A HUDAJBIJJAI ESEMÉNY

A szándék: umra, a vége: Hudajbijja

A hidzsra hatodik évének zul-ka’da hónapja volt. Egy éjjel a Tisztelt Próféta (sallallahu aleyhi ve sellem) azt látta álmában, hogy a nemes Társakkal Mekka al-Mukarramába ment, elvégezte a taváfot a Kába al-Muazzama körül, és hogy egy részük megrövidítette a haját, más részük pedig leborotválta a fejét. Amikor Allah Küldötte elmondta ezt az álmot Társainak, végtelenül fellelkesültek. A hidzsra óta először mennek el Mekkába, szép hazájukba, ahol születtek és felnőttek, és amely tele volt keserű és édes emlékekkel. Felkeresik a szent Kábát, amely felé a napi öt imában fordultak, és amely után vágyakoztak, és elvégzik körülötte a taváfot. Milyen szép örömhír volt ez!… Alighogy megkapták szeretett Prófétánk örömhírét: „Bizonyosan beléptek a Maszdzsid al-Harámba!”, a nemes Társak azonnal készülődni kezdtek. Amikor elkészültek, a Legkedvesebb Küldött Abdullah ibn Umm Maktúmot hagyta helyetteséül Medinában. Zul-ka’da hónap első hétfőjén felült Kaszvá nevű tevéjére. Az útra felkészült ezernégyszáz Társsal elbúcsúztak a Medinában maradóktól. Kimondták szándékukat (nijja), hogy umrát végeznek, és elindultak Mekka szent városa felé. Úti fegyverként magukkal vitték kardjaikat, és hetven tevét áldozatul. A karavánban kétszázan voltak lóháton, és négyen a Társak asszonyai közül. Egyikük szeretett Prófétánk áldott és tiszta felesége, anyánk, nagytiszteletű Umm Szalama volt. Amikor a Zul-Hulajfa nevű míkáthoz értek, felvették az ihrámot, és elvégezték a déli imát. Aztán az áldozati tevék fülét megjelölték, és nyakukba kötelet kötöttek. Nádzsija ibn Dzsundub al-Aszlamínak segítőket adtak, és rábízták a tevék gondozását. Abbád ibn Bisrt húszfős lovascsapat parancsnokává nevezték ki, és felderítésre előreküldték. Bisr ibn Szufjánt követként Mekkába küldték.1 Szeretett Prófétánk és a hős Társak, ihrámba és fehérbe öltözve, dicsérni kezdték Allahu teâlât, hirdették neve fenségét, és így könyörögtek Hozzá:

„Labbajka, Allahumma labbajk! Labbajka, lá saríka laka labbajk! Innal-hamda van-ni’mata laka val-mulk, lá saríka lak!”

(Itt vagyok, Allahom, itt vagyok! Hívásodra szóval és egész lényemmel feleltem, újra meg újra, és alávetettem magam parancsodnak. Neked nincs társad, egész lényemmel Feléd fordultam. A dicséret és a jótétemény csak a Tiéd. Az uralom is a Tiéd. Neked nincs társad.) Ettől az áldott talbijától megremegett ég és föld, Zul-Hulajfát pedig fénnyel teli, ragyogó levegő borította be. Mindenki fellelkesült, és elhagyták Zul-Hulajfát, hogy mielőbb Mekkába érjenek.

Útközben nagytiszteletű Omár és nagytiszteletű Sza’d ibn Ubáda a Legkedvesebb Küldötthöz léptek, és aggodalmukat fejezték ki: „Ó, Allah Küldötte! Fegyvertelenül megyünk azokhoz, akik háborúban állnak veled? Félünk, hogy a kurajsiták megtámadnak, és bántják áldott testedet!…” A két világ vezetője így szólt hozzájuk: „Kimondtam a szándékomat, hogy umrát végzek. Ebben az állapotban nem akarok fegyvert viselni.”

Az út békésen telt. Az út menti különböző törzseknél tértek be, és a Próféta az iszlámra hívta őket. Egy részük vonakodott elfogadni, más részük ajándékokat küldött. Így tették meg az út felét, és egy Gadír al-Astát nevű helyre érkeztek, Uszfánon túl. Ott tért vissza nagytiszteletű Bisr ibn Szufján, akit korábban azzal bíztak meg, hogy hírt vigyen a mekkaiaknak, és aki beszélt a kurajsitákkal. Elmondta a Prófétának, amit látott: „Ó, Allah Küldötte! A kurajsiták hallották, hogy jössz. Félelmükben lakomákat rendeztek a környező törzseknek, és segítséget kértek tőlük. Kétszázfős lovascsapatot küldtek ellenetek felderítésre. A környező törzsek elfogadták ezt a kérést, és Baldahban gyűltek össze. Sok katonát gyűjtöttek, és megesküdtek, hogy nem engednek be titeket Mekkába.”

Erre a hírre a Világok Vezetője nagyon elszomorodott, és így szólt: „A kurajsiták elvesztek. A háború már felfalta és elpusztította őket… Azt hiszik a kurajsita társítók, hogy van valami erejük? Allahra mondom, soha nem hagyom abba a harcot ellenük, amíg ez a vallás, amelynek terjesztésére Allahu teâlâ elküldött, győzelmet nem arat, és mindenek fölé nem emelkedik, amíg a fejem el nem válik a testemtől!” Aztán hős Társaihoz fordult, és megkérdezte véleményüket és álláspontjukat. A dicső Társak, akik egész lényükkel Allah Küldöttének adták át magukat, így szóltak: „Allahu teâlâ és az Ő Küldötte jobban tudja. Életünket áldoznánk érted, ó, Allah Küldötte! Azzal a szándékkal indultunk útnak, hogy elvégezzük a taváfot a Bajtullah körül. Nem azért jöttünk, hogy bárkit megöljünk, sem azért, hogy harcoljunk. De ha meg akarnak akadályozni minket abban, hogy felkeressük a Kábát, bizonyosan harcolni fogunk velük, és elérjük célunkat!…” A nemes Társaknak ez az elszántsága tetszett szeretett Prófétánknak. Így szólt: „Akkor hát előre, Allahu teâlâ áldott nevével!…” A Próféta körül összegyűlt Társak elmondták a talbiját: „Labbajka, Allahumma labbajk!…” és a takbírt: „Allahu akbar! Allahu akbar!…”, és elindultak Mekka felé.

Egy napon a déli ima idején Bilál al-Habasí hangja minden szépségével elmondta az Azán Muhammadít, és hírül adta, hogy elérkezett az ima ideje. Ekkor odaérkezett a kétszázfős kurajsita lovascsapat, Mekka és a Társak közé állt, és támadásra készen állást foglalt. Ennek ellenére a Világok Vezetője nemes Társaival sorokba rendeződött, és imához állt. Megérte látni a mintegy ezernégyszáz Társat, amint szeretett Prófétánk mögött sorokban mozdulatlanul álltak (kijám), és meghajoltak (rukú). Az pedig, ahogy mindnyájan együtt leborultak (szadzsda), egy fenséges hegyre emlékeztetett, amely meghajol, majd ismét felegyenesedik.

„Allahu teâlâra mondom, bármit kérnek tőlem a kurajsiták, elfogadom, azzal a feltétellel, hogy a Bajt as-saríf tiszteletét megőrzik” Nemes hadísz

Az út Hudajbijjába

Alázatuk Allahu teâlâ előtt, amint tiszteletre méltó homlokukat a földre helyezték, az iszlám szeretetét öntötte néhány kurajsita lovas szívébe. Amikor a nemes Társak szalámmal befejezték az imát, a kurajsita lovasok parancsnoka sajnálkozva így szólt: „Ha kihasználtuk volna ezt az állapotukat, és támadtunk volna, a legtöbbjüket megölhettük volna!… Miért nem támadtuk meg őket, amikor imádkoztak?” Aztán megüzente társainak, hogy ezúttal nem szalasztják el az alkalmat: „Ne féljetek. Úgyis imához állnak megint, amely kedvesebb nekik az életüknél és a gyermekeiknél is!…” Ezeket a szavaikat Allahu teâlâ Dzsibríl aleyhisselam által kinyilatkoztatta a Prófétának. A kinyilatkoztatott nemes ájában jelentése szerint ez áll: „(Ó, Szeretettem!) Ha közöttük vagy, és te vezeted nekik (Társaidnak) az imát (az ellenséggel szemben), (oszd őket két csoportra,) egy csoport közülük álljon veled (imára, a másik pedig az ellenséggel szemben). Vegyék magukhoz a fegyvereiket. Akik veled egy rakátot elvégeztek, menjenek (kerülve az imát érvénytelenítő cselekedeteket) az ellenséggel szembe. Majd jöjjön a másik csoport, amely még nem imádkozott, és végezze veled a második rakátot, és ők is vegyék magukhoz páncéljukat, védőfelszerelésüket és fegyvereiket. (Mondják el veled a tasahhudot. Amikor te szalámmal befejezed, ők szalám nélkül menjenek az ellenséggel szembe; azok, akik elsőként végeztek egy rakátot, térjenek vissza, egyedül végezzenek el még egy rakátot, és fejezzék be szalámmal. Azok is, akik a második rakátot az imámmal végezték, jöjjenek vissza ismét, végezzenek el még egy rakátot, fejezzék be az imát, és fejezzék be szalámmal.) A hitetlenek azt szeretnék, ha nem figyelnétek a fegyvereitekre és a felszerelésetekre, hogy egyszerre rátok törhessenek… Ha eső akadályoz benneteket, vagy betegek vagytok, nem vétek számotokra, hogy leteszitek fegyvereiteket. Mégis tegyetek meg minden óvintézkedést! Allahu teâlâ bizony megalázó büntetést készített a hitetleneknek.”2 Amikor a délutáni ima idején nagytiszteletű Bilál elmondta az azánt, a kurajsita lovasok ismét Mekka és a nemes Társak közé álltak, támadásra készen. A Próféta úgy vezette Társainak az imát, ahogyan a nemes ája közli. A társítók csodálkoztak, milyen óvatosan végzik a muszlimok az imát. Allahu teâlâ félelmet öntött a szívükbe. Nem mertek semmibe kezdeni. Elmentek onnan, hogy hírt vigyenek Mekkába. A Próféta és Társai is elindultak onnan Mekka felé. Amikor a szent Mekka határához értek, Allah Küldöttének (sallallahu aleyhi ve sellem) tevéje, Kaszvá minden látható ok nélkül hirtelen letérdelt. Nagyon igyekeztek felállítani, de nem kelt fel. Erre a Világegyetem Szultánja így szólt: „Nem szokása így letérdelni. De Allahu teâlâ, aki egykor visszatartotta (Abraha) elefántját, hogy ne lépjen be Mekkába, most Kaszvát is visszatartotta. Esküszöm Allahu teâlâra, akinek kezében van a létem: bármit kérnek tőlem a kurajsiták abból, amit Allahu teâlâ megtiltott a Szent Terület (Haram) földjén (mint a harctól és a vérontástól való tartózkodás), ezt a kívánságukat bizonyosan teljesítem!”

Aztán fel akarták állítani Kaszvát. A teve felugrott, és felállt. Nem lépett be a Haram határai közé, hanem pontosan a határon, egy Hudajbijja nevű helyen állt meg. A Próféta és a nemes Társak ezen a helyen ütöttek tábort, ahol kevés volt a víz.

„Azt hiszik a kurajsita társítók, hogy van valami erejük? Allahra mondom, soha nem hagyom abba a harcot ellenük, amíg ez a vallás, amelynek terjesztésére Allahu teâlâ elküldött, győzelmet nem arat, és mindenek fölé nem emelkedik, amíg a fejem el nem válik a testemtől!” Nemes hadísz

A Nemes Küldött az áldott Mekka határán kívül állíttatta fel sátrát. Ott kezdett várakozni Társaival. Amikor eljött az idő, Mekka al-Mukarrama határain belül végezték el az imákat. A kutakban nem maradt víz sem ivásra, sem más szükségletre. Víz csak a Próféta korsójában volt. A Társak, akik nehéz helyzetbe kerültek, így szóltak: „Életünket áldoznánk érted, ó, Allah Küldötte! Víz csak a te korsódban van. Elvesztünk.”

A Világok Vezetője így szólt: „Amíg köztetek vagyok, nem vesztek el.” Aztán elmondta: „Bismillah”, és áldott kezét a korsóra helyezte. Amikor felemelte, és azt mondta: „Merítsetek!…”, áldott ujjai közül úgy kezdett folyni a víz, mint a forrásból. A nemes Társak kedvükre ittak, megmosakodtak (abdeszt), megtöltötték minden tömlőjüket, és megitatták a lovakat és a tevéket. Szeretett Prófétánk, a könyörület tengere, aki mosolyogva nézte Társait, dicsérte Allahu teâlât. Nagytiszteletű Dzsábir ibn Abdullah, aki azon a napon ott volt, így szólt: „Ezernégyszázan voltunk. Ha százezren lettünk volna, az a víz akkor is elég lett volna mindnyájunknak.”

A Ridván-hűségeskü (Baj’at ar-Ridván)

Amikor a Nemes Küldött Hudajbijjában volt, eljött hozzá Budajl, a Huzá’a törzs vezetője, aki mindig is a muszlimok barátja volt, és hírül adta, hogy a kurajsita sereg a hozzá csatlakozott környező törzsekkel együtt Hudajbijja közelében ütött tábort, és megesküdtek, hogy addig harcolnak, amíg seregük szét nem szóródik. Erre a Próféta így szólt: „Nem azért jöttünk ide, hogy bárkivel harcoljunk. Csak azért jöttünk, hogy elvégezzük az umrát, felkeressük a Kába al-Muazzamát, és elvégezzük körülötte a taváfot. Ennek ellenére azzal, aki megpróbál megakadályozni minket abban, hogy felkeressük a Bajtullahot, harcolni fogunk. Kétségtelen, hogy a háborúk nagyon kimerítették, meggyengítették a kurajsitákat, és nagy károkat okoztak nekik. Ha akarják, fegyverszüneti időt szabok nekik. Ez idő alatt legyenek biztonságban előttem. Ne álljanak közém és a többi törzs közé; hagyjanak engem velük magamra. Ha én legyőzöm azokat a törzseket, és a Magasságos Allah megajándékozza őket az igaz útmutatással (hidája), és muszlimok lesznek, a kurajsita társítók is, ha akarják, muszlimok lehetnek, mint ők. Ha pedig én, ahogy ők gondolják, nem győzöm le a többi közösséget, akkor ők maguk is nyugalomra lelnek, és megerősödnek. Ha a kurajsita társítók ezt nem fogadják el, és harcba kezdenek velem, esküszöm Allahu teâlâra, akinek kezében van a létem, hogy ezért a vallásért, amelyet terjeszteni igyekszem, harcolni fogok velük, amíg a fejem el nem válik a testemtől. Akkor Allahu teâlâ kétségtelenül teljesíti ígéretét, hogy megsegít!”

Budajl, a Huzá’a törzs vezetője, elindult, hogy a kurajsita táborban tudassa a Próféta szavait. Amikor a társítók Budajltól meghallgatták Allah Küldöttének szavait, egyik előkelőjüket, Urva ibn Masz’údot küldték a Prófétához tárgyalni. Amikor Urva tudatta, hogy a kurajsiták szilárdan elhatározták, hogy senkit sem engednek be Mekkába, a Legkedvesebb Küldött így szólt: „Ó, Urva! Mondd meg, Allahért! Szabad-e megakadályozni, hogy ezeket az áldozati tevéket feláldozzák, hogy ezt a Kába al-Muazzamát felkeressék, és körülötte taváfot végezzenek?” Aztán Urvának is elmondta azt, amit a Huzá’a törzs vezetőjének mondott.

Urva egyrészt a Prófétát hallgatta, másrészt a nemes Társak tartását és viselkedését figyelte: hogyan viselkednek egymással és a Világok Vezetőjével, milyen tisztelettel és megbecsüléssel. Amikor meghallgatta szeretett Prófétánk ajánlatát, felállt, és elment, hogy elmondja a kurajsitáknak. Amikor hozzájuk ért, így szólt: „Ó, kurajsita nép! Tudjátok, hogy követként sok uralkodónál jártam, mint a bizánci császár (kajszar), Nadzsásí és a perzsa császár (kiszrá). Esküszöm, eddig nem láttam, hogy egyetlen uralkodónak is olyan tiszteletet és megbecsülést tanúsítottak volna, amilyet a muszlimok tanúsítanak Mohammednek. Társai közül senki sem szólal meg, amíg tőle engedélyt nem kap. Ha egy hajszála leesik a fejéről, elkapják, és áldásért a kebelükbe rejtik. Amikor a jelenlétében beszélnek, úgy lehalkítják a hangjukat, hogy alig lehet hallani. Iránta való tiszteletből nem tudnak az arcába nézni, hanem lesütik a szemüket. Ha Társainak valami jelt ad, vagy valamit parancsol, igyekeznek teljesíteni, még ha az életükbe kerülne is.

Ó, kurajsiták gyülekezete! Hiába ragadnátok kardot, és folyamodnátok minden eszközhöz, Prófétájuknak egyetlen hajszálát sem adják ki nektek. Sőt azt sem engedik, hogy bármi kár érje, vagy hogy bárki hozzáérjen. Így áll a helyzet. Gondoljátok meg jól, mit tesztek! És ha így van, Mohammed jó fegyverszünetet ajánl nekünk; használjátok ki!”

A kurajsita társítók nem fogadták el ezeket a szavakat, durván bántak Urvával, és megsértették. Amikor a kurajsita táborból semmiféle hír nem érkezett, a Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) követként Hirás ibn Umajját küldte el, hogy megismételje ajánlatait. A társítók igen durván bántak az iszlám követével. Levágták és megették a tevéjét, rá magára pedig rátámadtak, hogy megöljék. Hirás ibn Umajja, aki nagy nehezen kiszabadult a kezük közül, a Prófétához jött, és elmondta, mi történt, a Próféta pedig nagyon elszomorodott a követét ért sértés miatt. Ekkor a társító táborból feltűnt Hulajsz, az Ahábís törzs vezetője. A Prófétához tartott. A társítók őt bízták meg a követ feladatával. Amikor szeretett Prófétánk látta, hogy Hulajsz közeledik, így szólt: „Ez, aki jön, olyan néphez tartozik, amely tiszteli az áldozatot, és igyekszik teljesíteni Allahu teâlâ parancsait, és szolgálni Őt. (Ó, Társaim!) Hajtsátok felé az áldozati tevéket, hadd lássa őket!” A nemes Társak felé engedték az áldozati tevéket, és elmondták a talbiját: „Labbajka, Allahumma labbajk!” Amikor Hulajsz meglátta a megkötött nyakú, megjelölt fülű áldozati állatokat, sokáig nézte őket. Szeme megtelt könnyel, és nem tudta visszatartani magát, hogy lelke mélyéről fakadó, szomorú hangon ne mondja: „A muszlimoknak nincs más szándékuk, csak hogy elvégezzék a taváfot a Kába körül, és felkeressék. Milyen csúnya dolog ebben megakadályozni őket! Esküszöm a Kába Urára, a kurajsiták e helytelen tettükért elpusztulnak!” Amikor a Világok Vezetője meghallotta ezeket a szavakat, így szólt: „Igen, így van, kinánai testvér.” Hulajsz szégyenében nem tudott Allah Küldötte elé járulni, sőt áldott arcába sem tudott nézni. Visszatért a kurajsita táborba. Elmondta, amit látott, és nyíltan kimondta véleményét: „Nem tartom helyesnek, hogy megakadályozzátok, hogy felkeresse a Kábát.” A kurajsita társítók rettenetesen megharagudtak, és tudatlansággal vádolták Hulajszt.

„Ó, Urva! Mondd meg, Allahért! Szabad-e megakadályozni, hogy ezeket az áldozati tevéket feláldozzák, hogy ezt a Kába al-Muazzamát felkeressék, és körülötte taváfot végezzenek?” Nemes hadísz

Ezúttal a társítók a kegyetlenségéről ismert Mikraz ibn Hafszot küldték követként. Ő is megkapta a választ, és visszatért. Mikraz küldetése után a társítókat elfogta a félelem, hogy a muszlimok váratlanul rájuk törhetnek.

A Próféta nem akarta félbehagyni az ügyet, és Társai közül olyasvalakit akart küldeni, akit a kurajsiták tiszteltek. Végül úgy döntöttek, hogy nagytiszteletű Oszmán megy. Szeretett Prófétánk így szólt Oszmán ibn Affánhoz: „Mondd meg nekik: »Nem azért jöttünk ide, hogy bárkivel harcoljunk. Csak azért jöttünk, hogy elvégezzük a taváfot a Kába al-Muazzama körül, és felkeressük. Feláldozzuk a magunkkal hozott áldozati tevéket, és visszatérünk«, és hívd őket az iszlámra!” Ezenkívül megbízta, hogy vigye el a mekkai muszlimoknak az örömhírt, hogy Mekkát hamarosan meghódítják.3

Nagytiszteletű Oszmán elment a társítókhoz, és pontosan úgy adta át nekik a Próféta szavait, ahogyan ő mondta. A nagytiszteletű Oszmán által hozott ajánlatot is visszautasították. Azt mondták, ha akarja, egyedül ő végezheti el a taváfot a Bajtullah körül. Nagytiszteletű Oszmán azonban így szólt: „Amíg a Küldött aleyhisselam nem végzi el a taváfot a Bajtullah körül, én sem végzem el!” A társítók, akik ezen rettenetesen megharagudtak, visszatartották. A Társakhoz eljutott a hír: „Oszmánt megölték, sahídként halt meg.” Amikor ezt tudatták a Prófétával, nagyon elszomorodott, és így szólt: „Ha ez a hír igaz, nem megyünk el innen, amíg meg nem ütközünk azzal a néppel.” Aztán leült egy szamura nevű fa alá, és ezekkel a szavakkal hívta Társait hűségeskü (baj’a) letételére: „Allahu teâlâ megparancsolta nekem, hogy tegyetek nekem hűségesküt.” A hős Társak kezüket a Próféta áldott kezére helyezték, és szavukat adták: „Hűségesküt tettünk, hogy előtted harcolunk és elérjük a győzelmet, amíg Allahu teâlâ meg nem ajándékoz téged a diadallal, vagy hogy ezen az úton sahídként halunk meg!” A Próféta egyik kezét a másikra helyezte, és a távollevő nagytiszteletű Oszmán nevében önmagának tett hűségesküt. A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) igen elégedett volt Társainak ezzel az esküjével, és így szólt: „Azok közül, akik a fa alatt őszintén hűségesküt tettek, senki sem kerül a Pokolba.” Ezt az esküt „Baj’at ar-Ridván”-nak nevezték el.4 A kivont kardú nemes Társak (radiyallahu anhum) már nem tudtak nyugodtan megülni a helyükön, és csak a Küldött aleyhisselam jelére vártak. Ekkor a kurajsita kémek, akik az iszlám tábort figyelték, látták, hogy a mudzsáhidok esküt tettek szeretett Prófétánknak, hogy ezen az úton harcolnak, amíg ki nem isszák a sahídság serbetjét, és hogy készülődnek. Azonnal a kurajsita táborba mentek, és elmondták, mi történt. A Próféta minden eshetőségre éjszakára őröket állított, hogy vigyázzanak a Társakra. Egy éjjel, azokban a napokban, amikor nagytiszteletű Oszmánt visszatartották, ötven társítóból álló csoport támadott Mikraz vezetésével, hogy álmukban lepjék meg az iszlám katonáit. Azon az éjjelen Mohammed ibn Maszlama és társai álltak őrséget. Rövid harc után szilárdan elfogták a támadó hitetleneket. Csak Mikraznak sikerült elmenekülnie. A foglyokat Allah Küldötte elé vitték. Egy részüket bebörtönözték, más részüknek megkegyelmeztek. A társítók a következő éjjel is rajtaütést akartak végrehajtani, de ismét elfogták őket. A Próféta nekik is megkegyelmezett, és szabadon engedte őket.

A hudajbijjai békeszerződés

A hitetlen sereget elfogta a félelem, amikor megértette, hogy az iszlám sereg éjjel-nappal harcra készen vár, és bármelyik pillanatban támadhat. Amikor látták, hogy a megegyezésen kívül nincs más kiút, sietve követséget választottak. A Szuhajl ibn Amr vezetésével kiválasztott követségnek ezt mondták: „Kössetek megegyezést azzal a feltétellel, hogy ebben az évben nem lépnek be Mekkába.”

Szeretett Prófétánk fogadta a kurajsita követeket. A követek első kérése az volt, hogy engedjék szabadon foglyul ejtett embereiket. A Világok Vezetője így szólt: „Amíg szabadon nem engeditek Társaimat, akiket Mekkában visszatartottatok, nem engedem szabadon ezeket az embereiteket!” Szuhajl azt mondta: „Az igazat megvallva, nagyon igazságosan és becsületesen bántál velünk”, és gondoskodott róla, hogy szabadon engedjék a Mekkában visszatartott nagytiszteletű Oszmánt és mintegy tíz Társat, akiket korábban bebörtönöztek. Aztán a rajtaütéskor elfogott és bebörtönzött társítókat is szabadon engedték.

Hosszú tárgyalások után megszületett a megegyezés. Sor került a leírására. Írnoknak nagytiszteletű Alit választották. A békeszerződés megírásához papírt és tintatartót készítettek elő. Allah Szeretettje, akit a világok iránti könyörületből küldtek el, így szólt nagytiszteletű Alihoz: „Írd!”

„Bismillahirrahmanirrahim!” Szuhajl azonnal tiltakozott ez ellen: „Esküszöm, nem tudom, mit jelent a »Rahmán« szó. Ne így írd; írd azt, hogy »Biszmika Allahumma«! Különben nem egyezem bele a békébe!” A Próféta igen nagy bölcsességeket látott a béke megkötésében. Ezért így szólt: „A »Biszmika Allahumma« is szép”, és megparancsolta nagytiszteletű Alinak, hogy így írja. Amikor ezt leírták, a Próféta így szólt: „Ezek azok a pontok, amelyekben Mohammed, Allah Küldötte, megegyezett és kibékült Szuhajl ibn Amrral, és amelyeket aláírt, hogy a felek teljesítsék feltételeiket”, Szuhajl pedig megragadta nagytiszteletű Ali kezét. A Próféta felé fordult, és így szólt: „Esküszünk, ha elismernénk, hogy Allah Küldötte vagy, nem szállnánk szembe veled, és nem akadályoznánk meg, hogy felkeresd a Kábát. Ezért az »Allah Küldötte« helyett írd azt, hogy »Mohammed, Abdullah fia«!”

A Próféta ezt is elfogadta, és így szólt: „Allahra mondom, bár hazugnak tartotok, én mégis minden kétséget kizáróan Allahu teâlâ Küldötte vagyok. Az, hogy a magam és apám nevét íratom le, nem törli el prófétaságomat. Ó, Ali! Töröld ki, és írd azt, hogy »Mohammed ibn Abdullah«.”

A nemes Társak közül senki sem tudott szívében beletörődni abba, hogy az „Allah Küldötte” szót kitöröljék. Egy pillanat alatt mindenről megfeledkeztek, és azt mondták: „Ó, Ali! Írd azt, hogy »Mohammed, Allah Küldötte«, különben köztünk és ezek között a társítók között csak a kard dönt!…” A Próféta elégedett volt Társainak ezzel a buzgalmával, de áldott kezével jelt adott nekik, hogy csendesedjenek el. Amikor megparancsolta nagytiszteletű Alinak, hogy törölje ki, ő mentegetőzött: „Életem legyen áldozatod, ó, Allah Küldötte! Az én kezem nem tudja kitörölni ezt az áldott tulajdonságodat!…” Szeretett Prófétánk megkérte, mutassa meg neki azt a helyet. Amikor megmutatta, kivette a kezéből az iratot, áldott ujjával kitörölte azokat a szavakat, és odaíratta: „Abdullah fia”. Aztán megkezdték a pontok leírását: 1) A megegyezés tíz évig lesz érvényben; ez idő alatt a két fél nem harcol egymás ellen.

„Azok közül, akik a fa alatt őszintén hűségesküt tettek, senki sem kerül a Pokolba” Nemes hadísz

1. A muszlimok ebben az évben nem keresik fel a Kábát, de egy év múlva felkereshetik. 3) A Kábát felkereső muszlimok három napig maradnak, és az úti fegyvereken kívül nem lesz náluk más fegyver. 4) Amikor a muszlimok a Kába körül a taváfot végzik, a mekkai társítók kivonulnak a Kábától, és lehetővé teszik, hogy szabadon elvégezzék a taváfot.

1. Ha a kurajsiták közül valaki, aki felveszi az iszlámot, gyámja engedélye nélkül Medinába megy, visszaküldik; ha a muszlimok közül valaki átáll a kurajsitákhoz, és Mekkába megy, nem küldik vissza. Amikor nagytiszteletű Omár ennél a pontnál megkérdezte: „Ó, Allah Küldötte! Ezt a feltételt is elfogadod?”, szeretett Prófétánk elmosolyodott, és így szólt: „Igen. Azokat, akik tőlünk hozzájuk mennének, Allahu teâlâ távolítsa el tőlünk!”

2. Ha a Társak közül valaki zarándoklat (haddzs) vagy umra szándékával Mekkába megy, élete és vagyona biztonságban lesz.

3. Ha a társítók közül valaki Sámba, Egyiptomba vagy máshová utazva Medinába tér be, az ő élete és vagyona is biztonságban lesz.

4. A többi arab törzs annak a félnek az oltalma alá helyezkedhet, amelyiknek akar, és szabadon szövetkezhet a muszlimokkal vagy a társítókkal.5

Sor került a megegyezés aláírására. Ebben a pillanatban megpillantottak egy embert, aki láncot vonszolva a lábán az iszlám sereg felé tartott. Egyre közelebb ért, és azt kiáltozta: „Mentsetek meg!…” Ezt hallva a kurajsita követség vezetője azonnal felugrott a helyéről. Fogott egy tüskés ágat, és ütni kezdte vele a fejét és az arcát. Ő azonban összeszedte minden erejét, Allah Küldöttének áldott térdéhez vetette magát, és így könyörgött: „Ments meg, ó, Allah Küldötte!” Egy muszlim volt, akit az apja láncra veretett, mert Mekkában felvette az iszlámot. Minden nap súlyos kínzásoknak vetették alá, és arra kényszerítették, hogy a bálványok előtt boruljon le. Kihasználta, hogy a társítók elmentek Hudajbijjába, széttörte láncait, úgy hagyta el Mekkát, hogy senki se lássa, és a muszlimokhoz sietett. Ez az áldott ember, aki elnyerte az igaz útmutatást, nagytiszteletű Abu Dzsandal volt, Szuhajlnak, a társító követség vezetőjének a fia. Szuhajl a fiára, Abu Dzsandalra mutatott, és így szólt a Prófétához: „A megegyezés szerint, amelyet az imént írtunk le, ez az első ember, akit vissza kell adnod nekem!”

A Próféta és a Társak mélyen megrendültek. Mindenki feszülten várta, mit felel Allah Küldötte. Egyik oldalon a békeszerződés, a másikon a kínokat szenvedő Társ… A Világok Vezetője így szólt Szuhajlhoz: „Ezt a békeszerződést még nem írtuk alá!” Szuhajl makacsul ezt mondta: „Ó, Mohammed! A megegyezés pontjait már azelőtt leírtuk, hogy a fiam ideért. Ha nem adod vissza a fiamat, soha nem írom alá a békeszerződést!” Bár a Próféta azt mondta: „Vedd ki őt a megegyezésből, az én kedvemért”, a társítók nem fogadták el. Amikor Szuhajl ibn Amr elhurcolta a fiát, Abu Dzsandal így jajveszékelt: „Ó, Allah Küldötte! Ó, muszlim testvéreim!… Bár felvettem az iszlámot, és nálatok kerestem menedéket, kiszolgáltattok a társítóknak? Helyesnek tartjátok, hogy minden nap elviselhetetlen kínokkal gyötörjenek? Ó, Allah Küldötte! Visszaadsz, hogy eltérítsenek a vallásomtól?!…”

Nagyon nehéz volt elviselni ezt a szívszaggató könyörgést. A sebzett szívű Társak sírva fakadtak. Szeretett Prófétánknak, a könyörület tengerének áldott szeme is megtelt könnyel. Szuhajlhoz ment, és megkérte: „Ugyan, ne tedd ezt! Ajándékozd nekem!” Szuhajl azonban így felelt: „Lehetetlen, nem ajándékozom!” Erre szeretett Prófétánk ezekkel a szavakkal vigasztalta Abu Dzsandalt: „Ó, Abu Dzsandal! Tarts ki még egy kicsit! Viseld el, amit veled tesznek! Jutalmát Allahu teâlâtól kérd. Allahu teâlâ neked és a hozzád hasonló, oltalmazó nélküli gyenge muszlimoknak bizonyosan megkönnyebbülést és kiutat ajándékoz”, és hozzátette: „Nem illik hozzánk, hogy megszegjük adott szavunkat.” Ő azt mondta: „Rendben, ó, Allah Küldötte”, és ezzel kifejezte, hogy türelmes lesz.

Ezt a szívszaggató esetet még a követségben levő társítók sem tudták elviselni, és így szóltak: „Ó, Mohammed! A kedvedért oltalmunkba vesszük Abu Dzsandalt. Nem engedjük, hogy Szuhajl kínozza!”

Ezután Allah Küldötte és a nemes Társak kissé megnyugodtak. (Szuhajl ibn Amr Mekka meghódítása után felvette az iszlámot, és a nemes Társak egyike lett.) A békeszerződést két példányban írták meg, és mindkét fél aláírta. A társítók visszatértek táborukba.6 A kurajsita követség nagyon örült ezeknek a pontoknak, amelyek úgy látszottak, mintha a muszlimok kárára volnának. Ellenkezőleg, ez a békeszerződés nagy győzelem volt a hívők számára, és ezek a pontok a muszlimok javát szolgálták. Mindenekelőtt a társítók elismerték, hogy a muszlimok államot alkotnak. Ha valamelyik mekkai társító kereskedelmi útján vagy más ügyben Sámba vagy Egyiptomba menet Medinába tért be, élete és vagyona biztonságban volt. Így a társítók közelről látják majd, hogyan élnek a muszlimok, csodálni fogják az iszlám igazságosságát és a Társak egymás iránti szép viselkedését, és megszeretik az iszlámot. Végül felveszik az iszlámot, és csatlakoznak a Társak soraihoz. Ezzel a tíz évre szóló megegyezéssel a muszlimok megsokasodnak és megerősödnek. Az iszlám minden irányba elterjed. Az a pont azonban, hogy „Ha a kurajsiták közül valaki felveszi az iszlámot, és Medinában akar menedéket keresni, visszaküldik”, nagyon elszomorította a Prófétát. Így szólt: „Allahu teâlâ bizonyosan megkönnyebbülést és kiutat teremt számukra.” A társítókkal már nem volt mit elintézni. A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) így szólt a nemes Társakhoz: „Keljetek fel! Vágjátok le áldozati állataitokat. Ha leborotváltátok a fejeteket, lépjetek ki az ihrámból.” A Próféta mindenki szeme láttára feláldozta áldozati állatát. Aztán borbélya, nagytiszteletű Hirás ibn Umajja leborotválta. A nemes Társak még a levegőben elkapták azokat az áldott hajszálakat, mielőtt a földre hullottak volna, és áldásért megőrizték őket. A Társak is feláldozták áldozati állataikat; egy részük leborotválta a haját, más részük megrövidítette.7

„Ó, Abu Dzsandal! Tarts ki még egy kicsit! Viseld el, amit veled tesznek! Jutalmát Allahu teâlâtól kérd. Allahu teâlâ neked és a hozzád hasonló, oltalmazó nélküli gyenge muszlimoknak bizonyosan megkönnyebbülést és kiutat ajándékoz” Nemes hadísz

Mintegy húsz napig maradtak Hudajbijjában. A Próféta Társaival visszaindult Medinába. Útközben Allahu teâlâ kinyilatkoztatta a Prófétának az al-Fath szúrát, és hírül adta neki, hogy beteljesíti jótéteményét és segítségét. Azokban a napokban, amikor a Világegyetem Szultánja (sallallahu aleyhi ve sellem) győztesként tisztelte meg érkezésével a fényes Medinát, a kurajsiták közé tartozó Szakíf törzsbeli Abu Baszír elnyerte azt a megtiszteltetést, hogy muszlim lett. Amikor megértette, hogy nem élhet a társítók között, Abu Baszír gyalog Medinába jött. De ahogyan a hudajbijjai megegyezés megkívánta, elhagyta Medinát, és egy Ísz nevű helyen telepedett le, a Vörös-tenger partján.8

Ez a hely azon a kereskedelmi úton feküdt, amelyen a kurajsita társítók Sámba jártak. Ettől fogva azok a kurajsiták, akik felvették az iszlámot, elhagyták Mekkát, és nem Medinába, hanem Íszbe mentek, Abu Baszírhoz. Közülük az első nagytiszteletű Abu Dzsandal volt. Aztán már nem szakadt meg. Ötvenen, százan, kétszázan, háromszázan lettek. A Sámba tartó kurajsita karavánnak arra kellett elhaladnia. Nagytiszteletű Abu Baszír és a vele levő muszlimok elfogták az arra járó társítókat, és arra szólították fel őket, hogy vegyék fel az iszlámot. Azokkal, akik nem vették fel, harcoltak, és szorult helyzetbe hozták őket. Amikor a mekkai társítók látták, hogy Sámba vezető kereskedelmi útjaik megszakadtak, követséget küldtek Medinába. Könyörögtek, hogy töröljék a hudajbijjai békeszerződésnek ezt a pontját: „Ha a kurajsiták közül valaki, aki felveszi az iszlámot, gyámja engedélye nélkül Medinába megy, visszaküldik!…” A Próféta megkönyörült rajtuk, és elfogadta kérésüket. Így a kurajsiták előtt ismét megnyíltak a Sámba vezető kereskedelmi utak. A muszlimok pedig türelmük jutalmául Medinába, a Prófétához jöttek.

Ó, SZÉPEK LEGSZEBBIKE!

Ó, szépek legszebbike, szerelmed tüzében égek!
Szemem semmit sem lát, eszem minden percben rólad álmodik!
Te vagy a „Káb kauszajn” sahja, én meg tévelygő szolga,
hogyan merészelné e megszállott, hogy vendéged legyen?
Megkönyörültél, rám néztél, s holt szíveket keltettél életre,
végtelen kegyelmedhez menekültem, s kopogtattam ajtódon!
Te vagy a jóság forrása, te vagy a gyógyírek tengere!
Adj egy csepp kegyet nekem, bajomra orvosság nélkül maradtam!
Mindenki Mekkába jön, a Kábához, Szafához és Marvához,
én meg teérted hegyeken s halmokon keltem át!
Tegnap éjjel álmomban fejem az eget érintette,
úgy tűnt, ajtód szolgái a nyakamra léptek!
Ó, nagytiszteletű Dzsámí, szerelmesem csalogánya!
Verseid közül ezt a kétsorost választottam:
„Mint rühes kutyák, kilógó nyelvvel,
egy cseppet remélve értem el kegyed tengeréhez.”
Mavláná Hálid Bagdádí (kuddisa sirruhu)

„Bizony, Mi világos győzelmet biztosítottunk neked” Fath: 1

Allah Küldöttének hívólevelei

A Nap nem ragyogná be a világot,
ha az a drága lélek el nem jött volna,
fényt nem adna a világnak,
ha a születés áldott pillanata el nem érkezett volna.
Kristályból és örömből
nem formálódott volna rózsaarc,
ha a szívekben tündöklő fény
testté nem vált volna.
Eyyübî