TAVASSZUL A PRÓFÉTA RÉVÉN

A Próféta révén mindig – teremtése előtt is, teremtése után is, evilági élete alatt is, túlvilágra távozása után is, a barzah (a sír) világában is – tavasszult1 végeztek; és végezni fognak a Feltámadás Napján is, a feltámasztás után, az Araszát síkságán és a Paradicsomban. Vaszíla mindaz, amit Allahu teâlâ a Hozzá való közeledés és a szükségletek teljesülése okává tett. A Nemes Küldött révén végzett tavasszul, vagyis Allah Küldöttét közvetítővé (vaszíla) tenni Allahu teâlânál, és az ő segítségét és közbenjárását kérni, megengedett (dzsáiz). Azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeket a szalaf szálihún (a Társak, a tábi’ún és a tabá’ at-tábi’ín), a tudósok és a többi muszlim végzett. A muszlimok közül senki sem tartotta rossznak. Mindmáig nem akadt senki, aki ne fogadta volna el, kivéve az eltorzult hitű embereket. Az emberek atyja, Ádám aleyhisselam, amikor leküldték a földre, közvetítővé (vaszíla) tette a Prófétát. Szeretett Prófétánk egyik nemes hadíszában így beszélte el ezt: „Amikor Ádámot (aleyhisselam) vétke miatt kivezették a Paradicsomból, így szólt: »Uram! Bocsáss meg nekem Mohammed becsületéért.« Allahu teâlâ így szólt: »Ó, Ádám! Honnan tudtál Mohammedről? Én még nem teremtettem meg őt.« Ádám (aleyhisselam) így felelt: »Uram! Amikor megteremtettél, és lelket leheltél belém, kinyitottam a szemem, körülnéztem, és láttam, hogy az Ars szélére ez van írva: ›Lá iláha illallah, Muhammadun raszúlullah‹. Akinek a nevét a Te neved mellett szereted – az ő.« Allahu teâlâ így szólt: »Igazat mondtál, ó, Ádám! Teremtményeim közül őt szeretem a legjobban. Mivel az ő becsületéért kértél bocsánatot, megbocsátottam neked.«”2 Egy közlés szerint ezt mondta: „Ő az a próféta, aki a te utódaid közül jön el. Ha őt nem teremtettem volna meg, sem téged, sem utódaidat nem teremtettem volna meg. Mivel őt választottad közvetítőnek a közbenjárásban, megbocsátottam neked, és megkönyörültem rajtad.”3

Ilyen példa ezerszámra van. Ezek közül néhányat az alábbiakban közlünk. Egy mindkét szemére vak ember arra kérte Allah Küldöttét, hogy fohászkodjék érte, hogy megnyíljon a szeme. Allah Küldötte (sallallahu aleyhi ve sellem) így szólt: „Ha akarod, fohászkodom érted. De ha türelmes vagy, és kitartasz, az jobb neked.” Az ember így felelt: „Már nincs erőm elviselni. Könyörgök, fohászkodj értem.” Erre a Próféta így szólt hozzá: „Akkor végezz rituális mosakodást (abdeszt), és recitáld el ezt a fohászt!”

„Allahumma inní asz’aluka va atavaddzsahu ilajka bi Nabijjika Muhammadin Nabijjir-rahma. Já Muhammad! Inní atavaddzsahu bika ilá Rabbí fí hádzsatí hádihí, li-tukdá lí. Allahumma saffi’hu fijja.”

Imám Naszáí hadísztudós tudtul adja, hogy amikor az ember elrecitálta ezt a fohászt, Allahu teâlâ elfogadta a fohászt, és megnyílt a szeme. Nagytiszteletű Oszmán ibn Haníf így beszéli el ezt az esetet arról, hogyan választották közvetítőnek Allah Küldöttét: „Amikor Oszmán ibn Affán volt a kalifa, egy nagy gondban lévő ember panaszkodott nekem, mert szégyellt a kalifa elé járulni. Azt mondtam neki: »Végezz azonnal mosakodást! Menj a Maszdzsid asz-szaádába! Recitáld el a fent közölt fohászt, és mondd el, mit kívánsz.« A szegény ember, miután elrecitálta a fohászt, elment oda, ahol a kalifa volt, és bevezették hozzá. A kalifa leültette a maga imaszőnyegére, meghallgatta a gondját, és teljesítette kérését. Amikor a szegény ember látta, hogy ügye egyszeriben elintéződött, boldogan jött hozzám. Így szólt: »Allahu teâlâ legyen elégedett veled! Ha nem szóltál volna a kalifának, nem szabadultam volna meg a gondomtól.« Azt hitte, hogy én beszéltem a kalifával.”

„(Ó, Ádám!) Ő az a próféta, aki a te utódaid közül jön el. Ha őt nem teremtettem volna meg, sem téged, sem utódaidat nem teremtettem volna meg. Mivel őt választottad közvetítőnek a közbenjárásban, megbocsátottam neked, és megkönyörültem rajtad” Hadísz kudszí

Amikor nagytiszteletű Omár volt a kalifa, egyszer aszály köszöntött be. Bilál ibn Hárisz, a nemes Társak egyike, elment Allah Küldöttének sírépületéhez, és így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Ummád csaknem éhen hal. Könyörgök, légy közvetítő, hogy eső essék.” Allah Küldötte azon az éjszakán megjelent neki álmában, és így szólt: „Menj el a kalifához! Add át neki a szalámomat! Vonuljon ki esőért fohászkodni!” Amikor nagytiszteletű Omár kivonult esőért fohászkodni, eleredt az eső. Allahu teâlâ azok kedvéért fogadja el a fohászokat, akiket szeret. Allahu teâlâ tudtul adta, hogy nagyon szereti Mohammed aleyhisselamot. Ezért ha valaki ezekkel a szavakkal fohászkodik: „Allahumma inní asz’aluka bi-dzsáhi Nabijjikal-Musztafa”, fohászát nem utasítják el. Nem illik azonban apró evilági ügyek miatt Allah Küldöttét közvetítővé tenni. Burhánuddín Ibráhím al-Málikí ezt mondta: „Egy nagyon éhes szegény ember a Hudzsrat asz-szaádához jött, és így szólt: »Ó, Allah Küldötte! Éhes vagyok.« Kis idő múlva jött valaki, hazavitte a szegény embert, és jóllakatta. Amikor a szegény ember azt mondta, hogy fohásza meghallgatásra talált, az ember így szólt: »Testvérem! Otthagytad családodat, elviselted a hosszú utak fáradalmait, és eljöttél, hogy meglátogasd Allah Küldöttét. Illik egy darab kenyérért Allah Küldötte elé járulni? Abban a magasztos jelenlétben a Paradicsomot és az örök adományokat kellett volna kérned! Amit itt kérnek, azt Allahu teâlâ nem utasítja el.« Akiket az a megtiszteltetés ér, hogy meglátogathatják Allah Küldöttét, azt kérjék, hogy járjon közben értük a Feltámadás Napján.” Egy napon Imám Abu Bakr al-Mukrí a Maszdzsid asz-szaádában ült Imám Tabaráníval és Abu s-Sajhhal. Mivel már napok óta nem ettek semmit, nagyon éhesek voltak. Imám Abu Bakr nem bírta tovább, így szólt: „Éhes vagyok, ó, Allah Küldötte!” – és visszahúzódott egy sarokba. Jött egy szajjid két szolgával, és így szólt: „Testvéreim! Ősatyámtól, Allah Küldöttétől kértetek segítséget az éhség miatt. Ő megparancsolta nekem, hogy lakassalak jól benneteket.” Együtt megették, amit hozott. A maradékot nekik hagyta, és elment. Az iszlám tudósok egyike, Abu Abdullah ibn Nu’mán al-Marrákusí at-Tilimszání (683 / i. sz. 1284) értékes, „Miszbáh az-zulam” című könyvében részletesen ír arról a több száz muszlimról, akik Allah Küldöttét közvetítővé téve elérték kívánságukat, és fohászaikról. Azok egyike, akik Allah Küldöttét közvetítővé tették, és elérték kívánságukat, Mohammed ibn Munkadir. Így beszéli el: „Egy ember nyolcvan aranypénzt hagyott apámnál, és dzsihádba indult. Így szólt: »Őrizd meg! Annak is segíthetsz belőle, aki nagy szükségben van.« Medinában éhínség tört ki. Apám az összes aranypénzt szétosztotta az éhezők között. Az aranypénzek gazdája megjött, és visszakérte őket. Apám így szólt: »Gyere vissza holnap este.« Elment a Hudzsrat asz-szaádához, és hajnalig könyörgött Allah Küldöttéhez. Éjfélkor jött egy ember, és így szólt: »Nyújtsd a kezed!« Átadott neki egy erszény aranypénzt, és eltűnt. Apám otthon megszámolta az aranypénzeket, és amikor látta, hogy nyolcvan van, örömmel azonnal odaadta a gazdájuknak.”

Nagytiszteletű Abu Abdullah at-Tilimszání ebben a könyvben egy olyan esetet is elbeszél, amelyet maga élt át:

„A 637. (i. sz. 1239.) évben egy válogatott társasággal elindultunk Szádir várából. Volt velünk egy ember, aki a vezetőnk volt. Amikor egy ideig mentünk, elfogyott a vizünk. Vizet kezdtünk keresni. Közben én is elmentem, hogy elvégezzem a szükségemet. Ekkor erősen elnyomott az álom. »Úgyis felébresztenek, amikor indulnak« – gondoltam, és a földre hajtottam a fejem.

Amikor felébredtem, egészen egyedül találtam magam a sivatag közepén. Barátaim megfeledkeztek rólam, és elmentek. Az egyedülléttől nagy félelem fogott el. Jobbra-balra kezdtem járni a sivatagban. Nem tudtam, hol vagyok, sem azt, hogy merre menjek. Mindenütt sík homok volt. Kis idő múlva besötétedett. A karavánnak, amellyel utaztunk, nyoma sem volt. Egészen egyedül voltam az éjszaka sötétjében. A félelem még jobban nőtt bennem. Nyugtalanul még gyorsabban kezdtem lépkedni. Amikor egy ideig mentem, nagyon szomjasan, fáradtan és kimerülten a földre rogytam. Már elvesztettem az élet reményét, és kezdtem érezni, hogy közeleg a halálom. Leírhatatlan fájdalomban voltam, a szenvedés és a gyötrelem a tetőfokára hágott. Hirtelen eszembe jutott valami. Az éjszaka sötétjében minden erőmmel, őszintén és tiszta szívvel (ihlász) még egyszer, utoljára felnyögtem: »Ó, Allah Küldötte! Segíts! Kérlek, segíts meg Allahu teâlâ engedelmével!« Alighogy kimondtam, hallottam, hogy valaki szólít. Amikor arra néztem, amerről a hang jött, láttam, hogy az éjszaka sötétjében valaki szólít, akit addig soha nem láttam, hófehér ruhába öltözött, és fényt árasztott maga körül. Odalépett hozzám, és kézen fogott. Ebben a pillanatban elmúlt minden fáradtságom és szomjúságom. Mintha újjászülettem volna. Szívem egyszeriben hozzá kötődött. Egy ideig kézen fogva mentünk. Éreztem, hogy életem egyik legédesebb pillanatát élem át. Amikor átkeltünk egy homokdombon, megpillantottam annak a karavánnak a fényeit, amellyel utaztam, és hallottam barátaim hangját. Közeledtünk hozzájuk. Az állat, amelyen lovagoltam, egészen hátul ment utánuk. Egyszer csak odajött, és megállt előttem. Amikor megláttam magam előtt hátasállatomat, felkiáltottam örömömben. Amikor felkiáltottam, az, aki velem jött, kihúzta kezét a kezemből. Azután kézen fogott, és felültetett hátasállatomra. Majd így szólt: »Mi nem küldjük el üres kézzel azt, aki tőlünk kér valamit, és segítséget kér« – megfordult, és elment. Ekkor értettem meg, hogy Allah Küldötte volt az. Amikor visszafordult, és elment, látni lehetett, hogyan emelkedik az ég felé a fény, amelyet az éjszaka sötétjében maga körül árasztott. Amikor eltűnt a szemem elől, hirtelen magamhoz tértem. »Hogyan lehet, hogy nem csókoltam meg Allah Küldöttének kezét és lábát!« – jajongtam, de késő volt, az alkalom elmúlt.” Abu l-Hajr al-Akta öt napig éhezett Medinában. Elment a Hudzsrat asz-szaádához, és szalámmal köszöntötte Allah Küldöttét. Elmondta, hogy éhes. Félrehúzódott, és elaludt. Álmában látta, hogy eljön Allah Küldötte. Jobbján Abu Bakr asz-Sziddík volt, balján Omár al-Fárúk, előtte pedig Ali al-Murtadá.

Nagytiszteletű Ali odajött, és így szólt: „Ó, Abu l-Hajr! Kelj fel, mit fekszel? Allah Küldötte jön!” Azonnal felkelt. Allah Küldötte odajött, és adott neki egy nagy kenyeret. Abu l-Hajr ezt mondja: „Mivel nagyon éhes voltam, azonnal enni kezdtem. Amikor megettem a felét, felébredtem. A másik felét a kezemben találtam.”

„Akit valamilyen kár ér, végezzen hibátlan mosakodást, és végezzen két rakát imát! Azután mondja: »Uram! Téged kérlek. Hozzád könyörgök, és Prófétádat, Mohammed aleyhisselamot választom közvetítőnek, aki a világok iránti könyörület. Ó, Mohammed! Téged választalak közvetítőnek Uramnál, hogy teljesítse kérésemet. Uram! Add, hogy ő járjon közben értem!«” Nemes hadísz

Ugyancsak a „Miszbáh az-zulam” című könyvben beszélik el: Ahmad ibn Mohammed asz-Szúfí ezt mondja: „Hidzsáz sivatagjaiban elvesztettem mindenemet, ami volt. Eljöttem Medinába. A Hudzsrat asz-szaádánál szalámmal köszöntöttem Allah Küldöttét. Félreültem, és elaludtam. Megjelent nekem Allah Küldötte, és így szólt: »Megjöttél, Ahmad? Nyisd ki a tenyered!« Megtöltötte a tenyeremet aranypénzzel. Felébredtem. Tele volt a kezem arannyal.” Imám Szamhúdí is elbeszél „Medina története” című könyvében egy esetet, amelyet maga élt át: „Kiesett a kezemből az ajtókulcsom. Nem találtam. Odamentem a Hudzsrat asz-szaáda elé, és így szóltam: »Ó, Allah Küldötte! Elvesztettem a kulcsomat, nem tudok bemenni a házba!« Ebben a pillanatban jött egy gyermek. A kezében lévő kulcsot mutatva így szólt: »Ezt találtam. Nem a tiéd véletlenül?«”

A kilisi Mustafa İşkî efendi a „Mevârid-i Mecîdiyye” című történeti könyvben ezt mondja: „Mekkában húsz évig éltem. Összegyűjtöttem hatvan aranypénzt, és az 1247. (i. sz. 1831.) évben feleségemmel és gyermekeimmel Medinába jöttem. Pénzünk az úton elfogyott. Egy ismerősömnél szálltam meg vendégként, és elmentem a Hudzsrat asz-szaádához. Segítséget kértem Allah Küldöttétől. Három nap múlva egy bég jött abba a házba, ahol laktunk, és azt mondta, hogy házat bérelt nekem. Átvitte oda a holmimat. Kifizette egy évre a bérleti díjat. Néhány hónap múlva megbetegedtem, és egy hónapig feküdtem. Nem maradt semmi a házban – sem ennivaló, sem eladnivaló. Feleségem segítségével felmásztam a háztetőre, szemben Allah Küldöttének sírépületével, azzal a szándékkal, hogy elmondjam neki szükségemet, és segítséget kérjek. Amikor felemeltem a kezem, szégyelltem evilági dolgot kérni. Nem tudtam semmit mondani. Lementem a szobámba. Másnap jött valaki, és így szólt: »Ez és ez az efendi ajándékként küldi neked ezeket az aranypénzeket.« Átvettem az erszényt. Bár életünk jobbra fordult, a betegségemtől nem tudtam megszabadulni. Mások segítségével a Hudzsrat asz-szaáda elé mentem, és gyógyulást kértem Allah Küldöttétől. Kijöttem a mecsetből, és anélkül, hogy bárkitől segítséget kértem volna, gyalog mentem haza. Amikor beléptem a házba, a betegségnek nyoma sem maradt. Hogy meg ne verjenek szemmel, néhány napig botra támaszkodva jártam ki az utcára. A pénz azonban elfogyott. Családomat sötétben hagytam, és eljöttem a Próféta Mecsetébe. Az éjszakai ima után elmondtam szükségemet Allah Küldöttének. Az úton egy ember, akit nem ismertem, odalépett hozzám, és a kezembe nyomott egy erszényt. Negyvenkilenc aranypénz volt benne, mindegyik kilenc garast ért. Gyertyát és a szükséges dolgokat vettem, és hazamentem.”

A „Şakâyık-i Nu’mâniyye” című könyv fordításának második kötetében ez áll: Az oszmán állam első sejhülislámjának és kora megújítójának (mudzsaddid), a nagy iszlám tudósnak, Mavláná Samszuddín Mohammed ibn Hamza al-Fanárínak hályog ereszkedett a szemére, és megvakult. Egy éjjel, amikor Allah Küldötte így szólt hozzá: „Írj tafszírt a Tá-Há szúráról!”, így felelt: „Ahogyan nincs erőm ahhoz, hogy magasztos jelenlétedben a nemes Koránt magyarázzam, úgy a szemem sem lát.” Allah Küldötte, a próféták orvosa, áldott köpenyéből (hirka) egy darab gyapotot vett elő, áldott nyálával megnedvesítette, és a szemére tette. Molla Fanárí felébredt, a szemén találta a gyapotot, és amikor levette, látni kezdett. Hálát adott Allahu teâlânak, és dicsérte Őt. A gyapotszálakat megőrizte, és meghagyta, hogy halálakor tegyék a szemére. Amikor a 834. (i. sz. 1431.) évben Bursában a túlvilágra távozott, teljesítették végakaratát.

Az abbászida kalifa, Abu Dzsa’far al-Manszúr a Próféta Mecsetében beszélgetett Imám Málikkal. Imám Málik így szólt: „Ó, Manszúr! Ez a Maszdzsid asz-szaáda! Beszélj halkan! Hakk teâlâ az al-Hudzsurát szúrában, jelentése szerint ezzel: »Ne emeljétek fel hangotokat Allah Küldöttének hangja fölé!«4 megfeddett egy csoportot. Az »Akik lehalkítják hangjukat Allah Küldötte előtt…«5 nemes ájával pedig megdicsérte azokat, akik halkan beszélnek. Allah Küldöttét halála után tisztelni ugyanaz, mint életében tisztelni.” Manszúr lehajtotta a fejét, és megkérdezte: „Ó, Abu Abdullah! A kibla felé forduljak, vagy a Kabr asz-szaáda felé?” Nagytiszteletű Imám Málik így felelt: „Ne fordítsd el arcodat Allah Küldöttétől! Ez a magasztos Próféta (sallallahu teâlâ aleyhi ve sellem), aki a Feltámadás Napján közben fog járni, a Feltámadás Napján neked is és atyádnak, Ádám aleyhisselamnak is közvetítő lesz az üdvösséghez. A Kabr asz-szaáda felé kell fordulnod, Allah Küldöttének áldott lelkébe kell kapaszkodnod, és közbenjárást kell kérned. Az an-Nisá szúra 64. nemes ájája jelentése szerint ezt mondja:

»Ha azok, akik önmaguk ellen vétkeztek (ártottak maguknak), eljöttek volna hozzád, és Allahu teâlâ bocsánatát kérték volna, és ha Küldöttem is bocsánatot kért volna számukra, Allahu teâlât Kiengesztelődőnek és Irgalmasnak találták volna.« Ez a nemes ája megígéri, hogy elfogadják azok bűnbánatát, akik Allah Küldöttét közvetítővé teszik.” Erre Manszúr felállt a helyéről, a Hudzsrat asz-szaáda elé állt, és könyörögni kezdett: „Uram! Ebben a nemes ájában megígérted, hogy elfogadod azok bűnbánatát, akik Küldöttedet közvetítővé teszik. Én is eljöttem magasztos Prófétád magasztos jelenlétébe, és bocsánatot kérek Tőled. Ahogyan megbocsátottál szolgáidnak, akik az ő életében bocsánatot kértek, bocsáss meg nekem is! Uram! Hozzád könyörgök, és közvetítővé teszem magasztos Prófétádat, aki Nabijjur-rahma (a könyörület prófétája). Ó, Mohammed aleyhisselam, a próféták legmagasztosabbja! Általad tavasszult végezve könyörögtem Uramhoz. Uram! Add, hogy ez a magasztos Próféta járjon közben értem!” Háttal a kiblának és arccal a Muvádzsahat asz-szaáda ablaka felé fohászkodott. A Minbar an-Nabaví a bal keze felől volt. Az a tanács, amelyet Imám Málik Manszúr kalifának adott, azt mutatja, hogy akik a Hudzsrat asz-szaáda előtt fohászkodnak, nagyon éberek legyenek. Azt mondták, hogy nem helyes, ha azok, akik nem tudják e helyhez méltó tiszteletet és megbecsülést tanúsítani, sokáig Medina al-Munavvarában maradnak. Egy anatóliai falusi ember sok évig élt Medina al-Munavvarában, megházasodott, és egy szolgálatot kapott a Hudzsrat asz-szaádánál. Egy napon lázas lett, és megkívánta az ajránt. Átfutott a szívén egy gondolat: „Ha a falumban lennék, joghurtból ajránt csináltatnék, és meginnám.” Azon az éjszakán Allah Küldötte megjelent álmában a sejh al-Haram efendinek, és megparancsolta, hogy annak az embernek a szolgálatát adják másnak. Amikor a sejh al-Haram így szólt: „Ó, Allah Küldötte! Ezt a szolgálatot ummádnak ez és ez a tagja végzi”, így felelt: „Mondd meg annak az embernek! Menjen a falujába, és igyon ajránt!…” Másnap, amikor közölték vele ezt a parancsot, a falusi ember így szólt: „Örömmel!” – és hazament a szülőföldjére.

„Ha azok, akik önmaguk ellen vétkeztek, eljöttek volna hozzád, és Allahu teâlâ bocsánatát kérték volna, és ha Küldöttem is bocsánatot kért volna számukra, Allahu teâlât Kiengesztelődőnek és Irgalmasnak találták volna” Nisá: 64

Ha egyetlen gondolat, amely átfut a szíven, ekkora kárt okozott, ebből meg kell érteni, mekkora kár származna – Allah óvjon tőle – egy illetlen szóból, még ha tréfából mondták is, vagy olyan cselekedetből, amely nem fér össze a tisztelettel.

Te vagy a hit az őt szerető hívő szívében,
bánata nincs, te vagy fájdalmának gyógyszere,
közbenjárásodat várja, te vagy szíve fermánja,
aki segítséget remél, bizonyosan eléri, ó, Allah Küldötte.