A MU’TAI CSATA

A hidzsra utáni nyolcadik évben a Világegyetem Vezetője (aleyhi efdalussalavat), aki könyörület a világok számára, ismét követeket küldött különféle törzsekhez és államokhoz, hogy az iszlám terjedjen. Némelyiküktől kedvező válaszok érkeztek, nagytiszteletű Hárisz ibn Umajrt azonban, akit a busrai helytartóhoz küldtek, keresztény katonák elfogták Mu’ta falujában, a sámi Balká vidékén. Nagytiszteletű Háriszt Surahbíl ibn Amr sámi helytartó elé vezették, és bár követ volt, aljas módon megölték, és sahídként halt meg.1

Szeretett Prófétánkat nagyon elszomorította ez a hír, és azonnal megparancsolta, hogy gyűjtsék össze bátor Társait. A Társak, akik megkapták a parancsot, kölcsönösen bocsánatot kértek gyermekeiktől, elbúcsúztak tőlük, és sietve összegyűltek a dzsurfi táborban. Amikor a Legkedvesebb Küldött befejezte a déli imát, amelyet vezetett, így szólt: „Ennek a dzsihádra induló népnek Zajd ibn Háriszát jelöltem ki parancsnokul! Ha Zajd ibn Hárisza sahídként hal meg, lépjen a helyére Dzsa’far ibn Abí Tálib. Ha Dzsa’far ibn Abí Tálib sahídként hal meg, lépjen a helyére Abdullah ibn Raváha. Ha Abdullah ibn Raváha is sahídként hal meg, válasszanak a muszlimok maguk közül valakit, aki méltó rá, és tegyék meg parancsnokukká!”

Erre a nemes Társak, akik megértették, hogy az említett hősök sahídként fognak meghalni, sírva fakadtak: „Ó, Allah Küldötte! Bárcsak életben maradnának, hogy hasznukat vegyük!…” Prófétánk nem felelt nekik, hanem hallgatott.2 Az ott lévő nagytiszteletű Zajd, Dzsa’far és Abdullah is hallották ezt, és nagy öröm fogta el őket. Legnagyobb céljuk ugyanis az volt, hogy Allahu teâlâ vallásának terjesztése közben sahídként haljanak meg. Az örömhírt megkapták, és saját fülükkel hallották. A mudzsáhidok befejezték előkészületeiket, és parancsnokaikra vártak. Szeretett Prófétánk átadta a fehér iszlám zászlót nagytiszteletű Zajd ibn Háriszának. Megparancsolta neki, hogy menjen el egészen arra a helyre, ahol nagytiszteletű Hárisz ibn Umajr sahídként halt meg, és ott hirdesse az iszlámot. Ha nem fogadják el, megparancsolta neki, hogy harcoljon az ellenséggel. Nagytiszteletű Abdullah ibn Raváha sírva fakadt, amikor parancsnoktársaitól búcsúzott. Megkérdezték tőle: „Ó, Ibn Raváha! Miért sírsz?” A költő Abdullah ibn Raváha így felelt:

Sírásom oka
nem e világ szeretete,
és nem is, Allahra mondom,
hogy vágyakozni fogok utánatok.
Az igazi ok ez:
nemes Koránjában
Urunk egy ájában
így szól:
„Tudjátok bizonnyal,
hogy közületek
nincs senki, aki
a Pokolhoz el ne jutna…”
Hallottam ezt az áját,
amikor Allah Küldötte recitálta.
Ha a Pokolhoz jutok,
hogyan viselem el türelemmel!

Társai fohászkodtak érte: „Csatoljon Allahu teâlâ szeretett szolgáinak seregéhez, hogy a jók között légy!” Ezután nagytiszteletű Abdullah ibn Raváha így szólt: „Én azonban azt akarom, hogy Allahu teâlâ megbocsásson nekem. És sahídként akarok meghalni egy kardcsapástól, amely után a vér spriccel és habzik, vagy egy lándzsadöféstől, amely megégeti a májamat és a beleimet!…” Amikor a sereg indulni készült, nagytiszteletű Abdullah ibn Raváha Prófétánkhoz ment, elbúcsúzott, és megkérdezte: „Ó, Allah Küldötte! Adsz nekem valami tanácsot, amelyet megjegyzek, és soha nem felejtek el?” Prófétánk így szólt hozzá: „Holnap olyan földre érsz, ahol nagyon kevés leborulást végeznek Allahu teâlâ előtt. Ott sokasítsd meg a leborulásokat és az imákat.” Amikor Abdullah ibn Raváha így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Adsz még valami tanácsot?”, szeretett Prófétánk így szólt: „Mindig emlegesd Allahu teâlât. Mert Allahu teâlâ megemlegetése (zikr) segít elérni azt, amit remélsz.”

A háromezerfős iszlám sereg „Allahu akbar! Allahu akbar!” kiáltások közepette indult útnak. Szeretett Prófétánk és a Medinában maradt Társak Szanijjat al-Vadáig kísérték a mudzsáhidokat, a harcosokat (gázi). Ott a Világok Vezetője így szólt az áldott iszlám sereghez: „Azt ajánlom nektek, hogy teljesítsétek Allahu teâlâ parancsait, és kerüljétek tilalmait, legyetek jók a veletek lévő muszlimokhoz, és bánjatok velük szépen. Harcoljatok Allahu teâlâ útján, és közben emlegessétek a nevét. Ne sikkasszátok el a hadizsákmányként szerzett vagyont. Ne szegjétek meg az esküt. Ne öljetek meg gyermekeket! Ott a keresztény templomokban olyan embereket találtok, akik visszavonultak a világtól, és az istenszolgálatnak szentelték magukat. Vigyázzatok, hozzájuk ne nyúljatok! Rajtuk kívül olyan emberekre is bukkantok, akiknek fejében sátánok fészkeltek be – azoknak kardotokkal vágjátok le a fejét. Ne öljetek meg asszonyokat és elaggott öregeket. Ne égessétek fel és ne vágjátok ki a fákat. És ne romboljátok le a házakat!”

Zajd ibn Hárisza főparancsnoknak így szólt: „Amikor a társítók közül való ellenségeddel találkozol, hívd őket a három dolog egyikére!… (Ha muszlimok lesznek,) hívd őket, hogy vándoroljanak ki (tegyenek hidzsrát) Medinába, amely a muhádzsirok hazája! Ha elfogadják hívásodat, add tudtukra, hogy ugyanazok a jogaik lesznek, mint a muhádzsiroknak, és ugyanazok a kötelességeik, mint a muhádzsiroknak.

Ha muszlimok lesznek, de inkább a saját földjükön maradnak, add tudtukra, hogy olyanok lesznek, mint a beduinok a muszlimok között, hogy rájuk az az isteni rendelkezés vonatkozik, amely a beduinokra, hogy a hadizsákmányból semmit sem különítenek el nekik, és hogy a zsákmányból csak azok részesülnek, akik a muszlimok oldalán harcolnak!

Ha nem fogadják el az iszlámot, hívd őket, hogy fizessenek dzsizját! Azokat közülük, akik ezt elfogadják, ne bántsd! Ha pedig a dzsizja fizetésébe sem egyeznek bele, folyamodj Allahu teâlâ segítségéhez, és harcolj velük!…”

E tanácsok után elbúcsúzott a mudzsáhidoktól. Az iszlám sereg takbírkiáltások közepette elvonult. Akik ott maradtak, integettek a távozóknak, és fohászkodtak: „Óvjon meg benneteket Allahu teâlâ minden veszélytől, és hozzon vissza épen és egészségesen…” Amíg el nem tűntek a látóhatáron, könnyes szemmel és nemes irigységgel néztek utánuk…

„Zajd ibn Háriszát jelöltem ki parancsnokul! Ha ő sahídként hal meg, lépjen a helyére Dzsa’far ibn Abí Tálib. Ha ő sahídként hal meg, lépjen a helyére Abdullah ibn Raváha. Ha ő is sahídként hal meg, válasszatok valakit magatok közül” Nemes hadísz

A szent zászló Zajd ibn Hárisza kezében lobogott, és a mudzsáhidok ismeretlen, hosszú útra indultak, hogy Allahu teâlâ vallását szolgálják. Az iszlám sereg gyorsan haladt Szíria felé. Az út esemény nélkül és vidám hangulatban telt. A mudzsáhidok alig várták, hogy találkozzanak az ellenséggel. Azok között, akik vágytak arra, hogy sahídként haljanak meg, az egyik legsóvárgóbb nagytiszteletű Abdullah ibn Raváha volt. Zajd ibn Arkam így beszélte el: „Árva voltam, aki Abdullah ibn Raváha gondoskodása alatt nőtt fel. Amikor elindult a mu’tai hadjáratra, engem is maga mögé ültetett a tevéjére. Éjjel, amikor már egy ideje haladtunk, ezek a kétsorosok hagyták el az ajkát:

Ó, tevém! Ha a sivatagi kúthoz elviszel,
és onnan még négy pihenőnyit tovább viszel,
semmilyen más útra nem viszlek többé,
hamarosan gazda nélkül maradsz, tudd meg.
Én, úgy látszik, nem térek vissza házamba,
remélem, sahídként halok meg ebben a harcban.
Az utolsó pihenőnél a hívők gyorsan megelőztek,
ó, Ibn Raváha, még a hozzád legközelebb állók is
elszakították a testvériség kötelékét, és továbbmentek,
Hakk teâlânak hagytak téged, és elmentek.
Már nem gondolok arra, milyen vagyon marad utánam,
egyáltalán nem bánom sem a fákat, sem a datolyát!

Amikor ezt meghallottam, sírva fakadtam. Abdullah ibn Raváha megérintett az ostorával, és így szólt: »Ó, te csintalan! Mi bajod? Mi károd abból, hogy így beszélek? Ha Allahu teâlâ megajándékoz a sahídság fokával, te az állaton visszatérsz, és hazaérsz. Én pedig megmenekülök e világ minden bajától, gondjától, bánatától és viszontagságától, és nyugalmat találok.« Leszállt, és két rakát imát végzett. Végül, miután sokáig fohászkodott, így szólított: »Ó, gyermek!« Amikor azt mondtam: »Igen, itt vagyok«, így szólt: »Ezen a hadjáraton, ha Allah is úgy akarja (insallah), megajándékoznak a sahídság fokával!«”

Miközben a bátor Társak Szíriához közeledtek, Surahbíl ibn Amr sámi helytartó már régen hallotta, hogy közeledik az iszlám sereg. Azonnal tájékoztatta erről Hérakleiosz bizánci császárt (kajszar), és amikor tőle nagy segítséget kapott, megnyugodott. Az általa összegyűjtött adatok szerint ugyanis a muszlimok csak három-ötezren voltak. Az ő serege ezzel szemben meghaladta a százezret, és fegyvereinek se szeri, se száma nem volt. Amikor a nemes Társak (aleyhimurridvan) a sámi földeken Ma’ánba érkeztek, megtudták, hogy a bizánciak százezres sereggel vonulnak ellenük. Ott megálltak, és két éjszakát maradtak. Nagytiszteletű Zajd ibn Hárisza parancsnok összegyűjtötte társait, és tájékoztatta őket a helyzetről. Megkérdezte tőlük, mit gondolnak, mit kell tenni a bizánci sereggel szemben. Néhány Társ így beszélt: „Ne ütközzünk meg a bizánci sereggel, hanem váratlanul törjünk be az országukba. Ejtsük foglyul az embereiket, és térjünk vissza Medinába.” Mások pedig így beszéltek: „Írjunk levelet a Küldöttnek (aleyhisselam), és tudassuk vele, milyen nagy az ellenség száma. Kérjük, hogy sürgősen küldjön sereget, vagy kérdezzük meg, mit tegyünk.” Amikor már úgy ítélték, hogy a második vélemény a megfelelőbb, nagytiszteletű Abdullah ibn Raváha beszállt a beszélgetésbe, és így szólt:

„Mindig emlegesd Allahu teâlât. Mert Allahu teâlâ megemlegetése (zikr) segít elérni azt, amit remélsz” Nemes hadísz

Ó, népem, miért haboztok?
Nem azzal a szándékkal jöttünk-e a harcba, hogy sahídként haljunk meg?
A hitetlenekkel soha nem azért harcoltunk,
mert sok fegyverünk és lovasunk lett volna.
Oroszlánként harcoltunk annak a vallásnak
az erejével, amelyet Allahu teâlâ nekünk ajándékozott.
Menjetek, harcoljatok, ebben bizonnyal jó van,
e dolog vége vagy a sahídság, vagy a győzelem.
Allahra mondom, Badr napján két lovunk volt,
Uhudnál egy lovunk, és fegyverünk igen kevés.
Ha e harcban győzelem van elrendelve nekünk,
azt úgyis megígérte nekünk Allah és a Próféta.
Hakk teâlâ soha nem tér el ígéretétől,
ezért, ó, hívők, előre!
És ha az van elrendelve, hogy sahídként haljunk meg,
a Paradicsomban találkozunk sahíd testvéreinkkel.

Nagytiszteletű Abdullah ibn Raváha e szavai bátorságot öntöttek a mudzsáhidokba. Így szóltak: „Allahra mondom, Ibn Raváha igazat beszél.” A döntés most megszületett: harcolni fognak, amíg sahídként meg nem halnak. Amikor a dicső Társak Mu’ta falujába érkeztek, szembetalálták magukat a százezres bizánci sereggel.

A MU’TAI CSATA

A hegyek és a köves síkságok tele voltak ellenséges katonákkal. Az egyik oldalon a háromezres iszlám sereg állt, amely azért, hogy Allahu teâlâ vallását terjessze, egészen Medinából indult el, és Sámba érkezett, a másik oldalon pedig a százezer hitetlen sokasága, amely azért gyűlt össze, hogy elfojtsa az iszlámot… Látszólag az erőviszonyok össze sem voltak hasonlíthatók. Egy muszlimnak tehát több mint harminc bizáncival kellett megküzdenie. Mindkét fél csatarendbe állt. Ekkor Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) parancsára az iszlám seregből küldöttség indult a bizánci táborba. Azt javasolták a bizánci seregnek, hogy fogadja el az iszlámot, vagy fizessen dzsizját. A bizánciak azonban elutasították ezt a hívást. Nem volt több vesztegetni való idő. Nagytiszteletű Zajd ibn Hárisza parancsnok, kezében a szent iszlám zászlóval, támadásra adott parancsot seregének. A mudzsáhidok, akik erre a pillanatra vártak, „Allahu akbar!” kiáltással nyílként rontottak előre. Villámként rántották ki kardjaikat, és forgószélként hatoltak az ellenség közepébe… A lovak nyerítése, a kardok csengése, a takbírkiáltások és a sebesültek nyögése az egekig szállt, és a csatatér már a csata elején vértengerré változott. Valahányszor a dicső Társak meglendítették kardjukat, vagy egy fejet, vagy egy kart vágtak le.

Nagytiszteletű Zajd, akinek kezében Allah Küldöttének fehér zászlója volt, „Allah, Allah” kiáltással harcolt az ellenség közepén. Suhogó kardjaival egy szempillantás alatt megtisztította maga körül a teret, és az ellenség megbánta, hogy szembeszállt vele. A dicső Társak, akik látták parancsnokuk hősies harcát, nem maradtak le mögötte: mindegyikük igyekezett egymaga harminc ellenséget lesújtani kardjával és a földre teríteni. Egy alkalommal egyszerre több lándzsa fúródott nagytiszteletű Zajd parancsnok áldott mellébe. Utánuk újabb lándzsák repültek. A dicső Társ testét teljesen átdöfték. Végül Zajd ibn Hárisza a forró földre rogyott, és megitta a sahídság serbetjét, amelyre annyira vágyott.

Nagytiszteletű Dzsa’far, aki Zajd ibn Hárisza után következett, azonnal megragadta a zászlót. A mudzsáhidok, akik látták, hogy az iszlám zászló lobog, új lelkesedéssel folytatták a harcot. Nagytiszteletű Dzsa’far is hősiesen harcolt, mint Zajd ibn Hárisza. Egyrészt támadta az ellenséget, másrészt bátorságot és lendületet öntött társaiba. Ez az új parancsnok, aki igazi hősként harcolt, még gyorsabb és hevesebb mozdulatokkal forgatta kardját, és nem hagyta lélegzethez jutni az ellenséget. A harc hevében nagytiszteletű Dzsa’far meglehetősen messze került társai elé. A bizánciak közepén egymaga harcolt, és egyenként sújtott le mindegyikükre kardjával. Nem tartott azonban sokáig, amíg megértette, hogy erről az útról nincs visszatérés. A bátor parancsnok így szólt: „Az én dolgom, hogy minden hitetlenre lesújtsak kardommal!”, és az áldott „Allahu akbar!… Allahu akbar!…” szavakból merített új lelki erőt. Minden kardcsapással eltett láb alól egy ellenséget, és senkit sem engedett magához. Allahu teâlâ áldott neve nem hagyta el ajkát, és kimeríthetetlen erővel harcolt. Végül egy ellenséges katona a jobb karjára sújtott kardjával. Nagytiszteletű Dzsa’far, akinek levágták a jobb karját, bal kezével kapta el a szent iszlám zászlót, mielőtt a földre esett volna. Felemelte, és újra meglobogtatta. Aztán újabb kardcsapás… A bal karját is levágták. Ekkor úgy próbálta lobogtatni a zászlót, hogy levágott karjai között a mellére szorította. Az egymás után hevesen lecsapó ellenséges kardoktól azonban elnyerte a sahídság fokát, amelyre annyira vágyott. Áldott lelke a Paradicsom legmagasabb fokaira szállt… Testén több mint kilencven kard- és lándzsasebet számoltak meg.3 A bátor mudzsáhidok, akik látták, hogy parancsnokuk sahídként halt meg, felkapták a földre hullott iszlám zászlót, és átadták nagytiszteletű Abdullah ibn Raváhának.

„Ó, népem, miért haboztok? Nem azzal a szándékkal jöttünk-e a harcba, hogy sahídként haljunk meg?” Abdullah ibn Raváha (radiyallahu anh)

Ő is lóháton, a zászlót lobogtatva hevesen rátámadt az ellenségre. Egyrészt a földre terítette az útjába álló ellenséget, másrészt így szólt:

Ó, lelkem (nafsz), bizonnyal engedelmeskedsz nekem,
ma sahídként halok meg, ebben a harcban megesküdtem.
Vagy önként beleegyezel ebbe magad,
vagy erővel kényszerítelek rá.
Ha ebben a harcban nem ölnek meg, mondd meg, ó, lelkem,
talán soha nem halsz meg?
Ha azt teszed, amit tett
Dzsa’far ibn Abí Tálib és Zajd ibn Hárisza, tudd, jól teszed.
Ők sahídként haltak meg, ó, lelkem, ne maradj le,
különben szerencsétlen leszel, gyere, előre, rohamra!

Nagytiszteletű Abdullah is „Allahu akbar!” kiáltással vetette magát könyörtelen harcba az ellenséggel. Egy alkalommal egy kardcsapás eltalálta az ujját, és a levágott ujj lógni kezdett a kezéről. Ez az áldott parancsnok, aki égett Allahu teâlâ és Küldötte szeretetétől, azonnal leugrott a lováról a földre, rálépett a harcban akadályozó sebesült ujjára, és ezekkel a szavakkal: „Hiszen csak egy sebesült ujj vagy! És ezt a balesetet is Allahu teâlâ útján szenvedted el!” kitépte. Villámként pattant fel a lovára, és újra teljes erővel harcolni kezdett. Mivel azonban még egy ilyen harc után sem nyerte el a sahídság fokát, korholni kezdte önmagát… Újra meg újra rárontott az ellenségre. Végül egy lándzsadöféstől a földre zuhant. Allahu teâlâ és Küldötte útján harcolva sahídként halt meg, és áldott lelke a Paradicsomba szállt… Ebben a pillanatban Abu l-Jusr Ka’b ibn Umajr, aki nagytiszteletű Abdullah mellett harcolt, megpróbálta meglobogtatni a zászlót. Végigjártatta tekintetét a Társakon, és olyasvalakit keresett, aki idősebb és tapasztaltabb nála. Amikor megpillantotta Szábit ibn Akramot, átadta neki a zászlót. Nagytiszteletű Szábit a mudzsáhidok előtt a földbe tűzte a zászlót, és így szólt: „Ó, testvéreim! Gyorsan válasszatok magatok közül egy parancsnokot, és kövessétek!” Azt felelték: „Téged választottunk”, nagytiszteletű Szábit azonban nem fogadta el. Tekintete nagytiszteletű Hálid ibn Valídra esett. Így szólt hozzá: „Ó, Abu Szulajmán! Vedd át te a zászlót!” Nagytiszteletű Hálid, aki csak nemrég csatlakozott a muszlimokhoz, illemből nem akarta átvenni a szent zászlót, és áldott ajkáról ezek a szavak hangzottak el: „Én nem vehetem át tőled ezt a zászlót! Te méltóbb vagy rá nálam. Hiszen idősebb vagy, és abban a megtiszteltetésben részesültél, hogy a badri csatában Allah Küldötte oldalán harcoltál!…” Az idő azonban drága volt. A körülöttük lévő nemes Társak könyörtelenül harcoltak az ellenséggel, és igyekeztek visszaszorítani a százezres ellenséget. Nagytiszteletű Szábit megismételte szavait: „Ó, Hálid! Gyorsan vedd át Allah Küldöttének szent zászlóját! Allahra mondom, azért vettem fel, hogy neked adjam. Te jobban értesz a hadművészethez, mint én!” Aztán megkérdezte a körülötte lévő mudzsáhidokat: „Ó, testvéreim! Mit szóltok ahhoz, hogy Hálid legyen a parancsnok?” Mindannyian egy hangon mondták: „Őt tettük meg parancsnokunkká.” Erre nagytiszteletű Hálid nagy tisztelettel és illemmel átvette a zászlót, amelyet a Világok Vezetője saját áldott kezével adott át, és megcsókolta. Felpattant a lovára, és teljes nagyságával és erejével rárontott az ellenségre.4

A bátor Társak új parancsnokuk mögött ismét rohamra indultak. Nagytiszteletű Hálid soha nem látott bátorsággal és ügyességgel harcolt, és a földre terített mindenkit, aki útjába állt. Egy alkalommal nagytiszteletű Kutba ibn Katáda elválasztotta a testétől Málik ibn Záfilának, az ellenség egyik parancsnokának fejét. A bizánciak lelkierejüket vesztették. Az idő azonban fogyott, beesteledett, és sötétedni kezdett. Sötétben harcolni nagyon veszélyes volt. Tévedésből ugyanis saját társaikat is eltalálhatták…

Ezért mindkét fél visszavonult a táborába. A sebesültek ápolásához láttak. Nagytiszteletű Hálid a hadművészet zsenije volt. Reggel új taktikával akart szembeszállni az ellenséggel, és meg akarta zavarni. Azon az éjszakán felcserélte a katonák helyét: a jobb oldaliakat a balra, a bal oldaliakat a jobbra, az elöl állókat hátra, a hátul állókat előre helyezte.

Reggel a bátor mudzsáhidok ismét rohamra indultak, és „Allahu akbar” kiáltással harcolni kezdtek. Az ellenséges katonák először látták a rájuk támadó katonákat. Nem azok voltak, akikkel tegnap harcoltak.

A muszlimoknak bizonyára új sereg jött a segítségére!… A bizánci katonák, akik megijedtek, mert azt hitték, hogy erősítés érkezett, elvesztették lelkierejüket. Pánik fogta el őket, és menekülni kezdtek. Az iszlám sereg ezt alkalomnak tekintette, és hevesen rájuk támadt.

Miután az ellenséget visszaverték, Mu’ta várához érkeztek. A várat is bevették, és sok előkelőjét megölték. Nagytiszteletű Hálid és a bátor Társak azon a napon még szebben harcoltak, kardjukkal lesújtottak az ellenségre, és ezreiket küldték a Pokolra. Azon a napon nagytiszteletű Hálid ibn Valíd kezében kilenc kard tört el.5 Allahu teâlâ adománya és a Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) fohászainak áldása (baraka) által háromezer mudzsáhid, harcos (gázi) megfutamította a százezer katonából álló ellenséges sereget. Ebben a nagy csatában tizenöt sahíd esett el a csatatéren. Így megmutatták a Bizánci Birodalomnak a határát, és megakadályozták, hogy további portyákat indítson dél felé… A Nemes Küldött, a Tisztelt Próféta összegyűjtötte Társait a mecsetben, hogy hírül adja nekik, mi történt Mu’tánál, mielőtt bármilyen hír érkezett volna hozzá a csatatérről. Szeretett Prófétánk áldott arcán látszott, hogy nagyon szomorú, és senki sem mert kérdezni semmit, attól félve, hogy még jobban elszomorodik. Végül a Társak egyike így szólt: „Életünk legyen áldozat érted, ó, Allah Küldötte! Mióta szomorúságot láttunk rajtad, vérzik a szívünk, és hogy mekkora a bánatunk, azt csak a Magasságos Allah tudja!” Szeretett Prófétánk áldott szeméből kicsordultak a könnyek, és így szólt: „A szomorúság, amelyet rajtam láttatok, és ami bánatba borított, az volt, hogy Társaim sahídként haltak meg. Ez az állapot addig tartott, amíg meg nem láttam őket a Paradicsomban mint testvéreket, akik egymással szemben trónusokon ülnek. Zajd ibn Hárisza kezébe vette a zászlót. Végül sahídként halt meg. Most belépett a Paradicsomba. Ott futkos. Aztán Dzsa’far ibn Abí Tálib vette át a zászlót. Rárontott az ellenséges seregekre. Harcolt, és végül ő is sahídként halt meg. Sahídként lépett be a Paradicsomba, és két rubinszárnyon repül, ahová akar. Dzsa’far után Abdullah ibn Raváha vette át a zászlót. Kezében a zászlóval harcolt az ellenséggel, sahídként halt meg, és belépett a Paradicsomba. Arany trónusokon mutatták meg őket nekem a Paradicsomban. Allahom! Bocsáss meg Zajdnak!… Allahom! Bocsáss meg Dzsa’farnak! Allahom! Bocsáss meg Abdullah ibn Raváhának!”

„Ó, Hálid! Gyorsan vedd át Allah Küldöttének szent zászlóját! Allahra mondom, azért vettem fel, hogy neked adjam. Te jobban értesz a hadművészethez, mint én!” Szábit ibn Akram (radiyallahu anh)

A Világok Vezetőjének áldott szeméből még mindig patakzottak a könnyek. Könnyes szemmel így folytatta: „Abdullah ibn Raváha után Hálid ibn Valíd vette át a zászlót. Most lángolt fel igazán a harc. Allahom! Ő (Hálid ibn Valíd) egy a Te kardjaid közül. Segítsd meg őt!…”6 Szeretett Prófétánk Allah engedelmével, csodaként látta, mi történik a több mint ezer kilométerre lévő csatatéren, és elmondta azt Társainak. Azon a napon, amelyen Dzsa’far ibn Abí Tálib sahídként halt meg, a Próféta, miután elbeszélte ezt az eseményt, felállt, és elment nagytiszteletű Dzsa’far házába. Felesége, Aszmá, éppen végzett a házimunkával, megfürdette és megfésülte a gyermekeket. Szeretett Prófétánk így szólt: „Ó, Aszmá! Hol vannak Dzsa’far fiai? Hozd őket hozzám!” Amikor Aszmá asszony elhozta a gyermekeket, Allah Küldötte keblére ölelte, megcsókolta őket, és sokáig szagolgatta őket. Áldott szíve nem bírta tovább, és áldott szeméből patakokban ömlöttek a könnyek. Amikor nagytiszteletű Dzsa’far felesége ezt meglátta, esdekelve kérdezte: „Apám, anyám, sőt az életem is legyen váltságod, ó, Allah Küldötte! Miért bánsz a fiaimmal olyan szánalommal, amilyet az árváknak mutatnak? Talán valami keserű hírt kaptál Dzsa’farról és társairól?!” A Világok Vezetője mélyen elszomorodott. Így szólt: „Igen!… Ma sahídként haltak meg!…” Anyánk, nagytiszteletű Aszmá is keblére ölelte árván maradt gyermekeit, és sírni kezdett. Szeretett Prófétánk nem bírta sokáig nézni ezt a látványt, és eltávozott onnan.7

Amikor a Legkedvesebb Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) visszatért áldott házába, így szólt tiszta feleségeinek: „Ne feledjetek ételt készíteni Dzsa’far családjának!” Három napon át küldtek ételt a sahídok családjainak. Néhány nap telt el, amikor nagytiszteletű Ja’lá ibn Umajja elhozta Medinába az örömhírt. Mielőtt elmondhatta volna, mi történt, a Nemes Küldött így szólt hozzá: „Ha akarod, mondd el te, mi történt, ha pedig akarod, én mondom el neked”, és részletesen leírta mindazt, ami a csatatéren történt. Ekkor nagytiszteletű Ja’lá ibn Umajja így szólt: „Esküszöm Allahu teâlâra, aki téged az igaz vallással és a Könyvvel küldött prófétának, egyetlen eseményt sem hagytál ki abból, amit a mudzsáhidok átéltek.” A Próféta így felelt: „Allahu teâlâ eltüntette a köztünk lévő távolságot, így a saját szememmel láttam a csatateret.”

Néhány nap múlva hírnökök jelentették, hogy a muszlim sereg Medinához közeledik. A Próféta Társaival felkerekedett, és kiment Medinából, hogy fogadja a sereget. A távolban porfelhő szállt fel, és az iszlám szent zászlaja lobogott a szélben. A kardok és pajzsok csillogása tükörként ragyogta be a környéket… Mindenkin mély izgalom látszott. Nemsokára bevonultak Medinába a mudzsáhidok, a győztes harcosok, élükön nagytiszteletű Hálid ibn Valíddal, radiyallahu teâlâ anhum ecmain…

„Allahom! Bocsáss meg Zajdnak!… Allahom! Bocsáss meg Dzsa’farnak! Allahom! Bocsáss meg Abdullah ibn Raváhának!” Nemes hadísz

Eljöttek a paradicsomi húrik,
fénypólyába takarták őt,
arcukat Mohammedhez simították
azon az éjjelen, amikor Mohammed megszületett.
Megnyíltak az egek kapui,
kegyelem áradt szét a világon,
paradicsomi ruhákat varrtak
azon az éjjelen, amikor Mohammed megszületett.
Júnusz mondja: „Ó, testvéreim,
véres könnyek folynak a szemekből,
hegyek és kövek leborultak
azon az éjjelen, amikor Mohammed megszületett.”

Mekka al-Mukarrama [1890]