A RADZSÍ’I ESET

Nagytiszteletű Ászim ibn Szábit, az uhudi csata egyik legkiválóbb íjásza, ebben a csatában megölte a társító Muszáfi ibn Talhát és fivérét, Háriszt. Anyjuk, Szuláfa bint Sza’d, aki nagy bosszúvágyáról volt híres, megígérte, hogy száz tevét ad annak, aki elhozza neki Ászim ibn Szábitnak, két fia gyilkosának a fejét. Megesküdött, hogy nagytiszteletű Ászim koponyájából fog bort inni. Ezenfelül, mivel Abdullah ibn Unajsz egy Allah Küldötte által kiküldött szarijjában (katonai osztagban) megölte a Lihján fiai közül való Hálid ibn Szufjánt, Lihján fiai megegyeztek az Adal és a Kára törzzsel. Ez a két törzs, amely Mekka környékén élt, tervet eszelt ki, és küldötteket készített fel. Ezt mondták nekik: „Mondjátok azt, hogy muszlimok lettetek. Mondjátok: »Zakátot fogunk adni, és tanítókat kérünk, akik átveszik, és az iszlámra tanítanak minket.« Az érkezők egy részét megöljük, és bosszút állunk. Egy részüket pedig Mekkába visszük, és eladjuk a kurajsitáknak.”

A hidzsra negyedik évében, szafar hónapban e két törzsből egy hat-hét fős küldöttség érkezett Prófétánkhoz, és így szólt: „Muszlimok lettünk, küldj nekünk tanítókat, akik a nemes Koránra és a vallásra tanítanak minket.”

Szeretett Prófétánk akkor egy tízfős szarijját tartott készenlétben, hogy kiderítse, készülnek-e háborúra a mekkai társítók. Amikor az Adal és a Kára törzsből is ilyen küldöttség érkezett, és tanítókat kért, ezt a tízfős felderítő osztagot az érkezőkkel együtt elküldte, hogy vizsgálja meg a helyzetet, derítse ki, hogyan állnak a dolgok, és tegyen jelentést.

Ebben a szarijjában a nemes Társak közül ott volt Marszad ibn Abí Marszad, Hálid ibn Abí Bukajr, Ászim ibn Szábit, Hubajb ibn Adí, Zajd ibn Daszinna, Abdullah ibn Tárik, Mu’attib (Mugír) ibn Ubajd és még három Társ, akiknek a neve nem ismert (radiyallahu anhum).

Ez a felderítő osztag nappal rejtőzködött, éjjel haladt, és egy napon hajnalban a Radzsí’ vizéhez érkezett. Ott kissé megpihentek, és ettek a medinai datolya egy jó fajtájából, amelyet adzsvának neveznek. Aztán továbbmentek, felmentek a közeli hegyre, és elrejtőztek.

A Radzsí’ vizéhez érkezett egy juhokat legeltető asszony is a Huzajl törzsből. Amikor meglátta a datolyamagokat, megértette, hogy itt medinai datolyát ettek. Felkiáltott: „Itt medinaiak jártak!”, és hírül adta törzsének.

Ekkor az Adal és a Kára törzs küldöttei közül az egyik, aki a tíz Társból álló szarijjával volt, valamilyen ürüggyel elvált tőlük. Azonnal Lihján fiaihoz ment, és hírül adta nekik.

Amikor Lihján fiai megkapták ezt a hírt, útnak indultak. E kis szarijja ellen kétszázfős erőt küldtek, amelyből száz íjász volt. Ez a társító tömeg a hegy tetején találta nagytiszteletű Ászim ibn Szábitot és társait, és körülzárta őket. Eközben csatlakozott hozzájuk az az ember is, aki a tíz Társ ügyét hírül adta a társítóknak. A nemes Társak ekkor megértették, hogy becsapták őket, elhatározták, hogy harcolnak, és kardot rántottak. Amikor a társítók ezt megértették, megpróbálták becsapni őket, és így szóltak: „Ha lejöttök hozzánk, egyikőtöket sem öljük meg. Szilárd szavunkat adjuk. Allahra mondom, nem akarunk megölni benneteket. Csak váltságdíjat (fidja) akarunk kapni értetek a mekkaiaktól.”

„Azoknak, akik sebesülésük után is siettek felelni Allahu teâlâ és Prófétája hívására, és főként azoknak közülük, akik jót cselekszenek, és óvakodnak a rossztól, hatalmas jutalom jár” Ál Imrán: 172

A radzsí’i eset

Ászim ibn Szábit, Marszad ibn Abí Marszad és Hálid ibn Abí Bukajr (radiyallahu anhum) minden ajánlatukat visszautasították, mondván: „Mi soha nem fogadjuk el a társítók szavát és esküjét.” Nagytiszteletű Ászim ibn Szábit így szólt: „Megesküdtem, hogy soha nem fogadom el társító oltalmát. Allahra mondom, nem hagyom, hogy oltalmukkal és szavukkal becsapjanak, nem megyek le, és nem adom meg magam.” Felemelte a kezét, és így fohászkodott: „Allahom! Tudasd Prófétáddal állapotunkat.” Allahu teâlâ elfogadta nagytiszteletű Ászim fohászát, és tudatta Allah Küldöttével, mi történt velük.

Nagytiszteletű Ászim így szólt a társítókhoz: „Mi nem félünk a haláltól. Hiszen vallásunkban világosan látjuk (hogy ha elesünk, sahídok leszünk, és a Paradicsomba jutunk).” Amikor a társítók vezére így szólt: „Ó, Ászim! Ne pusztítsd el se magadat, se a társaidat, add meg magad!”, Ászim ibn Szábit nyíllal felelt. Miközben nyilazott, ezeket a verseket mondta:

Erős vagyok, nincs bennem semmi hiba.
Íjam vastag húrja megfeszítve.
A halál igaz, az élet hiábavaló és mulandó.
Mindaz, ami el van rendelve, utoléri az embert.
Az emberek előbb-utóbb Allahhoz térnek vissza.
Ha én nem harcolok veletek,
anyám (bánatában) elveszíti az eszét.

Ászim tegezében hét nyíl volt. Minden kilőtt nyilával megölt egy társítót. Amikor elfogytak a nyilai, sokakat átdöfött lándzsával. Ám a lándzsája is eltört. Azonnal kardot rántott, eltörte a hüvelyét, és eldobta. (Ez azt jelentette: „Addig harcolok, amíg el nem esem, nem adom meg magam.”) Aztán így fohászkodott: „Allahom! Én mind a mai napig védelmeztem vallásodat. Kérlek, e nap végén Te mentsd meg és védelmezd testemet.” Nagytiszteletű Ászim ibn Szábit és a többi Társ „Allahu akbar!” kiáltásai visszhangzottak a hegyekben. Tíz mudzsáhid élet-halál harcot vívott kétszáz ember ellen, és akik a közelükbe kerültek, megkapták tetteik büntetését. Végül Ászim (radiyallahu anh) mindkét lábán megsebesülve a földre rogyott. Mivel a hitetlenek nagyon féltek tőle, még amikor elesett, sem mertek a közelébe menni, hanem messziről, nyilakkal tették sahíddá. Aznap az ott lévő tíz Társ közül heten sahídként estek el, hárman pedig fogságba kerültek.

Lihján fiai le akarták vágni Ászim ibn Szábit áldott fejét, hogy eladják Szuláfa bint Sza’dnak. Ám mivel Allahu teâlâ elfogadta nagytiszteletű Ászim ibn Szábit fohászát, méhrajt küldött oda. A méhek felhőként lebegtek Ászim ibn Szábit fölött. A társítók nem tudtak a közelébe menni. Végül így szóltak: „Hagyjátok, ha beesteledik, a méhek szétszélednek, mi pedig levágjuk a fejét, és elvisszük.”

Este Allahu teâlâ heves esőt bocsátott le. A völgyekben áradások zúdultak alá, és nagytiszteletű Ászim ibn Szábit áldott testét ismeretlen helyre sodorták. Akárhogy keresték is a társítók, nem találták meg. Így a társítóknak nem sikerült nagytiszteletű Ászim ibn Szábit testének egyetlen részét sem levágniuk.

„Allahom! Én mind a mai napig védelmeztem vallásodat. Kérlek, e nap végén Te mentsd meg és védelmezd testemet” Ászim ibn Szábit (radiyallahu anh)

Amikor szóba került, hogyan védelmezték a méhek nagytiszteletű Ászimot, nagytiszteletű Omár így szokta mondani: „Allahu teâlâ bizony megoltalmazza hívő szolgáját. Ahogyan Ászim ibn Szábit életében oltalmat talált a társítókkal szemben, úgy halála után is megmentette Allahu teâlâ a testét, és nem engedte, hogy a társítók hozzányúljanak.” Ezért Ászim ibn Szábitot, amikor emlegették, „akit a méhek oltalmaztak” néven nevezték.1

A három fogságba esett Társ Hubajb ibn Adí, Zajd ibn Daszinna és Abdullah ibn Tárik volt (radiyallahu anhum). Lihján fiai mindhármukat íjhúrokkal kötözték meg. Közülük Abdullah ibn Tárik nem volt hajlandó hagyni, hogy a mekkai társítókhoz vigyék. Ellenállt, és nem akart menni. Felkiáltott: „Sahíddá vált társaimat a Paradicsommal tisztelték meg!” Elszakította kezén a köteleket, ám Lihján fiai megkövezték, és őt is sahíddá tették. Nagytiszteletű Hubajb ibn Adí és Zajd ibn Daszinna türelmet öltöttek magukra, mert így gondolkodtak: „Talán alkalmat találunk, hogy teljesítsük a felderítő feladatot, amelyet Allah Küldötte ránk bízott.”

Lihján fiai mindkettőjüket Mekkába vitték. A társítók, akiknek legközelebbi hozzátartozói a badri és az uhudi csatában elestek, gyűlölettől és bosszúvágytól égtek, és alkalomra lestek. Nagytiszteletű Hubajbot a társító Hudzsajr ibn Abí Iháb at-Tamímí vette meg, hogy bosszút álljon a badri csatában elesett fivéréért, nagytiszteletű Zajd ibn Daszinnát pedig Szafván ibn Umajja vette meg, hogy bosszút álljon apjáért, Umajja ibn Halafért, aki a badri csatában esett el. A társítók szándéka az volt, hogy mindkettőjüket megölik. Ám mivel olyan hónapokban voltak, amelyekben a háborút tiltottnak tartották, börtönben tartották őket, és várták, hogy ez az idő elteljen. Külön helyeken zárták be őket. Mindkét Társ nagy türelmet, állhatatosságot és nemeslelkűséget tanúsított ebben a fogságban.

A felszabadított rabszolganő, Mávijja, aki abban a házban lakott, ahol nagytiszteletű Hubajb ibn Adí raboskodott (ez az asszony később muszlim lett), így beszélte el:

„Hubajbot annak a háznak az egyik szobájába zárták, ahol én laktam. Nála jobb foglyot nem láttam. Egy napon odanézek, és látom, hogy egy korsó nagyságú szőlőfürt van a kezében. Abból evett. Mindennap ilyen fürttel látták a kezében. Abban az évszakban, ráadásul Mekkában, szőlőt sehogy sem lehetett találni. Allahu teâlâ adta neki ezt az ellátást (nafaka). A szobában, ahová bezárták, imát végzett, és a nemes Koránt recitálta. Az asszonyok, akik hallgatták a nemes Koránt, amelyet recitált, sírtak, és sajnálták őt. Amikor néha megkérdeztem tőle: »Van valami kívánságod?«, így felelt: »Adj nekem édesvizet, ne hozd nekem a bálványoknak levágott állatok húsát, és még valami: előre szólj nekem, mikor akarnak megölni; semmi mást nem kívánok.« Amikor kijelölték a napot, amelyen megölik, elmentem, és megmondtam neki. Amikor ezt megtudta, egyáltalán nem változott meg, és a szomorúság legcsekélyebb jelét sem mutatta.

Amikor az a nap közeledett, azt mondta, hogy halála előtt meg akar tisztálkodni, és borotvát kért. A borotvát a gyermekem kezébe adtam, és elküldtem vele. Amikor a gyermek bement hozzá, hirtelen megrémültem. Azt mondtam magamban: »Jaj! Ez az ember elvágja a gyermek torkát a borotvával. Őt úgyis megölik.« Odarohantam, hogy megnézzem a gyermeket. Hubajb kivette a gyermek kezéből az általam küldött borotvát, és a térdére ültette a gyermeket, hogy megsimogassa. Amikor ezt láttam, nagyon megijedtem, és kiabálni kezdtem. Amikor megértette, miről van szó, így szólt: »Azt hiszed, hogy megölöm ezt a gyermeket? A mi vallásunkban ilyen nincs. Igazságtalanul életet kioltani nem a mi természetünk, és nem is illik méltóságunkhoz.«”

Eljött a nap, amelyet a társítók Hubajb ibn Adí és Zajd ibn Daszinna megölésére kijelöltek. Azon a napon kora reggel levették a foglyokról a láncokat, és a Mekkán kívüli Tan’ím nevű helyre vitték őket. (Tan’ím 5–8 km-re van a Kábától. Az ottani hegyet is Tan’ím-hegynek nevezik.) Mekka lakói és a társítók előkelői összegyűltek, hogy végignézzék a kivégzésüket. Körös-körül nagy tömeg volt.

Azon a helyen, ahol a foglyokat ki akarták végezni, a társítók két akasztófát állítottak fel. Amikor nagytiszteletű Hubajbot fel akarták emelni az akasztófára, és oda akarták kötözni, így szólt: „Hagyjátok, hogy elvégezzek két rakát imát.” Hagyták, és azt mondták: „Ott imádkozz.” Hubajb azonnal imához állt, és alázattal (husú’) két rakát imát végzett. Az összegyűlt társítók, asszonyok és gyermekek izgatottan figyelték. Amikor befejezte az imát, így szólt: „Allahra mondom, ha nem gondolnátok, hogy a halálfélelem miatt nyújtom el az imát, elnyújtanám, és többet imádkoznék.” Az első, aki kivégzése előtt két rakát imát végzett, és ezzel annak lett az oka, hogy ez szokássá és szunnává váljon, nagytiszteletű Hubajb ibn Adí volt. Amikor Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) meghallotta, hogy kivégzése előtt két rakát imát végzett, helyénvalónak és helyesnek ismerte el ezt a tettét.2

Miután elvégezte az imát, nagytiszteletű Hubajbot felemelték az akasztófára, és odakötözték. Arcát a kiblától Medina felé fordították. Aztán így szóltak: „Rajta, hagyd el a vallásodat! Szabadon engedünk.” Így felelt: „Allahra mondom, nem hagyom el! Ha az egész világ az enyém volna, és nekem adnák, akkor sem hagynám el az iszlámot!”

Amikor a társítók ezt a választ kapták, így szóltak: „Szeretnéd-e most, hogy Mohammed legyen a helyedben, és őt öljék meg? Ha azt mondod, »igen«, megmenekülsz, és nyugodtan ülhetsz otthon!” Hubajb így szólt: „Én még azt sem kívánnám soha, hogy Mohammed aleyhisselam lábába tövis szúródjon!”

A társítók gúnyolták, nevettek rajta, és így szóltak: „Ó, Hubajb! Hagyd el az iszlám vallást! Ha nem hagyod el, biztosan megölünk!” Hubajb így felelt nekik: „Ha Allahu teâlâ útján történik, a halálomnak semmi jelentősége nincs számomra.”

Aztán Hubajb így fohászkodott: „Allahom! Itt az ellenség arcán kívül más arcot nem látok. Allahom! Add át tőlem a szalámot Küldöttednek. Tudasd Küldöttedet, mit tettek itt velünk!”, majd így szólt: „Esselamu aleyke ya Resulallah.” Miközben Hubajb így fohászkodott, szeretett Prófétánk a nemes Társakkal ült. Zajd ibn Hárisza így beszélte el: „Egy napon, amikor Társaival ült, Allah Küldötte így szólt: »Ve aleyhisselam.« A nemes Társak megkérdezték: »Ó, Allah Küldötte! Kinek a szalámjára felelsz így?« Így szólt: »Testvérünk, Hubajb szalámjára felelek. Dzsibríl (aleyhisselam) hozta el nekem Hubajb szalámját.«”3

A Hubajb körül összegyűlt kurajsita társítók így uszították az ifjakat, hogy lándzsával rontsanak rá: „Íme, ez az az ember, aki megölte apáitokat”, és azok sebezni kezdték áldott testét. Ekkor Hubajb arca a Kába felé fordult. A társítók Medina felé fordították. Nagytiszteletű Hubajb így fohászkodott: „Allahom! Ha elfogadott szolgád vagyok Nálad, fordítsd arcomat a kibla felé.” Arca ismét a kibla felé fordult. Egyetlen társító sem tudta arcát máshová fordítani, csak a Kába felé. Eközben Hubajb az akasztófán verset mondott, amelyben elbeszélte, hogyan teszik sahíddá egyedül, az ellenségei között. Amikor a társítók kínozni kezdték, és a kezükben tartott lándzsákat a testébe döfködték, így szólt: „Allahra mondom, ha már muszlimként halok meg, nem törődöm vele, melyik oldalamra esem, amikor felkoncolnak! Mindez Allahu teâlâ útján történik.”

„Én még azt sem kívánnám soha, hogy Mohammed aleyhisselam lábába tövis szúródjon!” Hubajb ibn Adí (radiyallahu anh)

Aztán Hubajb így átkozta meg a társítókat: „Allahom! Pusztítsd el valamennyi kurajsita társítót! Bontsd meg közösségüket! Vedd el egymás után a lelküket, ne hagyd őket életben!” Amikor a társítók meghallották ezt az átkot, nagyon megijedtek, és egy részük elmenekült onnan. Azok közül, akik ott maradtak, néhányan egymás után döfték belé lándzsáikat. Egyikük a mellébe döfte a lándzsát, és a lándzsa a hátán jött ki. Miközben testéből spriccelt a vér, és az akasztófán utolsókat lehelte, Hubajb ezekkel a szavakkal halt meg sahídként: „Ashhadu an lá iláha illallah, va ashhadu anna Muhammadan abduhu va raszúluh.”4

Hubajb ibn Adí (radiyallahu anh) teste negyven napig függött az akasztófán. Teste nem rothadt meg, és nem lett szaga. Szüntelenül friss vér folyt belőle. Szeretett Prófétánk a nemes Társak közül nagytiszteletű Zubajr ibn Avvámot és Mikdád ibn Aszvadot küldte el, hogy elhozzák a testét. Éjjel titokban bementek Mekkába. Levették Hubajbot az akasztófáról, amelyen függött, tevére tették, és Medina felé indultak. Amikor a társítók megtudták ezt, nagy tömegben a nyomukba eredtek. Hogy megvédjék magukat, a két Társ a földre tette a testet. Egy pillanat múlva látták, hogy a föld azon a helyen, ahol a testet hagyták, megnyílt, befogadta a testet, és bezárult; így folytatták útjukat Medina felé.

Nagytiszteletű Zajd ibn Daszinnát is a másik felállított akasztófához kötözték. Rá akarták kényszeríteni, hogy hagyja el a vallását. Ám a társítók semmi mást nem értek el, csak azt, hogy Zajd hite még szilárdabb lett. Ekkor nyílzáport zúdítottak Zajdra. Végül Szafván ibn Umajja felszabadított rabszolgája, Nisztász tette sahíddá.