AZ ÁROK CSATÁJA (HANDAK)

Felvillant a villám

Az árok ásását minden nap kora reggel kezdték, és estig folytatták. Egyszer ásás közben nagytiszteletű Ali ibn Hakam megsebesítette a lábát. Lóra ültették, és a Prófétához vitték. A Világok Vezetője elmondta: „Bismillahirrahmanirrahim”, és megsimogatta a lábát. A Próféta csodájaként (mu’dzsiza) a vér egy pillanat alatt elállt a lábán, és a fájdalom is elmúlt. Az árok ásása folytatódott. Egyszer a Társak igen kemény helyre bukkantak. Nem lehetett ásni. A Nemes Küldötthöz mentek, és elmondták neki. Ő odajött, és leereszkedett az árokba. Kért egy edény vizet. Ivott belőle egy kortyot, és visszaengedte az edénybe. Aztán ezzel a vízzel meglocsolta a kemény talajt. Fogta a kőtörő kalapácsot, és egyetlen ütéssel homokká porlasztotta azt a helyet. Most már könnyen lehetett ásni. Amikor ennél az ütésnél szeretett Prófétánk áldott hasa kilátszott, a jelenlevők látták, hogy éhségében követ kötött áldott gyomrára. Amikor nagytiszteletű Dzsábir ibn Abdullah ebben az állapotban látta Allah Küldöttét, odament hozzá, és engedélyt kért: „Apám és anyám legyen áldozatod, ó, Allah Küldötte! Ha megengeded, hazaugrom.” Hogy mi történt, miután engedélyt kapott, nagytiszteletű Dzsábir így beszélte el:

„Amikor engedélyt kaptam, hazamentem, és megkérdeztem a feleségemet: »Olyan éhséget láttam a Küldöttnél (aleyhisselam), amelyet nem lehet elviselni. Van-e otthon valami ennivaló?« Ő ezt felelte: »Ezen a kecskegidán és néhány marék árpán kívül semmi sincs.« Azonnal levágtam a gidát, a feleségem pedig kézimalmon lisztté őrölte az árpát. Aztán tésztát gyúrt belőle. A húst fazékba tette, és agyagkemencében (tandír) sütni kezdte. Amikor indultam vissza Allah Küldöttéhez, a feleségem nyomatékosan figyelmeztetett, nehogy szégyenben maradjunk, mert kevés az étel. Aztán elmentem Allah Küldöttéhez, és így szóltam: »Ó, Allah Küldötte! Nagyon kevés ételem van. Hozz magaddal egy-két embert, és gyertek el hozzánk ebédre!«

Allah Küldötte azt mondta nekem: »Mondd meg a feleségednek, hogy se a húsos fazekat, se a kenyeret ne vegye ki a kemencéből, amíg oda nem érek!« Aztán a mudzsáhidok felé fordult, és így szólt: »Ó, árokásók! Dzsábir lakomát készített nekünk, ebédre hív minket. Bőséges és ízletes az étele. Keljetek fel! Megyünk Dzsábir lakomájára!« E parancsra a nemes Társak összegyűltek, és elindultak Prófétánk után. Én azonnal hazasiettem, elmondtam a feleségemnek, mi történt, és megkérdeztem: »Most mit tegyünk?« Ő megkérdezte tőlem: »Nem kérdezte meg a Küldött (aleyhisselam), mennyi étel van?« Azt mondtam: »Megkérdezte, és megmondtam neki.« A feleségem megkérdezte: »Te hívtad meg a nemes Társakat, vagy Allah Küldötte?« Amikor azt feleltem: »Allah Küldötte hívta meg őket«, ezekkel a szavakkal nyugtatott meg: »A Küldött (aleyhisselam) jobban tudja.«

Rövidesen feltűnt ajtónkban a Próféta fénylő arca. A sok Társnak ezt mondta: »Lépjetek be, de ne tolakodjatok!« Társ testvéreim tízes csoportokban leültek. A Tisztelt Próféta fohászkodott, hogy a kenyér és a hús áldott legyen. Aztán anélkül, hogy kivette volna a fazekat a kemencéből, merőkanállal szedte ki belőle, ami benne volt, a kenyerekre tette, amelyeket elvett, és Társainak kínálta. Így folytatta, amíg minden Társ jól nem lakott. Esküszöm, a kenyér és a hús olyan maradt, amilyen azelőtt volt, pedig több mint ezren ettek. Amikor mi is jóllaktunk, a maradékot szétosztottuk a szomszédok között.”2

Nagytiszteletű Szalmán al-Fárszí igen ügyesen ásta az árkot. Egymaga tíz ember munkáját végezte el. Amikor társaival a nekik kijelölt szakaszt ásták, egy igen kemény, nagy fehér sziklába ütköztek. Sokáig küszködtek, hogy széttörjék, de minden fáradozásuk hiábavaló volt. Ráadásul a kőtörő kalapácsaik, csákányaik és ásóik is eltörtek. Nagytiszteletű Szalmán szeretett Prófétánkhoz ment, és elpanaszolta neki gondját: „Apám, anyám és az életem legyen áldozatod, ó, Allah Küldötte! Ahogy az árkot ástuk, egy kemény sziklába ütköztünk. Bár minden vasszerszámunk eltört, még megmozdítani sem tudtuk.” A Legkedvesebb Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) arra a helyre ment, és kőtörő kalapácsot kért. Az ott levő nemes Társak türelmetlenül várták, mi lesz a vége. A Próféták Szultánja leereszkedett az árokba. Felemelte a kalapácsot, elmondta: „Bismillahirrahmanirrahim”, és olyan erővel sújtott le a sziklára, hogy az ütéstől villám cikázott, a villám bevilágította Medinát, a sziklából pedig letört egy darab.

A Nemes Küldött takbírt mondott: „Allahu akbar!” Ezt hallva a Társak is takbírt mondtak. Aztán másodszor is lesújtott a kalapáccsal. Ismét villám, amely mindent bevilágított körös-körül!…

„Én is részesedni akarok a jutalomból, amelyet munkátokkal szereztek” Nemes hadísz

És a darabok, amelyek letörtek a sziklából… Szeretett Prófétánk ismét takbírt mondott: „Allahu akbar!” Utána a nemes Társak is takbírt mondtak. Amikor a kalapács harmadszor is lesújtott, még egyszer felvillant a villám, bevilágított mindent körös-körül, és a szikla darabokra hullott. A Világok Vezetője ismét takbírt mondott: „Allahu akbar!” Tiszteletre méltó Társai követték, és újra takbírt mondtak.

Nagytiszteletű Szalmán kezet nyújtott. Szeretett Prófétánk kijött az árokból. Szalmán al-Fárszí így szólt: „Apám, anyám és az életem legyen áldozatod, ó, Allah Küldötte! Most olyat láttam, amilyet egész életemben nem láttam. Mi ennek a bölcsessége?” Erre a Próféta Társai felé fordult, és megkérdezte: „Ti is láttátok, amit Szalmán látott?” Ők így feleltek: „Igen, ó, Allah Küldötte! Amikor a kalapáccsal a sziklára sújtottál, láttuk, hogy hatalmas villám cikázik. Amikor te takbírt mondtál, mi is takbírt mondtunk.” A Próféta így szólt: „Az első ütés fényében a perzsa császár (kiszrá) palotái tűntek fel előttem (Madáinban). Eljött Dzsibríl (aleyhisselam), és tudtomra adta: »Ummád birtokba veszi azokat a vidékeket.« A második ütésnél a bizánci tartomány (Sám) vörös palotái tűntek fel előttem. Eljött Dzsibríl (aleyhisselam), és azt mondta: »Ummád azt az országot is birtokba veszi.« A harmadiknál Szan’á (Jemen) palotái tűntek fel előttem. Dzsibríl (aleyhisselam) tudtomra adta: »Azt a helyet is ummád veszi birtokba.«”

Amikor ezután a Világegyetem Szultánja leírta a perzsa császár (kiszrá) madáini palotáját, nagytiszteletű Szalmán, aki arról a vidékről származott, így szólt: „Életem legyen áldozatod, ó, Allah Küldötte! Esküszöm Allahu teâlâra, aki téged az igaz vallással és a Könyvvel küldött el, hogy azok a paloták pontosan olyanok, amilyennek leírtad őket. Tanúsítom, hogy te Allahu teâlâ Küldötte vagy.” A Próféta így szólt: „Ó, Szalmán! Sámot bizonyosan meghódítják. Hérakleiosz országa legtávolabbi zugába menekül. Ti birtokba veszitek egész Sámot. Senki sem tud majd ellenetek állni. Jement bizonyosan meghódítják. Ezt a »Dijár-i Masrik«-ot is bizonyosan meghódítják, a perzsa császárt (kiszrá) pedig megölik. Allahu teâlâ ezeket a győzelmeket utánam ajándékozza nektek.”3

Nagytiszteletű Szalmán al-Fárszí így beszélte el: „Láttam, hogy Allah Küldöttének mindezek az örömhírei valóra váltak.”

Az ellenség már-már megérkezett. Az árkot a lehető leggyorsabban ásták, és igyekeztek mielőbb befejezni. A mudzsáhidok csak elkerülhetetlen szükség esetén, a Próféta engedélyével hagyták ott a munkát, és amint elintézték dolgukat, ismét siettek vissza munkájukhoz.

A képmutatók viszont nagyon közömbösen viselkedtek: akkor jöttek dolgozni, amikor akartak, és akkor mentek el, amikor akartak, anélkül hogy engedélyt kértek volna. Ráadásul gúnyolódtak a Társak ilyen munkáján, sőt a Próféta adta örömhírekről is ezt mondták: „Mi az ellenségtől való félelmünkben az árkokban bujkálunk, ő pedig Jemen, Bizánc és Perzsia palotáit ígéri nekünk. Csodálkozunk ezen az állapototokon!…”

Erre a mudzsáhidokról kinyilatkoztatott nemes ájában jelentése szerint ez áll: „A hívők csupán azok, akik hisznek Allahu teâlâban és az Ő Küldöttében, és amikor vele (Allah Küldöttével) egy közös ügyben (amely mindenkit érint) együtt vannak, nem mennek el, amíg engedélyt nem kértek tőle. Akik engedélyt kérnek tőled (ó, Szeretettem!), ők azok, akik valóban hisznek Allahu teâlâban és a Küldöttében. Ha ezek a hívők valamely ügyükben engedélyt kérnek tőled, adj engedélyt annak, akinek akarsz közülük, és kérd Allahu teâlâ bocsánatát a számukra! Allahu teâlâ bizony Gafúr és Rahím, aki sokat megbocsát, és igen könyörületes.”4

A képmutatókról kinyilatkoztatott ájákban pedig jelentése szerint ez áll: „Ne tekintsétek Allahu teâlâ Küldöttének hívását olyannak, mint amikor ti hívjátok egymást! Allahu teâlâ bizony ismeri azokat közületek, akik egymás mögé bújva lopakodnak el (és szöknek meg). Óvakodjanak azok, akik az ő parancsával szembeszegülnek, nehogy ezen a világon megpróbáltatás, a túlvilágon pedig fájdalmas büntetés sújtsa őket! Íme, Allahu teâlâé minden, ami az egekben és a földön van. Ő azt is tudja, milyen állapotban vagytok (minden tulajdonságotokat, szándékotokat, azt, hogy hívők vagytok-e vagy képmutatók). A Feltámadás Napján, amikor visszatértek Hozzá, Allahu teâlâ tudtotokra adja mindazt, amit tettetek. Allahu teâlâ mindennek a Tudója.”5

Hat nap telt el az árok ásásának kezdete óta. Mindenki rendesen elvégezte a maga munkáját. Csak egyetlen helyet nem sikerült időhiány miatt elég szélesre és mélyre ásni. A Próféta aggodalmát fejezte ki e hely miatt, és így szólt: „A társítók sehol másutt nem tudnak átjutni, csak itt.” Őröket állított oda.

Allahu teâlâ a legjobb Gondviselő

Amikor a társítók serege egészen közel ért Medinához, Hujajj, a zsidó Nadír fiainak vezetője, tudatta a kurajsita sereg parancsnokával, hogy a medinai Kurajza-zsidóknak szerződésük van a muszlimokkal, de ő be tudja csapni vezetőjüket, Ka’b ibn Aszadot, és át tudja állítani a maguk oldalára. A parancsnok így szólt hozzá: „Ó, Hujajj! Menj azonnal Ka’b ibn Aszadhoz! Bontsák fel a muszlimokkal kötött szerződést, és segítsenek nekünk!” A szerződés egyik pontja így szólt: „Ha valamely ellenséges sereg megtámadja Medinát, egyesülnek a muszlimokkal, és szembeszállnak az ellenséggel.”

A zsidó Hujajj elvált a társítók seregétől, és éjjel Ka’bnak, a Banú Kurajza vezetőjének házához ment. Bekopogott az ajtón, megmondta, ki ő, és így szólt: „Ó, Ka’b! Elhoztam az egész kurajsita sereget és számos törzset, mint a Kinána és a Gatafán fiait, tízezerfős seregként. Mohammed és Társai most nem menekülnek meg. Megesküdtünk a kurajsitákkal, hogy addig nem megyünk el innen, amíg teljesen el nem pusztítjuk őket!…” Ka’b kifejezte aggodalmát: „Ha Mohammedet és Társait nem ölik meg, a kurajsiták és a gatafániak pedig hazatérnek a földjükre, mi itt egyedül maradunk. Félek, hogy végül mindnyájunkat megölnek!…” Hujajj így felelt neki: „Hogy ez a félelem elmúljon, kérj hetven embert túszul a kurajsitáktól és a gatafániaktól. Amíg ezek a túszok nálad lesznek, ők nem mehetnek el innen. Ha pedig vereséget szenvednek és elvonulnak, én nem hagylak el titeket. Ami bajt rátok mér a sors, az engem is sújtson.” Így csapta be Ka’bot, aztán a többi zsidót is. Rávette őket, hogy széttépjék a muszlimokkal kötött szerződést. Így a szerződést felbontották.

Hujajj visszatért a társítók seregéhez, és elmondta, mi történt. Tudatta velük, hogy a Banú Kurajza hátba támadja a muszlimokat.

„Ó, árokásók! Dzsábir lakomát készített nekünk, ebédre hív minket. Bőséges és ízletes az étele. Keljetek fel! Megyünk Dzsábir lakomájára!” Nemes hadísz

A hetedik napon a társítók tízezerfős hatalmas seregükkel Medina északi és északnyugati oldalára érkeztek, és tábort ütöttek. Ez a tábor azzal a hellyel szemben volt, ahol az árkot kiásták. A társítók azt tervezték, hogy ezzel a nagy sereggel Medinát széltében-hosszában felégetik és lerombolják, a Prófétát és Társait eltávolítják, az iszlámot pedig megsemmisítik. Első látásra igen nagy sereg volt, amellyel szemben aligha lehetett helytállni. Amikor a társítók megpillantották az árok akadályát, amelyre nem is gondoltak, megdöbbentek, és elhagyta őket a bátorságuk. Az árok ugyanis olyan széles volt, hogy még jó ló sem tudta vágtából átugrani. Aki beleesett, nehezen jutott ki belőle. A páncélos ember pedig különösen nehezen kapaszkodott fel. Amikor szeretett Prófétánk megtudta, hogy megérkeztek a társítók, azonnal összegyűjtötte hatnapi szakadatlan munkától fáradt Társait, és az árok innenső oldalán, a Szal-hegy lábánál ütött tábort. Mögöttük a Szal-hegy és Medina, előttük az árok, az árkon túl az ellenség… Medinában ismét Ibn Umm Maktúmot hagyták a Próféta helyetteséül. Az asszonyokat és a gyermekeket az erődökben helyezték el. A háromezerfős iszlám seregnek harminchat lovasa volt. A zászlókat nagytiszteletű Zajd ibn Hárisza és nagytiszteletű Sza’d ibn Ubáda vitte.6 Allah Küldöttének bőrsátrát a Szal-hegy lábánál állították fel. A nemes Társak, akiknek ismét sok hősiességet kellett tanúsítaniuk, figyelmesen követni kezdték az ellenség minden mozdulatát. Ekkor nagytiszteletű Omár szeretett Prófétánkhoz jött, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Úgy hallottam, a Kurajza-zsidók felbontották a köztünk levő szerződést, és háborúra készülnek ellenünk!” Erre a váratlan hírre a Világok Vezetője így felelt: „Haszbunallahu va ni’mal-vakíl (Allahu teâlâ elég nekünk. Milyen kiváló Gondviselő Ő!)” Nagyon elszomorodott. Az iszlám sereg most két tűz közé került. Északon és nyugaton a társítók seregei voltak, délkeleten pedig a zsidók. Allah Küldötte elküldte nagytiszteletű Zubajr ibn Avvámot a Kurajza fiainak erődjéhez. Nagytiszteletű Zubajr elment, és kifürkészte a helyzetet. Amikor visszatért, elmondta, amit látott: „Ó, Allah Küldötte! Láttam, hogy javítják az erődjeiket, hadgyakorlatokat és hadmozdulatokat végeznek. Ezenkívül összeterelték az állataikat.” Erre a Legkedvesebb Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) elküldte Sza’d ibn Muázt, Sza’d ibn Ubádát, Havvát ibn Dzsubajrt, Amr ibn Aufot és Abdullah ibn Raváhát a Kurajza fiaihoz, hogy beszéljenek a lelkükre, és újítsák meg a szerződést.7 Az öt Társ, akit ezzel a feladattal bíztak meg, elment a Kurajza-zsidók erődjébe, és a lelkükre beszélt. A szép szó azonban nem használt. Ráadásul sértegetni is kezdték őket. Utolsó szóként ezt mondták: „Azzal, hogy testvéreinket, a Nadír fiait kiűztétek hazájukból, megtörtétek a szárnyunkat. És ki az a Mohammed egyáltalán! Köztünk és közte semmiféle szó vagy szerződés nincs. Megesküdtünk, hogy mindnyájan együtt rárontunk a Prófétátokra, és megöljük. Bizonyosan kiállunk testvéreinkért, és segítünk nekik!…” Nagytiszteletű Sza’d ibn Muáz és társai Allah Küldöttéhez mentek, és burkoltan, úgy tárták elé a helyzetet, hogy ne érthesse meg akárki. A Próféta így szólt: „Hírünket tartsátok titokban. Csak annak áruljátok el, aki már tudja. Mert a háború elővigyázatosság és csel.”8

A nemes Társak az árok innenső oldalán várták a Prófétát, és azon töprengtek, mit fog tenni. Rövidesen a Világegyetem Szultánja hős Társai közé lépett, és takbírt mondott: „Allahu akbar! Allahu akbar!” Ezt hallva a dicső Társak egy emberként mondtak takbírt, hirdették a Magasságos Allah áldott nevének fenségét, és félelmet ültettek a hitetlenek szívébe, akik az árkon túl hemzsegtek, mint a homok. Amikor a társítók meghallották a takbírokat, azt mondták: „Mohammednek és Társainak bizonyára valami örömhír érkezett.”

A Próféta így szólt Társaihoz: „Ó, muszlimok közössége! Örüljetek Allahu teâlâ győzelmének és segítségének!”, és ezzel hírül adta nekik, hogy győzni fognak. A dicső Társak addig számos katonai osztagban (szarijja) és a badri meg az uhudi hadjáratban vettek részt. A náluk népesebb és erősebb társítókat Allahu teâlâ engedelmével és a Nemes Küldött fohászának áldásából minden alkalommal legyőzték. Amíg élükön minden teremtmény „koronája” állt, nem volt olyan feladat, amelyet ne tudtak volna elvégezni, és olyan nehézség, amelyet ne tudtak volna elviselni. Hideg volt, kegyetlen az ínség, nagy az éhség… Sokaknak, köztük a Prófétának is, kő volt kötve áldott hasára. Velük szemben, mint a homok, hemzsegett az ellenség!… A dicső Társak számára azonban sem az ellenség száma, sem az elviselt nehézségek nem számítottak semmit. Allahu teâlâ volt a legjobb Gondviselő… Neki adták át magukat, Rá hagyatkoztak, Nála kerestek menedéket. Mielőtt általános támadásra szánták volna el magukat, a kurajsiták előkelő parancsnokai és a velük érkezett többi törzs vezérei az árok mentén olyan helyet kezdtek keresni, ahol átjuthatnának. Végigjárták az árkot egyik végétől a másikig. Végül megálltak annál a keskeny helynél, amely a sietség miatt befejezetlen maradt, és úgy ítélték, hogy legjobb onnan támadni. A társító katonák is követték parancsnokaikat, és csodálkozva nézték hol az árkot, hol a dicső Társakat. Ezt mondták: „Esküszünk, ez nem olyan módszer, amelyhez az arabok folyamodnak. Ezt bizonyára az a perzsa tanácsolta!” Amikor a kurajsita parancsnokok megmutatták a katonáknak az árok keskeny részét, és megkérdezték: „Ki tud innen átugrani a túloldalra?”, soraikból öt lovas vált ki. Át kellett jutniuk az árok túloldalára, hogy ott párviadalt vívjanak. A dicső, nemes Társak és a társító katonák egyaránt kíváncsian figyelték, mit tesz az öt lovas. A lovasok hátrébb léptettek, hogy nekifuthassanak. Aztán lovaik fejét az árok legkeskenyebb pontja felé fordították, és megsarkantyúzták őket. Az öt nemes ló teljes vágtában egyetlen ugrással átjutott az árok túloldalára. Sok lovas akarta követni őket, de nem sikerült nekik, és az árok másik oldalán maradtak. Az átjutottak között volt egy Amr ibn Abdúd nevű igen erős birkózó, akinek a háta soha nem érintette a földet; mindenki félt tőle, és senki sem mert kiállni ellene. Egymaga felért egy egész sereggel. Ezt mutatta az is, hogy a tízezres seregből éppen ő jött ide. Tetőtől talpig páncélt viselt. Lován igen félelmetesen festett. Ez az ember, akinek látványa is rettegést keltett a szívekben, így kiáltott a mudzsáhidok felé: „Van-e itt valaki, aki meg tud küzdeni velem? Álljon ki párviadalra!…” Amikor nagytiszteletű Ali meglátta a gőg e bálványát, szeretett Prófétánk elé járult, és engedélyt kért: „Életem legyen áldozatod, ó, Allah Küldötte! Engedd, hogy megküzdjek vele.” Még páncél sem volt rajta.

„Ó, Szalmán! Sámot bizonyosan meghódítják. Hérakleiosz országa legtávolabbi zugába menekül. Ti birtokba veszitek egész Sámot. Senki sem tud majd ellenetek állni. Jement bizonyosan meghódítják. Ezt a »Dijár-i Masrik«-ot is bizonyosan meghódítják, a perzsa császárt (kiszrá) pedig megölik. Allahu teâlâ ezeket a győzelmeket utánam ajándékozza nektek” Nemes hadísz

A nemes Társak nemes irigységgel néztek rá. Szeretett Prófétánk levette áldott páncélját, és nagytiszteletű Alira adta. Felkötötte rá a kardját. Levette áldott fejéről a turbánját, és saját áldott kezével csavarta Ali fejére. Aztán így könyörgött: „Allahom! A badri hadjáratban unokatestvérem, Ubajda, az uhudi hadjáratban nagybátyám, Hamza halt meg sahídként. Mellettem maradt Ali, a testvérem és unokatestvérem. Te oltalmazd őt! Ajándékozd meg őt segítségeddel! Ne hagyj engem egyedül!” A nemes Társak azt mondták: „Ámin!” Fohászok és takbírok közepette Allahu teâlâ oroszlánja, aki gyalog lépett előre, megállt a lován ülő, kísértetként tornyosuló Amr ibn Abdúd előtt. Amr, akinek a szemén kívül mindenét páncél fedte, nem ismerte fel ezt a hőst, és megkérdezte, ki ő. Amikor bemutatkozott: „Ali ibn Abí Tálib vagyok”, Amr szinte szánakozva így szólt hozzá: „Ó, unokaöcsém! Apád a barátom. Ezért nem akarom a véredet ontani. Nincs itt valamelyik nagybátyád, aki kiállna ellenem?” Nagytiszteletű Ali azonban ezekkel a szavakkal ingerelte: „Ó, Amr! Allahra mondom, én a te véredet akarom ontani. De nem kellene mindkettőnknek egyenlő helyzetben lennünk? Nem ezt kívánja a hősiesség becsülete is? Én pedig gyalog vagyok, te meg lovon!…”

Ezt hallva Amrban felforrt a harcos vér; azonnal leszállt a lóról, kardjával elvágta lova inait, és dühösen Ali elé állt. Amikor éppen támadni készült, Allahu teâlâ oroszlánja megkérdezte: „Ó, Amr! Azt hallottam, megesküdtél, hogy ha valamelyik kurajsitával szembekerülsz, két kívánsága közül az egyiket teljesíted. Igaz ez?” Amikor azt felelte: „Igen, igaz”, nagytiszteletű Ali a hitre hívta: „Akkor az első kívánságom az, hogy higgy Allahu teâlâban és az Ő Küldöttében, és légy muszlim!” Ezt hallva Amr megharagudott, és így szólt: „Hagyd ezt! Nincs rá szükségem!” Nagytiszteletű Ali azt mondta: „A második kívánságom az, hogy hagyd abba a harcot, és térj vissza Mekkába. Mert ha a Küldött aleyhisselam legyőzi az ellenséget, te ezzel a tetteddel segítségére leszel!…” Amikor Amr azt mondta: „Hagyd ezt is! Megesküdtem, hogy addig nem illatosítom magam, amíg bosszút nem állok. Ha van más kívánságod, mondd!”, nagytiszteletű Ali így szólt: „Ó, Allahu teâlâ ellensége! Most már nem marad más hátra, mint hogy megküzdjek veled!”

Amr nevetett ezeken a szavakon, és így szólt: „Ez aztán a csoda! Eszembe sem jutott, hogy arab földön van olyan hős, aki ki merne állni ellenem! Ó, unokaöcsém! Esküszöm, nem akarlak megölni. Mert apád a barátom volt. Azt szerettem volna, ha a kurajsita előkelők közül valaki, mint Abu Bakr vagy Omár áll ki ellenem.” Amikor nagytiszteletű Ali azt mondta: „Legyen bár így, én azért jöttem ki, hogy megöljelek”, Amr fejébe szökött a vér. Felemelte kardját, és ugyanabban a pillanatban lesújtott vele. Allahu teâlâ oroszlánja, nagytiszteletű Ali (karramallahu vadzsheh), aki ilyesmire számított, villámként ugrott félre, és pajzsával fogta fel a csapást. Amr azonban már sok ilyen pajzsot szétzúzott. Csapásának a legerősebb pajzsok sem tudtak ellenállni. Így volt ez most is. Nagytiszteletű Ali pajzsa darabokra tört, a kard ráadásul végigkarcolta a fejét, és megsebesítette. Most nagytiszteletű Alin volt a sor, hogy lesújtson.

Allahu teâlâ oltalmába ajánlotta magát, felkiáltott: „Ó, Allah!…”, és lesújtott Zulfikárral Amr nyakára. Alighogy lesújtott, az iszlám seregben felharsant: „Allahu akbar!… Allahu akbar!…”, úgyhogy beleremegett ég és föld, a hitetlenek seregében pedig jajveszékelés támadt… Igen, a Próféták Szultánjának, minden teremtmény koronájának fohásza meghallgatásra talált. A hatalmas Amr elterült a földön; testéből úgy szökött a vér, mint az ereszcsatornából, feje pedig sisakostul elrepült. Amikor társai látták, hogy elesett Amr, akiben a legjobban bíztak, azonnal nagytiszteletű Alira vetették magukat. Ezt látva a nemes Társak odarohantak. Zubajr ibn Avvám megsebesítette Naufal ibn Abdullahot, és lovastul az árokba taszította.

Nagytiszteletű Ali leereszkedett az árokba, és kettéhasította Naufalt. A többiek nagy nehezen átjutottak az árkon, és visszamenekültek. A társító sereg fővezérét pedig már a harc kezdetén nagy kétségbeesés fogta el.

Most már látni lehetett, milyen lesz a harc menete. Az árok lehetetlenné tette a közelharcot. Mindkét fél nyílzáporral igyekezett veszteséget okozni a másiknak. Ez semmi másra nem volt jó, csak arra, hogy késleltesse a döntést. Amikor a társítók megértették, hogy így nem győzhetnek, úgy ítélték, hogy a legjobb út az, ha az árok minden oldaláról támadnak, és rohamra indultak. A hatalmas, tízezres ellenséges sereg igyekezett átkelni az árkon, a dicső, háromezres iszlám sereg pedig nyilakkal és kövekkel próbálta megakadályozni, hogy átjussanak. Rettenetes harc kezdődött. Ez a harc estig tartott.

A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) éjszakára őröket állított az árok különböző pontjaira. Ő maga is őrséget kezdett állni a keskeny résznél. Ötszázfős őrjáratot küldött Medinába, és megparancsolta nekik, hogy az utcákon hangosan mondjanak takbírt. Így idejében elhárítják a veszélyt, amely a zsidók vagy a kurajsita társítók felől fenyegethet, és az asszonyok meg a gyermekek oltalomban lesznek.

A Kurajza-zsidók pedig elküldték Hujajj ibn Ahtabot a társítókhoz, és kétezerfős erőt kértek éjszakai rajtaütésekre. Éjjel meg akarták támadni a védtelenül maradt asszonyokat és gyermekeket. Az azonban, hogy a mudzsáhidok hajnalig őrjáratoztak, és „Allahu akbar!” kiáltással takbírt mondtak, nagy félelmet ültetett a szívükbe. Visszahúzódtak erődjeikbe, és alkalomra kezdtek várni. Időnként kis csoportokban megpróbáltak bejutni Medinába.

Egy éjjel Gazzálnak, a Kurajza fiai egyik előkelőjének, sikerült tízfős csapatával egészen ahhoz a toronyhoz jutnia, amelyben a Próféta nagynénje, anyánk, Szafijja tartózkodott. Odabent asszonyok és gyermekek voltak. Egyetlen fegyverük sem volt, amellyel megvédhették volna magukat. A zsidók először nyilakkal lőni kezdték a tornyot, aztán megpróbáltak bejutni. Egyiküknek sikerült behatolnia a belső udvarra, és nézelődni kezdett, hogyan juthatna be. Ebben a pillanatban szeretett Prófétánk hős nagynénje megparancsolta a mellette levőknek, hogy egy hangot se adjanak ki, lement, és az ajtóhoz ment. Szorosan bekötötte a fejét kendővel, hogy férfinak látsszon, kezébe vett egy rudat, és övébe tűzött egy kést. Csendben kinyitotta az ajtót, hátulról odalopakodott a zsidóhoz, és a rúddal erősen fejbe sújtotta. Egy pillanatot sem vesztegetve megölte a földre zuhant zsidót. Aztán a megölt zsidó fejét a kint nyilazó zsidók közé dobta. Amikor a zsidók lábuk előtt meglátták társuk levágott fejét, rettenetesen megijedtek, és futásnak eredtek.

Menekülés közben így morogtak: „Azt mondták nekünk, hogy a muszlimok egyetlen férfit sem hagytak otthon, hanem mindnyájukat háborúba küldték!…”9 Reggel a harc ugyanolyan hevesen folytatódott. Nyilak süvítettek a levegőben. A Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) így szólt dicső Társaihoz: „Esküszöm Allahu teâlâra, akinek kezében van a létem, hogy a nehézségek, amelyekkel szembekerültünk, bizonyosan elmúlnak rólatok, és megkönnyebbülés vár rátok”, türelemre intette őket, és hírül adta nekik, hogy a győzelem a hívőké lesz. Amikor a hős Társak ezt az örömhírt megkapták, elfeledkeztek a nehézségekről, mint az éhség és az ínség.

„Ó, muszlimok közössége! Örüljetek Allahu teâlâ győzelmének és segítségének!” Nemes hadísz

Szívvel-lélekkel harcoltak, és egyetlen társítót sem engedtek át az árkon.

Nagytiszteletű Sza’d ibn Muáz, a nemes Társak egyik kiválósága, harcolt, és nagy hősiességet tanúsított. Harc közben egy Hibbán ibn Kajsz ibn Araka nevű társító által kilőtt nyíl megsebesítette a karját. A nyíl ütőeret ért, és nagy vérveszteséget okozott. A sebesült nagytiszteletű Sza’d látta, hogy a körülötte levők próbálják elállítani a vérzést, megértette, hogy súlyos az állapota, és így fohászkodott: „Uram! Ha a kurajsiták folytatják a háborút, adj nekem életet! Mert semmi sem szerez nekem akkora örömet, mint harcolni ezek ellen a társítók ellen, akik gyötörték Küldöttedet, és hazugnak nevezték. Ha pedig a háború véget ér közöttünk, emelj a sahídok fokára. De ne vedd el a lelkemet, amíg meg nem látom a Banú Kurajza végét!” Fohásza meghallgatásra talált, és a vérzés elállt. Az olyan képmutatók viszont, mint Abdullah ibn Ubajj, akik úgy tettek, mintha a nemes Társak között harcolnának, rendkívül lassúak voltak, és nem közeledtek az első sorokhoz. Ráadásul mindent megtettek, hogy megtörjék a mudzsáhidok elszántságát, és ilyen szavakkal próbáltak viszályt szítani: „Mohammed folyton a bizánci császár (kajszar) és a perzsa császár (kiszrá) kincseit ígéri nektek. Mi pedig most be vagyunk zárva az árokba. Félelmünkben még a szükségünket sem tudjuk elvégezni. Allah és a Küldötte semmi mást nem tesz velünk, csak becsap minket, és ebből a világból sem ígér nekünk semmit!…” Amikor szorult helyzetbe kerültek, azzal az ürüggyel hagyták el állásaikat, hogy az ellenség megtámadhatja a házaikat. A képmutatóknak ezek a tettei is külön gyötrelmet és külön nehézséget jelentettek. A társító sereg minden erejét latba vetette, hogy mielőbb eredményt érjen el, de a tiszteletre méltó Társak hősies védekezésével szemben semmire sem ment. Leginkább a keskeny átjárót támadták. Szeretett Prófétánk nem távozott onnan, és harcra buzdította Társait. A nemes Társak, akik vágyva vágytak arra a megtiszteltetésre, hogy magának a Prófétának az oldalán harcoljanak, soha nem látott hőstetteket hajtottak végre a csatatéren. Egyszer észrevették, hogy a társítók heves nyílzáport zúdítanak. Céljuk az a sátor volt, amelyben a Világegyetem Szultánja tartózkodott.

Szeretett Prófétánk áldott testét páncél fedte. Áldott fején sisak volt. Egyenesen állt a sátor előtt, és a harc menetének megfelelően adta ki parancsait Társainak. A társítók néha hirtelen arra a pontra vetették magukat, amely a leggyengébbnek látszott, az áldott Társak pedig odasiettek, és lelkesen harcoltak, amíg vissza nem verték a vallás ellenségeit.

„Ali egyetlen kardcsapása értékesebb az összes ember és dzsinn istenszolgálatánál” Nemes hadísz

Az Árok csatája

Ez a soha nem látott harc rendkívül heves volt: a hős Társaknak még arra sem volt idejük, hogy hátranézzenek. A harc, amely aznap reggel kezdődött, késő estig tartott. Valahányszor eljött az ima ideje, a dicső Társak azt mondták: „Ó, Allah Küldötte! Nem tudtunk imádkozni”, a Világok Vezetője, a Világegyetem Szultánja pedig nagy szomorúsággal így felelt: „Allahra mondom, én sem tudtam elvégezni.” Az éjszakai ima idején igen heves rohammal visszaszorították és szétszórták a társítók tömegét, amely nem engedte őket istenszolgálatot végezni. A kurajsiták és a gatafániak, akik nem tudtak magukhoz térni ebből a zűrzavarból, visszavonultak táborukba, hogy ott töltsék az éjszakát. A mudzsáhidok is elindultak szeretett Prófétánk sátra felé. Ekkor a Világ Büszkesége (sallallahu aleyhi ve sellem), akit a világok iránti könyörületből küldtek el, bár magasztos szokása szerint nem szokott átkozódni, az ima miatt nem tudta türtőztetni magát, és megátkozta a társítókat: „Ahogyan napnyugtáig harccal foglaltak le minket, és megakadályozták, hogy elvégezzük az imát, úgy töltse meg Allahu teâlâ is az ő házukat, hasukat és sírjukat tűzzel!” Aztán pótlólag (kadá) elvégezte az elmulasztott déli, délutáni és naplementi imát, és ő vezette az éjszakai imát.

Uram, mérj vereséget a hitetlenekre!

Ezek után a harcok után, amelyeket azért vívtak, hogy az iszlámot teljesen megsemmisítsék, a társítók megértették, hogy nappal nem tudják legyőzni a muszlimokat. Szerintük az egyetlen kiút az volt, hogy ugyanolyan hevességgel éjszakai rajtaütéseket hajtsanak végre. Csak így lehetett legyőzni a muszlimokat. Ezt az elhatározást azonnal végre is hajtották, és a zsidó Kurajza fiaival együtt éjszakai rajtaütésekbe kezdtek. A társítók csoportokra osztották katonáikat, és felváltva támadtak. Ez napokig tartott. Szeretett Prófétánk az élen, a hős, nemes Társak pedig vele folytatták a védekezést, bár éhesek, kialvatlanok és fáradtak voltak. Egyetlen ellenséges katonát sem engedtek át az árok innenső oldalára. Ez a szívvel-lélekkel folytatott védekezés félelmetesebb, hevesebb, nehezebb és fárasztóbb volt minden korábbi hadjáratnál.

A társítóknak, akik már napok óta harcoltak, fogyni kezdett az élelmük. Lovaik és tevéik is hullani kezdtek, mert egy maréknyi száraz füvet sem találtak a földön. Ezért a társítók parancsnoka Dirár ibn Hattáb vezetésével egy csapatot küldött a Kurajza-zsidókhoz élelemért. A zsidók, akik a hitetlenekért mindenüket feláldozták, azonnal megraktak húsz tevét búzával, árpával, datolyával és szalmával az állatoknak, és átadták őket. Amikor Dirár katonáival vígan tért vissza, Kubánál a Társak egy csoportjába ütköztek. A hős Társak azonnal támadásba lendültek. Véres összecsapás után megfutamították a társítókat, a megrakott tevéket a Prófétának adták át, és sok fohászára váltak méltóvá.10 A Világegyetem Szultánja (sallallahu aleyhi ve sellem) sajnálta hős Társait, akik ebben a csaknem egy hónapig tartó heves harcban igen nehéz helyzetbe kerültek, és saját apjuknál sokszorta nagyobb gyengédséget tanúsított irántuk. Dicső Társainak emberfeletti erőfeszítéseiért áldott homlokát a földre helyezte, és így könyörgött értük Allahu teâlâhoz:

„Ó, Te, aki a szorongatottak segítségére sietsz! Allahom, aki meghallgatod a szükséget szenvedők és a tehetetlenek fohászát! Te bizonyára látod és tudod, milyen állapotban vagyok én és a Társaim. Uram! Mérj vereséget a hitetlenekre, szíts viszályt közöttük, segíts minket ellenük, és ajándékozz nekünk győzelmet!…”

Szeretett Prófétánk az utolsó napokban gyakran ismételte ezt a fohászt. A társítók az ínség okozta szenvedések miatt is minden erejüket latba vetették, hogy mielőbb megsemmisítsék a muszlimokat. Egy este, amikor így harcoltak, a társító seregből egy ember jött a Prófétához, akinek szívébe beköltözött az iszlám szeretete. Nu’ajm ibn Masz’úd volt az, a Gatafán törzsből. Így szólt szeretett Prófétánkhoz: „Ó, Allah Küldötte! Azért jöttem, hogy tanúsítsam: Allahu teâlâ egy, és te igaz próféta vagy. Hála legyen Allahnak, megtisztelő számomra, hogy muszlim lettem. Eddig ellenetek harcoltam. Mostantól a hitetlenek ellen fogok harcolni. Kész vagyok bármit megtenni, amit parancsolsz! Ó, Allah Küldötte! Még a népem sem tudja, hogy muszlim lettem.” A Nemes Küldött megkérdezte: „Be tudsz menni ezek közé a hitetlenek közé, hogy viszályt szíts közöttük, és megpróbáld szétválasztani őket egymástól?” Ő így felelt: „Ó, Allah Küldötte! Allahu teâlâ segítségével szét tudom választani őket egymástól. De mondhatok-e bármit, amit akarok?” A Próféta így szólt: „A háború csel; mondhatsz, amit akarsz.”

Nagytiszteletű Nu’ajm ibn Masz’úd először a Kurajza-zsidókhoz ment, és így szólt: „Tudjátok, mennyire szeretlek titeket. Amiről azonban beszélni fogunk, maradjon közöttünk, hogy senki se tudja meg!” A zsidók megesküdtek: „Senki sem fogja megtudni.” Erre nagytiszteletű Nu’ajm így szólt: „Ennek az embernek (a Prófétának) az ügye valóságos csapás. Tudjátok, mit tett a Nadír és a Kajnuká fiaival. Mindnyájan láttátok, hogyan űzte el őket földjükről és otthonaikból. Most eljöttek a kurajsiták és a gatafániak, harcolnak a muszlimokkal, ti pedig segítetek nekik. Bár már napok óta harcolunk, semmiféle eredményre nem jutottunk. Ha ez így folytatódik, úgy látszik, az ostrom elhúzódik. A kurajsiták és a gatafániak vagyona, birtoka, hazája és gyermekei nem itt vannak, mint a tieitek. Ha ebben a háborúban alkalmat találnak, és győznek, összeszedik a zsákmányt, és elmennek. Ha pedig vereséget szenvednek, visszavonulnak, és egyedül hagynak titeket a muszlimokkal. Nektek viszont sem erőtök, sem hatalmatok nincs ahhoz, hogy elbánjatok a muszlimokkal. A háború jelenlegi állása pedig azt mutatja, hogy a muszlimok győznek. Ha úgy lesz, ahogy gondolom, a muszlimok addig nem hagynak békén titeket, amíg mindnyájatokat kardélre nem hányják. Ezért sürgősen óvintézkedést kell tennünk!…”11 A zsidók, akik nagy izgalommal és félelemmel hallgatták ezeket a szavakat, nagyon elégedettek voltak, hogy nagytiszteletű Nu’ajm ennyire gondol rájuk, és így szóltak: „Méltóképpen kimutattad irántunk barátságodat. Mondd meg azt is, milyen óvintézkedést tegyünk.” Nu’ajm ibn Masz’úd, aki éppen erre várt, így szólt: „A helyes ez: semmiképpen se bocsátkozzatok háborúba a muszlimokkal, amíg túszul nem vesztek néhányat a kurajsiták és a gatafániak előkelői közül! Amíg a túszok nálatok lesznek, ők nem szökhetnek meg a háborúból, és nem mehetnek el!” A zsidók elismerték, hogy ez is igen jó óvintézkedés, megköszönték neki, tiszteletüket fejezték ki, és megvendégelték. Nagytiszteletű Nu’ajm a zsidóktól egyenesen a kurajsiták táborába ment. Így szólt parancsnokaikhoz: „Tudjátok, mennyire ellensége vagyok Mohammednek, és mennyire szeretlek titeket. Tudomásomra jutott valami, és ahogy barátságunk kívánja, nagy kötelességemnek tartottam, hogy tudassam veletek. Azonban szavatokat kell adnotok, és meg kell esküdnötök, hogy amit mondok, senkinek sem áruljátok el!” Ők is megesküdtek, és kíváncsian mondták: „Beszélj, hallgatunk.” Ő így szólt: „Tudjátok meg, hogy a Kurajza-zsidók megbánták, hogy szövetkeztek veletek, és ezt üzenték Mohammednek: »Túszokat veszünk a kurajsitáktól és a gatafániak előkelőitől, és átadjuk neked, hogy lefejezd őket. Aztán szövetkezünk veled, és addig harcolunk, amíg gyökerestül ki nem irtjuk a társítókat! Neked azonban meg kell bocsátanod testvéreinknek, a Nadír fiainak, és vissza kell adnod nekik a hazájukat!« Mohammed pedig elfogadta a zsidók e kéréseit! Ha a zsidók túszokat kérnek tőletek, semmiképpen se egyezzetek bele: mindnyájukat megölik! Vigyázzatok, hogy amit mondtam, senki se hallja meg!…” A kurajsiták nagyon megköszönték nagytiszteletű Nu’ajmnak ezt a fontos hírt, és nagy figyelmességgel vették körül.

„Esküszöm Allahu teâlâra, akinek kezében van a létem, hogy a nehézségek, amelyekkel szembekerültünk, bizonyosan elmúlnak rólatok, és megkönnyebbülés vár rátok” Nemes hadísz

Nu’ajm ibn Masz’úd (radiyallahu anh) onnan elment, és a gatafániakhoz érkezett. Nekik is elmondta, amit a kurajsitáknak elbeszélt.

Egy nappal később a kurajsita parancsnok ezt üzente a Kurajza fiainak: „Számunkra már nagyon nehéz itt maradni. Hideg van, és állataink hullanak az éhségtől. Ma éjjel készüljetek fel jól, hogy holnap mindnyájan együtt heves támadást indítsunk.” A zsidók így feleltek: „Először is szombaton nem harcolunk, másodszor pedig ahhoz, hogy veletek együtt részt vehessünk a harcban, túszul kell adnotok nekünk sokat az előkelőitek közül. Ha az ostrom elhúzódik, és ti tehetetlenül hazatértek a földetekre, kiszolgáltattok minket Mohammednek. Ha viszont túszokat adtok, nem hagytok el minket, és nem mentek el!…” Amikor ez a hír eljutott a kurajsita parancsnokhoz, így szólt: „Nu’ajm ibn Masz’úd tehát igazat mondott!” A kurajsiták ismét üzentek a zsidóknak: „Egyetlen embert sem adunk túszul nektek. Ha holnap eljöttök, és velünk együtt harcoltok, annál jobb; ha nem, mi hazamegyünk a földünkre. Ti pedig egyedül maradtok Mohammeddel és Társaival!…”

Amikor a Kurajza-zsidók ezt meghallották, úgy ítélték, hogy Nu’ajm szavai beigazolódtak, és így feleltek: „Ebben az esetben mi sem szövetkezünk veletek a muszlimok elleni harcban…” Így szállta meg a félelem mindkét fél szívét.12 Dzsibríl aleyhisselam eljött a Prófétához, és hírül adta neki, hogy Allahu teâlâ forgószéllel pusztítja el a társítókat. Erre a Világok Vezetője áldott térdére ereszkedett, kinyújtotta áldott kezét, és így szólt: „Allahom! Hálát adok Neked, hogy megkönyörültél rajtam és Társaimon”, és ezzel hálát adott Allahu teâlânak. Aztán ezt az örömhírt hős Társai tudomására hozta. Az az éjszaka szombatra virradó éjjel volt. Mindent olyan rettenetes sötétség borított be, hogy egy lépésnyire sem lehetett látni. Aztán kegyetlen fagy köszöntött be, utána pedig igen erős szél kezdett fújni.

Nagytiszteletű Huzajfa ibn Jamán így írta le azt az éjszakát: „Olyan éjszakában voltunk, hogy sötétebbet addig soha nem láttunk. Ezzel a sűrű sötétséggel együtt mennydörgésszerű morajjal rettenetes szél is fújni kezdett. Ekkor a Próféta tudtunkra adta, hogy a társító sereget zűrzavar és félelem szállta meg, és összevesztek egymással. A kegyetlen hidegtől, az éhségtől és az éjszaka borzalmától nem tudtunk felállni, hanem valamivel betakarózva vártunk ott, ahol voltunk. Allah Küldötte imához állt, és az éjszaka egy részét imádkozással töltötte.

Aztán felénk fordult, és így szólt: »Van-e köztetek valaki, aki elmegy a társító sereghez, kifürkészi, milyen állapotban vannak, és hírt hoz nekem? Fohászkodni fogok Allahu teâlâhoz, hogy aki ezt a hírt elhozza, a társam legyen a Paradicsomban.« A jelenlevők a kegyetlen éhségtől és hidegtől nem tudtak felállni. Aztán Allah Küldötte hozzám jött. A hidegtől és az éhségtől összegömbölyödve, két térdemen térdelve ültem. Allah Küldötte megérintett, és megkérdezte: »Ki vagy?« Azt mondtam: »Huzajfa vagyok, ó, Allah Küldötte.« Allah Küldötte így szólt: »Menj, és nézd meg, mit csinál az a nép! Amíg vissza nem térsz hozzám, se nyíllal, se kővel ne lőj rájuk, se lándzsával, se karddal ne sújts! Amíg vissza nem térsz hozzám, sem a hideg, sem a hőség nem árt neked, nem esel fogságba, és nem kínoznak meg.«

Fogtam a kardomat és az íjamat, és felkészültem az indulásra. Allah Küldötte így fohászkodott értem: »Allahom, oltalmazd őt elölről és hátulról, jobbról és balról, felülről és alulról!«

Elindultam a társítók felé. Olyan volt, mintha fürdőben (hammám) járnék. Allahra mondom, nem volt bennem sem félelem, sem hideg, sem reszketés. Végül megérkeztem a társítók táborába. Parancsnokaik és előkelőik egy szélárnyékos helyen tüzet raktak, és melegedtek. Abu Szufján azt mondta: »Innen el kell mennünk.« Azonnal eszembe jutott, hogy ott helyben megölöm. Kivettem egy nyilat a tegezemből, és az íjamra helyeztem. A tűz fényénél akartam eltalálni. Éppen amikor lőni akartam, eszembe jutottak Allah Küldöttének szavai: »Amíg vissza nem térsz hozzám, semmiféle zavart ne kelts«, és letettem arról, hogy megöljem. Ekkor nagy bátorságot éreztem magamban. Bementem a társítók közé, és leültem a tűzhöz. A soha nem látott erős szél és Allahu teâlâ láthatatlan serege (az angyalok) azt tették velük, amit elrendeltek számukra. A széltől felborultak az edényeik, kialudtak a tüzeik és a lámpásaik, a sátraik pedig a fejükre omlottak. Egyszer a társító sereg parancsnoka, Abu Szufján felállt, és így szólt: »Lehetnek köztetek kémek és fürkészek. Vigyázzatok, mindenki nézze meg, ki ül mellette! Mindenki fogja meg a mellette ülő kezét!« Abu Szufján mintha megsejtette volna, hogy idegen furakodott közéjük. Azonnal kinyújtottam a kezem, megfogtam a tőlem jobbra és balra ülő két ember kezét, és mielőtt engem kérdeztek volna, én kérdeztem meg a nevüket. Így akadályoztam meg, hogy felismerjenek. Végül Abu Szufján így szólt a seregéhez: »Ó, kurajsiták! Nem olyan helyen vagytok, ahol maradni lehetne. A lovak és a tevék hullani kezdtek. Mindenütt ínség uralkodik.

Látjátok, mi ért minket a szél miatt. Azonnal keljetek fel, és menjetek! Íme, én elmegyek!« – mondta, és tevére ült. A szétvert társító sereg összeszedelőzködött, és elindult Mekka felé. Homok és kavics záporozott rájuk.13 Amikor a társító sereg elvonult, én is elindultam Allah Küldöttéhez. Amikor félútra értem, mintegy húsz fehér turbános lovas (angyalok) jelent meg előttem. Azt mondták nekem: »Tudasd Allah Küldöttével: Allahu teâlâ elpusztította az ellenséget…« Amikor visszatértem Allah Küldöttéhez, egy szőnyegen imádkozott. Alighogy visszaértem, ismét elfogott a hideg és a reszketés, mint indulásom előtt. Az ima után Allah Küldötte megkérdezte, milyen hírt hozok. Elmondtam neki, milyen zűrzavarban vannak a társítók, és hogy elvonultak. Allah Küldötte nagyon megörült ennek a hírnek, és elmosolyodott. Napok óta nem aludtunk. Prófétánk magához vont, és betakart a rajta levő szőnyeg egyik végével. Így vártuk ki a reggelt. Hajnal előtt (szahar) Allah Küldötte felébresztett. Amikor kivilágosodott, a társító seregnek nyoma sem maradt.” Amíg Mekkához nem közeledtek, erős szél fújt utánuk, és mögöttük szüntelenül takbírok hangját hallották.

Amikor a kurajsita társítók otthagyták táborukat és elmenekültek, a többi velük érkezett társító törzs is elhagyta Medinát. Bánatba és gyászba merültek a súlyos vereség miatt, amelyet soha nem tudnak elfelejteni. Miközben ők ezt a vereséget élték át, a Világegyetem Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) és dicső Társai (radiyallahu anhum) hálaleborulásra (szadzsda) borultak Allahu teâlâ előtt, dicsérték Őt, és hálát adtak Neki.

„Allahom! Hálát adok Neked, hogy megkönyörültél rajtam és Társaimon” Nemes hadísz

A mudzsáhidok „Allahu akbar!… Allahu akbar!…” kiáltással indultak útnak a fényes Medina felé. Medina utcáit egy szempillantás alatt elárasztották a gyermekek, akik kijöttek, hogy fogadják a Világegyetem Szultánját és áldott apjukat, nagybátyjukat és bátyjukat. A Próféta is mosolyogva viszonozta köszöntésüket… Az Árok csatájában hat muszlim halt meg sahídként… Erről a hadjáratról Allahu teâlâ nemes ájákban jelentése szerint ezt mondja: „Allahu teâlâ visszavetette ezeket a hitetleneket (az Árok csatájában) haragjukkal együtt, anélkül hogy bármi jót vagy győzelmet értek volna el. Így Allahu teâlâ (angyalokkal és széllel) elégséges volt a hívők számára a harcban (hogy győzzenek). Allahu teâlâ mindenre képes. Ő az Azíz, Aki mindenen győzedelmeskedik.”14

„Ó, ti, akik hisztek! Emlékezzetek Allahu teâlâ jótéteményeire, amelyekkel elhalmozott benneteket! Amikor (az Árok csatájában) seregek törtek rátok, Mi szelet és olyan seregeket (angyalokból) küldtünk ellenük, amelyeket nem láttatok…”15

E hadjárat után szeretett Prófétánk így szólt: „Most rajtatok a sor. Mostantól a kurajsiták nem tudnak többé hadba vonulni ellenetek.”

A Banú Kurajza elleni hadjárat