A HUNAJNI CSATA

Hunajn egy völgy Mekka és Táif között. Ezt a csatát „a Havázin elleni hadjáratnak” is nevezik. Amikor a Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) Mekka meghódításának szándékával kivonult Medinából, a Mekka környékén élő két nagy törzs, a Havázin és a Szakíf harcra kezdett készülődni, mert azt hitték, hogy a muszlimok ellenük vonulnak. Amikor megtudták, hogy a Világok Vezetője Mekka meghódítására jött, kissé fellélegeztek, de azzal a gondolattal: „A kurajsiták után biztosan mi következünk”, siettették előkészületeiket. Ezenfelül így szóltak: „Esküszünk, a muszlimok még nem találkoztak olyan néppel, amely jól harcol. Mielőtt ellenünk vonulna, vonuljunk mi ellene, és mutassuk meg neki, mit jelent harcolni!” A Havázin vezérének, Málik ibn Aufnak a parancsnoksága alatt igen erős, húszezerfős sereggel vonultak ki. Hogy bátorságot öntsenek katonáikba, és hogy azok ne fussanak el, amikor nehéz helyzetbe kerülnek, magukkal vitték minden értékes vagyonukat, asszonyaikat és gyermekeiket.

Ez a hír gyorsan elterjedt Mekkában. A Világegyetem Büszkesége elküldte Abdullah ibn Abí Hadradot a Havázin törzshöz, hogy megbizonyosodjon a hír igazságáról. Nagytiszteletű Abdullah álruhában az ellenség közé vegyült. Kiderítette, mire készülnek, és hogyan akarnak eljárni, és azonnal tudósította erről szeretett Prófétánkat.

A Nemes Küldött azonnal összehívta dicső Társait. Mekka kormányzójává a húszéves nagytiszteletű Attáb ibn Aszídot nevezte ki, és gyorsan útnak indult. Tizenkétezerfős seregével váratlanul akarta megtámadni a társító Havázin és Szakíf törzset a táborukban. A mudzsáhidok zászlaját nagytiszteletű Ali vitte,1 az előőrsöt nagytiszteletű Hálid ibn Valíd vezette.2 A Világok Vezetője sisakot tett a fejére, két páncélt öltött egymás fölé, és Duldul nevű öszvérére ült. A savvál hónap tizenegyedik napján megérkeztek a Hunajn-völgybe. Azon az éjszakán a Világok Vezetője szemlét tartott serege fölött, és csatarendbe állította. Miután befejezte a hajnali imát, amelyet imámként vezetett, előrenyomult.

A társítók parancsnoka kihasználta az éjszakát, seregét a Hunajn-völgy két oldalán a lejtőkön helyezte el, és csapdát állított. Nagytiszteletű Hálid ibn Valíd, aki csapataival elöl haladt, a szoros felé hajtotta lovát, és nem tudott a csapdáról. A hajnali félhomály nem engedte látni az ellenséget. Hirtelen nyilak ezrei kezdtek záporozni a mudzsáhidokra. Hogy megmeneküljenek ettől a váratlan nyílzáportól, a mudzsáhidok kénytelenek voltak hátrálni.

„Ha Allah is úgy akarja (insallah), holnap ők (a Havázin és a Szakíf) a muszlimok zsákmányai lesznek” Nemes hadísz

A hunajni csata

Abban az órában, amikor valík és próféták ámulatba esnek,
amikor félelmükben mind azt kiáltják: „Lelkem, lelkem!”,
amikor a bűnösök kétségbeesve nyomorult állapotba kerülnek,
akkor a közbenjárás engedélyével ismét a tiéd lesz a küzdőtér.
Te vagy Ahmad, Mahmúd és Mohammed is, vezetőm,
te vagy szultánunk, akit a Hakk megsegít, vezetőm.
Şeyh Galib

Ez a hirtelen hátrálás felbomlasztotta a hátulról érkező katonák sorait. Amikor ők is visszafordultak, látni lehetett, ahogy az ellenség húszezerfős csapatai áradatként zúdulnak le a völgybe. Szeretett Prófétánk maga indult előre a támadó társítók ellen. Csak nagytiszteletű Abbász, nagytiszteletű Abu Bakr és mintegy száz, halálra elszánt hős Társ jutott el a Nemes Küldötthöz. Testükkel pajzsot alkottak szeretett Prófétánk körül. Nagytiszteletű Abbász az öszvér kantárját, nagytiszteletű Szufján ibn Hárisz a kengyelét fogta; igyekeztek lassítani az állatot, és megakadályozni, hogy Allah Küldötte az ellenséges csapatok közé törjön. A Világok Vezetője, akit elszomorított a gondolat, hogy Allah vallása elveszhet, így szólt: „Ó, Abbász! Kiálts nekik: »Ó, medinaiak! Ó, Társak, akik a Szamura fa alatt hűségesküt tettetek!«”

Nagytiszteletű Abbász termetes, tiszteletet parancsoló ember volt. Ha kiáltott, hangját nagyon messzire el lehetett hallani. Teljes erejéből így kiáltott: „Ó, medinaiak! Ó, Társak, akik a Szamura fa alatt szavatokat adtátok Prófétánknak, ne széledjetek szét! Gyűljetek ide!” Amikor a nemes Társak ezt meghallották, vissza akartak fordulni. Állataik azonban nagyon megriadtak, és ez megakadályozta őket abban, hogy visszaforduljanak. Végül kénytelenek voltak fogni páncéljukat, kardjukat és lándzsájukat, és leugrani állataikról. Gyorsan Allah Küldöttéhez siettek, és rettenetes harcba bocsátkoztak az ellenséggel. Az „Allahu akbar! Allahu akbar!” kiáltás megrengette a földet és az eget, az ellenséget félelemmel és rémülettel töltötte el. A Társak, akik Badrnál, Uhudnál, az Árok csatájában és Hajbarnál nagy hősiességet tanúsítottak, különösen nagytiszteletű Ali, Abu Dudzsána és Zubajr ibn Avvám, harcoltak, újra meg újra rohamra indultak, levágták az ellenséget, és visszaszorították.

A Világok Vezetője figyelte ezt a harcot, amelyet Társai szívvel-lélekkel vívtak, és áldott ajkáról ez a fohász hallatszott: „Allahom, küldd el nekünk segítségedet. Bizony, Te nem akarod, hogy ők legyőzzenek minket.” Allahu teâlâhoz intézett könyörgése közepette szeretett Prófétánk felvett a földről egy marék homokot, és e szavakkal: „Feketedjen el az arcuk!” a társítókra szórta. Szeretett Prófétánk csodájaként egyetlen ellenséges katona sem maradt, akinek a szemét ne töltötte volna meg a homok. Az angyalok is a segítségükre siettek. A Próféta így szólt: „Allahu teâlâra esküszöm, legyőzettek.” A társítók szétszéledtek, visszafordultak, és menekülni kezdtek. Valahányszor hátranéztek, a dicső Társakat látták maguk mögött, ezért futottak, ahogy csak bírtak, hátrahagyva asszonyaikat, gyermekeiket és vagyonukat, amelyeket a csatatérre hoztak. A menekülők egy része a táifi erődben keresett menedéket.3 Más részük Nahlába és Autászba ment. Hetven halottat, hatezer foglyot és számtalan vagyont hagytak hátra a csatatéren.

Ebben a csatában Allah engedelmével, Allah Küldöttének (sallallahu aleyhi ve sellem) buzgósága (himma) és áldása (baraka) révén ismét a muszlimoké lett a győzelem. Négyen sahídként haltak meg, és néhány Társ megsebesült. Amikor szeretett Prófétánk meghallotta, hogy nagytiszteletű Hálid ibn Valíd is megsebesült, elment hozzá, és amint áldott kezével végigsimította a sebét, a seb ugyanabban a pillanatban begyógyult.