A BADRI CSATA
Ezt a gazvát második Badrnak, Badr al-Kitálnak és Badr al-Kubrának is nevezik. A nemes Társak sikerei a szarijjákban kezdték megrémíteni a hitetleneket. Karavánjaik most már csoportosan és katonai kísérettel indultak útnak. A hidzsra második évében a mekkai társítók minden családtól tőkét gyűjtöttek, és ezer tevéből álló karavánt küldtek Damaszkuszba. Élén Abu Szufján állt, Mekka egyik előkelője, aki akkor még nem lett muszlim.1 A karaván védelmére mintegy negyven őrt is kijelöltek… Amikor az árut eladják, az egész pénzen fegyvert akartak venni, hogy a muszlimok elleni harcban használják.
Amikor Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) megtudta, hogy a társítók kereskedés céljából nagy karavánt küldtek Damaszkuszba, néhány muhádzsirt megbízott, hogy derítsék ki, hogyan áll a dolog. Amikor a Zul-Usajra nevű helyre értek, megtudták, hogy a karaván már elhaladt, és visszatértek Medinába. Ha a hitetlenség (kufr) embereitől elveszik fegyvereiket és vagyonukat, nem árthatnak a muszlimoknak, és ellenállásuk megtörik. Ezért Allah Küldötte, miután mérlegelte a helyzetet, azonnal hozzáfogott a harci előkészületekhez.
Maga helyett Abdullah ibn Umm Maktúmot hagyta, hogy vezesse az imát.2 Nagytiszteletű Talha ibn Ubajdullahot és Szaíd ibn Zajdot felderítésre küldte, hogy megtudják, mikor tér vissza a karaván.3 Mivel nagytiszteletű Oszmán felesége súlyos beteg volt, megparancsolta neki, hogy maradjon Medinában. Ezután még négy másik embernek adott feladatot. Így a feladattal megbízottak száma nyolc lett.
Az alkalmat nem lehetett elszalasztani. Prófétánk azonnal felkészült, és a muhádzsirok és az anszárok közül háromszázöt Társsal a nemes ramadán hónap tizenkettedik napján Badr felé indult. A feladattal megbízottakkal együtt 313-an voltak.4 Közülük hatvannégyen muhádzsirok voltak.
Badr olyan hely volt, ahol a Mekkába, Medinába és Szíriába vezető utak találkoznak.
A nemrég felserdült ifjak, sőt még az asszonyok is kérték Prófétánkat, hogy vigye el őket erre a hadjáratra. Amikor Umm Varaka eljött Allah Küldöttéhez, és így szólt: „Apám és anyám legyen érted feláldozva, ó, Allah Küldötte! Ha megengeded, veled akarok menni. Bekötözöm a sebesültek sebeit, és ápolom a betegeket. Talán Allahu teâlâ nekem is megadja, hogy sahíd legyek!”, a Legkedvesebb Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) így szólt: „Te maradj otthon, és recitáld a nemes Koránt! Kétségtelen, hogy Allahu teâlâ megadja neked, hogy sahíd legyél.”
„Te (Umm Varaka) maradj otthon, és recitáld a nemes Koránt! Kétségtelen, hogy Allahu teâlâ megadja neked, hogy sahíd legyél” Nemes hadísz
A sereg útja a badri csatában
Sza’d ibn Abí Vakkász így beszélte el: „Amikor Allah Küldötte vissza akarta küldeni a gyermekeket, akik velünk akartak jönni a gazvára, láttam, hogy öcsém, Umajr igyekszik elrejtőzni valahol, hogy ne vegyék észre. Akkor tizenhat éves volt. Megkérdeztem: »Mi bajod, miért rejtőzködsz így?« Azt felelte: »Félek, hogy Allah Küldötte kicsinek tart, és visszaküld! Pedig én részt akarok venni a gazván, és azt szeretném, hogy Allahu teâlâ megadja nekem, hogy sahíd legyek.« Amikor abban a pillanatban szóltak róla Allah Küldöttének, így szólt öcsémhez: »Te menj vissza!« Ekkor öcsém, Umajr sírva fakadt. A Legkedvesebb Küldött, a könyörület tengere, nem tudott ellenállni könnyeinek, és megengedte neki, hogy jöjjön. A kardot pedig én kötöttem fel öcsémre, mert maga nem tudta felkötni.”5 Szeretett Prófétánknak, a Világok Vezetőjének zászlaját Mus’ab ibn Umajr, Sza’d ibn Muáz és nagytiszteletű Ali vitte.6 A nemes Társaknak mindössze három lovuk és hetven tevéjük volt. Az egyik ló Mikdádé, egy Zubajré, egy pedig Marszad ibn Abí Marszadé volt. Ketten vagy hárman osztoztak felváltva egy tevén. Allah Küldötte nagytiszteletű Alival, Abu Lubábával és Marszad ibn Abí Marszaddal felváltva ült a tevén. Mindannyian kérték azonban, hogy ne gyalogoljon, hanem mindig tevén üljön: „Életünk legyen érted feláldozva, ó, Allah Küldötte! Ne szállj le a tevéről! Mi majd gyalogolunk helyetted.” A Világegyetem Szultánja azonban, aki nem tartotta magát különbnek náluk, így szólt: „Ahogyan ti sem vagytok erősebbek nálam a gyaloglásban, úgy én sem szorulok kevésbé a jutalomra (szavab), mint ti.” A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) és nemes Társai perzselő hőségben vonultak át a sivatagon. Ráadásul böjtöltek. A nemes Társak sok nehézséget vállaltak az iszlám terjesztéséért, és szeretettel, lelkesedéssel követték Prófétánkat. Mert az út végén Allahu teâlâ és az Ő Küldöttének elégedettsége, a hőn áhított sahídhalál és a Paradicsom várt rájuk… Szeretett Prófétánk Társai állapotára tekintett, és így fohászkodott: „Allahom! Gyalog vannak. Adj nekik hátasállatot! Allahom! Ruhátlanok és mezítelenek. Öltöztesd fel őket! Allahom! Éhesek, lakasd jól őket! Szegények, gazdagítsd meg őket jóságoddal és bőkezűségeddel!”
Miközben Prófétánk és áldott serege ebben a tikkasztó hőségben Badr felé haladt, a Damaszkuszból érkező társító karaván is Badr közelébe ért. A két Társ, akiket Prófétánk azért küldött el, hogy hírt szerezzenek a karavánról, megtudta, hogy a karaván egy-két napon belül Badrhoz érhet, és sietve visszatért. Amikor a karaván emberei abba a faluba értek, ahol ők ezt a hírt megtudták, megkérdezték a falusiakat: „Nem tudtok valamit a muszlimok kémeiről?” Azok így feleltek: „Nem tudunk. De jött ide két ember, üldögéltek egy ideig, aztán felálltak, és elmentek.”
Abu Szufján elment a leírt helyre, és miközben vizsgálódott, szétmorzsolta a földön lévő tevetrágyát, és meglátta benne a takarmány magjait. Így szólt: „Ez medinai takarmány. Azt hiszem, ez a kettő Mohammed (aleyhisselam) kéme.” Úgy ítélte, hogy a muszlimok nagyon közel vannak, és nagy félelem fogta el. A karaván sorsa miatt aggódva elhatározta, hogy éjjel-nappal úton lesz, és időveszteség nélkül, sietve, a Vörös-tenger partja mentén Mekkába jut. Ezenkívül egy Damdam ibn Amr Gifárí nevű embert küldött követként Mekkába, hogy hírül adja, mi történik.7
„Allahom! Ők (Társaim) gyalog vannak. Adj nekik hátasállatot! Allahom! Ruhátlanok és mezítelenek. Öltöztesd fel őket! Allahom! Éhesek, lakasd jól őket! Szegények, gazdagítsd meg őket jóságoddal és bőkezűségeddel!” Nemes hadísz
Amikor ez az ember Mekkába ért, elöl-hátul megszaggatta ingét. Tevéje nyergét megfordította. Különös állapotban jajgatni és kiáltozni kezdett: „Segítség! Segítség!… Ó, kurajsiták! Siessetek!… Mohammed és Társai megtámadták karavánotokat és vagyonotokat, amelyet Abu Szufján hoz. Ha idejében odaértek, megmenthetitek karavánotokat!…”
Amikor a mekkaiak ezt meghallották, azonnal összegyűltek és felkészültek. Hétszáz tevés harcost, száz lovast és százötven gyalogost gyűjtöttek össze. Amikor Abu Lahabnak azt mondták: „Gyere, csatlakozz te is!”, félelmében betegségre hivatkozott. Maga helyett Ász ibn Hisámot küldte el. Egy Umajja ibn Halaf nevű társító nagyon vonakodott a harci előkészületektől. Hallotta ugyanis, hogy Prófétánk ezt mondta: „Társaim megölik Umajját.” Félt, mert tudta, hogy Prófétánk soha nem tér el az igazságtól. Ezért Abu Dzsahl unszolása ellenére azzal mentegetőzött, hogy öreg és nagyon kövér. Amikor azonban Abu Dzsahl gyávasággal vádolta, mennie kellett.
A társítók serege mintegy ezer emberből állt. Mindannyian vaspáncélt viseltek. Szép hangú asszonyokat is vittek magukkal. Nem feledkeztek meg a hangszerekről és a bódító italokról sem. Azt hitték, hogy ilyen erős sereggel nemcsak háromszáz embert, hanem egy ezerfős sereget is azonnal legyőznek. Voltak, akik már indulás előtt számolgatták, kit ölnek meg, és milyen zsákmányt szereznek. Mindannyiuk legnagyobb vágya azonban az iszlám elpusztítása volt. Ez a gőgös társító csapat az asszonyok által vert csörgődobok (daf) hangja és az általuk énekelt dalok kíséretében indult útnak.
Közben Abu Szufján jócskán eltávolodott Badrtól, és megtette a Mekkába vezető út jó részét. Amikor meggyőződött róla, hogy a veszély elmúlt, Kajsz ibn Imri’ al-Kajsz nevű emberét elküldte a kurajsitákhoz ezzel az üzenettel: „Ó, kurajsiták! Azért jöttetek ki Mekkából, hogy megvédjétek karavánotokat, embereiteket és vagyonotokat. Mi megmenekültünk a veszélytől. Most térjetek vissza!…” Ezenkívül ezt tanácsolta nekik: „Vigyázzatok, ne menjetek Medinába, és ne csapjatok össze a muszlimokkal!”
Amikor Kajsz meghozta a hírt a társítók seregének, Abu Dzsahl így szólt: „Esküszöm, hogy elmegyünk egészen Badrig, és három nap és három éjjel lakomázunk, tevéket vágunk, és bort iszunk. A környező törzsek látni fognak minket, irigykedni fognak ránk, és látják, hogy senkitől sem félünk. Ezután erőnktől való félelmükben senki sem mer majd megtámadni minket. Ó, a kurajsiták legyőzhetetlen serege! Előre!…” Amikor Kajsz látta, hogy Abu Dzsahl nem hajlandó engedelmeskedni, visszatért, és elmondta Abu Szufjánnak, hogyan áll a dolog. Abu Szufján, ez az előrelátó és óvatos ember, nem tudta megállni, hogy ne mondja: „Jaj! Jaj a kurajsitáknak!… Ez Amr ibn Hisám (Abu Dzsahl) terve. Bizonyára abból a vágyból tette, hogy az emberek vezetője legyen. Az ilyen gőg pedig mindig nagy hiba és szerencsétlenség. Ha a muszlimok összetalálkoznak velük, jaj a kurajsitáknak!…”
Abu Szufján gyorsan bevitte a karavánt Mekkába, és utolérte a sereget. Ekkor a Világegyetem Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) Társaival Badrhoz közeledett. Egy alkalommal az iszlám seregében észrevette a medinai társítók közül Hubajb ibn Jaszáfot és Kajsz ibn Muharriszt. Bár Hubajb fején vassisak volt, felismerte, és így szólt nagytiszteletű Sza’d ibn Muázhoz: „Nem Hubajb ez?” Ő így felelt: „De igen, ó, Allah Küldötte!” Hubajb bátor hős volt, aki értett a hadművészethez. Kajsszal együtt Allah Küldötte elé járult. Prófétánk így szólt hozzájuk: „Miért jöttök velünk?” Így feleltek: „Te leánytestvérünk fia és szomszédunk vagy. Mi pedig népünkkel zsákmányt gyűjteni megyünk!” Amikor Prófétánk megkérdezte Hubajbtól: „Hiszel Allahu teâlâban és az Ő Küldöttében?”, így felelt: „Nem hiszek.” A Küldött aleyhisselam így szólt: „Akkor menj vissza! Aki nem a mi vallásunkon van, nem lehet velünk.” Hubajb így szólt: „Mindenki ismeri bátorságomat, hősiességemet, és azt, hogy olyan hős vagyok, aki az ellenség mellére mér csapást. A zsákmányért melletted fogok harcolni ellenséged ellen.” Prófétánk nem fogadta el a segítségét.
Amikor egy ideig mentek, Hubajb megismételte kérését, de Prófétánk tudtára adta, hogy kívánságát nem teljesítheti, amíg muszlim nem lesz. Amikor a Rauhá nevű helyre értek, Hubajb Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) elé járult, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Hiszek Allahu teâlâban, a Világok Urában, és a te küldetésedben; hitre jutottam” – és a Világegyetem Vezetője nagyon megörült. Kajszt is, miután visszatértek Medinába, a hit megtiszteltetése érte (radiyallahu anh).
Amikor az iszlám serege a Szafrá völgyébe ért, megtudta, hogy a mekkaiak sereget gyűjtöttek, és Badr felé tartanak, hogy megmentsék karavánjukat. Prófétánk összegyűjtötte Társait, és tanácskozott velük erről a helyzetről. Mert a medinai muszlimok, amikor Akabánál hűségesküt tettek Allah Küldöttének, ezt ígérték: „Ó, Allah Küldötte! Jöjj a városunkba! Ott életünk árán is megvédünk ellenségedtől, és követünk.” Most azonban kijöttek Medinán kívülre. Előttük nagy ellenséges sereg állt, amely számban, fegyverben és vagyonban sokszorosan felülmúlta őket.
Amikor Allah Küldötte kikérte Társai véleményét, a muhádzsirok közül egymás után felállt Abu Bakr asz-Sziddík és Omár al-Fárúk, és azt mondták, hogy harcolni kell az ellenséges sereggel. Ezután felállt Mikdád ibn Aszvad, szintén a muhádzsirok közül, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Tedd azt, amit Allahu teâlâ parancsol! Haladj az Ő parancsa szerint! Minden pillanatban veled vagyunk, és egy szemvillanásnyira sem válunk el tőled. Nem mondjuk azt, amit Izrael fiai mondtak Músza aleyhisselamnak: »Ó, Músza! Amíg azon a földön zsarnok és erőszakos nép van, mi nem megyünk oda, és soha nem lépünk be abba a városba. Menjetek hát, te és az Urad együtt, és harcoljatok velük ti ketten! Mi itt maradunk ülve…«8 Életünket és fejünket Allahu teâlâ és az Ő Küldötte útján áldozzuk fel. Allahu teâlâra esküszünk, aki téged igaz prófétaként küldött: ha Abesszíniába, a tengeren túlra küldenél is minket, elmennénk. Soha a legkisebb mértékben sem szállunk szembe veled. Készek vagyunk teljesíteni minden kívánságodat. Anyám és apám, sőt életem is legyen érted feláldozva, ó, Allah Küldötte!…”
„Aki nem a mi vallásunkon van, nem lehet velünk” Nemes hadísz
A badri csata
Mikdád e szavai nagyon megörvendeztették szeretett Prófétánkat, és jót kívánva fohászkodott érte.9
Itt nagyon fontos volt a medinai muszlimok véleménye. Mert ők voltak többen, és szavukat adták, hogy Medinában fogják védelmezni Allah Küldöttét. Medinán kívül nem volt kötelességük harcolni. Amikor ezt mindenki megértette, az anszárok közül felállt Sza’d ibn Muáz, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Ha megengeded, az anszárok nevében szólok.” Amikor engedélyt kapott, így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Hittünk benned, és megerősítettük küldetésedet. Bármit hoztál, az igazság, és helyes. Ebben szilárd szavunkat adtuk neked, és megesküdtünk, hogy hallgatunk rád, és engedelmeskedünk. Ettől a szótól soha nem tágítunk, és bárhová indulsz, a parancsnokságod alatt állunk. Parancsodat a saját fejünknél is többre becsüljük. Életünket és fejünket a te utadon áldozzuk fel. Allahu teâlâra esküszünk, aki téged igaz prófétaként küldött: ha a tengerbe vetnéd magad, mi is utánad vetnénk magunkat. Közülünk senki sem marad le egy lépéssel sem. Bármi van áldott szívedben, parancsold meg, és mi teljesítjük. Életünkkel együtt vagyonunk is legyen feláldozva. Soha nem fordítunk hátat az ellenségnek. A harcban állhatatosak vagyunk. Reményünk az, hogy örömet szerezzünk neked, és elnyerjük elégedettségedet. Allahu teâlâ könyörülete legyen veled…” A nemes Társakat, akik e szavakat hallgatták, nagy lelkesedés töltötte el. Mindannyian kijelentették, hogy teljes szívből egyetértenek e szavakkal. Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) nagyon elégedett volt. Fohászkodott nagytiszteletű Sza’dért és Társaiért. Most minden habozás eltűnt. Bármilyen népes és erős volt is az ellenség, a dicső Társak készek voltak szemrebbenés nélkül szeretett Prófétánk nyomában a sahídhalálba is menni, és elnyerni Allahu teâlâ és az Ő Küldöttének elégedettségét. Amíg élükön a Világegyetem Vezetője állt, nem volt hely, ahová ne mentek volna… A Világ Büszkesége, amikor látta odaadásukat és lelkesedésüket, ezzel az örömhírrel vidította fel Társait: „Rajta, induljatok! Örüljetek Allahu teâlâ könyörületének! Allahra mondom, mintha már most látnám azokat a helyeket, ahol a kurajsita emberek találatot kapva elesnek a csatatéren, és látom őket!” Ezen örömhír után a nemes Társak szeretettel indultak Allah Küldötte nyomában.
Az angyalok a segítségükre jönnek
Amikor Badr környékére értek, péntekre virradó éjjel volt. Szeretett Prófétánk így szólt Társaihoz: „Remélem, hogy a domb melletti kútnál hírt szerezhettek.” Elküldte oda Allahu teâlâ oroszlánját, nagytiszteletű Alit, Sza’d ibn Abí Vakkászt, Zubajr ibn Avvámot és néhány más Társat. Nagytiszteletű Ali és kísérői azonnal a kúthoz mentek. Ott meglátták a kurajsiták tevehajcsárait és vízhordóit. Ezek, amikor észrevették a muszlimokat, elmenekültek. Kettőjüket azonban elfogták. Egyikük Aszlam, a Banú Haddzsádzs rabszolgája volt, a másik Árid Abu Jaszár, Ász ibn Szaíd fiainak rabszolgája.
Amikor Prófétánk elé vezették őket, Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) megkérdezte tőlük: „Hol vannak a kurajsiták?” Így feleltek: „Az ott látható homokdomb mögött ütöttek tábort.” Prófétánk megkérdezte: „Hányan vannak a kurajsiták?” Azt mondták: „Nem tudjuk.” Amikor erre a kérdésre: „Naponta hány tevét vágnak le?” azt felelték: „Egyik nap kilencet, másik nap tízet”, Prófétánk így szólt: „Kevesebben vannak ezernél, és többen kilencszáznál.” Ismét megkérdezte: „A kurajsita előkelők közül ki van ott?” Amikor azt mondták: „Utba, Sajba, Hárisz ibn Amr, Abu l-Buhtarí, Hakím ibn Hizám, Abu Dzsahl, Umajja ibn Halaf…”, Allah Küldötte Társaihoz fordult, és így szólt: „Mekka népe nektek áldozta drága gyermekeit.” Aztán megkérdezte a kettőtől: „Visszafordult-e valaki a kurajsiták közül, mialatt idejöttetek?”, mire így feleltek: „Igen. A Banú Zuhrától visszafordult Ahnasz ibn Abí Sarík.” Prófétánk így szólt: „Bár ő maga nincs a helyes úton, és sem a túlvilágról, sem Allahu teâlâról, sem a Könyvről nem tud, a Banú Zuhra törzsnek a helyes utat mutatta… Visszafordult-e még valaki?”, és ezt a választ kapta: „Adí ibn Ka’b fiai fordultak vissza.”10
„Ó, Allah Küldötte! Tedd azt, amit Allahu teâlâ parancsol! Haladj az Ő parancsa szerint! Minden pillanatban veled vagyunk, és egy szemvillanásnyira sem válunk el tőled” Mikdád ibn Aszvad (radiyallahu anh)
Prófétánk nagytiszteletű Omárt küldte a kurajsitákhoz békeajánlattal, hogy utoljára figyelmeztesse őket. Omár ibn Hattáb így szólt hozzájuk: „Ó, makacs nép! A Küldött aleyhisselam ezt üzeni nektek: »Mindenki álljon el ettől, és térjen vissza békében! Mert bárki más elleni harc kedvesebb nekem, mint a veletek való harc!…«”
Erre az ajánlatra a kurajsita társítók közül előállt Hakím ibn Hizám, és így szólt: „Ó, kurajsiták! Mohammed nagyon igazságosan bánt veletek. Fogadjátok el azonnal, amit kér! Ha nem teszitek meg, amit mond, esküszöm, hogy ezután már nem lesz igazságos veletek!…” Abu Dzsahl megharagudott Hakím e szavaira, és így szólt: „Ezt soha nem fogadjuk el, és nem térünk vissza, amíg bosszút nem állunk a muszlimokon, hogy többé senki se merje megtámadni karavánunkat” – és ezzel elzárta a béke útját. Nagytiszteletű Omár visszatért.
Azon az éjjelen Prófétánk és dicső Társai a társítóknál korábban értek Badrhoz, és a kúthoz közeli helyen ütöttek tábort. Prófétánk tanácskozott Társaival, és kikérte véleményüket, hol kell felállítani a tábort. Közülük felállt Hubáb ibn Munzir, aki akkor csak harminchárom éves volt, és szót kért. Amikor engedélyt kapott, megkérdezte: „Ó, Allah Küldötte! Ez az a hely, amelyet Allahu teâlâ jelölt ki neked táborhelyül, és amelyen feltétlenül maradni kell? Vagy személyes vélemény alapján, hadi intézkedésként választották?” Prófétánk így szólt: „Nem! Ezt a helyet hadi intézkedésként választották.”
Erre nagytiszteletű Hubáb így szólt: „Anyám és apám, sőt életem is legyen érted feláldozva, ó, Allah Küldötte!
Mi harcosok vagyunk. Ezeket a helyeket is jól ismerjük. Íme, a kurajsiták táborhelyéhez közeli kútban édes és bőséges víz van. Ha megengeded, ott üssünk tábort! Temessük be az összes környező kutat! Aztán készítsünk egy medencét, és töltsük meg vízzel! Amíg az ellenséggel harcolunk, valahányszor megszomjazunk, odajövünk, és iszunk a medencénkből. Az ellenség pedig nem talál vizet, és szükséget szenved.”11 Abban a pillanatban Dzsibríl aleyhisselam kinyilatkoztatást hozott, amely megerősítette, hogy ez a vélemény helyes. Prófétánk így szólt: „Ó, Hubáb! A vélemény, amelyet kimondtál, helyes” – és felállt. Mindannyian együtt a megmutatott kúthoz mentek. Az édes vizű kút kivételével minden kutat betemettek, és nagy medencét készítettek. Megtöltötték vízzel, és ivóedényeket tettek mellé.
Ekkor nagytiszteletű Sza’d ibn Muáz Prófétánk elé járult, és ezt javasolta: „Ó, Allah Küldötte! Mi lenne, ha pálmaágakból árnyékolót készítenénk neked, amelyben ülhetnél?” A Világ Büszkesége elégedett volt Sza’d ötletével, és fohászkodott érte. Azonnal elkészítették az árnyékolót. A Próféták Szultánja nemes Társaival bejárta és megszemlélte a csatateret. Időnként megállt, és ezekkel a szavakkal: „Ha Allah is úgy akarja (insallah), holnap reggel ez az a hely, ahol ez és ez találatot kapva elesik! Ha Allah is úgy akarja, holnap reggel ez az a hely, ahol ez és ez találatot kapva elesik! Íme, ez az a hely! Ez az a hely…” áldott kezével egymás után mutatta meg a helyeket, ahol a kurajsita társítókat megölik majd.
Később nagytiszteletű Omár így írta le ezt: „Láttam, hogy mindegyiküket pontosan azon a helyen érte a találat és ölték meg, amelyre a Nemes Küldött áldott kezét tette. Sem egy kicsit előrébb, sem egy kicsit hátrébb nem voltak.”
A Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) három csoportra osztotta a nemes Társakat. A muhádzsirok zászlaját Mus’ab ibn Umajrnak, az Ausz zászlaját Sza’d ibn Muáznak, a Hazradzs zászlaját pedig Hubáb ibn Munzirnak adta. Mindenki a saját zászlaja alá gyűlt.12 Prófétánk sorokba rendezte és elrendezte a sereget.
Amikor a sereget sorba rendezte, az áldott kezében tartott bottal megérintette a sorból kilépő Szavád ibn Gazijja mellét, és így szólt: „Állj be a sorba, ó, Szavád!” Szavád így szólt: „Ó, Allah Küldötte! A kezedben lévő bot fájdalmat okozott nekem. Allahu teâlâra mondom, aki téged az igaz vallással, a Könyvvel és az igazságossággal küldött, én is meg akarlak így érinteni a bottal.” Valamennyi Társ elcsodálkozott a szavain. Hogyan lehet megtorlást (kiszász) követelni a Világegyetem Vezetőjétől? Hogyan lehet ilyesmit tenni? Allah Küldötte azonban felhajtotta áldott inge elejét, és így szólt: „Rajta, vedd a megtorlást, és vedd el, ami jár neked!” Ekkor nagytiszteletű Szavád nagy örömmel és szeretettel megcsókolta a Legkedvesebb Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) áldott mellét.
Míg mindenki a megtorlást várta, a testvérek a látottak láttán csodálták és irigyelték Szavádot. Amikor szeretett Prófétánk megkérdezte tőle: „Miért tetted ezt?”, Szavád így szólt: „Anyám és apám, sőt életem is legyen érted feláldozva, ó, Allah Küldötte! Látom, hogy ma Allahu teâlâ parancsára elérkezett halálom órája, és félek, hogy elválok tőled. Ezért azt kívántam, hogy együttlétünk e végső pillanataiban ajkam érintse áldott testedet. Azt akartam, hogy ez legyen az oka annak, hogy a Feltámadás Napján közbenjárj értem, és így megmeneküljek a büntetéstől.” Ennek a szeretetnek a láttán Prófétánk is nagyon meghatódott, és fohászkodott nagytiszteletű Szavádért.
Az áldott iszlám sereg jobbszárnyát a hős mudzsáhid, Zubajr ibn Avvám, a balszárnyát pedig Mikdád ibn Aszvad vezette.13
Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) tanácskozni akart nemes Társaival arról, hogyan kezdjék a harcot, és megkérdezte: „Hogyan fogtok harcolni?” Ászim ibn Szábit íjjal és nyíllal a kezében felállt, és elmondta véleményét: „Ó, Allah Küldötte! Amikor a kurajsiták mintegy száz méterre megközelítenek minket, árasszuk el őket nyilakkal! Aztán, amikor kőhajításnyira érnek, dobáljuk meg őket kövekkel! Amikor annyira közel jönnek, hogy a lándzsa eléri őket, harcoljunk lándzsákkal, amíg el nem törnek! Aztán rántsunk kardot, és harcoljunk!” Ez a harcmodor tetszett Prófétánknak. Társainak ezt az utasítást adta: „Ne hagyjátok el soraitokat! Álljatok szilárdan a helyeteken, és ne mozduljatok! Amíg nem parancsolom, ne kezdjétek el a harcot! Ne pazaroljátok a nyilakat, amíg az ellenség közel nem ér hozzátok! Amikor az ellenség előbukkan a pajzsa mögül, lőjetek nyilat! Amikor az ellenség egészen közel ér, dobjatok kézzel köveket! Amikor közelebb jönnek, használjátok a lándzsákat! Amikor pedig ember ember ellen harcol, harcoljatok karddal…”
„Ha Allah is úgy akarja (insallah), holnap reggel ez az a hely, ahol ez és ez találatot kapva elesik! Ha Allah is úgy akarja, holnap reggel ez az a hely, ahol ez és ez találatot kapva elesik! Íme, ez az a hely! Ez az a hely…” Nemes hadísz
Ezután őrséget állítottak, és a nemes Társak alkalmat kaptak a pihenésre. Isteni bölcsességből olyan mély álomba merültek, hogy szemhéjukat sem tudták felemelni. Amikor Prófétánk visszavonult a pálmaágakból készült árnyékolóba, nagytiszteletű Abu Bakr, majd Sza’d ibn Muáz is kardot rántott, és az árnyékoló bejáratánál őrködött. Szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) felemelte áldott kezét, és nagy szomorúsággal könyörögni kezdett Allahu teâlâhoz: „Uram! Ha elpusztítod ezt a maroknyi embert, a földön többé senki sem fog Téged szolgálni…” Ez a szomorú fohász hajnalig tartott.
A hely, ahol az áldott iszlám sereg tábort vert, homokos volt. Ezért nehéz volt járni, és a láb belesüllyedt a homokba. Allahu teâlâ jóságából és Allah Küldötte fohászának áldásából azon az éjjelen eső kezdett esni, amely egyre erősödött, és akkora ár zúdult le, hogy kiöntött a vízmosásokból. A víztartó edények megteltek, a talaj pedig annyira megkeményedett, hogy a láb már nem süllyedt bele.
A társítók pedig sárban és áradásban maradtak.
Hajnal után Allah Küldötte felkeltette Társait az imára.
Miután vezette a hajnali (szubh) imát, beszélt nekik az ellenség elleni dzsihád értékéről és a sahídhalál értékéről, és harcra buzdította őket. Így szólt: „Bizony, Allahu teâlâ azt parancsolja, ami helyes és igaz. Senkitől sem fogad el olyan tettet, amelyet nem Allahu teâlâ elégedettségéért végeztek… Igyekezzetek teljesíteni Urunk parancsát, amellyel ezeken a helyeken könyörületét és megbocsátását ígérte nektek, és álljátok ki a próbát! Mert ígérete igaz, szava igaz, büntetése pedig szigorú. Én is és ti is Allahu teâlâhoz vagyunk kötve, aki Hajj és Kajjúm. Hozzá menekültünk, Belé kapaszkodtunk, Rá támaszkodtunk. És végső visszatérésünk is Hozzá van. Allahu teâlâ bocsásson meg nekem és minden muszlimnak!…”
A nemes ramadán hónap tizenhetedik napján, pénteken felkelt a nap. Hamarosan kezdetét vette a történelem legkönyörtelenebb, legegyenlőtlenebb, legfontosabb és legnagyobb csatája…
Az egyik oldalon a Világ Büszkesége (sallallahu aleyhi ve sellem) és maroknyi nemes Társa állt, akik a legkevésbé sem haboztak feláldozni életüket; a másik oldalon pedig a hitetlenek gőgös és féktelen hordája, amely azért gyűlt össze, hogy az iszlámot egy kanál vízbe fojtsa, és elpusztítsa a prófétát, akit az a megtiszteltetés ért, hogy Allahu teâlâ habíbja legyen. Sajnos köztük voltak a Nemes Küldött rokonai is. Ők is azért jöttek Badrhoz, hogy szeretett unokaöccsük ellen harcoljanak.
Prófétánk ismét megszemlélte serege felállását, és megismételte az adott utasításokat. Ekkor a kurajsita társítók kijöttek táborukból, és özönleni kezdtek a badri völgybe. Többségük páncélba burkolózott. Nagy gőggel és fennhéjázással rohamra indultak az iszlám serege ellen. Amikor Allah Küldötte meglátta a társítóknak ezt az állapotát, nagytiszteletű Abu Bakrral bement a sátorba, felemelte áldott kezét, és könyörögni kezdett a Magasságos Allahhoz: „Uram, íme, a kurajsita társítók teljes gőgjükkel és fennhéjázásukkal jönnek!… Téged hívnak ki, és Prófétádat hazugnak mondják. Allahom! Kérlek, teljesítsd a segítségről és a győzelemről tett ígéretedet, amelyet nekem adtál!… Allahom! Ha azt akarod, hogy ez a maroknyi muszlim elpusztuljon, akkor már senki sem lesz, aki Téged szolgáljon!…”
Így újra meg újra könyörgött Allahu teâlâhoz segítségért. Prófétánk e szívet tépő, végtelenül szomorú könyörgése addig tartott, amíg el nem merült önmagában, és köpenye le nem csúszott áldott válláról. Nagytiszteletű Abu Bakr, aki nem tudta elviselni ezt a forró könyörgést, nagy tisztelettel felemelte a földről az áldott köpenyt, és miközben Prófétánk áldott vállára tette, vigasztalta: „Életem legyen érted feláldozva, ó, Allah Küldötte! Elég, hogy ennyit könyörögtél!… Állhatatosan fohászkodtál Uradhoz! Bizony, Allahu teâlâ hamarosan megadja neked a győzelmet, amelyet megígért.” Ebben a pillanatban a Világok Vezetője kijött a sátorból, és ezeket a nemes ájákat recitálta. Jelentésük szerint ez áll bennük: „(Badrnál) ezt a sereget bizony hamarosan szétverik és legyőzik, hátat fordítanak, és elmenekülnek. Sőt, büntetésük igazi ideje a Feltámadás (kijáma). Annak az időnek a büntetése még szörnyűbb és keserűbb.”14
Szeretett Prófétánk serege élére állt. Dicső Társainak ezeket a nemes ájákat recitálta: „Ó, ti, akik hisztek! Ha valamilyen ellenséges csapattal találkoztok, álljatok szilárdan, és emlegessétek gyakran Allahu teâlât, hogy megmeneküljetek… Így talán elnyeritek az üdvösséget. Engedelmeskedjetek Allahnak és az Ő Küldöttének! Ne vitázzatok egymással, mert elgyengültök, és elszáll a lendületetek (erőtök, hatalmatok)! Legyetek türelmesek! Bizony, Allahu teâlâ a türelmesekkel van.”15
Ez volt az első csata, amelyet az egész sereg vívott az ellenség ellen. A csata már-már kezdődni készült. Az izgalom tetőfokára hágott. Amikor a Nemes Küldött a nemes áját recitálta, amelynek jelentése „Emlegessétek gyakran Allahu teâlât…”, valamennyi Társ együtt kiáltani kezdte: „Allahu akbar!… Allahu akbar!…”, és könyörögni kezdtek a Magasságos Allahhoz, hogy adjon nekik győzelmet. Most már csak Prófétánk egyetlen jelére vártak. Az akkori szokás szerint, mielőtt a két sereg összecsapott, mindkét oldalról hősök léptek ki párviadalra, és egymás ellen harcoltak. E párviadalok során mindkét oldalon nőtt a harag és a harci kedv, a harcosok felhevültek, és belejöttek a harcba. A társítók közül Ámir ibn Hadramí nem törődött ezzel a szabállyal, lábbal tiporta, és nyilat lőtt az iszlám seregére. A nyíl a muhádzsirok közül Mihdzsát találta el; sahídként halt meg, és áldott lelke a Paradicsomba emelkedett. A próféták vezetője ezt az örömhírt adta erről az első sahídról: „Mihdzsa a sahídok vezetője.” A nemes Társak már nem tudtak nyugton maradni. Prófétánk parancsa nélkül azonban meg sem mozdulhattak.
„Uram, íme, a kurajsita társítók teljes gőgjükkel és fennhéjázásukkal jönnek!… Téged hívnak ki, és Prófétádat hazugnak mondják. Allahom! Kérlek, teljesítsd a segítségről és a győzelemről tett ígéretedet, amelyet nekem adtál!…” Nemes hadísz
Mindegyikük forrongott, mint a vulkán!…
Ekkor észrevették, hogy a társítók seregéből hárman előrerontottak. Ők Utba, öccse, Sajba és fia, Valíd voltak, a Rabí’a fiai közül, az iszlám elszánt ellenségei. Ezt kiáltották a mudzsáhidok felé: „Van köztetek valaki, aki meg tud verekedni velünk?” Amikor a nemes Társak közül elsőként nagytiszteletű Abu Huzajfa lépett elő, hogy apja, Utba ellen harcoljon, a Világok Szultánja így szólt hozzá: „Te maradj!” Ekkor előléptek a medinai mudzsáhidok: Afrá asszony fiai, Muáz és Muavviz, valamint Abdullah ibn Raváha. Szembeálltak Utbával, Sajbával és Valíddal. Karddal a kezükben, készen várakoztak.
A társítók azt követelték, hogy mutatkozzanak be: „Kik vagytok?” Amikor azt mondták: „A medinai muszlimok közül valók vagyunk”, a társítók így szóltak: „Veletek nincs dolgunk! Mi Abdulmuttalib fiait akarjuk. Velük akarunk harcolni” – és az iszlám serege felé fordulva elkiáltották magukat: „Ó, Mohammed! Küldd ki ellenünk népünk közül a hozzánk méltókat!”
A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) fohászkodott a csatatéren álló három bátor Társért, és megparancsolta nekik, hogy térjenek vissza helyükre. Ezután végignézett Társain, és így szólt: „Ó, Hásim fiai! Álljatok fel! Harcoljatok a Hakk útján azok ellen, akik hamis vallásaikkal azért jöttek, hogy kioltsák Allahu teâlâ fényét, hiszen Allahu teâlâ éppen ezért küldte el a ti Prófétátokat is. Állj fel, ó, Ubajda! Állj fel, ó, Hamza! Állj fel, ó, Ali!”
Allahu teâlâ oroszlánjai, nagytiszteletű Hamza, nagytiszteletű Ali és nagytiszteletű Ubajda sisakot tettek fel, és kiléptek a csatatérre. Amikor szembeálltak velük, a társítók így szóltak: „Kik vagytok? Ha hozzánk méltók vagytok, harcolunk veletek.” Amikor így feleltek: „Én Hamza vagyok! Én Ali vagyok! Én Ubajda vagyok!”, a társítók azt mondták: „Ti is tiszteletre méltó emberek vagytok, mint mi. Beleegyezünk, hogy harcoljunk veletek.” A hős iszlám mudzsáhidok először hitre hívták a társítókat, de azok nem fogadták el. Ekkor mindhárman egyszerre kardot rántottak, és a társítókra vetették magukat. Nagytiszteletű Hamza és nagytiszteletű Ali egyetlen rohammal végzett a hitetlen Utbával és Valíddal. Nagytiszteletű Ubajda megsebesítette Sajbát. Sajba is megsebesítette Ubajdát. Nagytiszteletű Hamza és nagytiszteletű Ali Ubajda segítségére sietett, és Sajbát a helyszínen megölte. Nagytiszteletű Ubajdát karjukba vették, és Allah Küldötte elé vitték.16 Nagytiszteletű Ubajda ibn Hárisz áldott bokájából vér és velő folyt. Anélkül, hogy a legcsekélyebb figyelmet is fordította volna állapotára, megkérdezte: „Életem legyen érted feláldozva, ó, Allah Küldötte! Ha ebben az állapotban halok meg, nem vagyok sahíd?” Prófétánk így szólt hozzá: „De igen, sahíd vagy”, és azzal az örömhírrel vidította fel, hogy a Paradicsom lakói közé tartozik. (Nagytiszteletű Ubajda (radiyallahu anh) a csatából hazafelé, a Szafrá nevű helyen hunyt el.) A társítók, akik e párviadalban három fontos embert veszítettek el, elvesztették bátorságukat. Abu Dzsahl azonban, hogy serege lelkesedését felszítsa, ezekkel a szavakkal próbálta vigasztalni őket: „Ne nézzétek, hogy Utba, Sajba és Valíd elesett; elhamarkodták a harcot, és hiába pusztultak el! Esküszöm, hogy nem térünk vissza, amíg el nem fogjuk és kötelekkel meg nem kötözzük a muszlimokat!…” A hős nemes Társak alig várták, hogy mielőbb kardjukkal megbüntessék ezt a társító hordát. Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) ezt a fohászt ismételgette, amely nem hagyta el áldott nyelvét: „Allahom! Teljesítsd ígéretedet, amelyet nekem adtál!… Allahom! Ha elpusztítod az iszlám umma e maroknyi csapatát, a földön nem marad senki, aki Téged szolgáljon!…”
Ekkor a társítók sorai közül kilépett a csatatérre, és párviadalra hívott Abdurrahmán, nagytiszteletű Abu Bakr fia, a kurajsiták egyik legbátrabb harcosa és legjobb íjásza, aki akkor még nem lett muszlim. A júliusi déli hőségben észrevették, hogy a mudzsáhidok sorai közül is egy férfi azonnal kardot rántott, és kilépett. Ez a férfi a hős nagytiszteletű Abu Bakr volt, akit az a megtiszteltetés ért, hogy elsőként lett muszlim, és a sziddík fokára emelkedett, a próféták után a legnemesebb ember… Előrerontott, hogy fia ellen harcoljon. A Világok Vezetője azonban így szólt hozzá: „Ó, Abu Bakr! Nem tudod, hogy olyan vagy nekem, mint a szem, amellyel látok, és a fül, amellyel hallok? Ne távozz tőlem! Minden nehézség, amely testemet és szívemet éri, enyhül, amikor áldott arcodat látom. Veled megerősödik a szívem.”
Így eltérítette a harctól. Abu Bakr asz-Sziddík nem tudta megállni, hogy ne mondja fiának: „Ó, te romlott! Hová lett a köteléked velem?”
Ezután látták, hogy a Próféták Szultánja, a Legkedvesebb Küldött lehajolt, és egy marék homokot vett fel. A homokot az ellenségre szórta, és így szólt: „Feketüljön el az arcuk!… Allahom! Bocsáss félelmet a szívükbe és remegést a lábukba!”, majd Társaihoz fordult, és ezt parancsolta: „Rohamra!… Előre!” A dicső Társak, akik csak a jelre vártak, a korábban kapott utasítások szerint kezdtek cselekedni. „Allahu akbar!… Allahu akbar!…” kiáltások közepette süvíteni kezdtek a nyilak, a kövek célba találtak, a lándzsák páncélokba csapódtak… Allahu teâlâ oroszlánjai: nagytiszteletű Hamza két karddal harcolt, mindkét kezében eggyel; nagytiszteletű Ali, nagytiszteletű Omár, Zubajr ibn Avvám, Sza’d ibn Abí Vakkász, Abu Dudzsána17 és Abdullah ibn Dzsahs az egyik oldalon behatoltak a társítók soraiba, a másikon kijöttek, és összezavarták a hitetleneket. Mindegyikük bevehetetlen várrá vált. Az „Allahu akbar!… Allahu akbar!…” kiáltás betöltötte a világot, és Allahu teâlâ dicsőségének nagysága pörölyként sújtott le a hitetlenek fejére. Prófétánk így könyörgött Allahu teâlâhoz: „Ja Hajju! Ja Kajjúm! Ja Hajju! Ja Kajjúm!” Nagytiszteletű Ali így szólt: „Badrnál mindannyiunk közül a Küldött aleyhisselam volt a legbátrabb és a legnagyobb hős. Ő volt a legközelebb is a társítók soraihoz. Amikor nehéz helyzetbe kerültünk, nála kerestünk menedéket.”
A társítók vezetőjüket, Abu Dzsahlt középre vették. Egyiküket Abu Dzsahlnak öltöztették, és hasonlóvá tették hozzá. Ezt a szerencsétlent Abdullah ibn Munzirnak hívták. Nagytiszteletű Ali Abdullahra vetette magát, és Abu Dzsahl szeme láttára levágta a fejét. Ezután Abu Kajszt öltöztették így fel. Őt nagytiszteletű Hamza ölte meg.
Nagytiszteletű Ali egy társítóval harcolt. A társító kardjával lesújtott nagytiszteletű Alira, és a kard beleakadt a pajzsba. Amikor nagytiszteletű Ali a Zulfikárral belevágott a társító páncélos testébe, és miközben a páncéllal együtt a vállától a mellkasáig hasította, észrevette, hogy a feje fölött egy kard pengéje villan meg. Gyorsan lehajtotta a fejét. Miközben az, akinek a kardja megvillant, így szólt: „Nesze! Ezt is kapd Hamza ibn Abdulmuttalibtól!”, a társító feje a sisakkal együtt a földre hullott. Nagytiszteletű Ali megfordult, és meglátta nagybátyját, nagytiszteletű Hamzát, amint két karddal harcol. Prófétánk, valahányszor látta, hogy Társai így hősiesen harcolnak, ezekkel a szavakkal dicsérte őket: „Ők Allahu teâlâ oroszlánjai a földön.”
„Allahom! Teljesítsd ígéretedet, amelyet nekem adtál!… Allahom! Ha elpusztítod az iszlám umma e maroknyi csapatát, a földön nem marad senki, aki Téged szolgáljon!…” Nemes hadísz
Egy ízben eltört nagytiszteletű Ukkása kardja, aki magának Allah Küldöttének az oldalán harcolt. Amikor szeretett Prófétánk ezt meglátta, felvette a földön észrevett botot, átnyújtotta neki, és így szólt: „Ó, Ukkása! Ezzel sújts!…” Mihelyt Ukkása átvette a botot, ez a bot Prófétánk csodájaként (mu’dzsiza) hosszú, fényes és éles, erős pengéjű karddá változott. Ezzel a karddal a csata végéig sok társítót megölt.
A Világok Vezetője, a Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) harcolt, és közben ezt az áldott nemes hadíszt mondta, amely lelkesedéssel töltötte el Társait: „Allahu teâlâra esküszöm, akinek kezében van a lelkem: azokat, akik ma a Magasságos Allah elégedettségének reményében türelmet és állhatatosságot tanúsítva harcolnak, és azokat, akik előrenyomulva, hátat nem fordítva esnek el, Hakk teâlâ bizonyosan bevezeti Paradicsomába.” Amikor Umajr ibn Humám meghallotta ezt az áldott szót, így szólt: „Milyen szép! Milyen szép! Tehát ahhoz, hogy a Paradicsomba jussak, semmi másra nincs szükségem, csak arra, hogy sahíd legyek!”, és még gyakrabban rohamozott. Harcolt az ellenséggel, és közben ezt mondta: „Allahu teâlâhoz nem anyagi útravalóval jut el az ember, hanem csak a Hakk teâlâtól való félelemmel, a túlvilágért végzett tettekkel, valamint a dzsihádban tanúsított türelemmel és állhatatossággal. Minden más útravaló kétségtelenül elvész és elfogy!…” Így harcolt, amíg sahídként meg nem halt.
A csata teljes hevével kitört!… Egy-egy Társra egyszerre legalább három társító vetette magát. A dicső Társakat, akik igyekeztek mindegyiküket külön kardcsapással fogadni, semmi sem tudta megrémíteni. Valahányszor felkiáltottak: „Allahu akbar! Allahu akbar!…”, újra megerősödtek, és nem fáradtak bele, hogy újra meg újra rohamozzanak. Egy ízben a társítók támadása felerősödött, és a nemes Társak nehéz helyzetbe kerültek. Ekkor Allah Küldötte nagytiszteletű Abu Bakrral bement pálmaágakból készült sátrába. Prófétánk ismét forró szívvel Allahu teâlâhoz fordult. Így könyörgött: „Uram! Add meg nekem a segítséget, amelyet megígértél!…” Ebben a pillanatban kinyilatkoztatás érkezett. Jelentése szerint ez állt benne: „Akkor Uratoktól segítséget és győzelmet kértetek, Ő pedig így felelt nektek: »Bizony, ezer angyallal segítelek meg benneteket, akik egymást követve érkeznek«, és így meghallgatta kéréseteket, és elfogadta fohászotokat.”18 Prófétánk azonnal felállt, és így szólt: „Örülj, ó, Abu Bakr! Eljött hozzád Allahu teâlâ segítsége! Íme, ez Dzsibríl. A homokdombokon tartja lova kantárját, felfegyverkezve, és a parancsra vár.” Ahogyan az al-Anfál szúra tudatja, a Magasságos Allah jelentése szerint ezt mondta az angyaloknak: „Emlékezz, amikor Urad sugallta az angyaloknak: »Én veletek vagyok (abban, hogy győzelmet és segítséget adjak a muszlimoknak). Erősítsétek hát meg a hívőket (a győzelem örömhírével), és adjatok nekik erőt és hatalmat! Én most rettegést és félelmet bocsátok a hitetlenek szívébe. Sújtsatok a nyakukra, törjétek össze kezük és lábuk ízületeit és ujjperceit!« Mert ők szembeszegültek Allahu teâlâval és az Ő Küldöttével. Aki szembeszegül Allahu teâlâval és az Ő Küldöttével (azt utoléri az Ő büntetése), Allahu teâlâ büntetése nagyon szigorú!”19
E parancs után Dzsibríl, Míkáíl és Iszráfíl aleyhimusselam ezer-ezer angyalt hozott magával, és sorban elfoglalták helyüket szeretett Prófétánk mellett, jobbján és balján.20
Dzsibríl aleyhisselam sárga turbánt tekert a fejére. A többi angyal fején fehér turbán volt. A turbánok végét a hátukra eresztették, és fehér lovakon ültek. A Világok Vezetője így szólt Társaihoz: „Az angyaloknak jelük és ismertetőjegyük van. Készítsetek ti is magatoknak jelet és ismertetőjegyet!”
Zubajr ibn Avvám sárga, Abu Dudzsána pedig vörös kendőt tekert turbánként a fejére. Nagytiszteletű Ali fehér forgót tűzött fel, nagytiszteletű Hamza pedig strucctollat tűzött a mellére. Amikor az angyalok beléptek a csatába, a helyzet egy szempillantás alatt megváltozott. Még mielőtt a nemes Társak valamelyike lesújtott volna kardjával az előtte álló hitetlenre, a hitetlen feje levált a testéről, és a földre hullott. Prófétánk körül jobbról és balról, elölről és hátulról ismeretlen emberek voltak láthatók, akik a társítók ellen harcoltak.
Nagytiszteletű Szahl így beszélte el: „A badri csatában, valahányszor valamelyikünk kardjával lesújtott egy társító fejére, láttuk, hogy a feje, még mielőtt a kard célba ért volna, leválik a testéről, és a földön gurul!…”
Abu Dzsahl halála
A társítók zászlóvivőjét, Abu Azíz ibn Umajrt foglyul ejtették. Parancsnokuk, Abu Dzsahl pedig szüntelenül verseket szavalt, hogy buzdítsa a kurajsitákat, és igyekezett serege lelkesedését felszítani. Ifjú módjára rohamozott, ezekkel a szavakkal kérkedett: „Anyám ezekre a napokra szült engem!…”, és tüzelte az ifjakat. Egy Ubajda ibn Szaíd nevű társító tetőtől talpig páncélt öltött. Csak a szeme látszott. Lován hol erre, hol arra fordult, és a maga módján párviadalra hívott ezekkel a szavakkal: „Én vagyok Abu Zát al-Karis! Én vagyok Abu Zát al-Karis!”, vagyis „én vagyok a nagy hasú, a has atyja”. A hős mudzsáhid, nagytiszteletű Zubajr ibn Avvám a közelébe ért, lándzsáját pontosan a szemére irányozta, és „Allahu akbar!” kiáltással elhajította. A lándzsa célba talált, és ledöntötte lováról a földre. Amikor nagytiszteletű Zubajr odafutott hozzá, Ubajda már halott volt. Bár lábával az arcára lépett, és teljes erejéből húzta, a lándzsát csak nagy nehezen tudta kihúzni; elgörbült. A hősiesség, amelyet nagytiszteletű Zubajr a badri csatában tanúsított, igen nagy volt. Testén nem maradt egyetlen sértetlen hely sem. Fia, Urva így írta le ezt: „Apám három súlyos kardcsapást kapott. Az egyik a nyakát érte. A seb olyan mély nyomot hagyott, hogy az ujjamat bele tudtam tenni.” Abdurrahmán ibn Auf is kíméletlenül harcolt a kurajsitákkal, és nem törődve a sebeiből folyó vérrel, ledöntött mindenkit, aki útjába állt. Nagytiszteletű Abdurrahmán így beszélt el egy eseményt, amelynek tanúja volt: „Egy pillanatban senki sem volt előttem. Amikor jobbra-balra néztem, két fiatal anszárt vettem észre. Azt kívántam, bárcsak annak a közelében lennék, amelyik erősebb és jobb harcos. A két ifjú közül az egyik végigmért, aztán felém fordult, és megkérdezte: »Bácsikám! Ismered Abu Dzsahlt?« Azt mondtam: »Igen, ismerem.« Amikor megkérdeztem tőle: »Öcsém, mit akarsz Abu Dzsahltól?«, így felelt: »Azt mondták nekem, hogy szidalmazta Allah Küldöttét. Allahu teâlâra esküszöm, ha meglátom, nem tágítok mellőle, amíg meg nem ölöm, vagy amíg magam el nem esem.« Őszintén szólva megdöbbentett ez a határozott és szilárd szó, amelyet az ifjú felindultságában kimondott.
„Ó, Abu Bakr! Nem tudod, hogy olyan vagy nekem, mint a szem, amellyel látok, és a fül, amellyel hallok? Ne távozz tőlem! Minden nehézség, amely testemet és szívemet éri, enyhül, amikor áldott arcodat látom. Veled megerősödik a szívem” Nemes hadísz
A két ifjú közül a másik is végigmért, és ugyanazt mondta, mint az első. Ekkor megpillantottam Abu Dzsahlt! A kurajsita seregben szüntelenül ide-oda forgolódott. Amikor azt mondtam: »Ifjak! Ez az ember, aki sietve járkál ide-oda, Abu Dzsahl«, azonnal kardot rántottak, és Abu Dzsahl felé rontottak.
Harcba kezdtek. Ezek az ifjak Muáz és Muavviz testvérek voltak, Afrá asszony fiai.” Ekkor Muáz ibn Amrnak, a nemes Társak egyik hősének alkalma nyílt, hogy Abu Dzsahl közelébe jusson. Rávetette magát a hosszú farkú lovon ülő Abu Dzsahlra, és teljes erejéből a lábára sújtott kardjával. Abu Dzsahl lába a földre hullott. Ekkor Ikrima, aki apja segítségére sietett, és akkor még nem volt muszlim, harcba kezdett nagytiszteletű Muáz ibn Amrral.
Ebben a pillanatban Muáz és Muavviz testvérek sólyomként rontottak előre. Ledöntöttek mindenkit, aki útjukba állt, és eljutottak Abu Dzsahlig. Addig sújtottak rá kardjukkal, amíg azt nem hitték, hogy meghalt.
Nagytiszteletű Muáz ibn Amr pedig az Ikrimával vívott harcban a tenyerén és a karján sebesült meg. Áldott keze csuklónál levált, és a bőrén lógott. Muáz ibn Amr, aki egészen átadta magát a harcnak, nem ért rá, hogy a kezével foglalkozzon, vagy bekötözze, hogy gyógyítsa. Hősiesen harcolt, noha levágott keze a bőrén lógott.
Allahu akbar!… Milyen erős hit!… Micsoda látvány, amelyet érdemes látni!… Nagytiszteletű Muáz, miután egy ideig így harcolt, érezte, hogy mozgékonysága csökkent. Az oka a levágott keze volt. Azonnal a lába alá tette, letépte, és elhajította…21
Naufal ibn Huvajlid, az iszlám elszánt ellensége, a kurajsiták egyik leghíresebb hőse volt. Szüntelenül kiabált, és igyekezett lázítani és tüzelni a társító hordát. Amikor Prófétánk így meglátta, így fohászkodott: „Allahom! Segíts meg Naufal ibn Huvajliddal szemben! Végezz vele!” Allahu teâlâ oroszlánja, nagytiszteletű Ali, amikor megpillantotta a társító Naufalt, azonnal rávetette magát. Olyan erővel sújtott le kardjával, hogy egyszerre levágta mindkét lábát, noha páncél fedte őket. Ezután a nyakára sújtott kardjával, és levágta a fejét.22
Umajja ibn Halaf, aki Bilál al-Habasít a forró homokra fektette, és mellére hatalmas köveket rakott, a legelszántabb társítók egyike volt. Az iszlámnak ez a nagy ellensége, aki minden alkalmat megragadott, hogy Allah Küldöttét (sallallahu aleyhi ve sellem) gyötörje, a badri völgyben is igyekezett összegyűjteni a társítókat, és ki akarta oltani az iszlám fényét. Amikor nagytiszteletű Bilál így meglátta, kivont karddal közeledett hozzá, elébe állt, és ezekkel a szavakkal: „Ó, Umajja ibn Halaf, a hitetlenség (kufr) feje!… Ha te megmenekülsz, ne meneküljek meg én!”, rávetette magát. Mihelyt elkiáltotta magát: „Ó, anszár testvéreim! Siessetek, itt a hitetlenség feje!”, a nemes Társak körülfogták Umajját, és azonnal megölték.23
A társítók seregének már nem volt vezetője. Közülük senki sem tudta, mit tegyen, így futottak, amerre csak tudtak. A hitetlenség vára összeomlott. A dicső Társak folytatták az üldözést. A társítók egy részét foglyul ejtették. A foglyok között volt szeretett Prófétánk nagybátyja, Abbász is.24
A győzelem a hívőké lett
Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) megkérdezte dicső Társait: „Tud valaki valamit Naufal ibn Huvajlidról?” Nagytiszteletű Ali előlépett, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Én öltem meg.” Szeretett Prófétánk e hírnek nagyon megörülve takbírt mondott: „Allahu akbar!”, és így szólt: „Allahu teâlâ elfogadta a róla mondott fohászomat.”
Amikor elmondták neki, hogy Umajja ibn Halafot megölték, szintén nagyon megörült, és így szólt: „Alhamdulillah! Hála legyen Allahu teâlânak! Uram megerősítette szolgáját, és felemelte vallását.”
A Nemes Küldött Abu Dzsahlról ezt mondta: „Ki megy el megnézni, mit tett, és mi lett Abu Dzsahllal?”, és megparancsolta, hogy keressék meg a halottak között. Keresték, de nem találták. Prófétánk így szólt: „Keressétek, mondanivalóm van róla. Ha nem tudjátok felismerni, nézzétek meg a sebhelyet a térdén! Egy napon ő és én Abdullah ibn Dzsud’án lakomáján voltunk. Mindketten fiatalok voltunk. Én valamivel idősebb voltam nála. A tolongásban meglöktem. Térdre esett. Az egyik térde megsebesült, és annak a sebnek a helye nem tűnt el a térdéről.”
Erre Abdullah ibn Masz’úd elment megkeresni Abu Dzsahlt. Sebesülten találta, és felismerte. Így szólt: „Te vagy Abu Dzsahl?” Lábával a nyakára lépett. Megragadta a szakállát, megrántotta, és így szólt: „Ó, Allahu teâlâ ellensége! Végül megalázott és megvetendővé tett Allahu teâlâ?” Abu Dzsahl így felelt: „Miért alázott volna meg és tett volna megvetendővé! Ó, te birkapásztor! Allah alázzon meg és tegyen megvetendővé téged! Olyan helyre kapaszkodtál fel, ahová nagyon nehéz felkapaszkodni! Mondd meg, ma kinek az oldalán van a győzelem és a fölény!” Nagytiszteletű Ibn Masz’úd így szólt: „A győzelem Allah és az Ő Küldötte oldalán van.” Miközben levette Abu Dzsahl fejéről a sisakot, így szólt: „Ó, Abu Dzsahl! Megöllek.” Abu Dzsahl így felelt: „Nem te vagy az első, aki megöli népe vezetőjét. De őszintén szólva nehezemre esik, hogy éppen te ölsz meg. Legalább a mellemhez közel vágd el a nyakamat, hogy a fejem tekintélyesnek lássék!”, és így megmutatta, milyen fokra jutott hitetlensége, gőgje és fennhéjázása.
Mivel Ibn Masz’úd a saját kardjával nem tudta levágni Abu Dzsahl fejét, Abu Dzsahl kardjával vágta le. Ezután elhozta fegyverét, páncélját, sisakját és fejét, és Prófétánk elé tette ezekkel a szavakkal: „Apám és anyám legyen érted feláldozva, ó, Allah Küldötte! Ez Abu Dzsahlnak, Allahu teâlâ ellenségének a feje.” Szeretett Prófétánk így szólt: „Ő Allah, akin kívül nincs más isten.” Ezután felállt, és Társaival Abu Dzsahl holttestéhez ment. Ott így szólt: „Hála legyen Allahu teâlânak, aki megalázott és megvetendővé tett téged.
Ó, Allah ellensége! Ennek az ummának a fáraója voltál.” Ezután ezekkel a szavakkal adott hálát Allahu teâlânak: „Uram! Teljesítetted ígéretedet, amelyet nekem adtál.” Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) megparancsolta, hogy kötözzék be a sebesült Társak sebeit. Megállapíttatta, kik haltak meg sahídként. Tizennégy sahíd esett el, hat a muhádzsirok és nyolc az anszárok közül. Míg mindannyiuk áldott lelke a Paradicsomba emelkedett, a társítók közül, akik ki akarták oltani az iszlám fényét, hetvenet megöltek, hetvenet pedig foglyul ejtettek. Allah Küldötte Abdullah ibn Raváhát és Zajd ibn Háriszát Medinába küldte, hogy a győzelem hírével örvendeztessék meg lakóit. Prófétánk elvégezte a sahídokért a halotti (dzsanáza) imát25, és megparancsolta, hogy temessék el őket sírjaikba. A társítók huszonnégy holttestét egy elhagyott, kiszáradt kútba dobták, a többit pedig együtt gödrökbe tették, és betemették. A Világok Vezetője nemes Társaival a kúthoz jött, és így szólt: „Ó, ti, kútba vetettek!” Ezután apjuk nevével együtt felsorolta a megölt társítók nevét: „Ó, Utba ibn Rabí’a! Ó, Umajja ibn Halaf! Ó, Abu Dzsahl ibn Hisám!… Milyen rossz nép voltatok Prófétátokkal szemben! Ti hazugnak mondtatok engem, mások pedig megerősítettek, és elismerték, hogy igazat mondok. Ti elűztetek városomból, hazámból, mások pedig kitárták előttem ajtajukat, és keblükre öleltek. Ti háborút viseltetek ellenem, mások pedig megsegítettek. Megtaláltátok azt, amit Uram ígért nektek? Én megtaláltam a győzelmet, amelyet Uram nekem ígért.”
„(Ó, Társaim!) Az angyaloknak jelük és ismertetőjegyük van. Készítsetek ti is magatoknak jelet és ismertetőjegyet!” Nemes hadísz
Nagytiszteletű Omár megkérdezte: „Ó, Allah Küldötte! Holttestekké vált emberekhez beszélsz?” Erre a Nemes Küldött így szólt: „Uramra mondom, aki igaz prófétaként küldött el: ti sem halljátok jobban, amit mondok, mint ők. Ők azonban nem tudnak válaszolni.”
A társítók, akik életük mentése érdekében gyorsan elmenekültek a csatatérről, semmit sem tudtak elvinni abból, amit hoztak. Minden a muszlimok kezébe került. Prófétánk a hadizsákmányt szétosztotta a badri csatában részt vett összes Társ és a feladattal megbízottak között. Még három éjszakát Badrnál maradtak, és tizenkilenc nap után visszatértek Medinába. Közben az örömhír hozóiként elküldött Abdullah ibn Raváha és Zajd ibn Hárisza Medina közelébe ért. Amikor vasárnap duhá idején (délelőtt) az Akík nevű helyre értek, elváltak egymástól. Abdullah ibn Raváha az egyik oldalról, Zajd ibn Hárisza a másikról lépett be Medinába. Házról házra jártak, és hírül adták a győzelmet. Allah Küldöttének költője, Abdullah ibn Raváha hangosan hirdette a győzelem örömhírét, és ezeket a verseket szavalta:
Ó, anszárok! Örömhírt hozok nektek:
Allah Prófétája él, és ép.
A társítókat lekaszabolták, fogságba estek,
a foglyok között sok a híres ember.
Rabí’a és Haddzsádzs fiait mind egy szálig
levágták Badrnál, Abu Dzsahlt, Amr ibn Hisámot is.
Nagytiszteletű Ászim ibn Adí megkérdezte: „Ó, Ibn Raváha! Igaz, amit mondasz?” Abdullah ibn Raváha így felelt: „Igen, Allahra mondom, igaz! Ha Allah is úgy akarja, holnap Allah Küldötte is megérkezik a megkötözött kezű foglyokkal!”
Nagytiszteletű Rukajja elhunyt
Ezen a napon elhunyt nagytiszteletű Rukajja (radiyallahu anhá), szeretett Prófétánk leánya. Férje, nagytiszteletű Oszmán vezette a halotti imát. A győzelem híre, amely e szomorúság után érkezett, némi enyhülést hozott nekik.
Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) Társaival hálát adott Allahu teâlânak, aki győzelmet adott neki Badrnál, hálaadó leborulást (szadzsda) végzett, majd a foglyokkal Medina al-Munavvara felé indult.
Abdullah ibn Raváha és Zajd ibn Hárisza, akik korábban meghozták az örömhírt, elbeszélték, mi történt a badri csatában, és kik haltak meg sahídként. A gyermekek, az asszonyok és azok, akiknek feladatuk volt, és Medinában maradtak, nagyon megörültek a győzelemnek. Prófétánk elé mentek. A sahídok között volt Hárisza ibn Szuráka is. Nagytiszteletű Hárisza anyja, Rabí megtudta, hogy fiát ellenséges nyíl találta el, és sahídként halt meg, miközben a medencéből ivott vizet. Rabí anyánk, amikor meghallotta ezt a hírt, így szólt: „Amíg a Küldött aleyhisselam meg nem érkezik, nem siratom a fiamat. Amikor szerencsésen megérkezik Medinába, megkérdezem tőle. Ha fiam a Paradicsomban van, egyáltalán nem sírok. Ha pedig a Pokolban van, szememből könnyek helyett vért hullatok.”
Amikor szeretett Prófétánk áldott, nemes Társaival Medinába érkezett, Rabí elé járult, és így szólt: „Apám és anyám legyen érted feláldozva, ó, Allah Küldötte! Tudod, mennyire szeretem fiamat, Háriszát. Sahídként halt meg, és bejutott a Paradicsomba? Ha így van, türelmes leszek. Ha pedig nem, véres könnyeket hullatok.” A Legkedvesebb Küldött ezzel az örömhírrel vigasztalta meg: „Ó, Umm Hárisza! Fiad nem egy, hanem több Paradicsomban van. Helye a Firdausz.” Erre Rabí így szólt: „Most már nem siratom a fiamat.” A Világegyetem Szultánja egy edény vizet kért. Kegyelméből áldott kezét a vízbe mártotta, majd kivette. Ezt a vizet megitatta nagytiszteletű Hárisza anyjával és leánytestvérével. Ezenkívül ezzel a vízzel megdörzsölte a fejüket és az arcukat. Attól a naptól fogva Rabí és leánya arca a fénytől (núr) nagyon ragyogó lett. Életük is nagyon hosszú volt. A Világegyetem Tanítója (aleyhi efdalussalavat) a Medinába hozott hetven foglyot szétosztotta a Társak között, és megparancsolta, hogy bánjanak velük jól. A foglyok sorsáról még nem érkezett kinyilatkoztatás Allahu teâlâtól. Allah Küldötte tanácskozott Társaival, és úgy döntött, hogy váltságdíj (fidja) fejében szabadon engedi a foglyokat.
A váltságdíj összegét minden fogoly vagyona szerint állapították meg. Azoknak, akiknek nem volt pénzük, de tudtak írni és olvasni, Medinában tíz embert kellett megtanítaniuk írni és olvasni, akik ezt nem tudták, és azután Mekkába mehettek. Prófétánk így szólt a foglyok között lévő nagybátyjához, Abbászhoz: „Ó, Abbász! Fizesd meg a váltságdíjat magadért, unokaöcsédért, Ukajl (Akíl) ibn Abí Tálibért és Naufal ibn Háriszért! Hiszen te gazdag vagy.” Nagytiszteletű Abbász így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Én muszlim vagyok. A kurajsiták erőszakkal hoztak el Badrba.” Allah Küldötte így szólt: „Iszlámodat Allahu teâlâ ismeri. Ha igazat mondasz, Allahu teâlâ bizonyosan megjutalmaz érte. De látszólag ellenünk vagy. Ezért meg kell fizetned a váltságdíjadat.” Amikor Abbász azt mondta: „Ó, Allah Küldötte! Nincs más vagyonom, csak a 800 dirham, amelyet zsákmányként elvettetek tőlem”, Prófétánk így szólt: „Ó, Abbász! Hát arról az aranyról miért nem beszélsz?” Megkérdezte: „Milyen aranyról?” Szeretett Prófétánk így szólt: „Arról az aranyról, amelyet azon a napon, amikor Mekkából indulnod kellett, feleségednek, Umm al-Fadlnak, Hárisz leányának adtál! Amikor átadtad neki, senki sem volt veletek. Ezt mondtad Umm al-Fadlnak: »Nem tudom, mi ér ezen a hadjáraton. Ha szerencsétlenség ér, és nem térek vissza, ennyi a tiéd, ennyi Fadlé, ennyi Abdullahé, ennyi Ubajdullahé, ennyi Kuszamé.«” Nagytiszteletű Abbász elámult, és így szólt: „Esküszöm, hogy amikor az aranyat feleségemnek adtam, senki sem volt velünk. Honnan tudod ezt?” Amikor Prófétánk azt mondta: „Allahu teâlâ tudatta velem”, Abbász így szólt: „Tanúsítom, hogy te Allahu teâlâ raszúlja vagy, és hogy igazat mondasz”, és kimondta a tanúságtételt (kalimat as-saháda).26 Amikor nagytiszteletű Abbász muszlim lett, Prófétánk Mekkában feladatot adott neki: megparancsolta, hogy ott védelmezze a muszlimokat, és küldjön híreket azokról, akik az iszlám ellenségei.
„Uramra mondom, aki igaz prófétaként küldött el: ti sem halljátok jobban, amit mondok, mint ők (a társítók holttestei). Ők azonban nem tudnak válaszolni” Nemes hadísz
A badri csatában legyőzött kurajsitáknak üzenetet küldtek, hogy foglyaikat váltságdíj fejében kiválthatják. Nadr ibn Háriszt azonban, aki a hidzsra előtt sok szenvedést és kínt okozott a próféták vezetőjének, lefejezték. Megölték az aljas Ukba ibn Abí Mu’ajtot is, aki olyan szerencsétlen vakmerőséget tanúsított, hogy a Küldött aleyhisselam áldott hátára, amikor a Kábánál imádkozott, teve belsőségeit tette. Amikor az iszlám ezen elszánt ellenségének feje levált a testéről, Allah Küldötte hálát adott Allahu teâlânak. Odalépett hozzá, és így szólt: „Allahra mondom, azok közül, akik letagadták Allahu teâlât, az Ő Küldöttét és a nemes Koránt, és akik az Ő Prófétáját egyik szenvedésből a másikba taszították, senkit sem ismerek, aki olyan rossz lett volna, mint te.”
A foglyok a nemes Társaknál (aleyhimurridvan) maradtak, amíg népük ki nem váltotta őket. Valamennyi Társ nagyon jól bánt a foglyokkal, és megosztotta velük ételét.
A foglyok között volt Abu Azíz, Mus’ab ibn Umajr testvére. Így beszélte el: „Én is fogoly voltam egy medinai muszlim házában. Nagyon jól bántak velem: a kenyeret, amelyet reggel és este ehettek volna, nekem adták, ők maguk pedig csak datolyát ettek. Ha valamelyikük egy darab kenyérhez jutott, egyenesen nekem hozta. Szégyelltem magam, és visszaadtam a kenyeret annak, aki hozta. Ő azonban újra visszaadta nekem.”
Egy Jazíd nevű kurajsita, szintén a foglyok közül, így beszélte el: „Amikor a muszlimok Badrból Medinába mentek, minket, foglyokat állatokra ültettek, ők maguk pedig gyalog mentek.”
A foglyok között volt Abu l-Ász ibn Rabí is, Hadídzsa (radiyallahu anhá) leánytestvérének fia és Prófétánk veje. Abu l-Ász a mekkai kereskedők egyike volt, és nagy vagyona volt. Megbízhatóságáról és becsületességéről volt ismert. Amikor Mekkából elküldték a foglyok váltságdíját, nagytiszteletű Zajnab, hogy kiegészítse a váltságdíjat, azt a nyakláncot is elküldte, amelyet anyja esküvőjére ajándékozott neki. Amikor a váltságdíj megérkezett, Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) felismerte a nyakláncot, és így szólt: „Ó, Társaim, ha jónak látjátok, küldjétek vissza leányomnak, Zajnabnak a foglyát a váltságdíjával együtt!” A Társak beleegyeztek. Abu l-Ásznak megengedték, hogy vagyonával Mekkába távozzon, azzal a feltétellel, hogy Zajnabot Medinába küldi. Abu l-Ász testvérével, Kinánával útnak indította Zajnabot és a vele lévőket. Amikor a társítók ezt megtudták, megharagudtak, és néhány emberüket utánuk küldték. Zí Tuvánál érték utol őket. Amikor Habbár ibn Aszvad elhajította lándzsáját, a teve megriadt, és nagytiszteletű Zajnabot a földre vetette. Kinána maga elé szórta nyilait, és kijelentette, hogy nyíllal megöl mindenkit, aki Zajnabra támad. Kivezette Zajnabot Mekkából, és elvitte egy pihenőhelyre. Nagytiszteletű Zajnab megbetegedett a sérülésektől. Várandós volt; amikor Medinába ért, elvetélt. A Küldött aleyhisselam nagyon elszomorodott, amikor ezt meghallotta.
Az, hogy a társítók Badrnál vereséget szenvedtek, és kétségbeesett állapotban menekültek el a csatatérről, nagy zűrzavart okozott Mekkában. Az történt, amire nem számítottak, és ami eszükbe sem jutott. Annak szavait, aki elsőként hozta a hírt, sem Abu Lahab, sem a többi társító nem hitte el. Amikor Abu Szufján, aki elmenekült a csatatérről, Mekkába érkezett, azonnal hívatták. Abu Lahab megkérdezte tőle: „Unokaöcsém! Mondd el hát, hogyan történt?” Abu Szufján leült valahol. Sokan állva hallgatták. Abu Szufján így beszélt:
„Ne is kérdezd; amikor összecsaptunk a muszlimokkal, mintha meg lett volna kötve a kezünk és a lábunk. Azt tették velünk, amit akartak: egyeseket közülünk megöltek, másokat foglyul ejtettek. Esküszöm, hogy senkit sem hibáztatok közülünk, és senkit sem vádolok. Mert akkor fehérbe öltözött emberekkel találkoztunk, szürke lovakon, ég és föld között. Semminek sem lehetett ellenállni, senki sem tudott szembeszállni velük!”
Ott volt nagytiszteletű Abu Ráfi is, Abbász rabszolgája, aki az iszlám első napjaiban muszlim lett, de a társítók gonoszságától való félelmében nem mutatta ki iszlámját. Abu Ráfi, aki csendben hallgatta őket, örömében mindenről megfeledkezett, és felkiáltott: „Allahra mondom, azok angyalok voltak!”
Abu Lahab erős pofont adott neki, felemelte, és a földhöz vágta. Aztán sokáig verte. Ekkor nagytiszteletű Abbász felesége, Umm al-Fadl, aki ott volt, nem bírta tovább. Mert ő is muszlim lett már korábban. Fogta a szoba egyik oszlopát, és ezekkel a szavakkal: „Azért tartod gyengének, mert nincs senkije, ugye?”, erősen megütötte Abu Lahabot. Abu Lahab feje betört. Vérezve, megalázva, megvetve és megszégyenülve megfordult, és elment. Hét nap múlva Allahu teâlâ olyan betegséget bocsátott rá, amelyet „fekete fekélynek” neveznek. Ebbe a betegségbe halt bele. Fiai két vagy három éjjel temetetlenül hagyták. Végül bűzleni kezdett. Mindenki úgy menekült az Abu Lahabot sújtó betegségtől, mint a pestistől, és undorodott tőle. Ekkor egy kurajsita így szólt Abu Lahab fiaihoz: „Jaj nektek, nem szégyellitek magatokat? Addig hagytátok apátokat a házban, amíg bűzleni nem kezdett. Legalább ássátok el valahol, és vigyétek el!” A fiak így feleltek a férfinak: „Félünk a betegségtől, amelyben szenvedett!” A férfi erre így szólt hozzájuk: „Menjetek, én is jövök, segítek nektek.” Ezután mindhárman összegyűltek. Elvitték, és egy félreeső helyen hagyták. Köveket dobáltak rá, amíg teljesen be nem fedték. Így jutott Abu Lahab abba a lakhelyébe, ahol örökké büntetésben és tűzben marad – sötét sírjába, a Pokol vermébe.
A Badrnál foglyul ejtett kurajsiták között volt Valíd ibn Valíd is. Abdullah ibn Dzsahs ejtette foglyul. Valíd testvérei, Hisám és Hálid ibn Valíd, aki akkor még nem volt muszlim, Medinába jöttek. Abdullah ibn Dzsahs nem akarta szabadon engedni, amíg meg nem fizetik a fidjat an-nadzsátot, vagyis a szabadulásért járó váltságdíjat. A testvérek közül Hálid beleegyezett, Hisám azonban, aki apai féltestvére volt, más anyától, nem fogadta el. Allah Küldötte azt javasolta, hogy adják oda apjuk fegyverét és felszerelését. Ebbe Hisám beleegyezett, Hálid viszont nem fogadta el. Végül mégis megegyeztek apjuk száz dínár értékű kardjában, páncéljában és sisakjában. Amikor Valídot kiszabadították a fogságból, útnak indultak Mekkába. Valíd azonban a Mekkába vezető úton, Zul-Hulajfánál, négy mérföldre Medinától elvált tőlük, Prófétánkhoz ment, hitre jutott, és a nemes Társak egyike lett. Valamivel azután, hogy muszlim lett, Mekkába ment testvéreihez. Ekkor Hálid ibn Valíd megkérdezte tőle: „Ha már muszlim akartál lenni, miért nem tetted meg, mielőtt a váltságdíjat kifizették? Miattad elvesztettük apánk emlékét. Miért tetted ezt?”, Valíd pedig így felelt: „Féltem, hogy a kurajsiták azt mondják: »Nem bírta a fogságot, ezért ment Mohammed aleyhisselamhoz.«”
„Ó, Abbász! Iszlámodat Allahu teâlâ ismeri. Ha igazat mondasz, Allahu teâlâ bizonyosan megjutalmaz érte. De látszólag ellenünk vagy. Ezért meg kell fizetned a váltságdíjadat” Nemes hadísz
A testvérek, akiket ez a válasz nagyon feldühített, a Mahzúm fiai közül való néhány muszlimmal – Ajjás ibn Abí Rabí’ával és Szalama ibn Hisámmal (radiyallahu anhumá) – együtt bebörtönözték. Valíd ibn Valíd (radiyallahu anh) évekig sínylődött börtönben, mert hitre jutott. Sok igazságtalanságot és kínt szenvedett el nagybátyjától, Hisámtól, az iszlám egyik elszánt ellenségétől, és társító rokonaitól. A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) Ajjás ibn Abí Rabí’áért, Szalama ibn Hisámért és Valídért, akiket a társítók elnyomtak, így fohászkodott: „Allahom! Mentsd meg Valíd ibn Valídot, Szalama ibn Hisámot, Ajjás ibn Abí Rabí’át és a többi hívőt, akik (a hitetlenek kezei között szorongatva) gyengének (és tehetetlennek) látszanak! Allahom, sújtsd még keményebben (nagyon súlyosan) Mudart (a kurajsitákat)! Legyenek ezek az évek (számukra) olyanok, mint Júszuf évei!”
Allah Küldötte fohászának áldásából nagytiszteletű Valíd alkalmat talált, és megszökött onnan, ahol megkötözve tartották. Medina al-Munavvarába érkezett, és találkozott szeretett Prófétánkkal. Amikor Allah Szeretettje Ajjás ibn Abí Rabí’a és Szalama ibn Hisám állapota felől érdeklődött, Valíd elmondta neki, hogy lábukat egymáshoz kötözték, és súlyos kínok és gyötrelmek között vergődnek.
A Világegyetem Szultánja nagyon elszomorodott állapotuk miatt, és kereste a módját, hogyan menthetné meg őket. Amikor megkérdezte, ki menthetné meg őket, Valíd, noha évekig kínokat szenvedett, nagy bátorsággal és szeretettel így felelt: „Ó, Allah Küldötte! Én megmentem őket, és elhozom hozzád.” Ismét Mekkába ment, és egy asszonyt követve, aki ételt hordott nekik, kiderítette, hol vannak a megkínzott muszlimok. Mindkettőjüket egy tető nélküli épületbe zárták. Valíd éjjel, a halálra is készen, nagy bátorsággal leereszkedett a falon, és eljutott társaihoz. A két ártatlant, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy hitre jutottak, a társítók egy kőhöz kötözték, és mindenféle igazságtalanságnak vetették alá az arab sivatag perzselő napján. Valíd megmentette ezeket az áldott testvéreit, és felültette őket tevéjére. Ő maga gyalog, mezítláb indult Medina al-Munavvarába, hogy mielőbb eljusson Allah Küldöttéhez, akit annyira szeretett. Nem a sivatag hősége égette, hanem a Világok Vezetőjével való találkozás vágya.
Éhesen, szomjasan és mezítláb három nap alatt ért Medinába. Ujjait teljesen felhasogatták a kövek. Csupa vér volt Valíd ibn Valíd, amikor találkozott Allah Szeretettjével, akit annyira szeretett.
A badri győzelem nagy örömmel töltötte el a muszlimokat. A társítók pedig nagy szomorúságba és kétségbeesésbe zuhantak. Amikor Nadzsásí, az abesszin uralkodó is meghallotta, hogy Allah Küldötte győzött, azonnal elment az országában tartózkodó nemes Társakhoz, és ezzel az örömhírrel örvendeztette meg őket: „Hála legyen Allahu teâlânak, aki Küldöttének győzelmet adott Badrnál, és diadallal ajándékozta meg.”
A badri csata utáni események
Szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) Medinában küzdött a zsidókkal, az olyan képmutatókkal, mint Abdullah ibn Ubajj, akik muszlimnak adták ki magukat, és a társítókkal is. Ezenkívül meghívta az iszlámra a Medinán kívüli társító törzseket, és azon fáradozott, hogy az iszlám megtiszteltetésében részesüljenek. Az olyan gazvák, mint Karkara, Banú Kajnuká, Szavík, Gatafán, Bahrán…, mind a badri csata után zajlottak.
A hidzsra második évének néhány eseménye
Ebben az évben érkezett a parancs, hogy a zakát kötelesség (fard), hogy adni kell a böjtzáró adományt (szadakat al-fitr), el kell végezni az ünnepi imákat, és áldozati állatokat kell feláldozni. Allah Küldötte leányát, Umm Kulszúmot nagytiszteletű Oszmánhoz adta feleségül. Prófétánk feleségül vette nagytiszteletű Omár leányát, Hafszát, és Zajnab bint Huzajmát (radiyallahu anhumá). Megszületett nagytiszteletű Haszan, nagytiszteletű Ali fia.
A házasság nagytiszteletű Áisával
Prófétánk már Mekkában eljegyezte nagytiszteletű Áisát, de esküvőjük még nem volt meg. Nagytiszteletű Abu Bakr egy napon megkérdezte a Világok Vezetőjét: „Ó, Allah Küldötte! Mi akadályoz abban, hogy egybekelj feleségeddel?” Allah Küldötte így felelt: „A mahr.” Nagytiszteletű Abu Bakr elküldte Allah Küldöttének a mahrra (jegyajándékra) való pénzt.27
Ezután megtartották anyánk, nagytiszteletű Áisa esküvőjét. Prófétánk akkor ötvenöt éves volt.28 Anyánk, nagytiszteletű Áisa nagyon éles eszű és tehetséges volt, és az eseményeket nyomban versbe tudta foglalni. Amit megtanult és megjegyzett, sohasem felejtette el. Nagyon bölcs, éles eszű, tudós, irodalmilag művelt, szemérmes és becsületes volt. Mivel nagyon erős emlékezete volt, a nemes Társak sok mindenről őt kérdezték, és tőle tanultak. Nemes ája dicsérte meg.
A Karkarat al-Kudr-hadjárat
Hír érkezett, hogy a Banú Szulajm és a Gatafán egy csoportja Karkaránál gyűlt össze. Ekkor Prófétánk kétszáz muhádzsirral és anszárral kivonult Medinából. Medinában nagytiszteletű Ibn Umm Maktúm maradt helyettesként. A fehér zászlót nagytiszteletű Ali vitte. Elérkeztek arra a helyre, de senkit sem találtak: a társítók elhagyták, amikor megtudták, hogy jön az iszlám serege. Amikor a völgyben haladtak, egy tevepásztorra bukkantak. Megkérdezték tőle, hol vannak a Banú Szulajm és a Gatafán emberei. A tevepásztor így felelt: „Öt napra fogadtak fel, hogy legeltessem az állataikat. Most nem tudom, hol vannak.” Zsákmányként ötszáz tevét hajtottak el. Foglyul ejtették Jaszár pásztort is. Miután három éjszakát töltöttek Karkarat al-Kudr völgyében, elhajtották a tevéket, és Medina felé indultak. Prófétánk a Dirár nevű helyen elkülönítette a tevék egyötödét, a többit pedig szétosztotta. Mindenkinek két-két teve jutott. Másnap, amikor a hajnali (szubh) imát végezték, látták, hogy az a Jaszár nevű tevepásztor velük együtt imádkozik. Prófétánk felszabadította ezt a rabszolgát. Ezután békében visszatértek Medinába.
„Allahra mondom, azok közül, akik letagadták Allahu teâlât, az Ő Küldöttét és a nemes Koránt, és akik az Ő Prófétáját egyik szenvedésből a másikba taszították, senkit sem ismerek, aki olyan rossz lett volna, mint te (Ukba ibn Abí Mu’ajt)” Nemes hadísz
Minden lélek, amely a vágy tüzében ég, fénnyé válik;
a szív, amelyet a szerelem fájdalma romba dönt, újra épül.
A Banú Kajnuká elleni hadjárat
Egy napon a Banú Kajnuká zsidói gúnyt akartak űzni egy muszlim asszonyból. Az egyik Társ, amikor ezt meglátta, azonnal kardot rántott, és megölte azt a zsidót. A zsidók azonban összegyűltek, és megölték ezt az áldott Társat; sahídként halt meg. Az esetet jelentették Prófétánknak. A Nemes Küldött összegyűjtötte őket a Kajnuká piacán, és így szólt: „Ó, zsidó nép! Féljetek attól, hogy olyan büntetés ér titeket, amilyet Allahu teâlâ a kurajsitákra mért, és legyetek muszlimok! Jól tudjátok, hogy én Allahu teâlâ által küldött próféta vagyok. Ezt – akárcsak Allahu teâlâ veletek kötött szövetségét – olvastátok könyvetekben…”
„Hála legyen Allahu teâlânak, aki Küldöttének győzelmet adott Badrnál, és diadallal ajándékozta meg” Nadzsásí Ashama (rahmatullahi aleyh)
A Banú Kajnuká elleni hadjárat
E könyörület ellenére a szerződést megszegő zsidók kihívták a Világok Szultánját: „Ó, Mohammed! Ne tévesszen meg, hogy legyőztél egy népet, amely nem ért a háborúhoz! Esküszünk, hogy mi harcosok vagyunk! Majd ha velünk kezdesz harcolni, megérted, milyen hősök vagyunk!…” Így nyilvánosan megmutatták, hogy megszegték a korábbi szerződést, és harcra hívnak. Erre Dzsibríl aleyhisselam kinyilatkoztatást hozott, amelyben jelentése szerint ez állt: „(Ó, Szeretettem!) Ha valamely nép részéről, amely (veled) szerződést kötött, árulástól (a szerződés elleni cselekedettől) tartasz, (mielőtt harcba kezdenél) nyíltan, igazság és méltányosság szerint add tudtukra, hogy felbontottad a szerződésüket! Bizony, Allahu teâlâ nem szereti az árulókat.”29
Egy másik nemes ájában jelentése szerint ez állt: „Ó, Küldöttem! Mondd azoknak a zsidóknak, akik hitetlenek: Bizony legyőzetek, összegyűjtenek, és a Pokolba hurcolnak titeket; és a Pokol rossz nyughely!”30
A Legkedvesebb Küldött azonnal, savvál hónap közepén, szombaton sereget gyűjtött, és a vár ellen vonult, amelyben a Kajnuká zsidói voltak. A fehér zászlót nagytiszteletű Hamza vitte, Medinában pedig Abu Lubába maradt helyettesként.31
Az áldott sereg körülzárta a Kajnuká várát. A zsidók, akik azt mondták: „Milyen harcos hősök vagyunk mi!…”, nemcsak hogy nem tanúsítottak ellenállást, de várukból egyetlen nyilat sem mertek kilőni. Allah Küldötte felügyelet alá vette a be- és kijáratokat. Senki sem jöhetett ki. Ez az állapot tizenöt napig tartott.32
A zsidók megrémültek, és megadták magukat. Bár mindegyikük halált érdemelt, szeretett Prófétánk, akit a világok iránti könyörületből küldtek el, megkönyörült rajtuk, és megengedte a Kajnuká zsidóinak, hogy Damaszkuszba távozzanak. Senkinek sem engedték meg, hogy azon a vidéken maradjon. Így űzték ki őket Medina földjéről.33 A Banú Kajnuká elhagyta hazáját. Vagyonuk és fegyvereik a muszlimok hadizsákmányává lettek.
A szavíki hadjárat
Amikor a badri csatából elmenekült Abu Szufján Mekkába érkezett, fogadalmat tett, hogy „nem keni be olajjal a fejét, és nem közeledik asszonyaihoz”, amíg bosszút nem áll Mohammeden (sallallahu aleyhi ve sellem). A hidzsra második évében, zul-hiddzsa hónap ötödik napján, vasárnap kétszáz lovassal Medina felé indult, hogy teljesítse fogadalmát. Egy éjjel Medinában egy ember házához ment, és Prófétánk felől érdeklődött. Az ember nem törődött vele.
Még az ajtót sem nyitotta ki neki. Abu Szufján elment onnan, és vendégként Szallám ibn Miskamnál szállt meg. Másnap onnan útnak indult, és az Aríz nevű vidékre ért. Ott az anszárok közül Ma’bad ibn Amrra és szolgájára bukkant, és munka közben megölte őket; sahídként haltak meg. Felgyújtott egy datolyaligetet, és ezekkel a szavakkal: „Teljesítettem, amire megesküdtem”, elment onnan.
Amikor Prófétánknak (sallallahu aleyhi ve sellem) jelentették ezt az eseményt, Abu Lubábát hagyta helyettesként Medinában, és kétszáz emberrel Abu Szufján üldözésére indult.
„Bizony legyőzetek, összegyűjtenek, és a Pokolba hurcolnak titeket; és a Pokol rossz nyughely!” Ál Imrán: 12
Amikor a társítók ezt megtudták, menekülésbe fogtak. Hogy megmeneküljenek, otthagyták rakományukat és egyfajta gabonaételt, amelyet „szavíknak” neveznek, a fazekakkal együtt, amelyeket a főzéséhez hoztak, és elmenekültek. A muszlimok megtalálták, és zsákmányként elvitték. Ezért nevezik ezt a gazvát szavíki hadjáratnak.
Nagytiszteletű Ali és nagytiszteletű Fátima esküvője
A hidzsra második éve volt. Nagytiszteletű Fátima, a Világegyetem Büszkeségének (sallallahu aleyhi ve sellem) leánya betöltötte tizenötödik évét.
Egy napon nagytiszteletű Fátima valamilyen ügyben a Nemes Küldötthöz ment. Allah Küldötte észrevette, hogy leánya eladósorba került. Attól a naptól fogva sokan megkérték anyánk, Fátima az-Zahrá kezét. A Küldött aleyhisselam nem foglalkozott velük, és ezt mondta: „Az ő ügye Hakk teâlâ parancsától függ.”
Egy napon Abu Bakr, Omár és Sza’d ibn Muáz a mecsetben ült, és így beszélgettek: „Nagytiszteletű Fátima kezét nagytiszteletű Ali kivételével mindenki megkérte. Senkit sem fogadtak el.” Nagytiszteletű asz-Sziddík így szólt: „Azt hiszem, Alinak rendeltetett. Látogassuk meg, és hozzuk szóba ezt a kérdést! Ha szegénységére hivatkozik, segítünk neki.” Sza’d így szólt: „Ó, Abu Bakr! Te mindig jót teszel. Állj fel, mi is elkísérünk.” Mindhárman kijöttek a mecsetből, és elmentek, hogy találkozzanak nagytiszteletű Alival. Nagytiszteletű Ali éppen tevéjével egy anszár datolyaligetét ment öntözni. Amikor meglátta őket, üdvözölte őket, és megkérdezte, hogy vannak. Nagytiszteletű Abu Bakr megkérdezte: „Ó, Ali! Te minden jó cselekedetben az első vagy, és a Nemes Küldöttnél olyan rangod van, amilyet senki más nem kapott. Nagytiszteletű Fátima kezét mindenki megkérte. Senkit sem fogadtak el. Úgy gondoljuk, hogy neked rendeltetett. Miért nem próbálod meg?”
Amikor nagytiszteletű Ali ezt meghallotta, áldott szeme megtelt könnyel, és így szólt: „Ó, Abu Bakr! Lángra lobbantottad a szívemet. Senki sem vágyik rá jobban, mint én. De a szegénységem akadályoz.” Nagytiszteletű Abu Bakr így szólt: „Ne beszélj így! Allahu teâlâ és az Ő Küldötte előtt ez a világ semmi. A szegénység ebben nem lehet akadály. Menj, és kérd meg a kezét!”
Nagytiszteletű Ali így beszéli el: „Szemérmesen és félénken mentem be Allah Küldöttéhez. Teljes fenségében és méltóságában ült. Leültem elé, de nem tudtam megszólalni. Allah Küldötte megkérdezte: »Miért jöttél, van valami kérésed?« Hallgattam. Amikor azt mondta: »Bizonyára azért jöttél, hogy megkérd Fátima kezét«, alig tudtam kinyögni: »Igen.« (Prófétánk tudtára adta nagytiszteletű Fátimának, hogy nagytiszteletű Ali megkérte a kezét. Ő hallgatott.) Prófétánk megkérdezte: »Mid van, amit Fátimának mahrként adhatnál?« Azt mondtam: »Nincs semmim, amit adhatnék neki, ó, Allah Küldötte.«
Ő ismét megkérdezte: »Hol van a hutamí páncél, amelyet neked adtam, mi lett vele?« Amikor azt mondtam: »Megvan«, így szólt: »Add el, és hozd el nekem a pénzt! Az mahrként elég.«”34 Egy másik közlés szerint, amikor Allah Küldötte megkérdezte nagytiszteletű Alitól: „Mid van?”, ő így felelt: „Van egy lovam és egy páncélom”, Allah Küldötte pedig így szólt: „A lóra szükséged lesz, de a páncélt add el!” Egy további közlés szerint pedig így szólt: „Ó, Ali, menj, és bérelj egy házat!”
Nagytiszteletű Ali az esküvőig Prófétánkkal együtt élt. Prófétánk parancsára kibérelte Hárisza ibn Nu’mán házát, amely a Próféta Mecsete (Maszdzsid an-Nabaví) közelében, nagytiszteletű Áisa szobájával szemben állt. Páncélját elküldte a piacra. Nagytiszteletű Oszmán (radiyallahu teâlâ anh), amikor a piacot járta, felismerte nagytiszteletű Ali páncélját. Odahívta a kikiáltót, és így szólt: „Mennyit kér a gazdája ezért a páncélért?” A kikiáltó így felelt: „Négyszáz dirhamot kér.” Oszmán (radiyallahu anh) így szólt: „Gyere, vedd át a pénzt!” Ezután hazament. Átvette a páncélt a kikiáltótól, és kifizette. Így szólt: „Ez a páncél senki másnak nem illik, csak neki. Ezt a pénzt is költse az esküvőre! És fogadja el bocsánatkérésünket!” Odaadta a négyszáz dirhamot, ráhelyezte a páncélt, és ajándékként elküldte nagytiszteletű Alinak. Amikor nagytiszteletű Ali a páncéllal és a dirhamokkal Prófétánkhoz ment, Prófétánk sokat fohászkodott nagytiszteletű Oszmán javáért, és így szólt: „Oszmán a társam a Paradicsomban.” Ezután hívatta Bilál al-Habasít, átadta neki a pénz egy részét, és ezt parancsolta: „Vedd ezt a pénzt, és menj a piacra! Vegyél egy kis rózsavizet, a maradék pénzen pedig mézet, és egy tiszta edényben, a mecset egyik sarkában keverjétek el vízzel! Készítsetek mézes serbetet, hogy a házasságkötés (nikáh) után megigyuk! Hívd a mecsetbe az itt lévő anszár és muhádzsir Társaimat, és add tudtul az embereknek, hogy megkötik Fátima és Ali nikáhját!”
Bilál al-Habasí kiment, és tudtul adta az embereknek, hogy megkötik nagytiszteletű Ali és nagytiszteletű Fátima nikáhját. A nemes Társak eljöttek a Próféta Mecsetébe, és megtöltötték kívül-belül. Ekkor Prófétánk felállt, és elmondta ezt a hutbát: „Minden dicséret és hála a Világok Urát illeti. Ő az, akit a jótéteményekért dicsérnek, amelyeket ad, akit végtelen hatalmáért és erejéért szolgálnak, akinek büntetésétől és számadásától félnek, akinek döntése és parancsa uralkodik a földön és az egeken. Ő az, aki hatalmával megteremtette a teremtményeket, igazságos döntéseivel elkülönítette őket egymástól, és megtisztelte az embereket a vallással (az iszlámmal) és Mohammed Prófétával (aleyhisselam)… Allahu teâlâ megparancsolta nekem, hogy leányomat, Fátimát Ali ibn Abí Tálibhoz adjam feleségül. Most tanúul hívlak benneteket: én (Allahu teâlâ parancsára) 400 miszkál ezüst mahr fejében Fátimát Ali ibn Abí Tálibhoz adtam feleségül. Uram egyesítse őket, és tegye áldottá számukra! Tegye utódaikat tisztává, a könyörület kulcsává, a bölcsesség bányájává és Mohammed ummája számára megbízhatóvá!
Ennyi, amit mondani akartam. Uramtól bocsánatot kérek magamnak és nektek.”
Nagytiszteletű Ali is felállt, és elmondta ezt a rövid hutbát: „…Szalavátot és szalámot mondok Mohammed aleyhisselamra, akinek jelenlétében vagyunk, aki áldott leányát, Fátimát 400 miszkál ezüst mahr fejében feleségül adta nekem. Ó, hittestvéreim! Kétségtelenül hallottátok, amit a Próféta mondott, és tanúi voltatok. Én is tanúja vagyok, és elégedett vagyok vele. Pontosan így fogadom el. Allahu teâlâ tanúja mindannyiunk szavainak, és mindannyiunk Oltalmazója.”35
„Oszmán a társam a Paradicsomban” Nemes hadísz
Amikor a házasságkötés véget ért, Prófétánk friss datolyát hozatott, és így szólt: „Rajta, vegyetek ebből a datolyából, és egyetek!” Mindenki vett belőle, és evett. Ezután nagytiszteletű Bilál szétosztotta a mézes serbetet, megitták, és valamennyi Társ így fohászkodott: „Bárakallahu fíkumá va alajkumá va dzsama’a samlakumá.” Amikor a nikáht megkötötték, Fátima (radiyallahu anhá) tizenöt, Ali (radiyallahu anh) pedig huszonöt éves volt.
A házasságkötés után nagytiszteletű Fátima sírt. Prófétánk odament hozzá, és így szólt: „Ó, Fátima! Mi bajod, miért sírsz? Allahu teâlâra esküszöm, hogy a kérőid közül a legtudósabbhoz, a szelídségben és megfontoltságban legkiválóbbhoz és ahhoz adtalak feleségül, aki elsőként lett muszlim.” Nagytiszteletű Fátima így szólt: „Édesapám! Minden férjhez menő leány mahrját aranyban és ezüstben becsülik fel és határozzák meg. Ha az én mahromat is így határozzák meg, mi lesz a különbség közted és a többiek között? A Feltámadás Napján, bármennyire járj is közben a bűnös hívőkért, én az asszonyaikért akarok közbenjárni. Ez a kívánságom.”
Amikor Allahu teâlâ tudatta, hogy nagytiszteletű Fátima e kívánságát elfogadta, Allah Küldötte így szólt: „Ó, Fátima, megmutattad, hogy próféta gyermeke vagy!”
Nagytiszteletű Ali így szólt: „Ezek után néhány hónap telt el. Az összejöveteleken egy szó sem esett erről. Én pedig szemérmességből nem tudtam megszólalni. Allah Küldötte azonban, amikor néha egyedül látott, így szólt: »Milyen jó asszony a feleséged! Örülj, ő az első a világ asszonyai között!«”
Azokban a napokban nagytiszteletű Ali bátyja, nagytiszteletű Ukajl így szólt: „Ó, Ali! Örültünk ennek a házasságnak. De az a kívánságom, hogy ez a két szerencsés ember együtt legyen”, mire nagytiszteletű Ali így szólt: „Én is ezt kívánom, de szégyellem.” Nagytiszteletű Ukajl kézen fogta nagytiszteletű Alit, és amikor Prófétánk házához értek, találkoztak Umm Ajmannal, Allah Küldöttének szolgálójával. Elmondták neki, miről van szó. Umm Ajman így szólt: „Ehhez nem kell, hogy ti jöjjetek. Mi megbeszéljük a tiszta feleségekkel (al-azvádzs at-táhirát), és tudtotokra adjuk. Mert ebben az ügyben az asszonyok szavára hallgatnak.”
Umm Ajman elmondta ezt Allah Küldötte feleségeinek. Ekkor a többi tiszta feleség is összegyűlt nagytiszteletű Áisa házában. Megemlékeztek nagytiszteletű Hadídzsáról, és ezt mondták: „Ha ő élne, semmi gondunk nem lenne.” Allah Küldötte sírva fakadt, és így szólt: „Hol van még olyan asszony, mint Hadídzsa? Amikor az emberek hazugnak mondtak, ő megerősített, és egész vagyonát az én utamon költötte el. Nagyon sokat segített az iszlám vallásnak. Amíg élt, Hakk teâlâ megparancsolta nekem: »Add hírül Hadídzsának az örömhírt: a Paradicsomban smaragdpalotát építettek neki.«” Allah Küldötte feleségei átadták neki nagytiszteletű Ali kívánságát. Ekkor Allah Küldötte megparancsolta Umm Ajmannak, hogy hívja el nagytiszteletű Alit. Amikor Ali megérkezett, az összejövetelen lévő asszonyok felálltak, és elmentek. Nagytiszteletű Ali lehajtott fejjel ült le. Allah Küldötte megkérdezte: „Akarod a feleségedet, ó, Ali?”
Ali (radiyallahu anh) így felelt: „Igen, ó, Allah Küldötte! Apám és anyám legyen érted feláldozva.” A Nemes Küldött így szólt Aszmá bint Umajszhoz: „Menj, és készítsd elő Fátima házát!” Aszmá elment a házba, ahová Fátimának menyasszonyként kellett belépnie. Készített egy ülőpárnát új bőrből, egyet foltozott bőrből és egyet gyékényből, és megtöltötte őket pálmarosttal. Allah Küldötte az éjszakai (isá) ima után eljött Fátima házába, és megnézte, mit készítettek elő.
Prófétánk megparancsolta, hogy a nagytiszteletű Ali által hozott pénz kétharmadán ételt, ékszert és illatszert, egyharmadán pedig ruhát vegyenek, és kiegészíttette a háztartási eszközöket. Nagytiszteletű Fátima kelengyéjéhez és háztartási eszközeihez a következők tartoztak: az Aszmá bint Umajsz által készített három ülőpárna, egy rojtos szőnyeg, egy pálmarosttal töltött párna, két kézimalom, egy víztömlő, egy agyag vizeskorsó, egy bőr ivópohár, egy törülköző, egy szoknya, egy cserzett kosbőr, egy kopott, tarka jemeni szőnyeg, amelyről lehullott a gyapjú, egy pálmalevélből font fekhely, két tarka, jemeni készítésű ruha és egy bársonytakaró. Ezután Allah Küldötte némi pénzt adott nagytiszteletű Alinak, és azt mondta neki, hogy vegyen datolyát és vajat. Ami ezután történt, azt nagytiszteletű Ali így beszélte el:
„Öt dirhamért datolyát vettem, négyért pedig vajat. Allah Küldötte elé vittem őket. Bőr terítőt (szofra) kért. Áldott kezével összekeverte a datolyát, a lisztet, a vajat és a joghurtot, ételt készített belőle, és így szólt: »Ó, Ali! Menj, és hozd el, akit találsz!« Kimentem, sok embert láttam, mindenkit meghívtam, bementem, és így szóltam: »Ó, Allah Küldötte! Nagyon sokan vannak.«
A Világok Vezetője, a Világegyetem Büszkesége így szólt: »Tízesével engedd be őket, egyenek az ételből!« Így is tettem. Megszámolták: hétszáz férfi és asszony evett, és lakott jól.”
Amikor elfogyasztották nagytiszteletű Ali és Fátima esküvői lakomáját (valíma), Umm Ajman közlése szerint Prófétánk így szólt nagytiszteletű Alihoz: „Ó, Ali, leányom, Fátima menyasszonyként a házatokba érkezett. Én is eljövök a naplementi (magrib) ima után, és fohászkodom. Várjatok meg!”
Amikor nagytiszteletű Ali hazaért, leült az egyik sarokba. Nagytiszteletű Fátima is leült a ház másik sarkába. Ezután megérkezett Allah Küldötte, és bekopogott az ajtón. Az ajtót Umm Ajman nyitotta ki.
Allah Küldötte megkérdezte: „Itt van a testvérem?” Umm Ajman így szólt: „Apám és anyám legyen érted feláldozva, ó, Allah Küldötte! Ki a testvéred?” Amikor Allah Küldötte azt mondta: „Ali ibn Abí Tálib az”, Umm Ajman megkérdezte: „Leányodat a testvéredhez adtad feleségül?” Allah Küldötte így felelt: „Igen.” Allah Küldötte szavaiból: „Itt van a testvérem?” Umm Ajman arra gondolt, hogy a nikáh nem lesz megengedett. Allah Küldötte azonban az „Igen” szóval arra utalt, hogy a házasság akadálya az ugyanattól az anyától való születés.
Ezután Allah Küldötte megkérdezte Umm Ajmant: „Itt van Aszmá bint Umajsz is?” Amikor azt felelte: „Igen”, így szólt: „Tehát eljött, hogy Allah Küldötte leányát szolgálja.” Amikor Umm Ajman azt mondta: „Igen”, ezekkel a szavakkal fohászkodott érte: „Érje el a jót!”
„Ó, Fátima! Mi bajod, miért sírsz? Allahu teâlâra esküszöm, hogy a kérőid közül a legtudósabbhoz, a szelídségben és megfontoltságban legkiválóbbhoz és ahhoz adtalak feleségül, aki elsőként lett muszlim” Nemes hadísz
Ezután egy edény vizet hozatott. Megmosta áldott kezét. Egy kevés pézsmát cseppentett a vízbe. Ezután hívatta nagytiszteletű Fátimát. Nagytiszteletű Fátima szemérmességből a ruhájára nézett. Allah Küldötte merített egy kevés vizet, meghintette vele Fátima mellét, fejét és hátát, és így fohászkodott: „Allahumma inní uízuhá bika va zurrijjatahá mina s-sajtáni r-radzsím” (Uram, Hozzád folyamodom, hogy őt és utódait megóvd a radzsím, vagyis az átkozott sátán gonoszságától). Ezután ugyanezt tette nagytiszteletű Alival is, és így fohászkodott: „Allahumma bárik fíhimá va bárik alajhimá va bárik lahumá fí naszlihimá.” Recitálta az al-Ihlász szúrát és a két menedékkérő szúrát (al-Muavvizatajn), és így szólt: „Lépj be feleségedhez Allahu teâlâ nevével és áldásával!” Ezután áldott kezével megfogta az ajtó mindkét szárnyát, áldásért fohászkodott, és elment.36
Nagytiszteletű Ali így szólt: „Négy nappal esküvőnk után Allah Küldötte meglátogatta házunkat. Szíveket megnyerő, bölcsességgel teli szavakkal tanácsot adott nekünk, és így szólt: »Ó, Ali! Hozz vizet!« Felálltam, és vizet hoztam. Recitált egy nemes áját, és így szólt: »Igyál egy keveset ebből a vízből! Maradjon is belőle egy kevés!« Így tettem. A maradék vízzel meghintette a fejemet és a mellemet. Ismét így szólt: »Hozz vizet!« Újra vizet hoztam. Amit velem tett, azt tette Fátimával is. Ezután kiküldött.”
Amikor Ali kiment, Allah Küldötte megkérdezte leányát nagytiszteletű Aliról. Fátima így szólt: „Édesapám, minden tökéletes tulajdonsággal rendelkezik. De néhány kurajsita asszony azt mondja nekem: »A férjed szegény ember«”, mire Allah Küldötte így szólt: „Leányom! Sem apád, sem férjed nem szegény. Felajánlották nekem a föld és az ég minden kincstárát és kincsét. Nem fogadtam el őket. Azt fogadtam el, ami Allahu teâlânál elfogadott. Kicsi leányom! Ha tudnád, amit én tudok, ez a világ megvetendő és alantas lenne a szemedben. Allahu teâlâra mondom, férjed az első a Társak között. Nagy az iszlámban is, és a tudásban a legmélyebb. Leányom! Allahu teâlâ az Ahl al-bajtból kettőt választott ki. Az egyik apád, a másik férjed. Soha ne lázadj ellene, és ne ellenkezz parancsával!”
A Világegyetem Büszkesége (aleyhi efdalussalavat), miután tanácsot adott leányának, hívatta nagytiszteletű Alit. Ezekkel a szavakkal bízta rá Fátimát: „Ó, Ali! Vigyázz Fátima szívére! Ő egy darab belőlem. Tartsd elégedettségben! Ha őt elszomorítod, engem szomorítottál el.” Mindkettőjüket Allahu teâlâra bízta. Amikor felállt, hogy elmenjen, nagytiszteletű Fátima így szólt: „Ó, Allah Küldötte! A házimunkát én végzem, a házon kívüli munkát pedig Ali. Ha ajándékozol nekem egy szolgálót, segíteni fog nekem néhány munkában. Megörvendeztetnél vele.” Allah Küldötte így szólt: „Ó, Fátima! Valami jobbat ajándékozzak neked egy szolgánál, vagy egy szolgát ajándékozzak neked?”
Anyánk, nagytiszteletű Fátima így szólt: „Azt ajándékozd nekem, ami jobb egy szolgánál.” Ekkor Allah Küldötte így szólt: „Minden nap, amikor lefekszel, mondd harminchárom alkalommal: »Szubhánallah«, harminchárom alkalommal: »Alhamdulillah«, harminchárom alkalommal: »Allahu akbar«, és egyszer: »Lá iláha illallahu vahdahu lá saríka lah, lahul-mulku va lahul-hamdu va huva alá kulli saj’in kadír«! Ez összesen száz szó. A Feltámadás Napján ezer haszanát (jótettet) találsz. A Mérlegen (mízán) nehezek lesznek jótetteid.” Ezután Prófétánk kijött leánya házából, és áldott házába ment.
Ka’b ibn Asraf megölése
A badri győzelem nyomán félelem szállta meg a medinai zsidók és a bálványokat imádó társítók szívét. Néhány zsidó észhez tért, és ezekkel a szavakkal: „Ez bizonyára az a férfi, akinek tulajdonságairól könyveinkben olvastunk. Most már nem lehet szembeszállni vele. Mert ő mindig győzni fog”, muszlim lett. Néhányan azonban ezt mondták: „Mohammed a háborúhoz nem értő kurajsitákkal harcolt. Ezért győzött. Ha velünk harcolna, megmutatnánk neki, hogyan kell háborút viselni, és hogyan kell győzelmet aratni.”
Egy Ka’b ibn Asraf nevű zsidó is, amikor meghallotta, hogy az iszlám serege győzött Badrnál, a muszlimok iránti gyűlöletből Mekkába ment. Összegyűjtötte az ottani társítókat, verseket szavalt nekik, hogy támadják meg Medinát, tüzelte és lázította őket. Megegyezett velük, hogy harcolni fognak Prófétánk ellen. Sőt merényletet is előkészített szeretett Prófétánk ellen. Allahu teâlâ ezt tudatta Allah Küldöttével, és jelentése szerint ezt mondta: „Ők azok, akiket Allahu teâlâ megátkozott (eltávolított könyörületétől)…”37
Erre a Nemes Küldött így szólt nemes Társaihoz: „Ki öli meg Ka’b ibn Asrafot? Mert ő sértegette Allahu teâlât és az Ő Küldöttét.”
Mohammed ibn Maszlama megkérdezte: „Ó, Allah Küldötte! Azt akarod, hogy én öljem meg?” Allah Küldötte így felelt: „Igen, azt akarom.” Mohammed ibn Maszlama néhány napig gondolkodott ezen, és terveket kovácsolt. Elment társaihoz, Abu Náilához, Abbád ibn Bisrhez, Hárisz ibn Auszhoz és Abu Absz ibn Dzsabrhoz, és feltárta előttük az ügyet. Mindannyian egyetértettek, és így szóltak: „Együtt öljük meg.” Együtt mentek Prófétánkhoz, és így szóltak: „Ó, Allah Küldötte! Ha megengeded, mondhatunk-e rólad, amikor vele beszélünk, olyan szavakat, amelyek tetszenek Ka’bnak?” Prófétánk megengedte nekik, hogy mondják, amit akarnak.
Ekkor Mohammed ibn Maszlama társaival Ka’b ibn Asrafhoz ment. Így szólt: „Ez a Mohammed alamizsnát (szadaka) kért tőlünk. Sok adót rótt ránk. Ezért jöttem, hogy kölcsönkérjek tőled valamit.” Ka’b megörült, mert azt hitte, hogy Mohammed ibn Maszlama ugyanúgy gondolkodik, mint ő, és így szólt: „Még jobban meg fogjátok unni.” Mohammed ibn Maszlama így szólt: „Nos, ha már egyszer követni kezdtük, követjük tovább. Meglátjuk, mi lesz a vége. Most adj kölcsön nekünk egy kis datolyát!” Ka’b így szólt: „Jó, adok, de valamit zálogba kell adnotok nekem!” Mohammed ibn Maszlama és a vele lévők így szóltak: „Mit akarsz?” Amikor Ka’b azt mondta: „Asszonyaitokat akarom zálogba”, nem egyeztek bele. Ka’b így szólt: „Akkor adjátok zálogba a fiaitokat!” Így feleltek: „Azokat sem adhatjuk zálogba. Bármelyikükről azt mondanák: »Egy-két tevényi datolyáért adták zálogba«, és ez olyan szégyen lenne számunkra, amelyet nem tudnánk elfelejteni. De neked zálogba adhatjuk fegyvereinket és páncéljainkat.” Ka’b elfogadta ezt az ajánlatot. Azt is megmondta nekik, mikor jöjjenek.38
„Ó, Ali! Vigyázz Fátima szívére! Ő egy darab belőlem. Tartsd elégedettségben! Ha őt elszomorítod, engem szomorítottál el” Nemes hadísz
Egy éjjel Mohammed ibn Maszlama Ka’bhoz ment. Abu Náila is vele volt. Ka’b behívta őket a várba, és maga lement, hogy fogadja őket. Ka’b felesége így szólt: „Hová mész ilyenkor?” Ka’b így felelt: „Mohammed ibn Maszlama és testvérem, Abu Náila jött.” Az asszony így szólt: „Ez a hang, amelyet hallok, egyáltalán nem tetszik nekem. Mintha vér csöpögne belőle.” Ka’b így szólt: „Semmiség, Mohammed ibn Maszlama és tejtestvérem, Abu Náila az. Jó fiú. Ha éjjel kardharcra hívnák is, habozás nélkül jönne. Ilyen ő.” Mohammed ibn Maszlama két, egy közlés szerint három embert vitt magával a várhoz. Ők Abu Absz ibn Dzsabr, Hárisz ibn Ausz és Abbád ibn Bisr voltak.39 Nagytiszteletű Mohammed ibn Maszlama így szólt társaihoz: „Amikor Ka’b megjön, azt mondom neki, hogy megszagolom a haját, megfogom a fejét, és megszagolom. Amikor látjátok, hogy erősen megragadtam Ka’b fejét, sújtsatok le kardotokkal!” Ka’b ibn Asraf szépen felöltözve jött hozzájuk, és kellemes illatot árasztott. Ibn Maszlama így szólt: „Soha még ilyen kellemes illatot nem éreztem”, és Ka’bhoz lépett. Ka’b dicsekedett: „Nekem vannak az arabok legjobb illatú asszonyai.” Mohammed ibn Maszlama így szólt: „Megengeded, hogy megszagoljam a fejedet?” Ka’b azt mondta, hogy megengedi. Ibn Maszlama megszagolta, és társaival is megszagoltatta. Aztán azt mondta, hogy újra meg akarja szagolni. Ezúttal Mohammed ibn Maszlama megragadta a fejét, és jelt adott társainak, hogy sújtsanak le kardjukkal.
Amikor az első kardcsapás lesújtott, Ka’b iszonyúan felordított, de nem halt meg. Ekkor Mohammed ibn Maszlama megölte tőrével. A mudzsáhidok, akik megölték Ka’bot, azonnal elhagyták a helyet, és Medinába mentek. Amikor meghozták az örömhírt Allah Küldöttének, Prófétánk hálát adott Allahu teâlânak, és fohászkodott a mudzsáhidokért. A hitetlen Ka’b ibn Asraf halála nagy félelembe taszította a zsidókat. Mert ha egy olyan vezetőt, mint Ka’b, megöltek, az ő haláluk is csak pillanatok kérdése volt. Reggel összegyűltek, és Prófétánk elé járultak. Panaszkodtak arra, ami azon az éjjelen történt. A Nemes Küldött így szólt: „Szüntelenül nyugtalanított minket, és verseket szavalt ellenünk. Ha közületek valaki ugyanezt teszi, tudja meg, hogy büntetése a kard.” E figyelmeztetés után a zsidók félelmükben ismét szerződést kötöttek Allah Küldöttével…40
A gatafáni hadjárat
Ezt a gazvát „anmári hadjáratnak” és „Zí Amr-hadjáratnak” is nevezik. A Banú Sza’laba és a Banú Muhárib egy csoportja a Zí Amr nevű helyen gyűlt össze, és elhatározta, hogy kifoszt mindent, amit Medina környékén talál. Vezetőjük egy Da’szúr ibn Hárisz ibn Muhárib nevű ember volt, akit Gavrasznak hívtak. Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) Oszmán ibn Affánt (radiyallahu anh) hagyta helyettesként Medinában, és négyszázötven emberből álló sereggel kivonult Medinából. Útközben egy Dzsabbár nevű emberre bukkantak. Megkérdezték tőle, hol van az ellenség. Így felelt: „Nem akarnak harcolni veletek. Mihelyt megláttak titeket, a hegyekbe menekültek.” Allah Küldötte felajánlotta neki az iszlámot. Elfogadta, és muszlim lett.
Miközben az iszlám sereg a völgy felé haladt, eleredt az eső. Egy ideig teljes erejével zuhogott, aztán alábbhagyott, és elállt. Élükön Prófétánkkal a mudzsáhidok tetőtől talpig átáztak. Mindenki valahol félrehúzódva szárítgatta a ruháját. Allah Küldötte is egy félreeső helyen levetette a ruháját, hogy megszárítsa, és kiterítette egy fára. Miközben a fa alatt pihent, az iszlám sereget figyelő hitetlenek meglátták, hogy Allah Küldötte egyedül van, és hírül adták Da’szúr ibn Hárisznak. Ő pedig nesztelenül odalopakodott ahhoz a helyhez, ahol Allah Küldötte pihent, hogy megölje. Kardot rántott, és így szólt: „Ki menthet meg téged a kezemből?” Allah Küldötte így felelt: „Allahu teâlâ megment.” Abban a pillanatban megjelent Dzsibríl aleyhisselam, mellbe vágta Da’szúrt, és a földre terítette; a kard kiesett a kezéből. Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) felvette Da’szúr kardját, és így szólt: „Hát téged ki ment meg az én kezemből?” Da’szúr így felelt: „Senki sem”, majd elmondta a tanúságtételt (kalimat as-saháda), és muszlim lett. Sok ember hitre jutásának lett az oka.41 Megígérte, hogy soha többé nem gyűjt sereget harcra. Fegyveres összecsapás nélkül tértek vissza Medinába. A hadjárat tizenegy napig tartott.
A bahráni hadjárat
Ezt a hadjáratot „Banú Szulajm elleni hadjáratnak” vagy „nadzsráni hadjáratnak” is nevezik. Hír érkezett, hogy a Banú Szulajmnál összegyűlt nagyszámú társító meg akarja támadni Medinát. Medinában nagytiszteletű Ibn Umm Maktúm maradt helyettesként. Allah Küldötte háromszázfős sereggel vonult az ellenség ellen. Amikor az ellenség hírét vette, hogy közeledik az iszlám sereg, a hegyekbe menekült. Így nem került sor összecsapásra. A hadjárat tizenkét napig tartott.
„Ő (Ka’b ibn Asraf) folyton zaklatott bennünket, és gúnyverseket költött ellenünk. Ha közületek bárki ugyanezt teszi, tudja meg, hogy a büntetése a kard” Nemes hadísz
Szerelmed elvett engem önmagamtól,
szeretlek Téged, Uram!
Szereteted oly édes,
szeretlek Téged, Uram!
A gazdagságnak nem örülök,
a szegénységen nem bánkódom.
Szerelmedben lelem gyönyörűségem,
szeretlek Téged, Uram!
Megparancsoltad az istenszolgálatot,
megdicsérted a jó állapotokat,
végtelen adományokat adtál,
szeretlek Téged, Uram!
Milyen hálátlan is a lelkem (nafsz),
a maga gyönyöréért mindig feláldoz engem!
Én azonban megtaláltam az igazi gyönyört:
szeretlek Téged, Uram!
Szépen végezni az istenszolgálatot,
s e világért is dolgozni –
éjjel-nappal ez a dolgom, mert
szeretlek Téged, Uram!
A szeretet nem puszta szó, ó, Hilmi!
Urad azt mondta: „Fáradozzatok!”
Látsszék meg hát az állapotodon is:
szeretlek Téged, Uram!
Az iszlámnak sok az ellensége,
alattomosan támadják a vallást;
helyes-e, ha tétlenül ülsz?
Szeretlek Téged, Uram!
Tétlenül ül-e a szerelmes?
Hagyja-e, hogy szerelmére por szálljon?
Hallgattasd el az ellenséget, s aztán mondd:
„Szeretlek Téged, Uram!”