MEKKA MEGHÓDÍTÁSA

A hidzsra utáni nyolcadik év volt. A hudajbijjai békeszerződés egyik pontja így szólt: „Azok az arab törzsek, amelyek egyik félhez sem tartoznak, bármelyik fél védelme alá beléphetnek; szabadon szövetkezhetnek akár a muszlimokkal, akár a társítókkal.” Ennek alapján a Próféta szövetségese, a Huzá’a törzs a muszlimok oldalára állt, a Banú Bakr törzs pedig a társítók oldalára. A Huzá’a és a Banú Bakr ősidők óta ellenségek voltak, és valahányszor alkalom nyílt rá, megtámadták egymást. A hudajbijjai béke miatt egy időre ők is felhagytak a támadásokkal. A Banú Bakr azonban csak két évig bírta betartani. Egy bakrita gúnyverset szavalt, amelyben szeretett Prófétánkat sértegette; a Huzá’a törzs egyik ifja ezt hallva nem bírta elviselni, és betörte a fejét. A bakriták ürügynek tekintették ezt, és megtámadták a Huzá’a törzset, amely a szerződés értelmében biztonságban volt. A kurajsita társítók segítették őket ebben a támadásban: fegyvert adtak nekik, és titokban embereiket is elküldték hozzájuk. Al-Haram as-saríf (a Szent Terület) területén a Huzá’a törzsből több mint húsz embert megöltek. Az összecsapások során a Huzá’a törzs néhány muszlimja a Prófétától kért segítséget. A Huzá’a elleni éjszakai támadásokban néhányan a kurajsita társítókat is látták a bakriták között.

Azon az éjszakán szeretett Prófétánk Medinában, anyánk, nagytiszteletű Majmúna házában tartózkodott. Amikor felkelt az imához, és rituális mosakodást (abdeszt) végzett, Allah engedelmével, csodaként meghallotta, hogy a mekkai muszlimok segítségért kiáltanak hozzá. Így válaszolt nekik: „Labbajk! (Itt vagyok, felelek hívásotokra!)” Amikor anyánk, Majmúna látta, hogy a Próféta így beszél, holott senki sincs mellette, megkérdezte: „Ó, Allah Küldötte! Van veled valaki?”

Szeretett Prófétánk elmondta neki, mi történt Mekkában, és hogy a kurajsiták is részesei voltak a dolognak.

Azzal, hogy a kurajsita társítók segítették a Banú Bakrt, megtámadták a Huzá’a törzset, és öldösték embereit, a hudajbijjai szerződés pontjai ellen cselekedtek, és így megszegték a szerződést.

Szeretett Prófétánk ugyanabban a pillanatban értesült a hírről. Ezenfelül három nappal az eset után a Huzá’a törzsbeli Amr ibn Szálim negyven lovassal megérkezett, és elbeszélte a Nemes Küldöttnek (sallallahu aleyhi ve sellem), mi történt. A kurajsiták vezetője, Abu Szufján, aki akkoriban kereskedni ment Damaszkuszba, nem tudott az esetről. Allah Szeretettje így szólt: „Ha nem segítek a Huzá’a fiainak, nekem se segítsen senki!”, és levelet íratott. A kurajsita társítóknak címzett levélben szeretett Prófétánk ezt üzente: „…Vagy felbontjátok a szövetséget a bakritákkal, és visszahúzódtok, vagy megfizetitek a vérdíjat azokért, akiket a Huzá’a fiai közül megöltetek! Ha egyiket sem teljesítitek abból, amit mondok, tudtotokra adom, hogy hadat viselek ellenetek!…” A kurajsiták ezt a kegyelmet sem értették meg. Azt üzenték: „Sem a szövetséget nem bontjuk fel, sem vérdíjat nem fizetünk! Csak harcolni tudunk.” Ezerszer is megbánták azonban, hogy így cselekedtek, és félve várni kezdték Abu Szufjánt, hogy megújítsa a szerződést.

„(Ó, mekkai muszlimok!) Labbajk! Itt vagyok, felelek hívásotokra!” Nemes hadísz

Amikor Abu Szufján visszatért Damaszkuszból, elmondták neki, mi történt, és így szóltak: „Ezt a dolgot mindenáron helyre kell hozni. Ha nem hozzuk helyre, Mohammed kiűz minket Mekkából!” Abu Szufján így felelt: „Bár nem tudtam az esetről, azonnal el kell mennem, hogy megújítsam és meghosszabbítsam a békét”, és tüstént útnak indult Medinába.1 Még mielőtt Abu Szufján Medinába ért volna, szeretett Prófétánk tudatta Társaival, hogy jönni fog, és így szólt: „Úgy látom, Abu Szufján azért jön, hogy megújítsa a békét, és meghosszabbítsa a határidejét. De nem éri el, amit akar, úgy tér vissza, ahogy jött!…”

Abu Szufján, aki ekkor még nem volt muszlim, megérkezett Medina al-Munavvarába. Lánya, Umm Habíba (radiyallahu anhá), a Próféta áldott felesége, a hívők anyja házába ment. Le akart ülni szeretett Prófétánk fekhelyére. Anyánk, nagytiszteletű Umm Habíba azonban még azelőtt felszedte a fekhelyet, hogy ráülhetett volna. Apját ez nagyon elszomorította, és csodálkozva így szólt: „Lányom! Ezt a fekhelyet tőlem sajnálod?” A hívők anyja, nagytiszteletű Umm Habíba, aki Allah Küldötte iránti szeretetét mindenek fölé helyezte, így felelt apjának: „Ez a fekhely Allahu teâlâ Küldöttének fekhelye. Társító nem ülhet rá! Te társító vagy, és nadzsisz (tisztátalan)! Egyáltalán nem illik hozzád, hogy erre a fekhelyre ülj!”

Amikor apja így szólt: „Lányom! Mióta elmentél a házamból, valami történt veled!”, ő így válaszolt: „Hála legyen Allahnak (alhamdulillah), Allahu teâlâ megajándékozott az iszlámmal. Te viszont még mindig kőbálványokat imádsz, amelyek sem nem hallanak, sem nem látnak! Apám! Hogyan maradhat távol az iszlámtól egy olyan ember, mint te, a kurajsiták vezetője és főembere?…” Apja nagyon megharagudott, és így szólt: „Ennyire nem tisztelsz, és tudatlansággal vádolsz! Talán hagyjam el azt, amit őseim évekig imádtak, és térjek át Mohammed vallására?!”, és eltávozott onnan.2

A kurajsiták vezetője szeretett Prófétánkhoz ment, és így szólt: „Azért jöttem, hogy megújítsam a hudajbijjai békeszerződést, és meghosszabbítsam a határidejét. Újítsuk meg írásban ezt a megállapodást közöttünk!” A Legkedvesebb Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) így felelt neki: „Mi semmit sem teszünk, ami ellentmondana a hudajbijjai szerződésnek, és nem is változtatunk rajta!” Bár a kurajsiták vezetője újra meg újra ismételgette: „Változtassunk a szerződésen! Újítsuk meg!…”, szeretett Prófétánk semmit sem válaszolt neki. Amikor a kurajsiták vezetője látta, hogy minden igyekezete hiábavaló volt, visszatért Mekkába, és elmondta a társítóknak, hogyan állnak a dolgok. A társítók szemrehányást tettek neki: „Tehát visszajöttél, és semmit sem értél el?!…” Most már nem maradt más hátra, mint várakozni.

Aki a Maszdzsid al-Harámba menekül

Amikor Abu Szufján elhagyta Medinát, szeretett Prófétánk elhatározta, hogy meghódítja Mekkát, mert a kurajsiták nem tartották meg a szavukat, és megszegték a megállapodást. Ezt azonban a legnagyobb titokban tartotta: úgy akarta bevenni Mekkát, hogy ne adjon alkalmat a társítóknak a felkészülésre, és hogy al-Haram as-saríf (a Szent Terület) területén ne folyjon vér. Ez hadi óvintézkedés volt, hiszen ha Mekkát meghódítják, ki tudja, hányan részesülnek közülük az iszlám megtiszteltetésében. Csak nagytiszteletű Abu Bakrnak és néhány vezető Társnak szólt erről. Megparancsolta Társainak, hogy készüljenek fel a hadjáratra, de azt nem mondta meg, hová mennek. A nemes Társak készülődni kezdtek a dzsihádra. Ezenfelül a Próféta üzenetet küldött a környező muszlim törzseknek – az Aszlam, Asdzsa’, Dzsuhajna, Huszajn, Gifár, Muzajna, Szulajm, Damra törzsnek – és a Huzá’a fiainak. Az üzenetben ez állt: „Akik hisznek Allahu teâlâban és a Végítélet Napjában, azok az áldott ramadán hónap elején legyenek Medinában.” Így hívták fel őket, hogy vegyenek részt a harcban.

Allah Szeretettje (sallallahu aleyhi ve sellem) óvintézkedésként megbízta nagytiszteletű Omárt, hogy szállja meg a Mekkába vezető utakat, és vágja el a Mekkával való összeköttetést. Nagytiszteletű Omár azonnal őröket állított a hegyi ösvényekre, a szorosokba és a többi útkereszteződéshez, és megparancsolta: „Mindenkit, aki Mekkába akar menni, fordítsatok vissza!”

Hogy a dolog titokban történjen, szeretett Prófétánk így fohászkodott Allahu teâlâhoz: „Uram! Tartsd vissza a kurajsiták kémeit és hírvivőit, tedd, hogy ne lássanak és ne halljanak, amíg hirtelen meg nem érkezünk a földjükre. Váratlanul lássanak és halljanak meg minket!”

Hogy azt a látszatot keltse, mintha az északi társítók vagy a bizánciak ellen vonulna, a Próféta nagytiszteletű Abu Katádát egy katonai osztaggal északra, az Izam-völgybe küldte. Közben szeretett Prófétánk csodaként tudatta, hogy elküldtek egy levelet, amelyből a mekkai társítók tudomást szereznének a medinai előkészületekről. Elküldte nagytiszteletű Alit, és megparancsolta neki, hogy fogja el a levelet.

A ramadán hónap második napjáig megérkezett a környező törzsek segítsége, és mindannyian összegyűltek az Abu Inaba kútjánál lévő táborban. A nemes Társak száma elérte a tizenkétezret. Közülük négyezer volt anszár, hétszáz muhádzsir, a többiek pedig a környező muszlim törzsekből valók voltak.3

Szeretett Prófétánk nagytiszteletű Abdullah ibn Umm Maktúmot hagyta Medinában helyetteséül.4 Nagytiszteletű Zubajr ibn Avvámot kétszázfős lovas osztag élén előőrsként előreküldte. A hidzsra utáni nyolcadik évben, az áldott ramadán hónap tizedik napján, szerdán a Világok Vezetője Allah nevével elindult Medinából tizenkétezerfős hatalmas serege élén, amelynek szíve Allahu teâlâ és Küldötte iránti szeretettel volt tele. Mekkába indultak, szülőföldjükre, ahonnan nyolc évvel korábban a kínzások és az elnyomás miatt ki kellett vándorolniuk. Azért mentek, hogy megtisztítsák a bálványoktól a fenséges Kábát, amelyet bálványtemplommá változtattak…

Azért mentek, hogy igazságosságot, jogot és könyörületet mutassanak a társítóknak, akik a világ minden kincséért sem akartak felhagyni makacsságukkal… Azért mentek, hogy terjesszék Allah vallását, és eszközei legyenek annak, hogy az ottaniak megmeneküljenek a Pokol örök büntetésétől. Urunk! Milyen nagy kegyelem volt ez!… Amikor a muszlim sereg Zul-Hulajfához ért, találkozott a Próféta nagybátyjával, nagytiszteletű Abbásszal, aki családjával együtt Mekkából vándorolt ki. Szeretett Prófétánk nagyon megörült nagybátyja érkezésének, és ezekkel a szavakkal örvendeztette meg: „Ó, Abbász! Ahogy én vagyok az utolsó próféta, úgy vagy te az utolsó muhádzsir.” Nagytiszteletű Abbász poggyászát Medinába küldte. Nagytiszteletű Abbász a Próféta mellett maradt, és részt vett Mekka meghódításában.5 Amikor a Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) a Mekka közelében fekvő Kudajdhoz ért, megparancsolta dicső Társainak, hogy álljanak csatasorba. Minden törzsi csoportnak külön zászlót (lobogót) adott, és átadta azokat az egyes törzsek zászlóvivőinek. A muhádzsirok zászlaját nagytiszteletű Ali, Zubajr ibn Avvám és Sza’d ibn Abí Vakkász (radiyallahu anhum) vitte. Az anszároknak tizenkét zászlóvivőjük volt, az Asdzsa’ és a Szulajm törzsnek egy-egy, a Muzajnának három, az Aszlamnak kettő, a Huzá’a fiainak három, a Dzsuhajnának pedig négy zászlóvivője.6 Tíz nap telt el azóta, hogy elhagyták Medinát. Estefelé egészen közel értek Mekkához, és az éjszakai ima idején megérkeztek Marr az-Zahránba. A Próféta megparancsolta Társainak, hogy ott álljanak meg. Ezenfelül megbízta nagytiszteletű Omárt, és elrendelte, hogy minden mudzsáhid gyújtson tüzet.7 Amikor egyszerre több mint tízezer tűz lobbant fel, Mekka fényárba borult. A mekkai társítók, akik semmiről sem tudtak, zavarba jöttek. Hogy megtudják, mi történik, elküldték Abu Szufjánt. Ő néhány embert vitt magával, és titokban a muszlim sereg közelébe lopakodott. Ekkor szeretett Prófétánk így szólt néhány Társához: „Tartsátok szemmel Abu Szufjánt. Biztosan meg fogjátok találni!” Minél tovább haladtak a kurajsiták, annál jobban nőtt a csodálkozásuk, és annál inkább elfogta őket a rémület. Mekkora sereg gyűlt össze Mekka körül, és mennyi tüzet gyújtottak!… Erről beszélgetve elértek egy Arák nevű helyig.

„Uram! Tartsd vissza a kurajsiták kémeit és hírvivőit, tedd, hogy ne lássanak és ne halljanak, amíg hirtelen meg nem érkezünk a földjükre. Váratlanul lássanak és halljanak meg minket!” Nemes hadísz

Éppen ekkor mondta a Próféta: „Abu Szufján most Aráknál van.” Nagytiszteletű Abbász azonnal elindult Arák felé, és ezt mondogatta magában: „Ott biztosan találok valakit, akit elküldhetek Mekkába, hogy tudassa velük: a muszlim sereg ellenük vonul, és hogy a mekkaiak jöjjenek el a Küldött aleyhisselamhoz, és kérjenek amánt (biztonságot), mielőtt a harc elkezdődik.” Miközben erre a célra keresett valakit, hangjáról felismerte Abu Szufjánt, és odakiáltott neki: „Ó, Abu Hanzala!” Abu Szufján is felismerte, és így szólt: „Ó, Abu l-Fadl! Hát te vagy az? Apám és anyám legyen váltságod!” Ezután együtt elindultak a muszlim sereg tábora felé…

Útközben Abu Szufján megkérdezte nagytiszteletű Abbászt: „Mi hír?” Ő így felelt: „Ó, Abu Szufján! Jaj neked! A Küldött aleyhisselam olyan sereggel vonul ellenetek, amellyel nem szállhattok szembe. Esküszöm, a kurajsitáknak rossz vége lesz. Jaj nekik azért, ami rájuk vár!” Abu Szufján és a vele lévők reménykedve áthaladtak a mudzsáhidok között, és szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) elé járultak. A Világegyetem Szultánja barátságosan fogadta őket. A mekkaiak felől érdeklődött. Késő éjszakáig beszélgetett velük, és az iszlámra hívta őket. Hakím ibn Hizám és Budajl azonnal kimondták a tanúságtételt (kalimat as-saháda), és muszlimok lettek (radiyallahu anhumá). Abu Szufján azonban még habozott. Amikor megvirradt, a könyörület tengere, szeretett Prófétánk így szólt: „Ó, Abu Szufján! Jaj neked! Még mindig nem jött el az ideje, hogy megértsd: nincs más isten, csak Allahu teâlâ?” Ő így felelt: „Apám és anyám legyen váltságod! Szelídségben, nemeslelkűségben és a rokoni jogok megtartásában senki sem múl felül téged. Mindazon szenvedés után, amelyet neked okoztunk, még mindig a hidája (az igaz útmutatás) útjára hívsz minket. Milyen bőkezű és nemeslelkű vagy! Hiszem, hogy nincs más isten, csak Allah… Ha volna más, az valamiben hasznomra lett volna. És te Allah Küldötte vagy”, és így elnyerte azt a megtiszteltetést, hogy a nemes Társak egyike lett, radiyallahu anh.8

Nagytiszteletű Abbász így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Adományozol Abu Szufjánnak valamit, ami tekintélyt szerez neki a mekkaiak előtt?” A Próféta beleegyezett, és így szólt: „Aki belép Abu Szufján házába, és ott keres menedéket, az amánt kap, megmenekül a pusztulástól.” Amikor nagytiszteletű Abu Szufján így kérte: „Ó, Allah Küldötte! Kiterjesztenéd ezt egy kicsit?”, szeretett Prófétánk így szólt: „Aki belép a Maszdzsid al-Harámba, és ott keres menedéket, az amánt kap! Aki bezárja az ajtaját, és otthon marad, az amánt kap.” Hogy Abu Szufján lássa, mekkora félelmet kelt a muszlim sereg, és milyen nagy a létszáma, és hogy elmondja ezt a mekkai társítóknak, a Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) így szólt nagytiszteletű Abbászhoz: „Vidd el őt a hegyszorosba, ahol a völgy összeszűkül, és ahol a lovak tolongva haladnak át. Lássa a muszlimoknak, Allahu teâlâ seregének nagyságát.”

Abu Szufjánnak látnia kellett ezt – hogy elmondja a társítóknak a jelenetet, amelynek tanúja volt, és hogy senki se álljon ellen… Hogy így al-Haram as-saríf területén ne folyjon vér… Miközben nagytiszteletű Abbász Abu Szufjánnal a hegyszoros felé tartott, a mudzsáhidok csatasorba rendeződtek. Törzs törzs után kezdett áthaladni a szoroson kibontott zászlókkal. Mindegyikük páncélt viselt, és teljes fegyverzetben volt. Minden csapat áthaladáskor takbírt mondott. Nagytiszteletű Abu Szufján kérdezgette: „Kik ezek?”, nagytiszteletű Abbász pedig így felelt: „Ezek a Szulajm fiai! A parancsnokuk Hálid ibn Valíd!”, „Ezek a Gifár fiai!”, „Ezek a Ka’b fiai!…” Az „Allahu akbar! Allahu akbar!” kiáltás betöltötte a földet és az eget, a mudzsáhidok sokasága és a fegyverek csillogása elvakította a szemet. Nagytiszteletű Abu Szufjánt leginkább a Világ Büszkesége (sallallahu aleyhi ve sellem) érdekelte. Nagyon szerette volna látni, hogyan vonulnak el a katonák a Próféta körül, és úgy gondolta, hogy azok különböznek majd a többiektől. Ezért nem tudta türtőztetni magát, és gyakran megkérdezte: „Ez Allah Küldöttének csapata?”… Végül Kaszvá nevű tevéjén feltűnt a Próféták Szultánja, a Világok Vezetője, aki úgy árasztotta a fényt, mint a Nap. Körülötte a muhádzsirok és az anszárok haladtak. Mindegyikük tetőtől talpig Dávúd-féle páncélt viselt, indiai kardot kötött az oldalára, és nemes lovakon és tevéken ült.

Amikor nagytiszteletű Abu Szufján meglátta őket, kíváncsian megkérdezte: „Kik ezek, ó, Abbász?” Ő így felelt: „Aki középen van, a Küldött aleyhisselam. Akik körülveszik, azok az anszárok és a muhádzsirok, akik égnek a vágytól, hogy sahídként haljanak meg!…” Amikor elhaladt mellettük, szeretett Prófétánk (sallallahu aleyhi ve sellem) így szólt nagytiszteletű Abu Szufjánhoz: „Ma van az a nap, amelyen Allahu teâlâ megnöveli a Kába tekintélyét. Ma van az a nap, amelyen a Bajtullahot lepellel borítják be! Ma van a könyörület napja… Ma van az a nap, amelyen Allahu teâlâ tekintélyessé teszi a kurajsitákat (az iszlámmal).”

Nagytiszteletű Abu Szufján látta, amit látnia kellett, és hallotta, amit hallania kellett. Így szólt: „Láttam a bizánci császár (kajszar) és a perzsa császár (kiszrá) birodalmát. De ilyen fenséget még nem láttam. Soha nem találkoztam olyan sereggel és közösséggel, mint a mai. Egy ilyen seregnek senki sem állhat ellen. Senki sem képes szembeszállni vele”, és útnak indult Mekka felé…

„Aki belép Abu Szufján házába, és ott keres menedéket, az amánt kap, megmenekül a pusztulástól… Aki belép a Maszdzsid al-Harámba, és ott keres menedéket, az amánt kap! Aki bezárja az ajtaját, és otthon marad, az amánt kap” Nemes hadísz

Abu Szufján megérkezett Mekkába, és tudatta az őt kíváncsian váró társítókkal, hogy muszlim lett. Aztán így szólt: „Ó, kurajsiták közössége! Mohammed aleyhisselam olyan nagy sereggel érkezett a házaitok elé, hogy nem állhattok ellen neki. Ne áltassátok magatokat hiába. Legyetek muszlimok, hogy megmeneküljetek. Én láttam, amit ti nem láttatok. Számtalan hőst, lovat és fegyvert láttam. Senki sem képes szembeszállni velük. Aki belép Abu Szufján házába, az amánt kap, megmenekül a pusztulástól. Aki a Bajtullahban keres menedéket, az amánt kap. Aki belép a házába, és bezárja az ajtaját, az is amánt kap.”9

Erre a legmegátalkodottabb társítók közül néhányan szembeszálltak nagytiszteletű Abu Szufjánnal, és sértegették őt. Sőt sietve készülődni kezdtek, hogy kivonuljanak a muszlim sereg ellen. Csakhogy nagyon kevesen voltak. A többiek ügyet sem vetettek rájuk, és házaikba szaladtak. Néhányan pedig a Maszdzsid al-Harámban kerestek menedéket.

A Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) és dicső Társai (radiyallahu anhum) megérkeztek, és összegyűltek a Zí Tuvá völgyében. Amikor a Világok Vezetője áldott szemével végigtekintett a nemes Társakon, eszébe jutott, hogyan hagyta el Mekkát nyolc évvel korábban, és hogyan vándorolt ki. Eszébe jutott, hogyan vették körül akkor a társítók áldott házát, hogyan lépett ki a nemes Já-Szín szúra ájáit recitálva, hogyan léptek be ő és nagytiszteletű Abu Bakr a Szaur-barlangba anélkül, hogy bárki meglátta volna őket, és hogyan pillantott vissza még egyszer Mekkára, mielőtt elhagyta volna határait, és így szólt:

„(Ó, Mekka!) Allahra mondom, tudom, hogy te vagy a legjobb mindazon helyek közül, amelyeket Allahu teâlâ teremtett. Te vagy a legkedvesebb Uramnak is, nekem is. Ha erőszakkal el nem űztek volna belőled, nem hagytalak volna el, és nem váltam volna el tőled.” Eszébe jutott az is, hogyan recitálta el neki abban a szomorúságban Dzsibríl aleyhisselam az al-Kaszasz szúra nyolcvanötödik nemes ájáját, hogyan vigasztalta meg áldott szívét, és hogyan hozta el neki az örömhírt, hogy visszatér Mekka al-Mukarramába, és hogyan győzte le maroknyi Társával az ellenséget Badrnál, Uhudnál, az Árok csatájában, Hajbarnál és Mu’tánál. Most tizenkétezer Társ keringett körülötte, mint a lepkék a gyertyaláng körül, és csak a parancsára vártak, hogy bevonuljanak Mekkába. A Világok Vezetője a legmélyebb hála érzésével dicsőítette Allahu teâlât, aki mindezt megadta neki. Alázattal hajtotta le áldott fejét. A Világegyetem Büszkesége négy csoportra osztotta hős Társait. A jobbszárny parancsnokává nagytiszteletű Hálid ibn Valídot, a balszárny parancsnokává nagytiszteletű Zubajr ibn Avvámot, a gyalogság élére nagytiszteletű Abu Ubajda ibn Dzsarráhot, a többi csapat élére pedig nagytiszteletű Sza’d ibn Ubádát állította. Nagytiszteletű Hálidnak délről kellett bevonulnia Mekkába, megbüntetnie minden társítót, aki ellenáll neki, és a Szafá-dombon találkoznia a Világegyetem Büszkeségével. Nagytiszteletű Zubajrnak északról kellett bevonulnia Mekkába, zászlaját a Hadzsún nevű helyen kellett letűznie, és ott kellett megvárnia a Világok Vezetőjét. Nyugat felől nagytiszteletű Sza’d ibn Ubádának kellett előrenyomulnia.10

„Ma van az a nap, amelyen Allahu teâlâ megnöveli a Kába tekintélyét. Ma van az a nap, amelyen a Bajtullahot lepellel borítják be! Ma van a könyörület napja… Ma van az a nap, amelyen Allahu teâlâ tekintélyessé teszi a kurajsitákat (az iszlámmal)” Nemes hadísz

A Nemes Küldött így szólt parancsnokaihoz: „Amíg meg nem támadnak benneteket, semmiképpen se bocsátkozzatok harcba senkivel. Senkit se öljetek meg.” Azoknak azonban, akiknek a nevét felsorolták, ha elfogják őket, le kellett vágni a fejüket, még akkor is, ha a Kába leple alá bújtak.11

Eljött az Igazság, és semmibe tűnt a hamisság

Ikrima ibn Abí Dzsahl, Szafván ibn Umajja és Szuhajl ibn Amr a Banú Bakr és a Banú Hárisz törzs néhány emberével együtt elfoglalták az út bejáratát, és várakozni kezdtek, amikor meghallották, hogy Hálid ibn Valíd közeledik. A mudzsáhidok közül nagytiszteletű Hálid ibn Valíd indult el elsőként. Amikor a Mekkától délre fekvő Handama-hegy lábához értek, látták, hogy a megátalkodott kurajsita társítók nyílzáport zúdítanak rájuk. Két mudzsáhid sahídként halt meg: az egyik Kurz ibn Dzsábir, a másik Habes ibn Asar volt. Nagytiszteletű Hálid megparancsolta a csatasorban álló katonáknak: „Csak azokat ne öljétek meg, akik megfutamodva menekülnek”, és előrenyomultak. Egy szempillantás alatt visszaszorították a társítókat, és egészen a Maszdzsid al-Harámig hatoltak. Az összecsapás során hetven társító halt meg.12 A társítók egy része a hegycsúcsokra, más része a házaiba menekült.

Mekka al-Mukarrama meghódítása

A dicső Társak, akik más irányokból vonultak be a fenséges Mekkába, nem ütköztek semmilyen ellenállásba. Azok közül, akiknek megölését elrendelték, ötöt elfogtak, és azonnal megbüntettek. A többiek elmenekültek Mekkából. A ramadán huszadik napján, csütörtökön a mudzsáhidok nagy lelkesedéssel, hullámról hullámra vonultak be Mekkába, az „Allahu akbar! Allahu akbar!” takbírt kiáltva. A Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) Kaszvá nevű tevéjén, maga mögött Uszáma ibn Zajddal, nagy alázattal vonult be abba a városba, ahol született – a fenséges Mekkába. Dicsőítette Allahu teâlât, aki megadta neki, hogy megérje ezeket a napokat, és az al-Fath szúrát recitálta, amely Mekka meghódításának örömhírét hozta.

A Világegyetem Büszkesége nagy örömmel, győztes Társai közepette elindult a Kába al-Muazzama felé. Jobbján nagytiszteletű Abu Bakrral, balján nagytiszteletű Uszajd ibn Hudajrral közeledett a Kába al-Muazzamához. Amikor köszöntötte a Fekete Követ (al-Hadzsar al-aszvad), talbiját és takbírt mondott. A Társak követték őt, és Mekka al-Mukarrama ege visszhangozni kezdett az „Allahu akbar! Allahu akbar!” kiáltástól. E fenséges jelenet láttán a muszlimok örömkönnyeket hullattak, a társítók pedig, akik al-Haram as-saríf területén kerestek menedéket, vagy bezárkóztak házaikba, rettegve vártak.

Ezután a Világok Vezetője és dicső Társai megkezdték a taváfot. Amikor a taváf hetedik körét is befejezte, szeretett Prófétánk leszállt tevéjéről, és a Makám Ibráhímnál két rakát imát végzett. Ezután ivott a Zamzam vízből, amelyet nagytiszteletű Abbász húzott fel a kútból. Zamzam vízzel kívánt rituális mosakodást (abdeszt) végezni. Miközben a Világegyetem Büszkesége mosakodott, a nemes Társak a levegőben kezdték elkapni a mosakodás vizét, amely szeretett Prófétánk áldott testét érintette, és nem hagyták, hogy a földre hulljon. Amikor a társítók ezt látták, elcsodálkoztak, és így szóltak: „Egész életünkben nem láttunk és nem hallottunk ilyen uralkodóról.” A Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) azt kívánta, hogy a Kába körüli összes kő- és fabálványt romboljanak le. Elrecitálta azt a nemes áját, amelynek jelentése: „Eljött az Igazság, és semmibe tűnt a hamisság! Bizony, a hamisság mindig semmibe tűnik!”13, és a bálványok felé nyújtotta a botot, amelyet áldott kezében tartott. A bálványok, amelyeket a bot megérintett, egymás után arccal a földre zuhantak. Háromszázhatvan bálványt döntöttek a földre.14 Amikor eljött a dél, a Nemes Küldött megparancsolta nagytiszteletű Bilálnak, hogy a Kába tetején hívjon imára az Azán Muhammadíval. Ő azonnal teljesítette ezt a szent feladatot. Miközben az imára hívás hangzott, a hívők szívében határtalan öröm született, a társítók pedig fuldokoltak a mély fájdalomtól és bánattól.15

Szeretett Prófétánk elkérte a Kába kulcsát. Elhozták neki. Miután eltávolíttatta a belsejéből a képeket és az összes ledöntött bálványt, belépett a Kábába.

Vele volt nagytiszteletű Uszáma ibn Zajd, nagytiszteletű Bilál és nagytiszteletű Oszmán ibn Talha. Odabent a Próféta háttal az ajtónak két rakát imát végzett. Minden sarokban takbírt mondott, és fohászkodott. Nagytiszteletű Hálid ibn Valíd az ajtó előtt állt, és igyekezett megakadályozni, hogy az emberek ott tolongjanak.

„Eljött az Igazság, és semmibe tűnt a hamisság! Bizony, a hamisság mindig semmibe tűnik!” Iszrá: 81

A Világegyetem Szultánja két áldott kezével a Kába ajtajának két szárnyát fogta. Az összes kurajsita megtöltötte a Maszdzsid al-Harámot, és reménnyel vegyes félelemmel nézte szeretett Prófétánkat. Hiszen ők sértegették a Prófétát, megpróbálták megverni, és cselt szőttek ellene!… Társait mindenféle kínzásnak vetették alá. Kötelet kötöttek a nyakukra, és úgy vonszolták őket. Tűzbe vetették őket, és meg akarták égetni őket. Izzó köveket raktak a mellükre, és addig kínozták őket, amíg el nem ájultak. Tűzben izzított nyársakat döftek a testükbe. Három évig éheztetve és szomjaztatva egy városnegyedbe zárták őket, és mindentől megfosztották őket. Lábukat ellenkező irányba hajtott tevékhez kötözték, és így darabokra tépték őket. Mindezek tetejébe elűzték őket szülőföldjükről. És mintha ez sem lett volna elég, hányszor viseltek hadat ellenük, hogy teljesen kiirtsák őket! Mindezek ellenére reménykedtek, mert előttük a könyörület tengere állt, akit a világok iránti könyörületből küldtek el. Szeretett Prófétánk egy ideig nézte őket, majd így szólt: „Ó, kurajsiták közössége! Mit gondoltok, mit teszek most veletek?” Így feleltek: „Jót várunk tőled, jóban reménykedünk. Hiszen te nemeslelkű testvér vagy. Nemeslelkű és jóságos testvérünk fia vagy. Legyőztél minket. A jóságodban reménykedünk.” A Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) rájuk mosolygott, és így szólt: „Velem és veletek úgy lesz, ahogy Júszuf (aleyhisselam) mondta testvéreinek. Én is úgy szólok, mint ő: »Ma már nem ér benneteket gáncs (nem vágom a szemetekbe a hibáitokat). Allahu teâlâ bocsásson meg nektek.«16 Menjetek. Szabadok vagytok, senki sem tart vissza benneteket.”

Ez a hatalmas könyörület meglágyította a kemény szíveket, és a gyűlöletet szeretetté változtatta. Amikor a Világok Vezetője az iszlámra hívta őket, összegyűltek, hogy muszlimok legyenek.

Szeretett Prófétánk felment a Szafá-dombra, ahol először tudatta a kurajsitákkal prófétaságát, és először hívta őket az iszlámra. Ott ismét hűségesküt (baj’a) fogadott el minden mekkaitól, nagytól és kicsitől, nőtől és férfitól. Így a kurajsiták, amikor muszlimok lettek, abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy a nemes Társak közé léptek. Miután a férfiakkal megkötötte a megállapodást, a nőktől is ígéretet vett bizonyos dolgokra.17 Ezek között volt, hogy nem állítanak társat Allahu teâlâ mellé, nem szegülnek szembe a Prófétával, nem lopnak, megőrzik becsületüket és tisztességüket, nem terjesztenek rágalmat (buhtán), és nem ölik meg leánygyermekeiket. A Próféta (sallallahu aleyhi ve sellem) jelenlétében lévő nők mindezt elfogadták, és csupán szóban kötelezték el magukat. Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) jót kért számukra, és bocsánatért fohászkodott értük.

Köztük volt Hind (radiyallahu anhá), Abu Szufján felesége és Muávija (radiyallahu anhumá) anyja is, aki egyenesen a szószólójuk volt. A nők hűségesküjénél ő beszélt a nők nevében. (E hűségeskü és az elnyert bocsánatkérő fohász miatt nagyon remélhető, hogy elérte az üdvösséget. És minden muszlim nő, aki elfogadja és megtartja ezeket a feltételeket, úgy tekintendő, mintha belépett volna ebbe a megállapodásba, és részesül e fohász hasznából.) Mindenki, aki muszlim lett, összetörte a házában lévő összes bálványt. A környező törzsekhez katonai osztagokat küldtek, és az ottani bálványokat is a földdel tették egyenlővé. Így az igazság eljöttével a hamisságot gyökerestül kitépték.

Az elítéltek

Az iszlám első napjaitól a hidzsra utáni nyolcadik évig voltak olyanok, akiket különféle bűneik miatt meg kellett ölni. Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) kimondta a nevüket (tizenegy férfiét és hat nőét), és megparancsolta: „Ahol csak meglátjátok ezeket az embereket, ott öljétek meg őket.” Az elítélt férfiak ezek voltak: Ikrima ibn Abí Dzsahl, Vahsí ibn Harb Habasí, Abdullah ibn Abí Szarh, Habbár ibn Aszvad, Szafván ibn Umajja, Ka’b ibn Zuhajr, Abdullah ibn Zibará, Abduluzzá ibn Hatal, Huvajrisz ibn Muáz, Makísz ibn Szabába és Hárisz ibn Tula. A nők pedig: Hind bint Utba, Karíta, Karíte, Ibn Hanzala egy másik rabnője, Szára, Abdulmuttalib fiainak rabnője, és Umm Sza’d.

Akik kegyelmet kaptak

Hind bint Utba: a muszlimmá lett nők között volt Hind, nagytiszteletű Abu Szufján felesége is, akinek a neve rajta volt azok listáján, akiket meg kellett ölni. Szeretett Prófétánk, a világok iránti könyörület azonban neki is megbocsátott. Ő szüntelenül zaklatta és gyötörte a muszlimokat. Nagytiszteletű Hamza és a többi uhudi sahíd megcsonkítása az ő ösztönzésére történt. Mekka meghódításának napján a Világ Büszkesége (sallallahu aleyhi ve sellem) felment a Szafá-dombra, és leült. Nagytiszteletű Omár al-Fárúk valamivel lejjebb ült le nála. Először a férfiak, aztán a nők jöttek, és egymás után lettek muszlimok. A nők között volt nagytiszteletű Ali nővére, Umm Háni, és nagytiszteletű Muávija anyja, Hind. Ő hűségesküt tett Allah Küldöttének. A nők nevében ő kötött megállapodást Allah Küldöttével. Részesült a jóért mondott fohászában.

Ikrima ibn Abí Dzsahl: Abu Dzsahl fia volt. Ő is azon férfiak közé tartozott, akik kegyelmet kaptak. Mekka meghódításának napján megölt egy Társat – aki így sahídként halt meg –, majd Jemenbe menekült. Amikor ez a hír eljutott Allah Küldöttéhez, elmosolyodott. Amikor Társai megkérdezték, miért, így szólt: „Ikrima és az, akit sahíddá tett, kézen fogva sétálnak a Paradicsomban.” Felesége, Umm Hakím bint Hárisz ibn Hisám a nők hűségesküjénél muszlim lett, és amánt (biztonságot) kért Allah Küldöttétől Ikrima számára. Ikrima Umm Hakímmal visszatért Mekkába, Allah Küldötte elé járult, és bocsánatot kért. Allah Küldötte is felemelte a kezét, és bocsánatért fohászkodott érte. Ikrima (radiyallahu anh), miután hitre jutott, nagy erőfeszítést és buzgóságot tanúsított. A nemes Társak egyik hőse lett. Ománban és Jemenben harcolt a dzsihádban, és a jarmúki csatában sahídként halt meg.

Vahsí ibn Harb Habasí: az uhudi csatában ő tette sahíddá nagytiszteletű Hamzát (radiyallahu anh). A muszlimok nagyon szerették volna megölni. Uhudnál Allah Küldötte megátkozott néhány hitetlent. Amikor megkérdezték tőle: „Miért nem átkozod meg Vahsít?”, így szólt: „A Mi’rádzs éjszakáján láttam Hamzát és Vahsít, amint kéz a kézben együtt lépnek be a Paradicsomba.” Mekka meghódításának napján Vahsí elmenekült. Amikor megbánta tettét, a táifiakkal együtt Medinába, a mecsetbe jött, és szalámmal köszönt. Allah Küldötte viszonozta a köszöntését. Hitre jutott, és bocsánatot nyert. Azt parancsolták azonban neki, hogy menjen el Jamáma vidékére. Nagyon szégyellte magát Allah Küldötte előtt, és lehajtott fejjel élt. Medinába soha többé nem jött el. Amikor hitre jutott, teljesen megtisztult. Magasabb rangra jutott minden valínál.

„Velem és veletek úgy lesz, ahogy Júszuf (aleyhisselam) mondta testvéreinek. Én is úgy szólok, mint ő: »Ma már nem ér benneteket gáncs (nem vágom a szemetekbe a hibáitokat). Allahu teâlâ bocsásson meg nektek« (Júszuf: 92). Menjetek. Szabadok vagytok, senki sem tart vissza benneteket” Nemes hadísz

A hidzsra utáni tizenegyedik évben Jamámában igen kegyetlen csata zajlott a hitehagyottak (murtadd) ellen. Muszajlima seregéből húszezren, Hálid ibn Valíd seregéből kétezren estek el. A muszlimok kezdetben hátrálni kezdtek. Ekkor nagytiszteletű Vahsí hősiesen támadásba lendült, és azzal a lándzsával, amellyel nagytiszteletű Hamzát sahíddá tette, megölte Muszajlima al-Kazzábot.18 Amikor a muszlimok ezt látták, rohamra indultak, és győzelmet arattak. Így kiderült, hogy az, hogy Allah Küldötte egykor Jamáma vidékére küldte Vahsít, nagy csoda volt. A hidzsra utáni tizenkettedik évben a jarmúki csatában is részt vett, és nagy hősiességet tanúsított a bizánciak ellen. Homszban telepedett le, és ott hunyt el nagytiszteletű Oszmán idejében.

A bűnösök mentségét elfogadta, szelíden megbocsátott,
nemes erkölcsű, könyörületes és gyengéd volt ő, a bőkezűség forrása.
A gazdagságot nem szerette, a szegénységet szerette, s azzal büszkélkedett,
a szegényeket testvérévé tette ő, a bőkezűség forrása.
Ruháját maga foltozta, saruját is maga viselte,
minden beteget meglátogatott, s orvosságot adott ő, a bőkezűség forrása.
Ahl al-bajtja munkáját örömmel maga végezte,
minden nehézséget megkönnyített ő, a bőkezűség forrása.
Ha árpakenyérre és lencselevesre hívták meg, akkor is
elfogadta a meghívást, s vendéggé lett ő, a bőkezűség forrása.
Hol tevén, hol lovon, hol öszvéren, hol szamáron ült,
s néha mezítláb járt ő, a szultán, a bőkezűség forrása.