HAJBAR MEGHÓDÍTÁSA
A fényes Medinában voltak zsidók, akik látszólag muszlimok, valójában azonban képmutatók (munáfik) voltak. Mielőtt Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) kivándorolt volna Medinába, Medina népe Abdullah ibn Ubajj ibn Szalúlt választotta vezetőjévé. Drágakövekkel díszített koronát is adtak neki. Amikor Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) Medinába érkezett, Medina népe teljesen szeretett Prófétánk felé fordult, tiszteletet és figyelmet kezdett tanúsítani iránta, és őt követte. Ibn Szalúl egy sarokban maradt, minden becsület nélkül. Ibn Szalúlra már nem figyeltek. Ekkor Ibn Szalúl azon kezdett munkálkodni, hogy megölje Allah Küldöttét (sallallahu aleyhi ve sellem), vagy valamilyen bajt okozzon neki. Egy napon a zsidók összegyűltek nála. Terveket szőttek ezzel kapcsolatban, és Labíd ibn Ászimtól kértek segítséget. Labíd így szólt: „Ebben és ebben a negyedben él egy Hajra nevű öregasszony. Nagyon jártas a varázslásban (szihr). Keressétek meg.” Megtalálták azt az átkozott asszonyt, és ezer arany dirhamot és tíz vég szövetet adtak neki. Így szóltak: „Ha elpusztítod Mohammedet, még sokkal többet adunk neked.” Az öregasszony tűket szúrt egy galambfiókába, a cérnákat csomókra kötötte, és körbetekerte velük a galambfiókát. Medinán kívül egy elhagyatott kútba tette, és lezárta a nyílását. Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) megbetegedett. Tagjai mozdulatlanná váltak. Különféle gyógyszereket adtak neki, de nem használtak. Ez az állapot kilenc napig tartott.
Ekkor eljött Dzsibríl aleyhisselam, és hírül adta neki. Allah Küldöttét (sallallahu aleyhi ve sellem) odavezették. Felnyitotta a kutat, és kivette a galambfiókát. A cérnákon lévő csomókat azonban nem lehetett kibogozni. Dzsibríl aleyhisselam elhozta a Mu’avvizatajn (al-Falak és an-Nász) szúrákat. Így szólt: „Ó, Mohammed aleyhisselam! Olvasd el ezeket a szúrákat e csomók fölött.” Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) recitálni kezdte e szúrákat. Minden ájával, amelyet elmondott, kioldódott egy csomó, és kijött egy tű. Amikor a szúrákat (a két szúra tizenegy áját) végig elmondta, az összes csomó kioldódott. Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) teljesen megszabadult a betegségtől, és meggyógyult. Ezután hívatta azokat az átkozott embereket, és megdorgálta őket. Medina népe olyan büntetéseket szabott ki rájuk, hogy elpusztultak. A zsidó Labídot is elfogták, és Allah Küldötte elé vezették. Amikor Prófétánk megkérdezte tőle: „Miért csináltattad ezt?”, így felelt: „Az arany iránti szeretetemből.” Amikor a Társak közül néhányan azt mondták: „Ó, Allah Küldötte! Ha megengeded, levágjuk ennek a zsidónak a fejét!”, szeretett Prófétánk, aki soha senkit nem büntetett meg a saját személyéért, így szólt: „Az isteni büntetés, amelyet végül látni fog, sokkal súlyosabb”, és nem engedte, hogy megöljék.1 Amikor a zsidókat kiűzték Medinából, Arábia északi vidékeire mentek. Egy részük Hajbarban maradt, és ott telepedett le. Más részük északra, Sámba ment. Azért űzték ki őket hazájukból, mert merényletet szőttek Allah Küldötte ellen. A muszlimok iránti gyűlöletük, kapzsiságuk és bosszúvágyuk azonban soha nem aludt ki bennük. Sőt napról napra erősödött: minél előbb véget akartak vetni a Világegyetem Szultánja, Allahu teâlâ habíbja életének, és el akarták pusztítani az iszlám vallást.
Néhány előkelőjük így szólt: „Menjünk a gatafániakhoz, és kérjünk tőlük segítséget, hogy velük együtt harcoljunk a muszlimok ellen!” Mások pedig ezt mondták: „Hívjuk segítségül Fadak, Tajmá és Vádi l-Kurá zsidóit is, hogy mielőtt a muszlimok ránk támadnak, mi rohanjuk meg az ő városukat, és álljunk bosszút mindenért, ami történt!…” Hajbar zsidói elfogadták ezt a javaslatot, és segítségül hívták a környező zsidó törzseket és a gatafániakat. Csak a gatafániak közül rengeteg válogatott harcos érkezett, és Hajbarban megkezdődtek az előkészületek. Miközben így készülődtek, a Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) tudomást szerzett arról, mit tesznek a zsidók. Nagytiszteletű Abdullah ibn Raváha mellé három Társat rendelt, és azonnal elküldte, hogy tudja meg, mi történik Hajbarban. Abdullah ibn Raváha és három társa sietve megérkezett Hajbarba. Gazdag város volt nyolc erős várral és még több kisebb erődítménnyel, termékeny földekkel, rengeteg szőlőskerttel és gyümölcsössel. Nagytiszteletű Abdullah egyik társát a Sikk várába, a másikat a Katíba várába, a harmadikat a Natát várába küldte. Ő maga egy másik várba ment be. Három napig közelről vizsgálták a zsidók helyzetét és háborús előkészületeit. Három nap múlva a megbeszélt helyen találkoztak, sietve visszatértek Medinába, és egyenként elmondták Prófétánknak a zsidók összes előkészületét.
Szeretett Prófétánk megparancsolta Társainak, hogy sürgősen készüljenek fel. Hogy megakadályozza a zsidókat abban, hogy megtámadják Medina al-Munavvarát, elhatározta, hogy Hajbar ellen vonul. A Medinában lévő zsidók, amikor tudomást szereztek erről az elhatározásról, nyugtalanok lettek. Hogy megtörjék a muszlimok lelkierejét, ezt mondogatták: „Esküszünk, ha látnátok Hajbar várait és az ott összegyűlt bátor harcosokat, soha be nem tennétek oda a lábatokat!… A hegycsúcsokon álló, magas tornyú várakat páncélos hősök védik. Minden oldalról ezernyi katona jött a segítségükre!… Lehetséges egyáltalán, hogy ti meghódítsátok Hajbart?!…” A bátor Társak pedig így feleltek: „Allahu teâlâ megígérte habíbjának, hogy meghódítja Hajbart”, és ezzel kimutatták, hogy soha nem fognak félni a zsidóktól. A Társak e határozottsága még jobban elkeserítette és aggodalomba ejtette a zsidókat. A képmutatók feje, Abdullah ibn Ubajj sietve üzenetet küldött Hajbarba: „Mohammed kis erővel vonul ellenetek. Nincs mitől félni, de legyetek óvatosak, és vigyétek be vagyonotokat a várakba. Jöjjetek ki a várakból, és szálljatok szembe velük!” A nemes Társak befejezték előkészületeiket, otthon maradt családjukkal kölcsönösen bocsánatot kértek egymástól, elbúcsúztak tőlük, és Prófétánk köré gyűltek. Kétszáz lovas és ezernégyszáz gyalogos volt. Készen álltak arra, hogy szeretett Prófétánk parancsára terjesszék Allahu teâlâ vallását, dzsihádot folytassanak, és elnyerjék a sahídság fokát. Ekkor néhány asszony feladatot kért Prófétánktól: hogy a háborúban ételt készítsenek a Társaknak, ápolják a sebesülteket és a betegeket, bekötözzék a sebeket, gyógyszert készítsenek, és elvégezzék a többi munkát, amelyre képesek. Allah Küldötte könyörületet tanúsított irántuk, és nem fosztotta meg őket ettől a jutalomtól (szavab). Így a mudzsáhidokhoz húsz mudzsáhid asszony is csatlakozott, élükön nagytiszteletű Umm Szalamával, szeretett Prófétánk áldott feleségével.2
A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) a Gifár törzsből való nagytiszteletű Szibá’t hagyta helyetteséül Medinában, és kiadta a parancsot a Hajbar elleni indulásra. (Az is áll, hogy Numajla ibn Abdullahot hagyta ott.) Az út takbírokkal kezdődött. Azok a Társak, akik alapos okból nem vehettek részt a harcban, és azok, akiknek fiatal koruk miatt nem engedték meg, nemes irigységgel néztek Prófétánkra és bátor apjukra, nagyapjukra, apai és anyai nagybátyjukra és bátyjukra, és takbírokkal és fohászokkal búcsúztatták őket.
„Hajbar várát Ali ibn Abí Tálib keze által hódítják meg” Nemes hadísz
A naptár a hidzsra utáni hetedik év muharram hónapját mutatta. Prófétánk szent zászlaját nagytiszteletű Ali vitte, a jobbszárny parancsnoka pedig nagytiszteletű Omár volt.3 A balszárnyra Prófétánk egy másik Társat jelölt ki. Az út vidám hangulatban telt. A költők verseikben hálát adtak Allahu teâlânak az adományaiért, szalavátot mondtak szeretett Prófétánkra, és dicsérték a dicső Társakat. A Társak pedig, mintha ünnepre mennének, együtt kiáltották: „Allahu akbar! Allahu akbar! Lá iláha illallahu vallahu akbar!”, hogy csak úgy zengett tőle minden.
Minden pihenőhelyen a Világegyetem Szultánja így fohászkodott: „Allahom! Hozzád menekülök a jövő miatti aggodalomtól, a múlt miatti bánkódástól, a tehetetlenségtől és a lustaságtól, a fösvénységtől, a gyávaságtól és a hátat meggörbítő adósságtól, valamint a zsarnokok és az igazságtalan emberek uralmától!”
Amikor Hajbarhoz közeledtek, szeretett Prófétánk megállította Társait. Kezét felemelve bensőséges fohászba (munádzsát) kezdett: „Allahom, az egek és mindazok Ura, amelyekre árnyékot vetnek! Allahom, a földek és mindazok Ura, amelyek rajtuk vannak! Allahom, a sátánok és azok Ura, akiket tévútra vezetnek! Allahom, a szelek és azok Ura, amelyeket szétszórnak! Kérjük Tőled e hely javát és jólétét, az e helyen élő emberek javát és jólétét, és mindannak javát és jólétét, ami benne van. És Hozzád menekülünk e hely gonoszságától, az emberek gonoszságától és mindannak gonoszságától, ami benne van!”
A Társak ajkáról ez hangzott: „Ámin, ámin.” Ezután így szólt Társaihoz: „Haladjatok előre e szavakkal: »Bismillahirrahmanirrahim«.”
A nemes Társak a Nemes Küldött köré gyűltek, és ismét útnak indultak. Hajbar egyik legerősebb vára, Natát közelébe érkeztek.
Ott felütötték táborukat. Este volt, a naplementi ima (magrib) ideje. Allah Küldöttének nemes szokása volt, hogy nem támadott, amíg meg nem virradt, és előbb az iszlámra hívott. Ha a hívást nem fogadták el, megkezdődött a harc. Ezért a nemes Társak a reggelt várták. A zsidók közül senki sem vette észre, hogy megérkezett az iszlám serege. Amikor a Világegyetem Vezetője befejezte az általa vezetett hajnali imát (szubh), befejezte előkészületeit, és mozgásba hozta a mudzsáhidokat. Kétszáz lovas és ezernégyszáz gyalogos rendezett sorokban közeledett Natát vára elé. Ekkor a zsidók, akik kijöttek a várból, hogy a szőlőskertekben, gyümölcsösökben és a földeken dolgozzanak, hirtelen az iszlám katonáiba botlottak, és megdermedtek a rémülettől.
Így kiáltottak: „Esküszünk, ez Mohammed és rendezett serege!…”, és visszafelé kezdtek menekülni. Amikor szeretett Prófétánk ilyen állapotban látta őket, így szólt: „Allahu akbar! Allahu akbar! Hajbar elpusztult”, és háromszor megismételte ezeket az áldott szavait. Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) üzent a zsidóknak, hogy vagy legyenek muszlimok, vagy adják meg magukat, és fizessenek haradzsot és dzsizját; különben háború lesz, és vér fog folyni. A zsidók elmentek egyik előkelőjükhöz, Szallám ibn Miskamhoz, és elmondták neki, hogyan áll a dolog. Szallám harcra buzdította őket ezekkel a szavakkal: „Már korábban megmondtam nektek, hogy vonuljatok Mohammed ellen, de ti nem fogadtátok el. Legalább most ne legyetek erőtlenek a vele vívott harcban. Jobb nektek, ha a muszlimokkal harcolva elestek, mint ha úgy maradtok életben, hogy senkitek sem marad!…” A zsidók sietve a Katíba várába helyezték gyermekeiket és asszonyaikat, a Ná’imba az élelmiszert, a Natát várába pedig a katonáikat.
Az iszlám seregének arra a felszólítására, hogy fogadják el az iszlámot, a zsidók nyilazással feleltek. A mudzsáhidok pajzsukkal fogták fel a nyilakat. Szeretett Prófétánk parancsára kifeszítették az íjakat, és „Allahu akbar!…” kiáltással repültek a nyilak a vár tornyain lévő zsidókra. Ekkor megkezdődött a harc. Az egyik oldalon a Világegyetem Szultánja és bátor Társai harcoltak, hogy terjesszék az iszlámot, és okai legyenek annak, hogy a zsidók muszlimokká váljanak, és megmeneküljenek a Pokoltól. A másik oldalon a zsidók álltak, akik nem akarták megérteni a tanácsot, minden alkalommal hátba akarták támadni a muszlimokat, és makacsul elutasították, hogy meglássák az igazságot. Amikor látták, hogy a próféták pecsétje (Hátam al-anbijá) nem az ő népükből támadt, irigységből nem fogadták el őt. Már gyermekkora óta minden cselhez folyamodtak, ami csak eszükbe jutott, hogy eltegyék láb alól, de Allahu teâlâ oltalma miatt semmit sem tudtak tenni.
Az ezerhatszáz dicső mudzsáhidra több mint tízezer zsidó katona lőtte a nyilakat. A nemes Társak pajzsukkal védekeztek az egymás után záporozó nyilak ellen, és valahányszor alkalom adódott, a földre hullott nyilakat visszalőtték a zsidókra. Ennek ellenére a Társak közül néhányan megsebesültek.
Egy alkalommal nagytiszteletű Hubáb ibn Munzir nagy illemmel Allah Szeretettjéhez lépett, és megkérdezte: „Életem legyen áldozat érted, ó, Allah Küldötte! Nem volna jobb a tábort máshol felütni?” Prófétánk így szólt: „Ha Allahu teâlâ is úgy akarja, áthelyezzük, amikor beesteledik!” A mudzsáhidok nyíllövésnyi távolságra kerültek. A zsidók által a várból kilőtt nyilak egészen az iszlám tábor hátsó részéig elértek.4 Aznap estig nyilakkal harcoltak. A kilőtt nyilaktól mintegy ötven Társ sebesült meg. Amikor beesteledett, nagytiszteletű Mohammed ibn Maszlamát bízták meg azzal, hogy új helyet keressen a tábornak. Amikor azt mondta, hogy a Radzsí’ nevű hely alkalmas, az iszlám tábort oda helyezték át.
„Mi, próféták, nem hagyunk örökséget. Amit hátrahagyunk, az adomány (szadaka) a szegényeknek” Nemes hadísz
A hajbari hadjárat
A sebesülteket is ápolni kezdték.5 Másnap a bátor Társak Natát elé vonultak, és estig harcoltak. Az ostrom a harmadik, negyedik és ötödik napon is folytatódott. A zsidók szüntelenül csak védekeztek. Azokban a napokban szeretett Prófétánkat erős fejfájás gyötörte, ezért két napig nem lehetett a mudzsáhidok között. Az első napon nagytiszteletű Abu Bakrnak, a második napon nagytiszteletű Omárnak adta a zászlót. Mindketten a nemes Társak élén igen hevesen harcoltak a zsidók ellen, de a várat nem lehetett bevenni. Közben a zsidók, akiknek megnőtt a bátorságuk, kinyitották a vár kapuit, és támadásba lendültek. Ekkor kezdődött a közelharc, ember ember ellen. A csata nagyon hevessé vált. Valahányszor Prófétánk azt mondta Társainak: „Mondjatok takbírt: »Allahu akbar! Allahu akbar!…«”, a takbír hangjai közepette szeretettel és lelkesedéssel csaptak le kardjaik az ellenségre. Egy alkalommal Mahmúd, Mohammed ibn Maszlama testvére, sahídként halt meg. A harcok nagy hevességgel folytatódtak estig.
Másnap páncélba öltözve kijött a várból Marhab, Hajbar egyik leghíresebb parancsnoka. Óriás módjára erős és hatalmas ember volt. Addig egyetlen hős sem állt ki ellene, aki legyőzte volna. A mudzsáhidok felé fordult, és kérkedni kezdett: „Én vagyok Marhab, aki bátorságáról és hősiességéről híres!” Miközben így kérkedett, a Társak soraiból előugrott egy mudzsáhid. Odakiáltott Marhabnak: „Én pedig Ámir vagyok, aki nem fél berontani a rettenetes és heves csaták közepébe!”, és azonnal szembeszállt vele. Az óriás Marhab teljes erejéből lesújtott nagytiszteletű Ámirra kardjával, amelyre ez volt írva: „Akit érint, azt elpusztítja!…” A bátor Ámir egy szempillantás alatt felemelte pajzsát. Amikor a széles kard a pajzsba csapódott, erős csattanás zengett szerte, és a kard beleakadt a pajzsba.
Nagytiszteletű Ámir a Teremtőhöz folyamodott, felkiáltott: „Ó, Allah!”, és kardjával Marhab páncélba burkolt lábára sújtott. Amint a kard az acélpáncélhoz ért, visszapattant, és váratlanul a Társ saját lábát találta el. A kard heves visszapattanása átvágta nagytiszteletű Ámir lábán az ütőeret. A nemes Társak odafutottak, karjukra emelték Ámirt, és bevitték a táborba, hogy ellássák. Ámir (radiyallahu anh) azonban ott sahídként halt meg, és a Paradicsom legmagasabb fokaira szállt.6
A harc teljes hevességgel folytatódott. Estefelé szeretett Prófétánk felajánlotta a gatafániaknak, a társítóknak, akik négyezer katonával jöttek a zsidók segítségére, és bekapcsolódtak a harcba, hogy váljanak ki, és térjenek vissza országukba. Azt is megígérte nekik, hogy ha így tesznek, nekik adja Hajbar egyévi datolyatermését. A gatafániak azonban elutasították ezt az ajánlatot. Ekkor a Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) megparancsolta Társainak, hogy annak a várnak a környékén töltsék az éjszakát, amelyben a gatafániak voltak. A gatafániak nagyon féltek attól, hogy a mudzsáhidok éjjel rájuk támadnak, és sehogy sem tudtak elaludni. Azon az éjszakán egy hang, amelyről senki sem tudta, honnan jön, azt hirdette, hogy Gatafán földjét megrohanták, és családjukat és vagyonukat zsákmányul ejtették. Ez a hang háromszor hallatszott, és az összes gatafáni nagy félelemben hallgatta. Parancsnokuk, Ujajna is háromszor hallotta ugyanezt a hangot, és amikor pirkadni kezdett, fogta seregét, sietve eltávozott Hajbartól, és útnak indult országa felé. Reggel a zsidók csodálkoztak, hogy a gatafániak minden ok nélkül elhagyták Hajbart, és kétségbeestek. Nagyon meg is bánták, hogy segítségül hívták őket.
„Azon a napon, amikor bevettük Hajbar várát, Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) megtiltotta a házi szamár húsának evését és az ideiglenes házasság (nikáh al-mut’a) megkötését” Nagytiszteletű Ali (radiyallahu anh)
Nagytiszteletű Ali hősiessége
Azon a napon is heves harcok folytak Hajbar előtt, de a várat nem vették be. Este a Világegyetem Szultánja ezt az örömhírt adta: „Holnap olyan hősnek adom a zászlót, aki szereti Allahu teâlât és Küldöttét, és akit Allahu teâlâ és Küldötte is szeret. Allahu teâlâ az ő keze által ajándékoz győzelmet!”
Azon az éjszakán a nemes Társak izgatottan várták a reggelt. Mindegyikük remélte, hogy ő kapja a zászlót, és ezért fohászkodott Allahu teâlâhoz. Nagytiszteletű Bilál al-Habasí megható, szép hangján elmondta a hajnali azánt. Amíg az azán zengett, mindenkiben különös izgalom és különös gyönyörűség támadt, és az az isteni gyönyörűség olyan volt, hogy az ember nem tudott betelni vele. Amikor szeretett Prófétánk befejezte a hajnali imát, amelyben a Társak imámja volt, felállt. Megparancsolta, hogy hozzák el az áldott iszlám zászlót. Amíg hozták, a nemes Társak talpon várakoztak, és feszült figyelemmel füleltek, hogy meghallják a szavakat, amelyek a Nemes Küldött áldott ajkáról elhangzanak.
Végül a Világok Vezetője így szólt: „Allahu teâlâra esküszöm, aki Mohammedet a prófétasággal tisztelte meg, hogy ezt a zászlót egy olyan hősnek adom, aki nem tudja, mi a menekülés”, majd áldott szeme pillantásával végigtekintett a Társakon, és megkérdezte: „Hol van Ali?” A Társak így feleltek: „Ó, Allah Küldötte! Fáj a szeme.” Prófétánk így szólt: „Hívjátok ide hozzám.” Azokban a napokban nagytiszteletű Ali szeme annyira megfájdult, hogy nem tudta kinyitni. Elmentek hozzá, elmondták neki, miről van szó, és karon fogva Allah Küldötte elé vezették. A Világegyetem Szultánja fohászkodott Allahu teâlâhoz, hogy nagytiszteletű Ali gyógyuljon meg, áldott ujjait megnedvesítette nyálával, és végigsimított velük Ali szemén. Abban a pillanatban nagytiszteletű Ali szemében semmi fájdalom sem maradt. Ezután ezzel a fohásszal is fohászkodott érte: „Uram! Tartsd távol tőle a hőség és a hideg gyötrelmét!” Aztán áldott kezével páncélt adott nagytiszteletű Alira, felkötötte neki a kardját, kezébe adta a fehér iszlám zászlót, és így szólt: „Harcolj, amíg Allahu teâlâ győzelmet nem ajándékoz neked. És vigyázz, nehogy visszafordulj!” Nagytiszteletű Ali így szólt: „Életem legyen áldozat érted, ó, Allah Küldötte! Harcolni fogok velük, amíg be nem lépnek az iszlám vallásba.” Szeretett Prófétánk pedig így szólt: „Allahra mondom, ha Allahu teâlâ miattad csak egyetlen embert is az igaz útra vezet közülük, az jobb neked, mintha rengeteg vörös tevéd volna, és mindet adományként szétosztanád Allah útján.”7
Amíg nagytiszteletű Ali kezében a zászlóval a zsidó vár felé haladt, a dicső Társak követték. Amikor egészen a vár közelébe értek, és a zászlót egy szikla tövébe tűzték, kinyíltak Natát várának kapui.
Kijöttek a zsidó rohamcsapatok. Hajbar legkiválóbb hősei voltak. Mindegyikük kettős páncélt viselt, és vasvértezetbe burkolózott. Egyikük nagytiszteletű Ali felé lépett, és kiállt vele párviadalra. Hárisz volt az, Marhab testvére, akinek nem akadt párja bátorságban. Hevesen előrerontott… Miközben két acél csengése töltötte be a csatateret, Zulfikár villámként felvillant, és elválasztotta Hárisz fejét a testétől. Abban a pillanatban az „Allahu akbar! Allahu akbar!” kiáltások az egekig zengtek. Amikor Marhab meghallotta, hogy megölték a testvérét, katonáival teljes vágtában a csatatérre rohant, és szembeszállt nagytiszteletű Alival. Ő is kettős páncélt viselt. Két kardot kötött fel, és hatalmas termetével óriásra emlékeztetett. Dühöngve kérkedni kezdett: „Én vagyok Marhab, aki akkor lép a csatatérre és harcol hősiesen, amikor a csaták a leghevesebbek! Én még az üvöltő oroszlánokat is átdöföm lándzsával vagy karddal!…”
Nagytiszteletű Ali (karramallahu vadzsheh ve radiyallahu anh) így felelt: „Én vagyok az, akit anyja Hajdarnak (Oroszlánnak) nevezett el. Olyan vagyok, mint a félelmet keltő oroszlán! Hős vagyok, aki egyetlen csapással a földre terít!…”
Amikor Marhab nagytiszteletű Alitól meghallotta a „Hajdar” szót, félelem lopózott a szívébe. Azon az éjszakán ugyanis álmában egy oroszlán széttépte. Nem éppen ez volt az az oroszlán, amelyet álmában látott? Ekkor az óriás Marhab előrerontott, nagytiszteletű Ali pedig pajzsával felfogta a csapást. Majd Allahu teâlâhoz folyamodott, felkiáltott: „Ó, Allah!…”, és Zulfikárt úgy sújtotta le a hitetlen fejére, hogy kettévágta a vastag acélpajzsot, amelyet a hatalmas Marhab Zulfikár elé tartott, és az acélsisakot is, fejét pedig a koponyája tetejétől a tarkójáig kettéhasította; nyakából csatornaként tört elő a vér, és hatalmas teste a földre zuhant. Zulfikár rettenetes hangja Hajbar minden zugában hallatszott. Prófétánk így szólt: „Örüljetek! Hajbar meghódítása most már könnyebb.” A nemes Társak elámultak nagytiszteletű Ali e hőstettén, és „Allahu akbar! Allahu akbar!…” kiáltásokkal megzengették az egeket.
A harc teljes hevességgel folytatódott. Egy alkalommal, amikor a nemes Társak a harcban a vár kapujához közeledtek, egy zsidó karddal nagytiszteletű Ali pajzsára sújtott. A pajzs a földre esett, de nem volt idő lehajolni és felvenni. A zsidó nem akarta elszalasztani az alkalmat: felkapta a pajzsot, és visszamenekült. Allah oroszlánja, akit ez nagyon bántott, Zulfikárral szétszórta a körülötte lévő ellenségeket, majd elhatározta, hogy a vár kapujából csinál magának pajzsot. A „Bismillahirrahmanirrahim” szavakkal megragadta a hatalmas vaskapu karikáit. Megrázta sarokvasait, és kitépte őket a falból… Miközben nagytiszteletű Ali a kaput kitépte, a vár az alapjaiban megrendült. Ezt a kaput, amelyet nyolc-tíz hős még a helyéről sem tudott volna elmozdítani, egy kézzel pajzsként felemelte, és harcolni kezdett. Ez a hihetetlen esemény szeretett Prófétánk csodája és nagytiszteletű Ali karámája volt.8
Egymás után még hat, a legbátrabb zsidó hősök közül való harcos állt ki ellene. Amikor Allah engedelmével őket is legyőzte, nagytiszteletű Ali bátor társaival együtt behatolt a várba. Ekkor a vár belsejében folyt a harc. Hamarosan senki sem maradt, aki ellenállt volna nekik. Az iszlám zászlót kitűzték a várra. Így esett el Natát, a legerősebb váruk. Szeretett Prófétánk megcsókolta nagytiszteletű Ali szemét, és így szólt: „A hősiességért, amelyet tanúsítottál, Allahu teâlâ és Küldötte is elégedett veled.” Amikor Ali meghallotta ezeket az áldott szavakat, sírva fakadt örömében. Amikor Prófétánk megkérdezte tőle: „Miért sírsz?”, így felelt: „Életem legyen áldozat érted, ó, Allah Küldötte! Örömömben sírok. Mert Allahu teâlâ és Küldötte elégedett velem.” Erre szeretett Prófétánk így szólt: „Nemcsak én, hanem Dzsibríl, Míkáíl és az összes angyal is elégedett veled.” Ekkor a Dausz törzsből négyszáz muszlim érkezett Prófétánk segítségére.9 Ezután heves harcok folytak a többi vár bevételéért. Amikor Hajbar maradék hét erős vára is egymás után elesett, a zsidók, akik nem láttak más kiutat, követeket küldtek, és békét kértek. Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) elfogadta ezt az ajánlatot, és a következő pontokban állapodtak meg: 1. Azoknak a zsidóknak a vérét, akik ebben a csatában a muszlimok ellen harcoltak, nem ontják ki. 2. A Hajbart elhagyó zsidók csak a gyermekeiket és egy teveteher szükséges háztartási holmit vihetnek magukkal. 3. Minden egyéb ingó és ingatlan vagyon – minden fegyver, mint a páncélok, kardok, pajzsok, íjak és nyilak, a rajtuk lévőn kívül minden ruha, a szövetek, az arany, továbbá a kincstárak, minden állat, mint a lovak, tevék és juhok… mindaz, amijük van – a muszlimoké marad. 4. Semmit abból, amit a muszlimoknak kell hagyni, semmilyen módon nem rejtenek el. Akik valamit elrejtenek, kívül esnek Allahu teâlâ és Küldötte oltalmán (amán)…
„Én vagyok az, akit anyja Hajdarnak (Oroszlánnak) nevezett el. Olyan vagyok, mint a félelmet keltő oroszlán!” Nagytiszteletű Ali (radiyallahu anh)
Kinána ibn Rabí’t, aki nem tartotta be ezeket a feltételeket, és bőrtömlőkben a földbe ásta kincseit, megbüntették. A megszerzett hadizsákmánynak se vége, se hossza nem volt. Hajbar egész termékeny földje és datolyaligetei az iszlám seregéé lettek.10 Ekkor az országukba visszatért gatafániak újra eljöttek Hajbarba, hogy segítsenek a zsidóknak. Amikor látták, hogy Prófétánk meghódította Hajbart, és elfogadta a zsidók megadását, így szóltak: „Ó, Mohammed! Megígérted nekünk, hogy ha elhagyjuk Hajbart, nekünk adod Hajbar egyévi datolyatermését. Mi megtartottuk a szavunkat. Add hát oda nekünk!” Prófétánk így szólt hozzájuk: „Legyen tiétek az a bizonyos hegy.” A gatafániak megpróbáltak fenyegetőzni: „Akkor harcolni fogunk veletek.” A Nemes Küldött így szólt: „Legyen Dzsanafa a csatamezőnk.” Dzsanafa Gatafán egyik vidékének neve volt. Amikor a gatafániak ezt meghallották, félelmükben meghátráltak, és elmentek.
Szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) és bátor Társai Hajbar meghódítása alatt nagyon elfáradtak. Egyrészt a sebesülteket ápolták, másrészt pihentek.
Zajnab, Szallám ibn Miskamnak, a zsidók egyik előkelőjének felesége, méreggel akarta megölni Prófétánkat. Ezért levágott és megsütött egy juhot, és sok mérget tett a húsába. Aztán Allah Küldötte elé járult, és azt mondta, hogy ajándékot hozott. A Nemes Küldött elfogadta, hívta Társait, és mindannyian együtt leültek enni. A Világok Vezetője letépett egy darabot a sült juhból, azt mondta: „Bismillahirrahmanirrahim”, és áldott szájába tette. Miután néhányszor megrágta, azonnal kivette áldott szájából, és így szólt: „Ó, Társaim! Húzzátok vissza a kezeteket ettől az ételtől! Mert ez a lapockahús tudtomra adta, hogy meg van mérgezve.” A Társak azonnal visszahúzták kezüket az ételtől. Nagytiszteletű Bisr ibn Bará azonban, aki evett egy falatot a húsból, azonnal elkékült, és sahídként halt meg. Szeretett Prófétánkhoz eljött Dzsibríl aleyhisselam, és azt mondta neki, hogy áldott két lapockája között köpölyözéssel (hidzsáma) eresszen vért, hogy megmeneküljön az áldott nyálával elkeveredett méreg hatásától. Így is történt. Ezután a mérgezett sültet elásták a földbe. Zajnabot, aki ezt tette, elfogták, és Prófétánk elé vezették.
Prófétánk megkérdezte tőle: „Te mérgezted meg ezt a sült juhot?” Beismerte, amit tett, és így szólt: „Igen! Én mérgeztem meg!” Amikor Prófétánk megkérdezte tőle: „Miért akartad ezt tenni?”, így felelt: „Megölted a férjemet, az apámat és a nagybátyámat. Azt mondtam magamban: »Ha valóban próféta, Allah tudtára adja. Ha nem az, a méreg hatni fog rá, és meghal. Így megszabadulunk tőle.«” A nemes Társakat nagyon elszomorította ez az eset. Amikor megkérdezték: „Életünk legyen áldozat érted, ó, Allah Küldötte! Megöljük?”, a Világok Vezetője, aki minden sértést megbocsátott, amely az ő személyét érte, neki is megbocsátott. Amikor Zajnab látta ezt a nagy könyörületet, kimondta a tanúságtételt (kalimat as-saháda), és muszlim lett.11 A Hajbarban szerzett zsákmány és foglyok között volt Szafijja is, Hujajj ibn Ahtab lánya. A főparancsnok jogán Prófétánknak jutott. A Világok Vezetője szabadon bocsátotta foglyát. Szafijja ettől nagyon meghatódott, teljes szívéből kimondta a tanúságtételt (kalimat as-saháda), és muszlim lett. Szeretett Prófétánk ennek nagyon megörült, és házasságával (nikáh) tisztelte meg és örvendeztette meg anyánkat, nagytiszteletű Szafijját. Így lett nagytiszteletű Szafijja a hívők anyja. A menyegzőt Szahbá nevű helyen tartották, és dinnyéből és datolyából valímát, vagyis lakodalmi lakomát készítettek.12
Anyánk, Szafijja áldott szemén kék folt látszott.
Amikor szeretett Prófétánk megkérdezte tőle: „Mi ez a nyom?”, így felelt: „Egy éjjel azt álmodtam, hogy a Hold leszállt az égből, és az ölembe hullott. Amikor elmondtam férjemnek, Kinánának, így szólt: »Szemet vetettél arra, hogy annak az arab királynak a felesége légy, aki ellenünk vonul!«, és szemen ütött, és ahogy látjátok, elkékült.” Amikor Hajbar elesett, a zsidók ezzel az ajánlattal jöttek Prófétánkhoz: „Ó, Mohammed! Mi elmegyünk Hajbarból. De jól értünk a földműveléshez, a szántóföldek, szőlőskertek és gyümölcsösök gondozásához. Ha akarod, add nekünk bérbe ezt a termékeny földet. Mi megműveljük ezeket a birtokokat, és a termés felét neked adjuk!” Szeretett Prófétánknak és a Társaknak nem volt idejük a mezei munkára. Az iszlám vallás terjesztésén fáradoztak, és éjt nappallá téve szüntelenül munkálkodtak az Allah útján folytatott dzsihádért (dzsihád fí szabílillah).13 Prófétánk elégedett volt ezzel az ajánlattal, és így szólt: „Azzal a feltétellel, hogy kiűzünk benneteket, amikor csak akarjuk.” A zsidók ezt elfogadták, és megművelni kezdték Hajbar földjét.14 Prófétánk Társaival győztesen tért vissza Medinába. Azokban a napokban a Társak, az Abesszíniába kivándorolt muhádzsirok utolsói, köztük Umm Habíba (radiyallahu anhá), Dzsa’far ibn Abí Tálib vezetésével a Nadzsásí által biztosított két hajóra szálltak, és Dzsár kikötőjében partra szálltak. Onnan tevéken érkeztek Medinába. Amikor Prófétánk látta, hogy tizenkét évvel azelőtt Abesszíniába kivándorolt Társai Dzsa’far ibn Abí Tálib vezetésével visszatértek, nagyon megörült. Homlokon csókolta nagytiszteletű Dzsa’fart, keblére ölelte, és így szólt:
„Ó, Társaim! Húzzátok vissza a kezeteket ettől az ételtől! Mert ez a lapockahús tudtomra adta, hogy meg van mérgezve” Nemes hadísz
„Nem tudom, minek örüljek: Hajbar meghódításának vagy Dzsa’far érkezésének. Ti kétszer vándoroltatok ki: az abesszin földre is és az én szülőföldemre is.” Átadták Allah Küldöttének az ajándékokat és a levelet, amelyet Nadzsásí Ashama küldött. Anyánkkal, Umm Habíbával ugyanebben az évben volt a menyegző. Anyánk, Umm Habíba akkor harminchat éves volt. A Hajbarban szerzett zsákmányt szétosztották a hudajbijjai szerződésben és a hajbari csatában részt vett Társak, az abesszíniai hidzsrából visszatért Társak, valamint a hódításban részt vevő Dausz törzs között.15
Hajbar meghódításával Arábia összes zsidója Prófétánk uralma alá került. Többé nem volt lehetőségük a társítók megsegítésére. A környező törzsek és államok is megértették, hogy a muszlimok, akik bevették Hajbar várát, amelyet fegyverei és serege miatt szinte bevehetetlennek tartottak, nagy erővel rendelkeznek, és óvakodni kezdtek ettől az iszlám államtól. A mekkai társítók Hajbar meghódítása miatt nagy bánatba és kétségbeesésbe estek. E hódítás után sok kis és nagy törzs jött Medina al-Munavvarába, hogy muszlimmá legyen, és abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a Társak közé tartozhatott, még a gatafániak is… Néhány törzset pedig, amely nem tért észhez, sereg küldésével vetettek alá.