti is öljétek meg őket ott! Ilyen a hitetlenek fizetsége. Ha felhagynak Allahu teâlâ tagadásával és a harccal, (hagyjátok őket ti is. Mert) Allahu teâlâ bizony nagyon megbocsátó és könyörületes.”10
Ezt követően egy később kinyilatkoztatott nemes ájában ez állt: „Harcoljatok e társítók ellen, amíg el nem tűnik a társítás okozta zűrzavar minden nyoma, és amíg a vallás egyedül Allahé nem lesz (amíg egyedül Allahu teâlât nem szolgálják)! Ha felhagynak vele (a társítással), (nem éri őket semmilyen erőszak.) Ellenségeskedés (büntetés) csak az igazságtalanokkal szemben van.”11
Má madahtu Muhammadan bi-makálatí,
lákin madahtu makálatí bi-Muhammadin.
(Nem én dicsérem Mohammed aleyhisselamot,
ő ad értéket az írásaimnak.)
Imám Rabbání (rahmatullahi aleyh)