AZ UHUDI CSATA

Ki adja meg ennek a kardnak a jussát?

Egy heves pillanatban, amikor már egyik fél sem bírt egy helyben maradni, szeretett Prófétánk felmutatta a kezében tartott kardot. Ez a kétsoros vers volt ráírva:

A gyávaságban gyalázat, a rohamban becsület és dicsőség van.
Félelemmel senki sem kerüli el az elrendelést (kadar).

És hallani lehetett, amint így szól: „Ki veszi el tőlem ezt a kardot?” Amikor a nemes Társak ezt meghallották, sokan egyszerre nyújtották ki a kezüket, hogy elvegyék. Amikor Prófétánk ismét így szólt: „Ki veszi el azért, hogy megadja a jussát?”, a nemes Társak elhallgattak, és visszahúzódtak. Azok közül, akik buzgón kérték a kardot, Zubajr ibn Avvám így szólt: „Én elveszem, ó, Allah Küldötte.” Prófétánk nem adta oda a kardot nagytiszteletű Zubajrnak. Abu Bakr, Omár és Ali (radiyallahu anhum) kérését sem teljesítette Prófétánk.

Abu Dudzsána megkérdezte: „Ó, Allah Küldötte! Mi ennek a kardnak a jussa?” Szeretett Prófétánk így felelt: „Az a jussa, hogy addig sújts vele az ellenségre, amíg meg nem görbül, és el nem hajlik. Az a jussa, hogy ne ölj meg vele muszlimot, és ne menekülj vele a hitetlenek elől. Hogy harcolj vele Allah útján, amíg Allahu teâlâ meg nem ajándékoz győzelemmel vagy sahídsággal.” Ekkor Abu Dudzsána így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Elveszem, hogy megadjam a jussát.” Prófétánk átadta neki a kezében tartott kardot.14

Abu Dudzsána (radiyallahu anh) a csatatereken éppoly bátor és hősies volt, mint amilyen furfangos, és maradéktalanul megfogadta azt a nemes hadíszt, amely szerint „a háború csel”15. Amikor nagytiszteletű Abu Dudzsána átvette a kardot, büszkén, méltóságteljesen, kihívóan lépdelt a csatatér felé, és közben verseket mondott. Az ingén és a fején lévő piros turbánon kívül semmi sem volt rajta.

Nagytiszteletű Abu Dudzsána ilyen járása nagyon nem tetszett a nemes Társaknak. Ekkor Prófétánk így szólt: „Ez olyan járás, amely az ilyen helyeken (a csatatereken) kívül Allahu teâlâ haragját vonja maga után”, és ezzel tudtul adta, hogy a kevély járás csak az ellenség előtt megengedett.

Hálid ibn Valíd már nem bírt tovább várni, és a parancsnoksága alatt álló csapatokkal rohamra indult a társítók soraiból. Szeretett Prófétánk is kiadta a támadási parancsot a nemes Társaknak, akik már nem bírtak egy helyben maradni. Egy szempillantás alatt betöltötte a csatateret az „Allahu akbar!” kiáltás. Legelöl, a páncél nélküli csapatok élén nagytiszteletű Hamza a kezében tartott kardokkal levágott minden hitetlent, aki útjába került. Hálid ibn Valíd nagy hevességgel támadó csapatait azonnal visszaverték. Ekkor Hálid ibn Valíd, hogy a hegyi hágón át hátba támadja őket, nagy kerülőt tett, és az Ajnajn-dombhoz ért. Ám nagytiszteletű Abdullah ibn Dzsubajr és a parancsnoksága alatt álló ötven hős nyílzáporral visszaverte őket.

A csata már fellángolt. Mindkét fél teljes erejével harcolt. Minden Társ igyekezett előretörni, és közben legalább négy társítóval harcolt.

„Ó, Társaim! Akik kevesen vannak, azoknak nehéz harcolni az ellenséggel. Ha állhatatosságot és igyekezetet tanúsítanak, Allahu teâlâ könnyebbséget ad nekik” Nemes hadísz

Nagytiszteletű Hamza egyrészt azt kiáltotta: „Allahu akbar! Allahu akbar!”, másrészt azt mondta: „Én vagyok Allah oroszlánja!”, és előrenyomulva aprította az ellenséget. Szafván ibn Umajja így szólt a körülötte lévőkhöz: „Hol van Hamza? Mutassátok meg nekem!”, és fürkészte a csatateret. Egyszer csak meglátott egy férfit, aki két karddal harcolt, és megkérdezte: „Ki ez a harcos?” A körülötte lévők így feleltek: „Akit keresel! Hamza!” Szafván így szólt: „Mind ez idáig nem láttam hozzá hasonlóan heves és rettenthetetlen embert, aki így rontana a saját népére, hogy lemészárolja.”

Amikor a csata teljesen fellángolt, a muhádzsirok közül Zubajr ibn Avvám, akit elszomorított, hogy nem neki adták a kardot, így szólt magában: „Én kértem a kardot Allah Küldöttétől, de ő Abu Dudzsánának adta. Pedig én vagyok nagynénjének, Szafijjának a fia. Ráadásul kurajsita vagyok. És elsőként én kértem. Mi lenne, ha megnézném, mit tesz Abu Dudzsána, amit én ne tehetnék meg?” Aztán követni kezdte Abu Dudzsánát. Nagytiszteletű Abu Dudzsána az „Allahu akbar!” takbírt kiáltva minden társítót levágott, akivel összetalálkozott. Az egyik legelvetemültebb társító, egy hatalmas termetű, tetőtől talpig páncélba burkolt férfi, akinek csak a szeme látszott, összecsapott Abu Dudzsánával. Először ő támadt nagytiszteletű Abu Dudzsánára. Abu Dudzsána pajzsával védte ki a csapását. A társító kardja beleakadt Abu Dudzsána pajzsába. Rángatta a kardját, de nem tudta kihúzni. Most Abu Dudzsánán volt a sor. Egyetlen kardcsapással megölte ellenfelét.

Ezután Abu Dudzsána, aki minden útjába kerülő hitetlent levágott, egészen azokig az asszonyokig jutott, akik a hegy lábánál csörgődobokkal tüzelték a társítókat. Bár már felemelte a kardját, elállt attól, hogy megölje Abu Szufján feleségét, Hindet.16 Amikor Zubajr ibn Avvám ezt látta, így szólt magában: „Allah és az Ő Küldötte jobban tudják nálam, kinek kell adni a kardot.” Majd hozzátette: „Allahra mondom, nem láttam még embert, aki nála jobban harcolt és sújtott volna.”

Mikdád ibn Aszvad, Zubajr ibn Avvám, nagytiszteletű Ali, nagytiszteletű Omár, Talha ibn Ubajdullah és Mus’ab ibn Umajr – mindannyian olyanok voltak, mint egy bevehetetlen erőd. Amikor a dicső Társak látták, hogy Prófétánk egészen közel harcol az ellenséghez, és újra meg újra rohamra indul, nem bírtak egy helyben maradni. Attól féltek, hogy Allah Küldöttét valami baj éri, ezért köré gyűltek, és a páncélos ellenségnek egy pillanatnyi lélegzetvételt sem hagytak. Ekkor látni lehetett, hogy nagytiszteletű Abdullah ibn Amr sahídként esett el. Ő volt Uhud első sahídja. Amikor társai látták, hogy sahídként esett el, oroszlánokká váltak, és Allah elégedettségéért az ellenség kellős közepébe vetették magukat.

Egy pillanatban, amikor a csata vadul tombolt, összetalálkozott a hősiesség jelképe, nagytiszteletű Abdullah ibn Dzsahs és az íjászok mestere, nagytiszteletű Sza’d ibn Abí Vakkász. Mindketten több helyen megsebesültek. Nagytiszteletű Sza’d ibn Abí Vakkász így beszélte el: „Az uhudi csata egyik legvadabb pillanata volt. Egyszer csak Abdullah ibn Dzsahs odajött hozzám, megfogta a kezem, és egy szikla tövébe húzott. Így szólt hozzám: »Most te fohászkodj itt, én pedig rámondom: ámin. Aztán én fohászkodom, és te mondd rá: ámin!« Azt mondtam: »Rendben.« Így fohászkodtam: »Allahom! Küldj rám nagyon erős és kemény ellenségeket. Hadd harcoljak velük kíméletlenül. Hadd öljem meg mindannyiukat. Hadd térjek vissza gáziként (győztesként).« Erre a fohászomra ő teljes szívből ezt mondta: »Ámin.«

Aztán ő kezdett fohászkodni: »Allahom! Küldj rám erős ellenségeket, hadd harcoljak velük kíméletlenül. Hadd adjam meg a dzsihád jussát. Hadd öljem meg mindannyiukat. Végül hadd tegyen engem sahíddá egyikük. Aztán vágja le ajkamat, orromat és fülemet. Hadd járuljak Elébed vérbe borulva. Amikor Te megkérdezed: ›Abdullah! Mit tettél az ajkaddal, az orroddal és a füleddel?‹, hadd mondjam: ›Allahom! Velük sokat vétkeztem, nem úgy használtam őket, ahogy kellett. Szégyelltem Eléd hozni őket. Abban a csatában, amelyben szeretett Prófétám is ott volt, porral és földdel szennyeztem be magam, és így jöttem.‹« A szívem nem akart egy ilyen fohászra áment mondani. Ám mivel ő akarta, és előre a szavamat adtam, akarva-akaratlanul azt mondtam: »Ámin.«

Aztán kardot rántottunk, és folytattuk a harcot. Mindketten megöltünk mindenkit, aki elénk került. Ő rendkívül hősiesen rohamozott, és szétzilálta az ellenség sorait. Újra meg újra lecsapott az ellenségre, és a sahídság csillapíthatatlan vágyától hajtva ismét rohamra indult. Miközben »Allahu akbar! Allahu akbar!…« kiáltással harcolt, eltört a kardja. Abban a pillanatban szeretett Prófétánk egy datolyapálma-ágat nyújtott neki, és megparancsolta, hogy folytassa a harcot. Ez az ág csoda folytán karddá vált, és ő tovább harcolt mindenkivel, aki kiállt ellene. Sok ellenséget megölt. A csata vége felé egy Abu l-Hakam nevű társító nyilaitól elnyerte a sahídságot, amelyre vágyott. Amikor sahídként elesett, a hitetlenek rávetették magukat a testére, és levágták az orrát, az ajkát és a fülét. Egészen vérbe borult.”

A mudzsáhidok soraiban volt egy Kazmán nevű férfi. Eltörte kardja hüvelyét, és ezt mondva: „Jobb meghalni, mint elmenekülni!”, kivont karddal a társítók közé vetette magát. Kazmán nagy hősiességet és bátorságot tanúsított. Egymaga hét vagy nyolc hitetlent ölt meg. Végül sebesülten a földre rogyott. Amikor a hősiességén ámuló nemes Társak hírül adták ezt Prófétánknak, így szólt: „Ő a Pokol lakói közé tartozik.” Nagytiszteletű Katáda ibn Nu’mán odament Kazmánhoz, és így szólt: „Ó, Kazmán! Áldott legyen a sahídságod!”, Kazmán pedig így felelt: „Nem a vallás iránti buzgóságból harcoltam, hanem azért, hogy a kurajsiták ne jöjjenek Medinába, és ne pusztítsák el a datolyáskertemet!” Aztán egy nyíllal felvágta a csuklóján az ereit, és megölte magát. Így értették meg Prófétánk szavainak bölcsességét: „Ő a Pokol lakói közé tartozik!”

A csata kezdetétől fogva a nemes Társak mindannyian, élükön a Világok Vezetőjével, szeretett Prófétánkkal, nagy küzdelmet vívtak. Heves rohamaikkal visszaszorították a társítók seregét. A társítók tömege, amely a maguk faragta kő- és fabálványoktól várt hasznot és segítséget, és „Lát, Uzzá, Hubal!” kiáltással imádta őket, a mudzsáhidok e hősiessége láttán szétszóródni és menekülni kezdett. Az asszonyok, akik azért jöttek, hogy harcra tüzeljék őket, jajveszékelve igyekeztek utolérni a menekülő katonákat.

Amikor a kurajsita társítók elhagyni kezdték a csatateret, és Mekka felé menekültek, hátrahagyva a magukkal hozott javakat, az iszlám katonái megörültek, és hálát adtak Allahu teâlânak, hogy elnyerték a győzelmet, amelyet megígért nekik. Bár a társítók létszámban és erőben sokszorosan felülmúlták őket, a muszlimok szétverték őket. Miközben egymást taposva menekültek, a dicső Társak üldözték őket, és megölték, akit utolértek. Ebben a zűrzavarban a nemrég nősült nagytiszteletű Hanzala ibn Abí Ámir utolérte a társítók seregének fővezérét, Abu Szufjánt, aki lóháton próbált elmenekülni. Kardjával a ló lábára sújtott, és a földre vetette. A földre terített Abu Szufján torkaszakadtából jajveszékelni kezdett: „Ó, kurajsiták!… Segítség!… Én vagyok Abu Szufján! Hanzala darabokra akar vagdalni!…” Bár a vele együtt menekülni próbáló társítók látták ezt, csak a saját életükre gondoltak, és nem törődtek a vezérükkel.

„A háború csel” Nemes hadísz

Ám abban a pillanatban a közvetlenül nagytiszteletű Hanzala mögött álló társító, Saddád ibn Aszvad, Hanzala hátába döfte a lándzsáját. Bár nagytiszteletű Hanzala „Allahu akbar!” kiáltással még egyszer előre akart vetődni, sahídként a földre rogyott, és áldott lelke a Paradicsomba szállt. A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) így szólt: „Láttam, hogy az angyalok ég és föld között esővízzel mossák Hanzalát egy ezüstedényben.” Abu Uszajd így beszélte el: „Amikor meghallottam Allah Küldöttének e szavait, odamentem Hanzalához. A fejéből esővíz csöpögött. Visszatértem, és hírül adtam ezt a Nemes Küldöttnek.” Nagytiszteletű Hanzalát „Gaszíl al-malá’ika”, vagyis „az angyalok által megmosott” néven emlegették.17

Amikor az Ajnajn-hágóban álló íjászok egy része látta, hogy a társítók menekülnek, azt hitték, hogy véget ért a csata, és elhagyták a helyüket. Parancsnokuk, Abdullah ibn Dzsubajr és tizenkét ember maradt a helyén.18

Nagytiszteletű Ali hősiessége

Ekkor a kurajsita íjászosztag parancsnoka, Hálid ibn Valíd, aki éberen várakozva minden alkalmat igyekezett kihasználni, észrevette, hogy a hágóban lévő mudzsáhidok száma megfogyatkozott, és a parancsnoksága alatt álló lovasokkal rohamra indult.

Hálid és Ikrima ibn Abí Dzsahl egy szempillantás alatt az Ajnajn-hágónál termett. Nagytiszteletű Abdullah ibn Dzsubajr és hűséges, odaadó társai sorba álltak, és szétnyíltak. Addig záporozták nyilaikat az ellenségre, amíg tegezükből el nem fogytak a nyilak. Aztán lándzsával harcoltak, és amikor szemtől szembe kerültek, „Allahu akbar! Allahu akbar!” kiáltással nagy hősiességet tanúsítottak a kardjukkal. A hívők és a hitetlenek aránya nagyon egyenlőtlen volt: egy a huszonöthöz. A dicső nemes Társak utolsó csepp vérükig harcoltak, hogy teljesítsék Prófétájuk parancsát. Egymás után itták ki a sahídság serbetjét, áldott testük a földre hullott, lelkük pedig a Paradicsomba szállt (radiyallahu anhum).

A társítók gyűlöletükben levetkőztették nagytiszteletű Abdullahot, és áldott testét lándzsákkal döfködték át. Felhasították a hasát, és kitépték a beleit.

Amikor Hálid ibn Valíd és Ikrima a hágóban lévő mudzsáhidokat sahíddá tették, gyorsan hátba támadták az iszlám sereget. Amikor a nemes Társak meglátták a hirtelen a hátuk mögött felbukkanó ellenséget, nem maradt idejük újra rendeződni. Hiszen sokan közülük még a fegyverüket is letették. Hirtelen minden megváltozott. Az elöl menekülő kurajsita társítók, amikor látták, hogy Hálid ibn Valíd hátulról támadásba lendült, ismét megfordultak. A mudzsáhidok két tűz közé kerültek. Az ellenség elölről és hátulról is támadott, és szorongatni kezdte a mudzsáhidokat. A Társak között megszakadt az összeköttetés. Kénytelenek voltak szétszóródni.19

Nagytiszteletű Ali így beszélte el: „A társítók egyik csapatának közepébe vetettem magam, amelyben Ikrima ibn Abí Dzsahl is ott volt. Körülfogtak, és én legtöbbjüket levágtam a kardommal. Egy másik csapatra törtem rá, és abból is sokakat harcképtelenné tettem. Mivel halálom órája még nem jött el, nem esett bajom. Egy pillanatban nem láttam Allah Küldöttét. Azt mondtam magamban: »Esküszöm, ő nem olyan ember, aki elhagyja a csatateret, és elmegy. Bizonyára Allahu teâlâ helytelen viselkedésünk miatt magához vette, és felemelte közülünk! Most nincs más utam, mint harcolni, amíg el nem esem«, és eltörtem kardom hüvelyét. Amikor rárontottam a társítókra, és szétszórtam őket, láttam, hogy Allah Küldötte közöttük rekedt. Akkor megértettem, hogy Allahu teâlâ az Ő angyalaival védelmezi Allah Küldöttét.”

Az ellenséges katonák egészen közel értek a Nemes Küldötthöz (sallallahu aleyhi ve sellem). A helyzet nagyon veszélyes volt. Szeretett Prófétánk szilárdan állt, mint egy meredek hegy, és nem mozdult el a helyéről. Egyrészt harcolt az ellenséggel, másrészt igyekezett összegyűjteni szétszóródott Társait, és így kiáltott: „Ó, te meg te, gyere hozzám! Ó, te meg te, gyere hozzám! Én vagyok Allah Küldötte.

Aki visszatér hozzám, azé a Paradicsom!” Nagytiszteletű Abu Bakr, nagytiszteletű Omár, Abdurrahmán ibn Auf, Talha ibn Ubajdullah, Ali ibn Abí Tálib, Zubajr ibn Avvám, Abu Dudzsána, Abu Ubajda ibn Dzsarráh, Sza’d ibn Muáz, Sza’d ibn Abí Vakkász, Hubáb ibn Munzir, Uszajd ibn Hudajr, Szahl ibn Hunajf, Ászim ibn Szábit és Hárisz ibn Szimma (radiyallahu anhum) egy szempillantás alatt kört alkottak szeretett Prófétánk körül, és hogy megvédjék, élő erődfalat emeltek.

Ekkor meghallották nagytiszteletű Abbász ibn Ubáda hangját, aki így kiáltott, hogy összegyűjtse a szétszóródott nemes Társakat: „Testvéreim! Ez a csapás, amely ránk szakadt, annak a következménye, hogy nem teljesítettük Prófétánk parancsát. Ne széledjetek szét! Gyertek Prófétánkhoz! Ha nem állunk oda azok mellé, akik őt védelmezik, és miattunk Allah Küldöttét baj éri, semmi mentségünk nem lesz Urunk előtt!” Nagytiszteletű Abbász ibn Ubáda Háridzsa ibn Zajddal és Ausz ibn Arkammal együtt „Allahu akbar!” kiáltással kivont karddal az ellenség közé vetette magát. Hősiesen harcoltak Allah Küldöttének útján, hogy megvédjék őt. Háridzsa ibn Zajd tizenkilenc helyen sebesült meg. A másik kettő sebei sem voltak kisebbek. És mindhárman elnyerték a sahídság rangját, amelyre annyira vágytak.

Ebben a nagyon veszélyes pillanatban a nemes Társak lassan gyülekezni kezdtek Prófétánk körül. A társítók körülvették szeretett Prófétánkat és a testükkel őt oltalmazó dicső Társait. Csapatokban nyomultak előre minden irányból, és szűkítették a gyűrűt. Amikor a Világok Vezetője látta, hogy a kurajsiták egyik csapata előretör, így szólt a mellette lévő, életüket feláldozni kész Társakhoz: „Ki áll ki ez ellen a csapat ellen?”, és látni lehetett, amint nagytiszteletű Vahb ibn Kábúsz előreugrik, mondván: „Életem legyen áldozatod, ó, Allah Küldötte! Én kiállok ellenük!” Ez a hős, akinek nyelvéről sosem hiányzott Allahu teâlâ neve, kivont karddal a társítók közé rontott. Prófétánk így szólt: „A Paradicsom örömhírét adom neked.” Amikor pedig látta, milyen állhatatosságot és igyekezetet tanúsít az ellenséggel szemben, így fohászkodott: „Allahom! Könyörülj rajta! Légy irgalmas hozzá!”

Amikor Sza’d ibn Abí Vakkász látta, hogy a társítók körülfogták nagytiszteletű Vahbot, és lándzsáikkal sahíddá tették, előrerontott, hogy segítsen neki, behatolt az ellenség közepébe, és páratlan hősiességet tanúsított. Sok hitetlent harcképtelenné tett, a többit visszaverte, és visszatért szeretett Prófétájához. A Nemes Küldött így szólt nagytiszteletű Vahbról: „Elégedett vagyok veled. Allahu teâlâ is legyen elégedett veled!” Amikor a Legkedvesebb Küldött látta, hogy a társítók egyik csapata áttörte a mudzsáhidok gyűrűjét, és felé nyomul, így szólt nagytiszteletű Alihoz: „Támadj rájuk!” Nagytiszteletű Ali rájuk támadt, megölte Amr ibn Abdullahot, a többit pedig megfutamította. Amikor eltört a kardja, Prófétánk neki adta Zulfikárt. Amikor újabb csapat érkezett, Prófétánk így szólt: „Ó, Ali! Hárítsd el tőlem ezek gonoszságát!” Allah oroszlánja, aki életét áldozta Allah Küldöttéért, azonnal rohamra indult. Megölte Sajba ibn Málikot, a többit pedig visszaverte. Abban a pillanatban megjelent Dzsibríl aleyhisselam, és így szólt Prófétánkhoz: „Ó, Allah Küldötte! Rendkívüli hősiesség ez, amelyet Ali tanúsított.” Allah Küldötte így szólt: „Ő tőlem van, én pedig tőle.”

„Láttam, hogy az angyalok ég és föld között esővízzel mossák Hanzalát egy ezüstedényben” Nemes hadísz

Dzsibríl aleyhisselam pedig így szólt: „Én pedig mindkettőtöktől vagyok.” Ugyanebben a pillanatban egy hang hallatszott: „Nincs olyan hős, mint Ali, és nincs olyan kard, mint Zulfikár.”

Amikor a társítók megértették, hogy nem tudnak szeretett Prófétánk közelébe férkőzni, nyilazni kezdték őt. A kilőtt nyilak vagy elrepültek fölötte, vagy elé hullottak, vagy tőle jobbra-balra.

Amint a nemes Társak, akik az ellenség visszaveréséért vívott harcban életüket kockáztatták, ezt meglátták, a Világok Vezetője köré gyűltek, és áldott testükkel kezdték óvni a röpködő nyilaktól. Amikor Prófétánk megparancsolta Társainak, hogy nyilakkal feleljenek, a Társak is nyilazni kezdték az ellenséget. Szeretett Prófétánk maga elé ültette nagytiszteletű Sza’d ibn Abí Vakkászt. Nagytiszteletű Sza’d, aki kiváló íjász volt, gyorsan, egymás után kezdte záporozni nyilait az ellenségre. Valahányszor nyilat húzott elő a tegezéből, vagyis a nyíltartójából, így szólt: „Uram! Ez a Te nyilad. Találd el vele az ellenséget!”, Prófétánk pedig így szólt: „Allahom! Fogadd el Sza’d fohászát! Allahom! Vezéreld célba Sza’d nyilát!… Rajta, Sza’d! Rajta! Anyám és apám legyen áldozatod!” Így Prófétánk minden lövésnél ugyanezeket a fohászokat ismételte.

Amikor nagytiszteletű Sza’dnak elfogytak a nyilai, szeretett Prófétánk a saját nyilait adta neki, hogy azokkal lőjön. Nagytiszteletű Sza’d ibn Abí Vakkász minden nyila eltalált vagy egy ellenséget, vagy az állatot, amelyen ült.

Miközben a társítók nyilaztak, nagytiszteletű Abu Talha elölről fedezte szeretett Prófétánkat, testével és pajzsával óvta minden röpködő nyíltól, és időnként az ellenséget megzavaró csatakiáltásokat hallatott. Prófétánk így szólt: „Abu Talha hangja a seregben többet ér száz embernél.” Valahányszor Abu Talha alkalmat talált, nem mulasztotta el nyilazni a társítókat; erősen és nagyon gyorsan lőtt, és egyetlen nyila sem tévesztett célt. Valahányszor a Nemes Küldött kíváncsian, hogy lássa a nyilait, felemelte áldott fejét, Abu Talha, aki attól félt, hogy nyíl találja Allah Küldöttét, így szólt: „Anyám, apám, sőt az életem legyen áldozatod, ó, Allah Küldötte! Ne emeld fel áldott fejedet, nehogy ellenséges nyíl találjon el, és bajod essék! Testem áldott tested pajzsa és váltságdíja! Nem ér el hozzád, amíg meg nem ölnek! Amíg én meg nem halok, neked nem eshet bajod!…” Így szeretett Prófétánkat önmaga elé helyezte.

Az uhudi csatatér minden pontján kíméletlen, iszonyú ütközet tombolt; egyesek lóháton, mások gyalogosan vívták a hit és a hitetlenség harcát. A nemes Társak még nem tudtak összegyűlni. Prófétánk körül csak mintegy harminc Társ keringett, mint a lepkék a gyertyaláng körül. Testüket pajzsként vetették a nyilak, lándzsák és kardcsapások elé. Egyetlen kívánságuk az volt, hogy teljesítsék Prófétánk parancsát, és elhárítsanak tőle minden bajt, ami érhetné. A hősök vezére, nagytiszteletű Hamza ebben a zűrzavarban elszakadt Prófétánktól. Egy csoport közepén harcolt, mindkét kezében egy-egy karddal, és „Allahu akbar!…” kiáltásaival félelmet öntött az ellenség szívébe. Addig a pillanatig egymaga harmincegy társítót ölt meg, és sokakat megfosztott a kezüktől vagy a lábuktól. Miközben nagytiszteletű Hamza szétszórta a társítók tömegét, amelybe betört, Szibá ibn Umm Anmár párviadalra hívta ki: „Van-e itt hős, aki ki mer állni ellenem?” Nagytiszteletű Hamza így felelt: „Gyere ide, te körülmetélő asszony fia! Hát te Allahot és az Ő Küldöttét hívod ki?”, és lélegzetvételnyi időt sem hagyva neki, megragadta a lábát, és a földre terítette.20 Nagytiszteletű Hamza rávetette magát, és levágta a fejét. Aztán meglátta, hogy a szemközti szikla mögül Vahsí, aki még nem volt muszlim, lándzsával a kezében őt veszi célba. Azonnal elindult felé, de amikor egy vízmosáshoz ért, amelyet az áradások vájtak elé, megcsúszott, és hanyatt esett. Abban a pillanatban kinyílt a páncélja a hasánál. Vahsí kihasználta az alkalmat, és elhajította a lándzsát!… A lándzsa röpült, belefúródott nagytiszteletű Hamza áldott testébe, és a túloldalon jött ki. A hősök legnagyobbja „Allahom!” kiáltással rogyott össze azon a helyen. Sahídként esett el, és elnyerte a rangot, amelyre vágyott. Életét Allahu teâlâ útján áldozta szeretett Prófétájáért (radiyallahu anh).

„Ó, Sza’d! Anyám és apám legyen áldozatod! Uram! Vezéreld célba a nyilait, és fogadd el a fohászait!” Nemes hadísz

Ekkor valaki az ellenség soraiban így tüzelte a társítókat, hogy támadják meg a Világegyetem Vezetőjét (sallallahu aleyhi ve sellem): „Ó, kurajsiták! Ne hagyjátok abba a harcot Mohammed ellen, aki nem tiszteli a rokoni kötelékeket, és megosztotta a népeteket! Ha Mohammed megmenekül, ne meneküljek meg én!…” Ászim ibn Abí Auf hangja volt ez. Nagytiszteletű Abu Dudzsána meghallotta ezt a hangot. Megtalálta a harcban Ászim ibn Abí Aufot, és azonnal megölte. Ám a mögötte álló társító, Ma’bad, teljes erejéből lesújtott kardjával nagytiszteletű Abu Dudzsánára. Allah kegyelméből Abu Dudzsána hirtelen, villámgyors mozdulattal a földig hajolt, és kitért a halálos csapás elől. Azonnal felállt, kardjával lesújtott Ma’badra, és megölte.

A kurajsita társítók célpontja a Világok Vezetője volt. Minden erejüket latba vetették, hogy a közelébe férkőzzenek. Ám sehogy sem tudtak áthatolni dicső és tisztelt Társain, akik úgy keringtek körülötte, mint a lepkék a gyertyaláng körül, és attól félve, hogy valami baj éri, egy pillanatig sem haboztak feláldozni az életüket. Ez a harminc hős így szólt Allah Küldötte előtt: „Ó, Allah Küldötte! Soha ne szakadjunk el tőled; arcunk áldott arcod előtt fedezék és pajzs, testünk áldott tested váltságdíja; csak te élj és légy épségben!”

A társítók csoportokban támadtak. A Világ Büszkesége az egyik csoportra mutatott, és így szólt a mellette álló hős Társakhoz, akik testükkel oltalmazták őt: „Ki áldozza fel értünk a testét Allahu teâlâ útján?”, mire öt medinai Társ ugrott előre. Ezek a hős lepkék Allah Küldöttének áldott szeme előtt harcoltak, takbírt kiáltva keringtek körülötte. Végül négyen közülük ott helyben sahídként estek el. Amikor az ötödik tizennégy helyen megsebesülve a földre rogyott, a Világok Vezetője így szólt: „Hozzátok közelebb hozzám.” Testének minden részéből folyt a vér. Szeretett Prófétánk leült, és áldott lábát párnaként a feje alá tette. Az a szerencsés Társ, aki ilyen állapotban nyerte el a sahídság kegyét, nagytiszteletű Umára ibn Jazíd volt.

Talha ibn Ubajdullah hősiessége

Egy pillanatban, amikor a társítók egészen közel értek, Prófétánk így szólt: „Ki áll ki ezek ellen, ki tartóztatja fel őket?” Nagytiszteletű Talha ibn Ubajdullah előre akart rontani, mondván: „Én! Ó, Allah Küldötte!” Prófétánk így szólt: „Ki van még olyan, mint te?” Az egyik medinai Társ engedélyt kért: „Ó, Allah Küldötte! Én!” Amikor szeretett Prófétánk így szólt: „Rajta, állj ki ellenük te”, előreugrott, és a társítókra vetette magát.

Páratlan hősiességet tanúsított. Miután néhány hitetlent megölt, kiitta a sahídság serbetjét.21 A Nemes Küldött ismét így szólt: „Ki áll ki ezek ellen?” Mindenkit megelőzve ismét nagytiszteletű Talha lépett elő. Amikor Prófétánk megkérdezte: „Ki van még olyan, mint te?”, az anszárok közül egy áldott ember így szólt: „Én kiállok ellenük, ó, Allah Küldötte.” Prófétánk így szólt: „Rajta, állj ki ellenük te.” Ő is a társítókkal harcolva esett el sahídként. Így mindazok a Társak, akik abban a pillanatban Prófétánk mellett voltak, harc közben elnyerték a sahídságot.

A Világegyetem Szultánja mellett most már senki sem maradt nagytiszteletű Talha ibn Ubajdullahon kívül. Nagytiszteletű Talha attól tartott, hogy Allah Küldöttét baj éri, ezért mind a négy irányba rohant, és kíméletlenül harcolt a hitetlenekkel. Ahogyan oly sebesen forgatta a kardját, ahogyan egy szempillantás alatt visszavágott az ellenségnek Allah Küldöttének minden oldalán, és ahogyan testét pajzsként vetette a nyilak, lándzsák és kardok csapásai elé, az addig soha nem látott dolog volt. Nagytiszteletű Talha úgy keringett, mint a lepke a gyertyaláng körül, és egyáltalán nem törődött az őt érő kardcsapásokkal. Az volt a kívánsága, hogy megvédje a Világegyetem Szultánját, és ezen az úton, mint többi testvére, sahíddá váljon. Testén egyetlen sértetlen hely sem maradt, ruháján pedig a véren kívül semmi sem látszott. És mégis egyszerre mind a négy irányban helytállt. Ekkor a Nemes Küldötthöz megérkezett nagytiszteletű Abu Bakr és nagytiszteletű Sza’d ibn Abí Vakkász.

Eközben a hősök vezére, nagytiszteletű Talha a vérveszteségtől a tűzforró földre rogyott, és elvesztette az eszméletét. Egész testét átjárták a kardok, lándzsák és nyilak csapásai. Hatvanhat nagy és számtalan kisebb sebe volt. Szeretett Prófétánk megparancsolta nagytiszteletű Abu Bakrnak, hogy azonnal siessen nagytiszteletű Talha segítségére. Abu Bakr asz-Sziddík vizet hintett nagytiszteletű Talha áldott arcára, hogy magához térjen. Amint magához tért, nagytiszteletű Talha ibn Ubajdullah megkérdezte: „Ó, Abu Bakr! Él és épségben van Allah Küldötte?”, és ezzel a legszebb szeretetről és odaadásról tett tanúságot. A Nemes Küldöttet szeretni, és életünket feláldozni áldott testéért – ennél nagyobb szeretet és odaadás nem létezhet. Amikor nagytiszteletű Abu Bakr azt mondta: „Allah Küldötte él. Ő küldött engem”, Talha megkönnyebbült, és így szólt: „Végtelen dicséret Allahu teâlânak. Ha ő él, minden csapás semmiség.” Ekkor még néhány Társ érkezett.

A Világok Vezetője, Mohammed Musztafa (sallallahu teâlâ aleyhi ve sellem) odament nagytiszteletű Talhához. A sebesült mudzsáhid sírva fakadt örömében, amikor élve látta Allah Küldöttét. Prófétánk végigsimította a testét, kezét fohászra emelte, és így fohászkodott: „Allahom! Adj neki gyógyulást (sifá) és erőt.” A Nemes Küldött csodájaként nagytiszteletű Talha teljesen egészségesen talpra állt, és újra harcolni kezdett az ellenséggel. Szeretett Prófétánk így szólt róla: „Uhud napján láttam, hogy a jobbomon álló Dzsibrílen és a balomon álló Talha ibn Ubajdullahon kívül senki sincs a földön, aki közel lenne hozzám.”22 „Aki látni akarja a Paradicsom lakói közül való embert, amint a földön jár, nézzen Talha ibn Ubajdullahra.”

„Talha és Zubajr a szomszédaim a Paradicsomban” Nemes hadísz

A csatatér minden pontján dúlt a harc. Prófétánk körül ott volt Abu Dudzsána, a zászlóvivő Mus’ab ibn Umajr, Talha ibn Ubajdullah, Naszíba asszony, aki a hátsó sorokból sietett oda, hogy megvédje Prófétánkat, és még néhány Társ. Allah Küldöttével együtt harcoltak a társítók ellen. Az elvetemült társító, Abdullah ibn Hunajd, aki tetőtől talpig fegyverben, páncélban és sisakban volt, megsarkantyúzta a lovát, amikor meglátta szeretett Prófétánkat. Így kiáltott: „Én Zuhajr fia vagyok. Mutassátok meg nekem Mohammedet. Vagy én ölöm meg őt, vagy én halok meg mellette!” Miközben lovát Prófétánk felé hajtotta, nagytiszteletű Abu Dudzsána elébe állt, és így szólt: „Gyere csak! Én olyan ember vagyok, aki a testével védi Mohammed aleyhisselam áldott testét. Amíg át nem lépsz rajtam, nem jutsz el hozzá!” Kardjával a ló lábára sújtott, a földre vetette Abdullah ibn Hunajdot, felemelte a kardját, és így szólt: „Nesze, ezt Harasa fiától kapod!”, és egyetlen csapással végzett vele. A Világok Vezetője, aki ezt nézte, így fohászkodott: „Allahom! Ahogyan én elégedett vagyok Harasa fiával (Abu Dudzsánával), légy Te is elégedett vele!”

Az egyik társító, Málik ibn Zuhajr, kiváló íjász, aki minden nyilával célba talált, mindenfelé Prófétánkat kereste, hogy amint alkalma nyílik, nyíllal eltalálja. Egészen közel ért Allah Küldöttéhez, felajzotta íját, szeretett Prófétánk áldott fejére célzott, és kilőtte a nyilat. Egy szempillantásnyi idő sem volt. Nagytiszteletű Talha egy pillanat alatt kinyitotta a tenyerét, és a nyíl elé tartotta. A nyíl belefúródott nagytiszteletű Talha tenyerébe, és megnyomorította a kezét. Ujjainak minden ere elszakadt, kezének csontjai eltörtek. A Világ Büszkesége (sallallahu aleyhi ve sellem) is látta, mi történt, nagyon elszomorodott, és így szólt: „Ha (amikor a kezedet a nyíl felé nyújtottad, hogy megvédj engem) azt mondtad volna: »Bismillahirrahmanirrahim«, az angyalok az emberek szeme láttára emeltek volna fel az egekbe.”23

Négy mekkai társító, Abdullah ibn Kami’a, Ubajj ibn Halaf, Utba ibn Abí Vakkász és Abdullah ibn Siháb Zuhrí, összebeszélt, és megesküdtek, hogy véget vetnek a Nemes Küldött életének. Ebben a nehéz pillanatban Allah Küldötte a mellette lévő néhány Társsal kíméletlenül harcolt az ellenség ellen. Prófétánk előtt a zászlóvivő, nagytiszteletű Mus’ab ibn Umajr állt. A rajta lévő páncél miatt nagytiszteletű Mus’ab nagyon hasonlított szeretett Prófétánkra. Ő is, jobb kezében az iszlám zászlajával, iszonyú harcba bocsátkozott a társítókkal. Ekkor lóháton közeledett Ibn Kami’a, tetőtől talpig páncélban. Torkaszakadtából kiabálta: „Mutassátok meg nekem Mohammedet! Ha ő megmenekül, ne meneküljek meg én!”, és Prófétánk felé hajtotta a lovát. Nagytiszteletű Mus’ab és Naszíba asszony elébe álltak, és harcolni kezdtek vele; testüket fedezékként vetették Prófétánk elé. Akárhányszor sújtottak is kardjukkal arra a hitetlenre, a csapások a páncél miatt hatástalanok maradtak. Ibn Kami’a kardjával lesújtott Naszíba asszonyra, és szétroncsolta a vállát. Aztán nagytiszteletű Mus’ab jobb karjára sújtott le, amellyel a zászlót tartotta. Mus’ab ibn Umajr, akinek levágták a jobb karját, nem engedte, hogy az áldott iszlám zászló, amelyet többre becsült az életénél, a földre essen, hanem a bal kezébe vette.

Abban a pillanatban azt a nemes áját recitálta, amelynek jelentése: „Mohammed aleyhisselam küldött. Már előtte is jöttek küldöttek.”24 Ezúttal Ibn Kami’a nagytiszteletű Mus’ab bal karjára sújtott le kardjával. A dicső zászlóvivő, akinek a bal karját is levágták, még akkor sem engedte, hogy az iszlám zászló a földre essen. A hős Társ átölelte a zászlót a karjaival, testéhez szorította, és tovább lengette. Ekkor Ibn Kami’a lándzsát döfött a dicső Társ testébe. Ő is, mint többi társa, sahídként esett el, és a túlvilágra távozott.

Amikor nagytiszteletű Mus’ab elesett, a dicső iszlám zászló nem hullott a földre: egy angyal, aki Mus’ab alakját öltötte magára, azonnal elkapta. Amikor szeretett Prófétánk így szólt: „Előre, ó, Mus’ab! Előre!”, a zászlót tartó angyal így felelt: „Én nem vagyok Mus’ab.” Ekkor a Világegyetem Szultánja megértette, hogy angyal az, és a zászlót nagytiszteletű Alinak adta.25

Ibn Kami’a pedig, mivel azt hitte, hogy nagytiszteletű Mus’ab a Próféta, a társítók közé sietett, és kiabálni kezdett: „Megöltem Mohammedet!” Amikor a társítók ezt meghallották, megrészegültek az örömtől, hogy elérték céljukat, és még jobban elvadultak. A nemes Társaknak pedig, akik nem tudhatták, mi történt valójában, elzsibbadt a kezük-lábuk. Mindenütt a gyász hangulata lett úrrá. Még nagytiszteletű Omárnak is lehanyatlott a keze, és társaival ott maradt ülve, ahol volt. Amikor Anasz ibn Nadr ilyen állapotban látta őket, megkérdezte: „Miért ültök itt?”

Így feleltek: „Allah Küldötte sahídként esett el!…” Nagytiszteletű Anasz így szólt: „Ha Allah Küldötte sahídként esett el, az ő Ura (Allahu teâlâ) örökkévaló. Mit kezdünk mi élve Allah Küldötte után! Gyertek, keljetek fel! Amiért Prófétánk harcolt, és amiért áldott életét feláldozta, azért áldozzuk fel mi is az életünket!” Anasz eltörte kardja hüvelyét26, és „Allahu akbar!…” kiáltások közepette kivont karddal az ellenség közepébe vetette magát. Sok hitetlent levágott, és sahídként esett el. Csak az arcán hetven sebe volt. Mivel testén számtalan seb volt, a nővérén kívül senki sem tudta felismerni.

A nemes Társak közül sokan szétszóródtak, egy részük pedig elnyerte a sahídságot. A társítók kihasználták zűrzavarukat, és a Nemes Küldött köré gyűltek. Kövekkel és karddal próbálták sahíddá tenni a két világ szultánját. Mivel két páncél volt rajta, a csapások hatástalanok maradtak. Az Utba ibn Abí Vakkász által dobott kövek szeretett Prófétánk áldott arcát érték, és megsebesítették alsó ajkát. Eltörték áldott jobb rabá’ijja fogát, vagyis alsó metszőfogát. Abban a pillanatban odaért az Ibn Kami’a nevű társító is, és kardjával a Világok Vezetőjének áldott fejére sújtott. Szeretett Prófétánk sisakja megrepedt, és két karikája belefúródott áldott halántékába.

Ibn Kami’a egy újabb kardcsapással megsebesítette áldott vállát, és ő oldalára esve egy mély gödörbe zuhant, amelyet Abu Ámir ásott azért, hogy a muszlimok beleessenek. Szeretett Prófétánk így fohászkodott az aljas Ibn Kami’a ellen: „Alázzon meg és pusztítson el Allahu teâlâ!” Ibn Kami’a rendkívül megörült, és Abu Szufjánhoz ment, ezt kiabálva: „Megöltem Mohammedet! Megöltem Mohammedet!…” A társítók elérték céljukat! Prófétánkkal már nem törődtek. Eltávolodtak a gödörtől, amelyben Prófétánk volt, és a nemes Társakkal kezdtek harcolni.27

„Aki látni akarja a Paradicsom lakói közül való embert, amint a földön jár, nézzen Talha ibn Ubajdullahra” Nemes hadísz

Amikor a Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) a gödörbe esett, áldott arcából folyt a vér. Amikor áldott kezével végigsimította az arcát, látta, hogy keze és áldott szakálla vérrel festett. Mielőtt egyetlen csepp is a földre hullott volna, megérkezett Dzsibríl aleyhisselam, felfogta az áldott vért, és így szólt: „Ó, Allah Szeretettje! Allahu teâlâra esküszöm, ha ebből a vérből egyetlen csepp a földre hullana, a Feltámadás Napjáig nem nőne fű a földön.” A Világ Büszkesége pedig így szólt: „Ha belőlem egy csepp vér a földre hull, az égből büntetés száll alá. Uram! Bocsáss meg népemnek! Mert nem tudják”, és fohászkodott, hogy azok, akik megpróbálták megölni, akik áldott testére kardot sújtottak, áldott fogait kitörték, és áldott arcát vérbe borították, rátaláljanak az igaz útra (hidája).

Ekkor nagytiszteletű Ka’b ibn Málik hangosan kiáltotta: „Ó, muszlimok! Örömhír! Itt van Allah Küldötte!…” Amikor a dicső Társak meghallották ezt a hangot, megörültek, mintha újjászülettek volna, és odasiettek. Nagytiszteletű Ali és Talha ibn Ubajdullah azonnal odaértek, és kiemelték Prófétánkat a gödörből. Nagytiszteletű Abu Ubajda ibn Dzsarráh a fogával húzta ki a sisak karikáit, amelyek szeretett Prófétánk áldott halántékába fúródtak. Miközben ezeket a vasdarabokat kihúzta, két elülső foga is kiesett. A nemes Társak egyike, nagytiszteletű Málik ibn Szinán, kiszívta a vért, amely Allah Küldöttének áldott arcáról folyt. Ekkor Prófétánk így szólt: „Akinek a vére az én véremmel keveredett, azt nem érinti a Pokol tüze.”

A társítók ismét rájuk zúdultak. A nemes Társak, boldogan, hogy újra Prófétánk mellett lehetnek, egy szempillantás alatt kört alkottak Allah Küldötte körül, és egyetlen társítót sem engedtek a közelébe. Amikor a társítók megértették, hogy Prófétánknak már nem árthatnak, kapaszkodni kezdtek a hegy csúcsa felé. A két világ szultánja így szólt a mellette lévő nagytiszteletű Sza’d ibn Abí Vakkászhoz: „Verd vissza őket.” Amikor nagytiszteletű Sza’d megkérdezte: „Ó, Allah Küldötte! Csak egyetlen nyilam van. Hogyan verjem vissza vele őket?”, a Nemes Küldött megismételte ugyanazt a parancsot. Ekkor az íjászok mestere, nagytiszteletű Sza’d ibn Abí Vakkász a tegezébe nyúlt, és kilőtte a nyilát. A nyíl célba talált, és leterített egy társítót. Amikor ismét a tegezébe nyúlt, látta, hogy még egy nyíl van benne. Figyelmesen megnézte: az a nyíl volt, amelyet az imént lőtt ki. Újabb társító esett el. Ez sokszor megismétlődött. Szeretett Prófétánk csodája volt ez: nagytiszteletű Sza’d minden alkalommal megtalálta a tegezében az előbb kilőtt nyilat. Amikor a kurajsiták látták, hogy embereiket egymás után ölik meg, felhagytak a hegyre kapaszkodással. Lejöttek, és visszahúzódtak.

Közülük Ubajj ibn Halaf Prófétánk felé ugratta a lovát, és kiabálni kezdett: „Hol van az, aki azt állítja, hogy próféta? Álljon ki elém, és harcoljon velem!” Bár a nemes Társak ki akartak állni ellene, szeretett Prófétánk nem engedte. Fogta nagytiszteletű Hárisz ibn Szimma lándzsáját, és maga lépett előre. Az aljas Ubajj megsarkantyúzta a lovát, és közeledett, mondván: „Ó, Mohammed! Ha te megmenekülsz, ne meneküljek meg én!” Tetőtől talpig páncélba burkolózott. A Világok Vezetője a kezében tartott lándzsát Ubajj nyaka felé hajította. A lándzsa repült, és a sisak és a páncélgallér között a nyakába fúródott. Ubajj bikaként bőgve legurult a lováról a földre. Bordái eltörtek. A társítók felemelték, és elvitték. Útközben ezt kiabálva lehelte ki a lelkét: „Mohammed megölt engem!…” Allah Küldötte a vele lévő Társakkal elindult felfelé az uhudi sziklák felé. Amikor a sziklákhoz ért, fel akart kapaszkodni. Ám mivel nagyon kimerült, egymás fölött két páncélt viselt, és áldott testét több mint hetvenszer érte kardcsapás, nem volt hozzá ereje. Ekkor nagytiszteletű Talha a hátára vette Prófétánkat, és felvitte a sziklákra. Szeretett Prófétánk így szólt: „Amikor Talha segített Allah Küldöttének, vádzsibbá vált számára a Paradicsom.” Mivel semmi ereje sem maradt, a déli (zuhr) imát ülve végezte el.

A hegy lábánál a Társak, akik mind oroszlánná váltak, a társítókra rontottak. Azoknak, akik kardot emeltek Prófétánkra, börtönné tették a világot. Egy pillanatban Hátib ibn Abí Balta’a odament szeretett Prófétánkhoz, és megkérdezte: „Életem legyen áldozatod, ó, Allah Küldötte! Ki tette ezt veled?” Prófétánk így felelt:

„Utba ibn Abí Vakkász követ dobott rám, arcon talált, és kitörte a rabá’ijja fogamat.” Ekkor nagytiszteletű Hátib ismét megkérdezte: „Ó, Allah Küldötte! Merre ment?” Prófétánk megmutatta, merre ment. Nagytiszteletű Hátib azonnal arra rohant. Hosszas keresés után megtalálta Utbát. Ledöntötte a lováról, egyetlen csapással levágta a fejét, Allah Küldötte elé hozta, és tudatta vele az örömhírt. Prófétánk így fohászkodott érte: „Allahu teâlâ legyen elégedett veled. Allahu teâlâ legyen elégedett veled.” A társítók nem tudtak ellenállni a nemes Társaknak, akik összegyűltek, és ismét rohamra indultak. Miután csaknem harminc emberüket elvesztették, elhagyták a csatateret, és Mekka felé indultak. Az a szóbeszéd, hogy Prófétánk sahídként esett el, már eljutott Medinába. Olyan asszonyok, mint nagytiszteletű Fátima, nagytiszteletű Áisa, Umm Szulajm, Umm Ajman, Hamna bint Dzsahs és Ku’ajba, Uhudhoz siettek. Nagytiszteletű Fátima sírva fakadt, amikor sebesülten látta apját, Prófétánkat. Allah Küldötte megvigasztalta. Nagytiszteletű Ali a pajzsában hozott vizet. Anyánk, Fátima ezzel a vízzel lemosta Prófétánk áldott arcát és a vért. Ám az arcából folyó vér nem állt el. Amikor nagytiszteletű Fátima elégetett egy darab gyékényt, és a hamuját a sebre nyomta, elállt a vérzés.28

Aztán lementek a csatatérre. Először felkutatták a sebesülteket, és bekötözték a sebeiket. A társítók egyes sahídokat felismerhetetlenné csonkítottak.

Levágták a fülüket, az orrukat és más testrészeiket, és felhasították a hasukat. Köztük volt nagytiszteletű Abdullah ibn Dzsahs is. Amikor szeretett Prófétánk és Társai ezt látták, nagyon elszomorodtak. A legkiválóbb Társak kiitták a sahídság serbetjét, vérükkel öntözték Uhud földjét, és a Paradicsomba repültek. Ám a sahídokkal való ilyen bánásmódot nem lehetett elviselni. Nemcsak Prófétánknak, hanem valamennyi Társnak is összeszorult a szíve a fájdalomtól. E látvány előtt a Világok Vezetője sírva fakadt. Miközben áldott szeméből könnyek folytak, így szólt: „Én tanúskodom majd a Feltámadás Napján, hogy ezek a sahídok Allahu teâlâ útján áldozták fel az életüket. Temessétek el őket a vérükkel együtt. Allahra mondom, a Feltámadás Napján vérző sebekkel érkeznek majd a gyülekezés helyére (mahsar)29. Vérük színe a vér színe lesz, illata pedig pézsmaillat.”

Aztán szeretett Prófétánk így szólt: „Nem látom Hamzát. Mi lett vele?” Nagytiszteletű Ali megkereste, és megtalálta. Amikor Prófétánk odaért, és elképzelhetetlen látvány tárult elé, nem bírta elviselni. Nagytiszteletű Hamzának levágták a fülét, az orrát és más testrészeit, arcát felismerhetetlenné tették, hasát felhasították, máját kitépték. Prófétánk, miközben áldott szeméből könnyek folytak, nagytiszteletű Hamzához fordult: „Ó, Hamza! Soha senkit nem ért és nem is fog érni olyan csapás, mint téged. Ó, Allah Küldöttének nagybátyja! Ó, Hamza, Allahu teâlâ és Küldötte oroszlánja! Ó, Hamza, aki jót cselekedtél! Ó, Hamza, Allah Küldöttének oltalmazója! Könyörüljön rajtad Allahu teâlâ!…”

„Amikor Talha segített Allah Küldöttének, vádzsibbá vált számára a Paradicsom” Nemes hadísz

Ekkor egy asszonyt lehetett látni, aki sietve, aggódva közeledett a túloldalról. Szeretett Prófétánk nagynénje, anyánk, nagytiszteletű Szafijja volt az. Ő is, mint a többi asszony, amint meghallotta a hírt, hogy Allah Küldötte sahídként esett el, mindenről megfeledkezve Uhudhoz sietett. Amikor a Nemes Küldött meglátta a nagynénjét, arra gondolt, hogy nem fogja elviselni a sahídok látványát, és így szólt fiához, Zubajr ibn Avvámhoz: „Fordítsd vissza anyádat, hogy ne lássa fivére holttestét.” Nagytiszteletű Zubajr anyjához sietett. Az áldott asszony izgatottan így szólt: „Fiam! Adj hírt Allah Küldöttéről!…” Nagytiszteletű Ali is odament hozzájuk. Amikor azt mondta: „Alhamdulillah30, Allah Küldötte él és épségben van”, Szafijja megnyugodott, de nem tudta megállni, hogy ne mondja: „Mutassátok meg nekem.” Nagytiszteletű Ali a Világok Vezetőjére mutatott. Amikor anyánk, nagytiszteletű Szafijja élve látta a két világ napját, nagyon megörült, és hálát adott Allahu teâlânak. Aztán tovább akart menni, hogy lássa, milyen állapotban van fivére, nagytiszteletű Hamza. Amikor fia, Zubajr azt mondta: „Édesanyám! Allah Küldötte megparancsolja, hogy fordulj vissza”, nagytiszteletű Szafijja így szólt: „Ha azért kell visszafordulnom, hogy ne lássam, mit tettek vele, már megtudtam, hogy fivérem testét felkoncolták és megcsonkították. Allahu teâlâ útján érte ez. Mi ezen az úton a nehezebbel is megelégszünk. A jutalmát Allahu teâlâtól várjuk. Ha Allah is úgy akarja, türelmesek leszünk, és elviseljük.” Amikor nagytiszteletű Zubajr ibn Avvám odament, és hírül adta ezt, Prófétánk így szólt: „Ha így van, hagyd, hadd lássa.”

Nagytiszteletű Szafijja leült nagytiszteletű Hamza holtteste mellé, és csendesen sírt. Amikor jött, két köpenyt (hirka) hozott magával. Elővette őket, és így szólt: „Ezeket fivéremnek, Hamzának hoztam, takarjátok be velük.” Nagytiszteletű Hamzát, a „Szajjid as-suhadá”-t, vagyis a sahídok vezetőjét, e köpenyek egyikébe burkolták halotti lepelként.31 Allah Szeretettje a zászlóvivő Mus’ab ibn Umajr fejéhez lépett. Nagytiszteletű Mus’ab kezeit levágták, és számos helyen megsebesült. Körülötte vértócsa volt. Prófétánk itt is nagyon elszomorodott, ezekhez a drága sahídokhoz fordult, és elmondta az al-Ahzáb szúra huszonharmadik nemes áját, amelynek jelentése: „Vannak a hívők között olyan férfiak, akik igaznak bizonyultak abban, amit Allahu teâlânak megfogadtak. Közülük egyesek teljesítették fogadalmukat, hogy addig harcolnak, amíg sahíddá nem válnak (sahídként haltak meg). Mások pedig várják, hogy sahíddá váljanak. Fogadalmukon semmit sem változtattak.” Ezután Prófétánk így szólt: „Allahu teâlâ Küldötte is tanúja annak, hogy a Feltámadás Napján sahídként támadtok fel Allahu teâlâ színe előtt.”

Aztán a mellette lévőkhöz fordult, és így szólt: „Látogassátok meg őket. Köszöntsétek őket szalámmal. Allahu teâlâra esküszöm, aki ezen a világon szalámmal köszönti őket, annak ezek a drága sahídok a Feltámadás Napján viszonozzák a köszöntését.”

Nagytiszteletű Mus’ab ibn Umajr számára nem találtak semmit, ami halotti lepelnek megfelelt volna. Saját kaftánja nem takarta be egészen áldott testét. Ha a fejét takarták be, a lába maradt fedetlenül, ha a lábát, akkor a feje. A Legkedvesebb Küldött így szólt: „Fejét takarjátok be a kaftánnal, lábát pedig izhír fűvel.”32

Ez a szerencsés Társ, aki életét az iszlám szolgálatában töltötte, és ezen az úton elnyerte a sahídság rangját, fél halotti lepelben távozott ebből a világból.33

A többi sahídért elvégezték a halotti imát (dzsanáza), és véres ruhájukban, kettesével-hármasával temették el őket egy-egy sírba (radiyallahu anhum). Az uhudi csatában hetven sahíd esett el. Közülük hatvannégyen az anszárok, hatan a muhádzsirok közül valók voltak.

A Társak közül sokaknak a rokonai estek el sahídként. Ezért sebzett volt a szívük. Hogy megvigasztalja az életben maradottakat, a Legkedvesebb Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) így szólt: „Allahra mondom, mennyire szerettem volna, ha én is Társaimmal együtt sahídként esem el, és az Uhud-hegy ölén töltöm az éjszakát. Amikor testvéreitek sahídként estek el, Allahu teâlâ lelküket zöld madarak begyébe helyezte.

Ezek a Paradicsom folyóihoz szállnak, és isznak a vizükből. Esznek a gyümölcseiből. Szemlélik a Paradicsom minden zugát. Rózsakertjeiben röpködnek. Aztán a Fenséges Ars alatt függő arany lámpásokba térnek, és ott töltik az estét. Amikor látják az ilyen ételek és italok kellemességét és szépségét, így szólnak: »Bárcsak tudnák testvéreink, mi mindennel ajándékozott meg minket Allahu teâlâ, hogy ne vonakodjanak a dzsihádtól, és ne forduljanak el az ellenségtől, félve a harctól!« Allahu teâlâ pedig így szólt: »Én tudatom velük állapototokat.«” (A Magasságos Allah nemes áját nyilatkoztatott ki, és jelentése szerint így szólt:) „Semmiképp se gondoljátok azokról, akik Allahu teâlâ útján sahídként haltak meg, hogy halottak! Ellenkezőleg, élők ők, és Uruknál részesülnek gondoskodásban. Örvendeznek annak, amit Allahu teâlâ adott nekik (a sahídság rangjának, amellyel megajándékozta őket). Azoknak, akik mögöttük vannak, és (a sahídság által) még nem csatlakoztak hozzájuk, örömhírt akarnak adni: »Rajtuk nincs félelem, és ők nem fognak szomorkodni.« Örvendeznek az Allahu teâlâtól jövő adománynak és kegynek, és annak az örömhírnek, hogy Allahu teâlâ nem hagyja elveszni a hívők jutalmát.”34 „Allahu teâlâ megjelenik nekik, és így szól: »Ó, szolgáim! Mondjátok meg, mire vágyik a lelketek, és bőségesen megízleltetem veletek.« Ők pedig így szólnak: »Urunk! Nincs fenségesebb adomány azoknál, amelyekkel Te megajándékoztál minket, hogy azt kérjük. A Paradicsomban szüntelenül eszünk mindabból, amit kívánunk. Ám ha kérnénk, azt kérnénk, hogy lelkünk visszatérjen testünkbe, hogy visszaküldjenek minket a világba, és hogy a Te utadon harcolva ismét megöljenek minket.«”

Ott már nem maradt tennivaló. Összeszedték magukat, és útra készültek. Uhudnál, ahová az Allah útján folytatott dzsihád, vagyis Allahu teâlâ vallásának terjesztése végett jöttek, a történelem páratlan hadjáratát vívták meg. A nemes Társak számtalan hőstettének voltak tanúi, amelyeket szem nem láthat, és amelyek meghaladják a képzeletet, a hitetlenek pedig újabb leckét kaptak.

„Ó, Hamza! Soha senkit nem ért és nem is fog érni olyan csapás, mint téged. Ó, Allah Küldöttének nagybátyja! Ó, Hamza, Allahu teâlâ és Küldötte oroszlánja! Ó, Hamza, aki jót cselekedtél! Ó, Hamza, Allah Küldöttének oltalmazója! Könyörüljön rajtad Allahu teâlâ!…” Nemes hadísz

A Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) áldott Társaival elindult a fényes Medina felé. Amikor a Harra nevű helyre értek, sorokba rendezte Társait, felemelte áldott kezét, és ezzel a fohásszal kezdett könyörögni Allahu teâlâhoz: „Allahom! Minden dicséret és dicsőség Téged illet. Allahom! Senki sem vezetheti az igaz útra azt, akit Te tévelygésben hagysz, és senki sem vezetheti tévútra azt, akit Te az igaz útra vezetsz… Allahom! Tedd kedvessé számunkra a hitet. Ékesítsd fel szívünket a hittel. Tedd gyűlöletessé számunkra a hitetlenséget, a bűnösséget és a határok áthágását. Tégy minket azok közé, akik tudják, mi árt vallásunknak és világunknak, és azok közé, akik rátaláltak az igaz útra. Allahom! Add, hogy muszlimként éljünk, és muszlimként haljunk meg. Csatolj minket a jók és az igazak seregéhez. Mert ők sem azok közül valók, akik elvesztették becsületüket és méltóságukat, sem azok közül, akik elhagyták vallásukat. Allahom! Büntesd meg a hitetleneket is, akik hazugnak nevezik Küldöttedet, akik elfordulnak a Te utadtól, és akik harcolnak Prófétád ellen! Bocsásd rájuk büntetésedet, amely maga az igazság és a valóság!… Ámin!”

A nemes Társak is csatlakoztak ehhez a fohászhoz: „Ámin! Ámin!” Szeretett Prófétánk Társaival közeledett Medinához. A Medinában maradt asszonyok és gyermekek kimentek az utakra, és aggódva, szomorúan igyekeztek meglátni a visszatérő seregben a Világegyetem Vezetőjét. Amikor meglátták fényes, világot beragyogó arcát, hálát adtak Allahu teâlânak. Aztán tekintetük a seregre szegeződött; apákat, férjeket, fiakat, nagybátyákat kerestek. Ha nem látták őket… nem tudták visszatartani könnyeiket. Amikor a Nemes Küldött, az irgalom tengere, meglátta Társainak e szomorú állapotát, ő is nagyon elszomorodott, és áldott szeméből könnyek folytak.

Egy pillanatban látni lehetett, amint nagytiszteletű Sza’d ibn Muáz anyja, Kabsa asszony közeledik Prófétánkhoz. Uhudnál fia, Amr sahídként esett el. Amikor Prófétánk elé ért, így szólt: „Anyám, apám és az életem legyen áldozatod, ó, Allah Küldötte! Hála legyen Allahnak, épségben láttalak. Ha te épségben vagy, minden csapás semmiség számomra!” Drága fiáról nem is kérdezett. Szeretett Prófétánk, miután részvétét fejezte ki neki fia, Amr miatt, így szólt hozzá: „Ó, Sza’d anyja! Örömhír neked és háza népének: mindazok közülük, akik sahídként estek el, összegyűltek a Paradicsomban, és egymás társai lettek. Háznépükért is közben fognak járni (safá’a).”

Kabsa asszony így szólt: „Mindennel elégedettek vagyunk, ami Allahu teâlâtól jön, ó, Allah Küldötte! Ki siratná őket ezek után az örömhírek után! Fohászkodj te azokért, akik utánuk maradtak.” A Világok Vezetője ezzel a fohásszal fohászkodott: „Allahom! Vedd el a bánatot, amely a szívükben van! Azokat pedig, akik utánuk maradtak, tedd a hátramaradottak legjobbjaivá!”

Prófétánk a testi vágyak elleni küzdelemre gondolt, amikor így szólt Társaihoz: „(Ó, Társaim! Most) a kis dzsihádból tértünk vissza, a nagy dzsihádba kezdünk.”35 Aztán mindenkinek azt tanácsolta, hogy otthon pihenjen le, a sebesülteknek pedig, hogy kezeljék a sebeiket. Ő maga is sebesült volt. Egyenesen boldog házába ment.

A Hamrá al-Aszad-hadjárat

Mivel fennállt annak a lehetősége, hogy a társítók bármikor visszatérnek, és rátörnek Medinára, a Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem), amikor visszatért Medinába, óvintézkedéseket tett.

Az uhudi csatát követő hétfőn, noha maga is sebesült volt, hogy megmutassa, a muszlimok nem gyengültek meg az előző napi csatától, valamint hogy megfélemlítse az ellenséget, és megakadályozza, hogy visszatérjen Medinába, így szólt Bilál al-Habasíhoz: „Mondd meg: »Allah Küldötte megparancsolja nektek, hogy üldözzétek az ellenséget! Akik tegnap Uhudnál nem harcoltak velünk, ne jöjjenek, csak azok jöjjenek, akik részt vettek a harcban!«” Amikor Bilál közölte ezt a parancsot a Társakkal, noha többségük sebesült volt, azonnal felkészültek. Még az Abdullah és Ráfi nevű fivérek is, akik súlyosan megsebesültek, amint meghallották a Nemes Küldött hívását, minden fájdalmuk és gyötrelmük ellenére a mudzsáhidok soraiba siettek, mondván: „Hát elszalasszuk az alkalmat, hogy Allah Küldöttével hadjáratba vonuljunk?!”

Szeretett Prófétánk dicső Társaival üldözni kezdte a társítókat. A Rauhá nevű helyen megtudták, hogy a társítók összegyűltek, és elhatározták, hogy rátörnek Medinára, és megsemmisítik a muszlimokat. Kiderült, hogy ez az óvintézkedés is Prófétánk csodája volt.

Amikor a társítók meghallották, hogy a Nemes Küldött ellenük vonul, megijedtek, elhagyták a helyüket, és visszatértek Mekkába.36

Prófétánk egészen a Hamrá al-Aszad nevű helyig üldözte őket. A társítók közül kettőt elfogtak. Ott három napig maradtak, aztán visszatértek Medinába.

Allahu teâlâ nemes ájájában jelentése szerint így dicsérte ezeket a tisztelt Társakat, akik Hamrá al-Aszadhoz vonultak: „Azoknak, akik sebesülésük után is siettek felelni Allahu teâlâ és Prófétája hívására, és főként azoknak közülük, akik jót cselekszenek, és óvakodnak a rossztól, hatalmas jutalom jár.”37

Azok közül, akik Uhudnál megesküdtek, hogy megölik szeretett Prófétánkat, Ibn Kami’a, miután visszatért Mekkába, egy napon felment a hegyre, hogy megnézze a juhait. A hegy tetején megtalálta a juhait. A nyájból egy kos sebesen odarohant, és öklelni kezdte Ibn Kami’át. Addig öklelte, amíg darabokra nem szaggatta, és meg nem ölte.

Abdullah Siháb Zuhrít, amikor Mekkába tartott, egy fehér foltos kígyó marta meg, és megölte.

Mindazok, akik Prófétánkra törtek, egy éven belül elnyerték büntetésüket, és meghaltak.

„Ó, Társaim! Most a kis dzsihádból tértünk vissza, a nagy dzsihádba kezdünk” Nemes hadísz

Ha barátja kígyómérget iszik, áb-i haját lesz számára,
ha ellensége iszik, kígyóméreggé válik a víz.
Minden cseppjében az irgalom ezer tengere hullámzik,
mikor rituális mosakodáshoz kezét nyújtja, s rózsás arcához ér a víz.
„Hadd érjem el lába porát!” – évszázadok óta szüntelen
fejét kőről kőre verve bolyong a hontalan víz.
Küszöbe porának minden szemcséjére fényt akar hinteni,
s nem fordul el attól a küszöbtől, ha darabokra törik is a víz.
A bűnösök tudják: gyógyír, ha dicséreted (na’t) ismétlik,
ahogyan, hogy mámorát elűzze,
a részeg vizet iszik.
Ó, Allah Szeretettje, ó, Hajr al-basar, sóvárgok utánad,
ahogy a szomjas ajkak égve sóvárognak, hogy itassa őket a víz.
Te vagy a nagylelkűség ama tengere, amelynek a Mi’rádzs éjjelén
kegyelme harmatát az állócsillagokig és bolygókig vitte a víz.