A TABÚKI HADJÁRAT

Tabúk ismert hely Medina al-Munavvara és Damaszkusz városa között. Egyesek szerint egy forrás neve. Mivel ez volt a Próféta utolsó hadjárata, „tabúki hadjáratnak” nevezték el. „Fádiha” (Megszégyenítés) néven is ismert, mert ebben a hadjáratban a képmutatók (munáfik) megszégyenültek. „Dzsajs al-uszra” (A nehézség serege) néven is emlegetik. Ebben a hadjáratban a muszlimok nagy nehézségeket éltek át. Ráadásul az út hosszú volt, az idő pedig nagyon forró. Az ellenséges katonák sokan voltak, és erősek. Éhínség ideje volt. Egy tevén tíz ember ült felváltva. A katonák többsége egy hónapon át semmit sem evett datolyán kívül. Néha pörkölt árpát ettek. Néha még azt sem találtak. A tabúki hadjáratra a hidzsra utáni kilencedik évben, radzsab hónapban, csütörtökön indultak el.

Abban a kilencedik évben, amikor az iszlám gyorsan terjedt az Arab-félszigeten, az arab keresztények levelet írtak Hérakleiosznak, a bizánci császárnak, aki irigyelte az „Iszlám Államot”, és meg akarta akadályozni gyarapodását. Ezt írták: „Az a férfi, aki megjelent, és prófétának mondta magát, meghalt. A muszlimok most éheznek és nélkülöznek. Ha a vallásodra akarod téríteni őket, most van itt a megfelelő idő.” E levél után Hérakleiosz negyvenezerfős sereget küldött Kubád parancsnoksága alatt, hogy harcoljon a muszlimokkal. Amikor a Világegyetem Büszkesége ezt meghallotta, összegyűjtötte Társait, és megparancsolta nekik, hogy készüljenek fel a harcra. Mivel abban az évben aszály volt, a Társak nagy anyagi szükséget szenvedtek. Csak azok voltak valamivel jobb helyzetben, akik kereskedéssel foglalkoztak. A muszlim katonák nagyon sokan voltak. Élelem és hadifelszerelés kevés volt. Nehézségek vártak rájuk. A Próféta azt kívánta, hogy a Társak vagyonukkal segítsenek felszerelni a harcban részt vevő katonákat. A Próféta (sallallahu aleyhi ve sellem) e kívánsága megindította a Társakat. Mindenki elhozta, amije volt, és vagyonával és életével igyekezett felkészülni a dzsihádra.

Nagytiszteletű Abu Bakr, a Próféta barlangbeli társa, egész vagyonát elhozta. Amikor a Nemes Küldött megkérdezte tőle: „Mit hagytál a családodnak, ó, Abu Bakr?”, így felelt: „Allahu teâlât és Küldöttét hagytam nekik.” Nagytiszteletű Omár vagyona felét hozta el segítségül. A Próféta őt is megkérdezte: „Mit hagytál a családodnak, ó, Omár?” Így felelt: „Annyit hagytam, amennyit elhoztam.” A Próféta így szólt: „Kettőtök között ugyanakkora a különbség, mint a szavaitok között.” Erre nagytiszteletű Omár e szavakkal adta meg az elismerést nagytiszteletű Abu Bakrnak: „Apám és anyám legyen váltságod, ó, Abu Bakr! A jó útján minden versengésben megelőzöl engem. Most jól megértettem, hogy semmiben sem tudlak majd megelőzni.”1 A nemes Társak igyekeztek segíteni, ahogy csak tudtak. A képmutatók azonban gúnyolódtak rajtuk, és azt mondták: „Azért adtok, hogy mutogassátok magatokat.” A Próféta így szólt: „Aki ma adományt (szadaka) ad, annak adománya a Feltámadás Napján Allahu teâlâ előtt mellette fog tanúskodni.” A Próféta ezen áldott szavai után a hívők még többet kezdtek segíteni. Nagytiszteletű Oszmán ibn Affán felszerelte a sereg felét.2 Oszmán Zun-Núrajn (radiyallahu anh) kilencszázötven tevét adott ennek a seregnek felszerelésükkel együtt, valamint ötven lovat, fedezte lovasaik felszerelésének költségét, és még tízezer dínárt, vagyis hétszáz úkijja aranyat is küldött.3 Így a muszlimok közül ő segített a legtöbbet. Nagytiszteletű Oszmán olyan tökéletesen gondoskodott a sereg szükségleteiről, hogy még arról a nagy tűről sem feledkezett meg, amellyel a víztömlőket foltozzák. E segítsége után a Nemes Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) így szólt: „Mától fogva Oszmánnak nem írnak fel bűnt.”4 A Társak egyike pedig, aki nagyon rossz anyagi helyzetben volt, hogy elnyerje a dzsihád támogatásának jutalmát, azon az éjszakán reggelig vizet húzott egy datolyáskertben, elvitte a Prófétának a datolyát, amelyet megkeresett, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Hogy elnyerjem Uram megelégedését, elhoztam, ami a kezemben volt. Fogadd el.”

„Ó, Omár! Kettőtök (közted és Abu Bakr között) ugyanakkora a különbség, mint a szavaitok között” Nemes hadísz

Miközben a muszlim férfiak segítettek, ahogy tudtak, a nők is becsülettel teljesítették ezen az úton a rájuk eső kötelességet. Amikor a tabúki hadjáratra készülődtek, a muszlimok nagyon nehéz időszakot éltek át. Olyan kegyetlen volt az éhség, hogy a nemes Társak közül sokan, akiknek semmijük sem maradt, Allah Küldöttéhez jöttek, és így szóltak: „Ó, Allah Küldötte! Nem maradt hátasállatunk! Ennivalónk sincs! Ebben a hadjáratban (gazva) nem akarunk elszakadni tőled, és el akarjuk nyerni a dzsihád jutalmát.” Szeretett Prófétánk szomorúan tudatta velük, hogy nem maradt semmije, amire felültethetné őket. Egyszer ugyanezzel a kéréssel jött szeretett Prófétánkhoz Szálim ibn Umajr, Abdullah ibn Mugaffal, Abu Lajlá Máziní, Ulba ibn Zajd, Amr ibn Humám, Haramí ibn Abdullah és Irbád ibn Szárija. Amikor a Próféta nagy szomorúsággal így szólt hozzájuk: „Nem találok semmit, amire felültethetnélek benneteket”, sírva fakadtak bánatukban, hogy elszakadnak a Prófétától, és nem vehetnek részt a dzsihádban. Ekkor Allahu teâlâ kinyilatkoztatta ezt a nemes áját, amely jelentése szerint ezt mondja: „(Ó, Küldöttem!) Amikor eljöttek hozzád (hogy részt vegyenek a dzsihádban), és azt mondtad nekik: »Nincs semmim, amire felültethetnélek benneteket«, elfordultak, és szemüket elöntötte a könny a bánattól, mivel nem találtak semmit, amit ezen az úton elkölthettek volna (és mert nem vehettek részt a harcban). Őket nem terheli semmilyen felelősség (bűn).”5 Végül őket is felszerelte a hadjáratra nagytiszteletű Abbász és nagytiszteletű Oszmán. Amikor az előkészületek befejeződtek, a Próféta Szanijjat al-Vadánál gyűjtötte össze a sereget. Olyan kevesen voltak, akik nem vettek részt a hadjáratban, mintha nem is lettek volna. Amikor összegyűjtötte a sereget, és elhatározta az indulást, a Nemes Küldött Mohammed ibn Maszlamát hagyta Medinában helyetteséül.6 Indulás előtt a Próféta így szólt: „Vigyetek magatokkal több lábbelit. Amíg lesz tartalék lábbelitek, nem fogtok szenvedni.”

Amikor a sereg elindult, a képmutatók vezére, Abdullah ibn Ubajj alaptalan beszédeket terjesztett, hogy megfélemlítse a muszlimokat. Sőt ezt mondta: „Esküszöm, mintha már látnám őt és Társait kettesével kötéllel összekötözve…” A nemes Társak azonban ügyet sem vetettek ezekre a beszédekre, és a dzsihádban való részvétel iránti vágyuk napról napra nőtt. Amikor a képmutatók ezt látták, majd megpukkadtak mérgükben. Amikor Szanijjat al-Vadától Tabúk felé kellett indulni, Allah Küldötte kibontatta a sereg zászlait (zászlókat és lobogókat). A nagy zászlót nagytiszteletű Abu Bakrnak, egy zászlót pedig nagytiszteletű Zubajr ibn Avvámnak adta. Az Ausz törzs zászlaját Uszajd ibn Hudajrnak, a Hazradzs törzsét Abu Dudzsánának adta.7 A Próféta parancsnoksága alatt álló nemes Társak száma harmincezer volt, közülük tízezer lovas. A jobbszárny parancsnokává nagytiszteletű Talha ibn Ubajdullahot, a balszárnyévá nagytiszteletű Abdurrahmán ibn Aufot jelölték ki.8 A dicső Társak rettenetes hőségben indultak el Prófétájuk vezetésével. Mivel élükön Allahu teâlâ habíbja állt, sem az, hogy nem volt ételük és italuk, nem téríthette el őket az úttól, sem az út hosszúsága és az ellenséges katonák sokasága nem rémíthette meg őket. Ilyen vezetővel bárhová elmehettek. Szeretett Prófétánk és hős Társai minden pihenőhelyen kissé megpihentek, aztán újra folytatták útjukat. Nyolcadik pihenőhelyük Hidzsr volt, ahol Szálih aleyhisselam népe elpusztult. Mivel nem engedelmeskedtek prófétájuk parancsának, Allahu teâlâ egyetlen hatalmas, rettenetes kiáltással elpusztította őket. A Világegyetem Szultánja így szólt Társaihoz: „Ma éjjel erős szélvihar fúj majd az ellenkező irányból. Senki se keljen fel, ha nincs vele társa. Mindenki kösse meg tevéje térdét. Ez az a hely, ahová büntetés szállt alá. Senki se igyon ebből a vízből, és senki se mosakodjon vele!…” Mindenki engedelmeskedett ennek a parancsnak. Az éjjel feltámadt erős szélvihar mindent felforgatott a környéken. Egy ember, aki nem kötötte meg a tevéjét, egyedül felkelt, hogy megkeresse, a szélvihar pedig elkapta, és a Tajj-hegy lábához sodorta. Egy másiknak sürgősen el kellett végeznie a szükségét. Azon a helyen, ahová emiatt ment, hunnák (torokgyík) nevű betegségbe esett. A Próféta fohásza révén újra meggyógyult.

Azon a reggelen egy csepp víz sem maradt a víztartó edényekben. Mindenkit elgyötört a szomjúság. A képmutatók alkalmas pillanatnak tartották ezt, és viszályt próbáltak szítani ezekkel a szavakkal: „Ha Mohammed valóban próféta volna, fohászkodna, és esőt hozatna.”

Amikor a helyzetet a Világok Vezetője elé tárták, felemelte áldott kezét, és arra kérte Allahu teâlât, hogy küldjön esőt. A forró és derült időben azonnal esőfelhők jelentek meg. Heves eső kezdett esni. Mindenki megtöltötte az edényeit, megmosakodott, és megitatta az állatokat. Amikor az eső elállt, és a felhők szétoszlottak, kiderült, hogy az eső csak a seregre esett.

„Aki ma adományt (szadaka) ad, annak adománya a Feltámadás Napján Allahu teâlâ előtt mellette fog tanúskodni” Nemes hadísz

A tabúki hadjárat

Szeretett Prófétánk és a Társak takbírt mondtak. Dicsőítették Allahu teâlât. A képmutatóknak pedig ezt mondták: „Most már nem maradt semmi mentségetek. Higgyetek Allahu teâlâban és Küldöttében, és legyetek jó muszlimok!…” A szemérmetlen képmutatók azonban így feleltek: „Na és mi történt?… Egy felhő arra járt, leejtette az esőt, és elment!…” Az éhség is a végső határig jutott: odáig fajult a dolog, hogy ketten osztoztak egy datolyán. A kegyetlen hőség, az éhség és a szomjúság ellenére, amelyet szenvedtek, közel értek Tabúkhoz. A Legkedvesebb Küldött (sallallahu aleyhi ve sellem) így szólt: „Ha Allah is úgy akarja (insallah), holnap duhá idején (délelőtt) a tabúki forráshoz értek. Amíg én oda nem érek, ne nyújtsátok ki kezeteket a víz felé.” Másnap odaértek. A forrásban elég kevés víz volt. Szeretett Prófétánk egy kevés vizet egy edénybe töltetett, beletette áldott kezét, és fohászkodott. Aztán a vizet visszaöntötték a forrásba. A víz egy pillanat alatt megáradt és megsokasodott. Bár a harmincezerfős muszlim sereg ivott belőle, semmit sem fogyott. Később ezzel a vízzel, amely a Világegyetem Büszkeségének csodája volt, az egész környéket öntözték. Az a vidék teljesen zöld síksággá vált, és bővelkedett az áldásban (baraka). Amikor a Nemes Küldött dicső Társaival Tabúkba ért, nem találták maguk előtt a bizánciakból és a keresztény hitre tért arab törzsekből, például az Ámila, a Lahm és a Dzsuzám törzsből álló bizánci seregeket. Mu’tánál a százezerfős bizánci sereget háromezer mudzsáhid győzte le. Most pedig harmincezer mudzsáhid állt velük szemben, és parancsnokuk a Világegyetem Vezetője volt. Amikor a bizánciak meghallották, hogy szeretett Prófétánk összegyűlt hős Társaival közeledik, mindegyikük azt kereste, hová meneküljön.

Allah Küldötte tanácskozott Társaival, és nem ment tovább Tabúknál. Abban az időben néhány törzs és állam, amely azon a vidéken volt, meghallotta, hogy megérkezett a muszlim sereg. Félelmükben küldöttségeket küldtek a Prófétához, és amánt kértek, kötelezettséget vállalva arra, hogy dzsizját fizetnek. A Próféta kegyesen bánt velük, és elfogadta ajánlatukat; mindegyikükkel külön-külön írásba foglalták a szerződés pontjait, és tudtukra adták, hogy biztonságban vannak.

A Világegyetem Vezetője (aleyhi efdalussalavat) csaknem húsz napig várt az ellenségre. Tabúkban sok beszélgetést (szohbet) folytatott a nemes Társakkal, és a fény tengerében mosta meg szívüket. Áldott szívéből a belőle áradó fajdot (lelki kiáradást) és áldást öntötte szívükbe. Egyik páratlan szohbetjében így szólt: „Megmondjam nektek, ki a legjobb és a legbecsületesebb az emberek közül?” A nemes Társak így szóltak: „Mondd meg, ó, Allah Küldötte!”

Ekkor így szólt: „Az emberek közül a legjobb az, aki utolsó leheletéig Allah útján fáradozik, lova vagy tevéje hátán, vagy a saját lábán. Az emberek közül a legrosszabb pedig az a gőgös ember, aki olvassa Allahu teâlâ Könyvét, de semmi haszna nincs belőle.”

Egy embernek pedig, aki azt kérdezte tőle, mit jelent sahídnak lenni, így szólt: „Allahu teâlâra esküszöm, akinek kezében van a létem, hogy a sahídok a Feltámadás Napján nyakukba akasztott karddal jönnek majd. Fényből való minbarokon fognak ülni.”9

Ebben a hadjáratban a Próféta sok csodáját látták. Így például, amikor Tabúkból Medinába készültek visszatérni, a Társak, akik már nem bírták az éhséget, elmondták a Prófétának helyzetüket. Allah Küldötte összegyűjtette maradék ételüket egy bőrtakaróra. Alig töltött volna meg egy kis fazekat. A Világok Vezetője (sallallahu aleyhi ve sellem) megújította mosakodását, és két rakát imát végzett. Felemelte áldott kezét, és azért fohászkodott, hogy az étel áldott legyen. Aztán megparancsolta a Társaknak, hogy hozzák el edényeiket. A nagy seregben minden edény megtelt, úgyhogy egyetlenegy sem maradt üresen. Ráadásul, bár az összes mudzsáhid evett, amíg jól nem lakott, kiderült, hogy a takarón lévő ételből semmi sem fogyott.

„Ha Allah is úgy akarja (insallah), holnap duhá idején (délelőtt) a tabúki forráshoz értek. Amíg én oda nem érek, ne nyújtsátok ki kezeteket a víz felé” Nemes hadísz